3. fejezet: Egy barát esküje
Ahogy Yula kilépett a Kini Nuiból, a tömeg vad éljenzésben tört ki és körbefogták. Felkapták a Toát és a magasba emelték. A tömeg éljenzett… és egy pillanatra Yula is megfeledkezett imént kapott küldetéséről. Jó érzés volt, hogy őt ünneplik… boldogította.
Végül a matoránok letették. Ekkor tudott Ikama és Darki odaférkőzni hozzá.
- Elég legyen, gyerekek! – szólt szigorúan Darki. – ő velünk van!
- Mit mondtak neked a Turagák? – kíváncsiskodott Ikama.
- Kaptam egy fontos küldetést… de ezt nem itt kéne megvitatnunk!
A matoránok kezdtek eloszlani, de még mindig az eseményekről beszélgettek. Yula meglátott egy árust, aki azonnal kihasználta a helyzetet, és apró Toa, meg egyéb lények miniatűr szobrait kezdte kínálgatni a lassan szétszéledő tömeg tagjainak… nem kevés sikerrel.
- Yula… én gondolkodtam… - szólt félénken Ikama. – és szeretnék kérni, valamit.
- Micsodát?
- Hadd menjek veled! Hadd legyek a Krónikásod!
Yula sejtette, hogy ez lesz a kérés. Ikama minden legendák között leginkább a Krónikás, Takua történetét szerette és az volt az álma, hogy egyszer ő legyen a Krónikás és elkísérve a Toákat a kalandjaikon, lejegyezze hősies tetteiket. Yula kicsit elszégyellte magát, hogy matoránként gyakran szidta Takua nevét… főleg, ha sokat kellett tanulnia. Ugyanis Takua áldásos munkájának volt köszönhető, hogy rengeteg feljegyzés megmaradt a Toák tetteiről.
- Ez megtisztelő lenne, hidd el… de mi lesz, ha veszélybe kerülünk?! Nem tudlak mindig megvédeni… hiszen még fogalmam sincs az erőmről!
- Nem kell megvédened! Vedd úgy, hogy ott sem vagyok! De melléd is elkél egy Krónikás! Kérlek! Nekem ez olyan sokat jelentene!
Yula nagyot sóhajtott. Végül is mi baj lehetne? A Toák ősi ellenségei rég eltűntek. Az utolsó Toák mindet legyőzték, vagy bebörtönözték. Szóval igazán semmi akadály nem áll közte és azok között a Jelképek között. Talán még az erejét sem kell majd soha használnia! Bár jó lenne tudni, hogy mi az…
- Nem bánom Ikama! Amúgy sem hiszem, hogy bármi halálos veszéllyel összefutnánk! Velem jöhetsz.
Ikama ugrándozott az örömtől. Körbetáncolta Yulát és közben csak ezt hajtogatta: „Krónikás leszek! Krónikás leszek!”
- Lányok! Gondolkozzatok már! – szólt rémülten Darki. – Ha valamit tanultam abból a kevés történetből, amit hallottam az az, hogy a Toák mágnesként vonzzák a bajt, meg a gonosz erők szolgáit! Ki tudja, miféle ősöreg rémségek lappanganak a város határain kívül! És ott vannak azok a tegnap szabadult, Piraka-fazonok is! Velük mi van?
- Nyugi, Darki! A Tanács is megmondta, hogy a Pirakákat visszatoloncolták az otthonukba. Messze innen!
- Ez úgy tudom, régebben sem jelentett nekik akadályt! – fonta össze a karjait Darki. – és mellesleg azt is tudom, hogy a Pirakák matoránt esznek!
Ikama mintha meg se hallotta volna. Boldogan táncolt körülöttük és apró jegyzettábláját lengette. Ám még ő is megállt, mikor ismerős alak közeledett feléjük, pár ga-matorán társaságában. Kinama tanárnő.
- Jaj! Bocsánat tanárnő – kapott a fejéhez Ikama. – az óra!
- Semmi baj lányok. Ahogy elnézem sokkal, de sokkal fontosabb dolgok elé néztek, mint az én óráim.
