A német hangszeres zene

a barokk középső korszakában

Orgona- és csembalózene

A középső barokk német zeneszerzőit részben Bach, s bizonyos fokig Händel művészetének közvetlen előkészítőiként tartja számon a zenetörténet. Emellett azonban saját életművüket tekintve is jeles alkotóművészek voltak.

a)     Az orgonazene. Észak- és dél-német mesterek;

Buxtehude, Pachelbel és mások

A középső barokk időszakát joggal tekinthetjük az orgonazene fénykorának. Az orgonistának, aki egyben zeneszerző is volt, sokféle feladatot kellett ellátni: kísérnie kellett a templomi gyülekezet énekét, értenie kellett a számozott basszus művészi kidolgozásához, a korálok hangulatához illő előjátékokat kellett komponálnia, s természetesen előadnia. Hangszerét virtuóz módon illett kezelnie, hiszen az istentiszteletek elején és a befejezéskor szokás volt preludiumokat, toccatákat és fúgákat előadni.

A legkiválóbb német orgonamesterek a lutheránus (evangélikus) templomok kórusain működtek. E templomok istentiszteleti rendje a vokális zene mellett jelentős teret engedett a hangszeres zene számára is, s maga a korál – mint zenei alapanyag – már önmagában is számos feldolgozási lehetőséget nyújtott. A katolikus vidékek (Dél-Németország egy része, Ausztria) orgonistái más helyzetben voltak. A liturgia itt a hangszer szerepét erősen korlátozta. A gregorián énekhez nem komponáltak külön előjátékokat, legfeljebb kis közjátékokat, versettusokat. Nagyobb szabású, zeneileg-technikailag igényes művek előadására legfeljebb a mise végén nyílt  lehetőséget.

Az orgonazene kötött műfajai közül a lutheránus orgonistákhoz és zeneszerzőkhöz a korálfeldolgozások álltak legközelebb. A korálfeldolgozásnak négy alapvető formájáról beszélhetünk:

1.                 korálpartita (korálvariáció) – ez a műfaj a világi dalvariációkra emlékeztet. Az általános gyakorlat az volt, hogy többnyire annyi variációt komponáltak, ahány verszakos volt maga a korál. A korálpartita legjelesebb mesterei Georg Böhm (1661-1733), Johann Pachelbel (1653-1706) és később Johann Gottfried Walther (1684-1748) voltak.

2.                 korálfatázia – több szakaszos, technikailag igényes, virtuóz elemekkel átszőtt mű, amelyben az egyes korálsorok mindegyike más és más kompozíciós technikával feldolgozva. Az egyes részek között gyakran közjátékszerű, szabad tematikájú anyag hangzik el (toccátaszerű futamok, echohatásokra épülő fordulatok stb.). A korálfantázia műfaját az észak-német mesterek művelték.

3.                 korálfúga – ennél a formánál a fúga témáját a korál kezdőmotívuma adta, majd a fúga elhangzása után valamely szólamban (többnyire a pedálon játszott basszusban) cantus firmus módján végigvezetve rendszerint az egész korál elhangzott.

4.                 korálelőjáték – ez a típus a templomi gyakorlatban különös fontossággal bírt, mivel elsősorban ez szolgált hangszeres bevezetésül – hangulati előkészítésül – a gyülekezet énekéhez. Egyik jellemző formájában a koráldallam a szopránban jelenik meg díszített (kolorált) alakban. Egyszerűbb korálelőjátékok gyakran a pedálhasználatot sem igényelték. Az ilyen darabokban a szopránban végigvezetett koráldallamot a többi szólam harmonikus figurációkkal kísérte.

A szabad formák közül a toccata, a preludium és a fantázia továbbra is alapvető műfajok, de technikailag jóval igényesebbek, virtuózabbak, s belső szerkezetüket tekintve is összetettebbek már, mint korábban. A ricercar és a canzone főleg a katolikus dél-német mesterek művészetében még tovább élt, de útjuk a század vége felé  közeledve egyre inkább a fúga felé vezetett. A „fúga” elnevezés ebben az időben már határozott karakterű, egy témán alapuló, harmonikus-figuratív szerkesztésű imitációs művekhez kapcsolódott.