Büszkén nézett fel Yulára. Mintha mindig is azt várta volna, hogy álomszuszék tanítványa egy napon Toa lesz, és dicsőséget hoz Új Ga-Metru-nak.
- A ga-matoránok nevében jöttem. Ünnepséget szeretnénk tartani, eljöveteled alkalmából, Mata Nui templomában. Megtisztelnéd Ga-Metru összes lakóját, ha eljönnél és a vendégünk lennél!
- Örömmel, tanárnő. – hajtott fejet Yula. – és Ikama, meg Darki is velem jönnek.
- Öhm… Yula. Nekem vissza kéne mennem Po-Metruba. Igaz, ami igaz… az eljöveteled nagy esemény, de a főnökeim ettől még várják a leleteket!
- Jól van Darki. Menj csak! Akkor csak Ikama jön velem, mint a Krónikásom.
Ikama ettől kezdve, ha tehette, fűnek-fának mesélte, hogy ő az új Toa Krónikása. Rettentően büszke volt új címére. Yula csak ment, a ga-matoránok gyűrűjében. A legtöbbjüket nem ismerte, vagy legalább is csak látásból. De jól érezte magát a körükben… mintha egy új családba csöppent volna.
Ahogy Roodaka megérezte a jeges fuvallatot, felugrott a heverőről, amin az imént még nyújtózkodott és szembefordult a sötét bejárattal. Glyde opálkék szemei felvillantak a sötétben és a fertőfoltos Toa kilépett az árnyakból.
- Nos? Mi van?
- Megjöttek. – intett a bejárat felé Glyde a karjával.
Roodaka magában örült. Nem hiába bérelt fel egy volt Sötét Vadászt… mivel Glyde az volt. Egyike az Árnyékos legsikeresebb orgyilkosainak. Származásáról senki nem tudott semmit, talán csak az Árnyékos maga. Glyde azonban túl jónak tartotta magát… egy idő után nem jelentett neki kihívást az Árnyékos által kijelölt célpontok kiiktatása. Fogta magát és hála különleges képességének, egy pillanat alatt elillant a szigetről. Az Árnyékos dühös volt… Roodaka emlékezett, hogy Glyde fején hosszú ideig szép kis vérdíj volt. Ám miután a Toák elintézték a Gonosz forrását, az Árnyékos összeszedte a sátorfáját és eltűnt, hátrahagyva minden szolgáját és ingóságát. Azóta senki nem látta sem őt, sem hírhedt testőrét, Sentrakhot. A Sötét Vadászok szétszéledtek. Valaki önálló vállalkozásba fogott, mint pl. Glyde és a már említett Pirakák. Mások meg felajánlották szolgálataikat a túlzottan erőssé váló Új Metru Nui-nak. Azóta úgy hírlik, a „rendőrség” szép kis kommandót alakított ki belőlük. Zaktan Piraka csapatát is egy ilyen alakulat fékezte meg, mikor visszatértek. De most kinn vannak, és mivel Glyde ismeri őket, egyértelmű volt, hogy rá tudja beszélni őket a munkára.
Nem sokkal később, hat magas, erős lény lépett be. Hátukon egy sor, hegyes tüske meredezett. Egyik kezükben zamor-lövőt, a másikban különböző fegyvereket szorongattak elszántan. Hat különböző színű volt, akár csak a Toák. A zöld jött elől… nyilván ő Zaktan. A Pirakák úgy nyomultak be a barlangszerű terembe, mint holmi szedett-vedett, zsoldos bagázs. Zaktan lépett előre, hogy beszéljen a megbízóval, míg intett a többinek, hogy maradjanak a helyükön.
- Maga a főnök? – Zaktan lekicsinylően végigmérte Roodakát… számára abszolút gyenge, védtelen és törékeny jelenségnek tűnt.
- Én. – felelt kedvesen Roodaka a rá jellemző mosollyal a szája sarkában. – Glyde nyilván elmondta, mi lesz a feladatuk!