Az orgonamesterek sorából elsőként a hamburgi Matthias Weckmann nevét említhetjük. Orgonaműveit (toccaták, canzonok, korálfeldolgozások), hasonlóan vokális műveihez, a magas fokú mesterségbeli tudás mellett egyéni harmóniakezelés és a modulációk merész alkalmazása jellemzi.

Ugyancsak Hamburgban működött a csaknem száz esztendőt megélt Jan Adam Reinken (1623-1722) is. Művei, bár számos eredeti ötlet is felvillan bennük, általában nélkülözik a mélyebb tartalmat. Fő érdeme viszont, hogy nagy szerepe volt a virtuóz orgonastílus kifejlesztésében. Híres orgonaművei: egy többrészes toccata a virtuóz orgonastílus kifejlesztésében. Híres orgonaművei: egy többrészes toccata (G-dúr), valamint egy nagyszabású (327 ütemes) fantázia a Babilon vizeinélkezdetű korál dallamára.

— A legnagyobb észak-német komponista a svéd származású Dietrich Buxtehude (1637-1707) volt. Tunder utódaként 1668-tól a lübecki Mária-templom orgonistája és karnagya. Tovább folytatta az előde által meghonosított Abendmusiken (Esti zenék) elnevezésű hangversenysorozatokat, amelyeket a karácsonyi ünnepeket megelőző öt vasárnapon rendeztek. Valószínű, hogy vokális művek mellett orgonaműveket is komponált ezekre a hangversenyekre.

Orgonaműveinek egy részét preludiumok, toccaták, fúgák, variációs művek, másik részét pedig különféle típusú korálfeldolgozások alkotják. Szabad kompozícióinak legnagyobb része a „Preludium” és a „Toccata” elnevezést kapta. Ez Buxtehudénál (és a legtöbb észak-német szerzőnél) egy olyan összetett formát jelölt, amelyben virtuóz futamokból építkező szakaszok, akkordsorozatok, esetleg recitativo jellegű improvizatív részek váltakoztak fúgákkal vagy kisebb imitációs szakaszokkal. Az egyes részek száma nem volt pontosan megszabva. Kétféle alaptípussal találkozhatunk. Az ötrészes típus:

1.       Preludium – általában egyszólamú futamokkal indul, majd később a többi szólam belépésével ünnepélyes bevezető zenévé válik

2.       I. Fúga – páros ütemű, rövid karakterisztikus témával.

3.       Közjáték – szabad szerkesztésű, recitativ jellegű vagy élénk tempójú szakasz.

4.       II. Fúga – páratlan ütemű, témája az első fúga témájának variánsa.

5.       Utójáték – toccataszerű, többnyire orgonapont felett kialakított virtuóz szakasz, hatásosan felépített záradékkal.

A háromrészes típusban a darabban csak egy fúga van, s azt elő- ill. utójáték keretezi. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy teljesen egyértelmű öt-, ill. háromrészes tagolású darabbal alig találkozunk, mivel nemritkán már a bevezető preludium is egymástól jól elkülöníthető szakaszokból épül fel. Más esetekben a közjáték bővül, s egyéb módosulások is lehetségesek voltak.

Korálfeldolgozásaiban különösen kedvelte a díszített cantus firmust alkalmazó korálelőjáték típust. Írt nagyszabású korálfantáziákat is. Ezekben a kompozíciókban arra törekedett, hogy megfelelő zenei eszközökkel ábrázolja a korálszövegek tartalmát, hangulatát.

Buxtehude zenéjét erőteljes kifejezésmód, szenvedélyes mozgalmasság jellemzi. Érzelmi skálája ennek megfelelően nagyon széles: sötét, olykor fájdalmas gondolatok mellett különleges fényben szólal meg nála az öröm, a boldogság hangja is.