- El. És azt is, hogy maga jól megfizeti. Szabadna tudnom, miben?
- Százezer aranyozott protodermisz-tallér megteszi?
- Százezer… - ízlelgette Zaktan az összeget.
- Előlegnek.
Roodaka kijelentése láthatóan meglepte a Pirakát. Ki ez a nőszemély, akit így felvet a pénz? Talán csak blöfföl!
- És honnan tudjuk, hogy maga nem ráz át minket! – szólt hirtelen a vörös a hátsó sorban és odalépett Zaktan mellé… akit láthatóan bosszantott ez a kirohanás. – ennyi pénze még a Piraka-királynak sincs!
- Neki nincs. – hagyta helyben Roodaka mosolyogva. – ellentétben velem. Tessék.
Roodaka a földre ejtett egy súlyos zsákot, fél kézzel. Földet éréskor az aranyozott protodermisz-tallérok csilingelve ütődtek össze. Félreismerhetetlen hang. A piros Hakann – mert ez volt a neve – eltátotta a száját, Zaktan pedig bizalmatlanul felemelte a zsákot. Kinyitotta, hogy megvizsgálják. A nő nem hazudott. A pénz maradéktalanul benne volt. Roodaka odalépett Zaktan elé. Hakann bizalmatlanul nézte oldalról, de a nő erre nem figyelt.
- Így már megfelel?
- Meg. – mosolygott Zaktan.
- Bízd ide, gyönyörűm! – szólt nevetve Hakann. – meglesz a meló! Nem kell bemocskolnod a gyönge kis kezeidet.
Kijelentését egy gyengéd ütéssel kísérte, Roodaka csípőjére. A nő szeme elkerekedett dühében és Hakann kettőt sem szólhatott… a fura, fogókarmokban végződő fegyver a barlangfalnak szorította a torkánál fogva. Roodaka megragadta a fegyver nyelét és odanyomta Hakannt a falhoz. A többi Piraka hátrébb ugrott… még Zaktan is meglepődött.
Tévedett. Ez a nő minden, csak nem gyenge és törékeny.
- Hallgass ide, te kraata-pondó! – sziszegte mézédes hangon Roodaka. – nézz csak egy nőnek: rendben! Nézz csak egy megbízónak: rendben! De soha – a Piraka szemébe nézett… Hakann nem bírta állni azt a dühös tekintetet. – soha többé ne nézz, gyengének!
- Igen… értettem.
- „Értettem, úrnőm”! – javította ki Roodaka ellentmondást nem tűrő hangon.
- Értettem úrnőm… - nyögte Hakann.
Roodaka csak eztán engedte el. Hakann fuldokolva esett a földre. A társai közül néhányan ijedten néztek össze. Hakann erős… néha erősebb, mint Zaktan. Ez a nő nem semmi, ha még őt is így el tudja intézni!
- A Toa Új Ga-Metruban van. Ma éjjel a matoránok ünnepséget rendeznek az eljövetele alkalmából. Ideális alkalom, hogy végrehajtsátok a feladatot! Aztán, amint bizonyítékot hoztok a Toa haláláról, megbeszéljük a továbbiakat. Az ereklyék iránti „szakértelmeteknek” is hasznát kívánom venni!
- Rendben. Áll az alku… úrnő.
Zaktan magában rosszallóan megrázta a fejét. Érezte, hogy ez a meló túl csábító. Nem jó a csapatnak, ha félelemben dolgozik. Aki fél, az hibát követ el. Az „úrnő” nem tett jót az ügynek… és ezt neki, Zaktannak kell majd valahogy helyrehoznia, ha meg akarják látni azt a bizonyos jutalmat.
Már alkonyodott. A Kini Nui sötét-arany és vörös fényekben játszott. Turaga Vakama kinézett szobája ablakán és a tenger távoli horizontja felé meredt.
- Tudtad, Turaga, hogy eljön ez a nap. – szólt Kapura a háta mögül.
Vakama visszafordult a szobája belseje felé. Egy ágy állt az egyik sarokban. A szoba végében egy oltár, rajta Mata Nui apró szobraival és egy csomó, színes drágakővel. Ez elé egy vörös szőnyeget terítettek a padlóra. Az oltár fölötti falat fénykövek világították meg, és egy tálban az oltáron, apró láng égett.
Vakama vendégére nézett. Kapura állt a szoba közepén. A matorán mostanában egyre lelkiismeretesebben segítette a munkáját és ezért Vakama hálás volt.
- Ebben nem lehetünk biztosak, Kapura!
- Ha most nem vonjuk ellenőrzés alá a dolgokat, akkor mikor?
- Ha valakinek, hát nekünk tudnunk kéne, mit mondanak a legendák! – válaszolt Vakama. – ahogy azt is, hogy nincs jogunk beleavatkozni! Ahogy Ga-Koroban mondták egykor: „Hagyni kell, hogy a víz a választott útján folyjék tovább!”
- De Turaga… - Kapura a fejét csóválta. – a Toa egész történelme során a Turagára támaszkodott, ha útmutatást várt. Yula még túl tapasztalatlan! Legalább a kezdő lökést meg kell adnunk neki!
- És mi van, ha tévedünk, Kapura? Mi van, ha Yula nem az, akinek hisszük…
Kapura összevonta a szemöldökét.
- Turaga, néha azon gondolkodom, nem kezdesz-e kissé feledékeny lenni! Ismerjük a legendát! Yula feladata kétségtelen: „Az első Toa, ki a visszatérő, a legősibb elem hatalmával, összegyűjti a Végzet Gyermekeit és…”
- „…és megszabadítva a Matoránt a sötétből, a fénybe viszik őket, hol a Toa feltámad és a Nagy Szellem akarata, beteljesül!” – Vakama a sötétbe fordította arcát, és áhítattal suttogta. – Mata Nui otthonába…
- Itt van előttünk az egész Matorán nép sorsa! Évezredek óta erre vártunk, még ha mi magunk nem is tudtunk róla! Nem rettenhetünk meg a változástól! – Kapura előrébb lépett. – Turaga engedd meg, hogy elvigyem az üzenetet a Toának! Szüksége van a vezényletünkre!
Vakama pár percig csendben töprengett, majd alig láthatóan bólintott. Az arca sötétségbe veszett.
- Rendben Kapura. Menj és keresd meg!
- Értettem, Turaga…
Kapura megfordult és kilépett a szoba ajtaján. Mikor a fotocellás ajtó becsukódott mögötte, megállt. Ahogy megszólalt, hangjában nyoma sem volt az előbbi tiszteletnek:
- … de te majd csak akkor érted meg, mikor már késő lesz!
Ütemes dob és énekszó töltötte be Új Ga-Metrut. Egy ponton pedig, a Metru közepén, aranysárga fény égett.
Mata Nui temploma egy kisebb Kini volt, előtte egy aprócska, oszlopos szentéllyel. A szentély hosszúkás volt, végében egy oltárral, amin gyertyák világították meg Mata Nui tojásformájú agyagszobrait. Az oltárhoz vezető út mellett, kétoldalt három-három Toa-szobor nézett a semmibe. A szentély most tömve volt. Matoránok beszélgettek, vagy imádkoztak az oltár előtt. Mindnél egy szál gyertya volt. Odakinn a szentély előtt hatalmas máglya égett, melynek fényénél Ta-Metru Tűztáncosai adták elő legújabb műsorukat, le-metrui zenészek hangszerkíséretére. A ga-matoránok legtöbbje is erre a zenére táncolt, vagy csak nézték a táncosokat egy-egy tál ételt majszolva. Yula, oldalán Ikamával, egy takarón ült, a máglyával szemben és miközben ettek, le sem vették a szemüket a táncosok kavargásáról.
- És most? Mihez kezdünk? – kérdezte Ikama.
- Mielőtt nekiindulnánk a nagyvilágnak, rá kéne jönnöm, mire is vagyok képes. – szólt gondterhelten Yula. – a kardokkal azt hiszem rendben lesz minden. De fogalmam sincs, milyen elemnek parancsolok! A Rau Maszk erejéről tanultunk… de az elememre kíváncsi vagyok.