— Az észak-német iskola egy másik jelentős mestere Georg Böhm, Lüneburgban volt orgonista. Fiatalkorában Reinken tanítványa, mesterének virtuóz stílusa érezhető nyomot hagyott orgonaművészetében. Írt prelúdiumokat, fúgákat és korálfeldolgozásokat. Ez utóbbiak közül legsikerültebbek korálpartitái. Ezek hatása Bach művészetében is kimutatható.

— Neves észak-német mesterek még Nicolaus Bruhns (1665-1697) és Vincent Lübeck (1654-1740). Zenéjük – különösen Bruhns preludiumai – közeli rokonságot mutat Buxtehude stílusával.

— A dél-német iskola legkiválóbb mestere Johann Pachelbel (1653-1697) volt. Előbb Bécsben, majd később Erfurtban és Nürnbergben működött. Írt kantátákat, kamarazene-darabokat, csembalódarabokat és sok orgonaművet: toccatákat, fúgákat, variációs műveket, korálfeldolgozásokat. Nagyszabású  korálfúgák mellett komponált olyan darabokat is, amelyek a polifonikus szerkesztésnek egy különleges módszerével készültek. Ezekben a korálelőjátékokban a korál egyes dallamsorainak belépését minden esetben rövid, néhány ütemre terjedő imitációs bevezetés előzi meg, amelynek zenei anyaga az illető korál megfelelő dallamsorának rövidebb hangértékekre oldott dallamából van kialakítva. Ezt a szerkesztést, amelyet a szíkirodalom „soronkénti diminuált előimitáció” néven említ, Pachelbel tanítványai, s azok révén főleg a Közép-Németországban működő komponisták kedvelték.

Variációs művei közül a d-moll chaconne, valamint a 95 Magnificat-fúga (versettus), kiegyenlített, arányos formákkal és hatásos technikai megoldásaikkal tűnnek ki. Ugyanezek a tulajdonságok jellemzik toccatáit is. Ezekben nem találunk imitációs szakaszokat, legtöbbjük orgonapontra épül, amely felett egy-egy jellegzetes alapgondolatból virtuóz módon kezeltkétszólamú zenei anyag fejlődik ki.

Pachelben zenéje tartalmi tekintetben kiegyenlített, de egyben körülhatárolt is. Nem ismeri az észak-német mesterek szenvedélyes (olykor szeszélyes) drámai kifejezésmódját, gondolatai jóval visszafogottabbak. Művei inkább fegyelmezett formai keretekbe foglalt magasztos hangvételükkel gyakorolnak hatást a hallgatókra.

— A katolikus dél-német mesterek sorában említhetjük Johann Jakob Froberger (1616-1667) és Georg Muffat (1653-1704) nevét.

Közép-Németországban ebben az időben szerényebb tehetségű zeneszerzők működtek, akik inkább ügyes mesteremberek, mint igazi alkotók voltak. Főleg korálfeldolgozásokat írtak, amelyekben Pachelbel erőteljes hatása érvényesült. Ehhez a zeneszerzői körhöz tartozott a Bach család több tagja is, mint pl. Johann Christoph Bach (1642-1703) és Johann Michael Bach (1648-1694).

— Johann Gottfried Walther (1684-1743) munkássága már a késői barokk idejére esik. Korálfeldolgozásait (partiták, előjátékok) maga Bach is (akinek rokona volt) nagyra becsülte. Értékesek még korabeli olasz és német mesterek (Torelli, Albinoni, Telemann) concertóiból készített hatásos orgonaítiratai.

b)     A csembalózene. Froberger és Kuhnau

Azok a zeneszerzők, akikről az előzőekben hallottunk, a csembalóirodalmat is gazdagították. Böhm szvitjei vagy Pachelbel variációsorozatai (Hexahordum Apollinis, 1691) fontos szerepet töltenek be a kor csembalómuzsikájának történetében. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy ezeknek a műveknek a zenei értéke nem éri el az illető mesterek orgonaműveinek színvonalát. A továbbiakban olyan zeneszerzőkről lesz szó, akik elsősorban csembalóműveik révén tarthatnak számot érdeklődésünkre. Ezek a zeneszerzők is orgonisták voltak (a dél-, ill. közép-német stíluskörhöz tartoznak), de – az egyetlen Froberger kivételével – orgonakompozícióik sem tartalomban, sem pedig formában nem nyújtottak különösebben eredetit, viszont csembalódarabjaikban sok figyelemre méltó ötlettel és kezdeményezéssel találkozunk.