- Azt hiszem, ebben tudok némi útmutatást adni. – szólt Kinama tanárnő, aki ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk. – a Toa ereje a szívében van. Hogy rájöjj, mi is az, meg kell tanulnod meghallani a hívását. Járkálj egy kicsit! Mélyülj el a természet hangjaiban! Találd meg, melyik áll hozzád a legközelebb! Melyiknek hallod a szavát…
Yula nem teljesen értette, de mivel a tanárnő egy Turaga bölcsességével szólt, úgy tett, ahogy kérte. Felállt és pár percen belül eltűnt a sötétben.
Ga-Metru kertjei az egész szigeten híresek voltak. A világ összes egzotikus növénye – virágok, füvek, pálmafélék – mind megéltek itt. Szökőkutak vize csobogott a növények között. Mesterséges patakok és apró vízesések zubogtak át a kerten, ahol Yula sétált. Egy természeti elem hívását kell meghallania… víz, tűz, levegő, vagy valamit.
A kertben apró fáklyák világították meg a kikövezett, kanyargós ösvényt. Yula közelebb ment az egyikhez. Volt valami a tűzben, ami vonzotta… de hiába nyúlt ki a lángocska felé, nem történt semmi. A tűz ugyanolyan forró volt. Még a láng mérete sem változott. Yula fájdalmasan feljajdult, ahogy a kis láng belekapott az ujjába és megégette. Elfordult tőle… tehát nem a tűz az övé.
Kiállt az ösvény közepére és az égre emelte tekintetét. A levegő friss volt és a virágok illatát hordozta. A lágy szellőben sem érzett semmit… bár az erőteljesebb fuvallatok, mintha a fülébe suttogtak volna valamit. Nem értette a szél szavát, de az erősebb fuvallatokat mindig megérezte. Ugyanazt a húzást érezte, mint a pattogó tűznél, de nem tudta megragadni. Egy erőteljes fuvallat majdnem levitte a maszkját. Yulának igencsak bele kellett kapaszkodnia, hogy az arcán maradjon. Tehát ez sem lesz jó…
Yula odalépett az egyik kis vízeséshez. A víz áramlása és csobogása ott szólt a fülében. Mintha minden cseppnek érezné a becsapódását. A ga-Toák általában a Víz Elemét birtokolják. Tehát lehet, hogy ez az övé is… Nem. Nem értette a hullámok szavát, sem a patak csörgedezését. A víz hideg volt és nyirkos. Ki is vette belőle a kezét.
Leült a földre és kézbevett egy követ. A földben apró neszeket hallott és érezte, ahogy a világ szíve dobog odalenn az irdatlan mélységekben. Apró lények mozogtak alatta. Szinte azt is hallotta, ahogy az Onu-Metru Levéltárban a könyvtárosok csendben rakosgatják a könyveket a polcokra. De ezek csak egy-egy pillanatig tartottak, aztán elnémultak. Csak a mozgásukat érezte, és a zajaikat hallotta. A föld maga néma volt, akár csak a kő, ami a kezében volt.
Egy apró jégszobor állt az egyik kút közepén. Nem. A jég sem tetszik neki. Érez benne valamit… de nem szereti a fagyot.
Valami különös gondolat kezdett motoszkálni benne. Minden elemben érzett valamit, de nem magát az elem lényegét. Valami mást… valamit, ami mindet összeköti. A tűz ég. A szél fúj. A víz folyik. A föld dobog. A jég fagy. A kő tartja a többi követ…
De mi ezekben a közös? Mind teljesen különböznek! Ő mégis mindben érez valamit, ami az ő része. De mi az? Mi ez a megfoghatatlan erő, amit nem látni, nem hallani, nem tudni?
Ám hirtelen nem maradt ideje, hogy tovább gondolkozzon ezen. Hatalmas robbanás rázta meg a levegőt és sikoltozások hallatszottak. Yula megperdült. Az ünnepségen már nem csak a máglya fénye világított. A Toa nem tétovázott… futásnak eredt. Bár még maga sem tudta, mit fog tenni…
Thok rosszallóan szemlélte, ahogy Avak elijeszti a matoránokat a nagy asztalról és ahelyett, hogy tovább nézne a feladata után, nekiáll az asztalon lévő kajának. Úgy érezte, minden tüskéje égnek mered attól a szörnyű csámcsogástól, amit a barna Piraka művel. Szerencséje, hogy Hakann mással van elfoglalva, és nem látja. Thok elvigyorodott. Amióta az a nőci úgy megszorongatta, Hakann szokatlanul csendben volt. Ez persze csak jó volt, de a morál fenntartása érdekében igazán hasznos volt néha az ordítozása. Hakann jelenleg azzal foglalkozott, hogy szétlökje a hatalmas máglyát. A tűz szétterjedt a szélrózsa minden irányába és még néhány matoránt is elnyelt. Thok elvigyorodott ismét, ahogy a halálos sikítozást hallotta. Hakann győzelmesen felüvöltött.
- Agyatlan, rahi-barom… – mormogta Thok.
Ő maga szépen besurrant a szentélybe, és nekiállt összeszedegetni az oltáron lévő értékes kis apróságokat. Ki tudja mennyit érnek a feketepiacon! A többiek csak szórakozzanak. Pukkadjanak ki a matoránoktól! Ő inkább csinál valami hasznosat… magának.
„Ne törődj azzal, hogy amit teszel, az jó-e másoknak… kivéve, ha az az illető, te magad vagy!”
Ez volt Thok első aranyszabálya. Ennek köszönhetően vágta ki magát nem egy szorult helyzetből… ennek köszönhetően maradt életben.
- Te meg mit művelsz?! – hasított Zaktan hangja a levegőbe.
Thok mosolyogva fordult meg és felmutatta a kezében tartott szobrocskát.
- A dolgomat, főnök! Legalább legyen egy kis hasznunk is, ebből a melóból!
- Tedd le! – Zaktan dühödten ütötte ki a kezéből a szobrot. – a feladatoddal törődj! Ezért még százszor visszajöhetünk.
- Parancs, főnök…
Thok morogva hagyta ott a templomot, Zaktan szúrós tekintetétől kísérve.
Ahogy Yula kiért a térre, a templom előtt, ijedtében eltakarta az arcát. Minden lángolt, a matoránok szaladtak és sikítoztak. Hat nagydarab alak szóródott szét a terepen és törtek-zúztak, matoránokat hajigáltak… sőt az egyik, fogott egy apró, világoskék matoránt és egészben lenyelte. Ahogy összezárta fogait hallatszott a matorán csontjainak ropogása. Yula felismerte őket az újságban, és a tankönyvekben látott képekről. A Pirakák.
Yula gyorsan lerázta magáról a kétségbeesést. Ő ezeknek a matoránoknak a Toája. Meg kell védenie őket! Matoránként elfuthatott volna… de ő már sokkal-sokkal több, mint egy matorán. Már csak azt kéne tudnia…
Az egyik Piraka felkapott fél kézzel egy asztalt és a közeli épülethez vágta. Az asztal darabjai szétrepültek, ahogy a bútor darabokra hullott becsapódáskor. Az egyik darab felsértett egy vastag kábelt, amiből kék kisülések csapkodtak kifelé. És ekkor… Yula megint érezte azt a húzást. A vezetékben keringő áram sercegése és csapkodása olyan volt számára, akár a patakok csobogása, a tűz pattogása, a szél susogása…
- Energia… a színtiszta energia. Már értem…
Minden megvilágosodott előtte. Az ő eleme maga az Energia. A legősibb elem, ami minden másnak az esszenciája. A tűz nem éghet energia nélkül, a víz nem folyhat energia nélkül, a szél nem sodorhat leveleket energia nélkül… az energia, maga az Élet.
Ő Toa Yula, az Energia Toája.
Folytatás>>>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