—       Johann Jakob Froberger (1616-1667) Bécsben volt orgonista. Rómában Frescobaldinál tanult. Orgonaműveiben – amelyek közül elsősorban a nagy technikai felkészültséget igénylő toccaták és canzonok jelentősek – mestereinek stílusát folytatta.

Munkássága a csembaló szvit fejlődésének vonatkozásában a legjelentősebb. Francia előzményekből és mintákból indult ki, az ott szokásos tételszámot azonban jelentősen lecsökkentette. Szvitjeinek négy alaptánca a következő volt:

Allemande – mérsékelt tempójú, páros ütemű (4/4) német tánc.

Courante – élénk tempójú, páratlan ütemű (3/2 v. 3/4) francia tánc; olasz változata a „Corrente” gyakran még élénkebb tempójú.

Sarabande – lassú tempójú, páratlan ütemű (3/2 v. 3/4) spanyol tánc.

Gigue – gyors tempójú 6/8, 12/8-os ütemű angol tánc, kontrapunktikus, fúgaszerű tétel – a második részben a téma fordításban szerepel.

A későbbiekben ez a 4 tételes alapváz újabb táncokkal bővült. Leggyakoribbak voltak:

Menüett – mérsékelt tempójú, páratlan ütemű (3/4) francia tánc

Bourrée – gyors tempójú, páros ütemű (4/4) francia tánc

Gavotte – élénk tempójú, páros ütemű (2-es allabreve) francia tánc. (Előfordult, hogy egy szvitben 2 gavotte is szerepelt. Ilyenkor egy Musette nevű, mérsékelt tempójú, dudaszóra emlékeztető táncot iktattak trió gyanánt a két gavotte közé.)

Froeberger programzenéi is említést érdemelnek. Egyik szvitjében, a IV. Ferdinánd halála alkalmából készült Lamentó-ban, a mű jobb megértését a szerző még lapszéli rajzokkal is illusztrálta. Így tudhatjuk meg, hogy az Allemande-ot záró, 3 oktávon át felfelé haladó skálamenet a „mennybe vezető lépcső”-t jelenti, a Sarabande a méltóságot és a maradandóságot jelképező „Babérkoszorú” zenei ábrázolása. A Gigue az „Igazak koronájá”-t jelképezte.

Részben Froberger, részben az olasz és a francia zene bizonyos példái nyomán mások is komponáltak programdarabokat. A Bécsben működő Alessandro Poglietti (1683†)például a Wesselényi-féle összeesküvésről írt toccatát. Egyik variációs művében a császárság népeit vonultatta fel: a cseheket duda, a magyarokat a hegedű személyesíti meg. A müncheni Johann Kaspar Kerll (1627-1693) csembalóján a kakukkmadár hangja és a stájer pásztorok dudamuzsikája csendült fel.

Többrészes csembalószonátákat Johann Kuhnau (1660-1722) írt elsőként német földön. Legnevezetesebb műve a Bibliai szonáták címen ismert sorozat. Az ebben található darabok, így a „Dávid és Góliát harca vagy az „Ezékiel király betegsége és gyógyulása” és a sorozat más szonátái, egyszerű, naiv eszközökkel ábrázolják programjukat., Kuhnau 1684-1722-ig a lipcsei Tamás-templom kántora, s mint ilyen, Bach közvetlen elődje volt.

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig

Cl. V. Palisca: Barokk zene)