Vb-történet

A brazilok az első hivatalos országok közötti találkozót Európa valamelyik válogatottjával az 1930-as világbajnokságon vívták, amikor a jugoszlávok 2-1-re legyőzték őket, így aztán az első vébén jó szereplésben reménykedő együttes gyorsan kiesett. Az 1934-es világbajnokságon sem volt sikerélményben része a brazil csapatnak, amely az olaszországi tornán rögtön az első mérkőzésen kikapott a spanyoloktól, és azonnal utazhatott is haza.

Négy évvel később már esélyesként utazott a seregszemlére a selecao. A franciaországi viadalon Brazília egyedüli dél-amerikai indulóként vett részt, és megmentette a szubkontinens becsületét, hiszen a harmadik helyen végzett. Ki tudja, mi lett volna akkor, ha a szövetségi kapitány, Adhemar Pimenta az elődöntőben nem mellőzi a gárda legjobbját, a világbajnokságon gólkirályi címet szerzett csatárt, Leónidast. Ami tény: a támadó az olaszok elleni mérkőzésen nem lépett pályára, a taljánok pedig legyőzték a brazilokat, akik a bronzmérkőzésen aztán immár Leónidasszal a soraikban simán verték a svédeket, és megszerezték a harmadik helyet.

1950-ben Brazília rendezhette a világbajnokságot, ráadásul az európai országok közül az erősebbek el sem utaztak a viadalra, így aztán a selecao számított a legnagyobb esélyesnek. A világbajnokságot valóságos nemzeti hisztéria övezte, az eseményre horribilis költségeket felemésztve felépítették a mára legendássá vált Maracana-stadiont, amely ugyan a nyitómérkőzésre még nem készült el teljesen, de a drukkereket ez egyáltalán nem zavarta, mivel kedvenceik 4-0-ra verték Mexikót. A torna valóságos diadalmenetnek tűnt: Svájc ellen ugyan csak 2-2-es döntetlen született, de ezt követően Jugoszlávia ellen 2-0-ra, Svédország ellen 7-1-re, Spanyolország ellen pedig 6-1-re nyertek a kedvencek, így aztán az utolsó találkozón Uruguay ellenében akár egy döntetlen is elég lett volna az aranyéremhez. Az uruguayiak azonban nem olvasták a forgatókönyvet, megfordították a mérkőzést, és ezzel ők lettek a világbajnokok - Brazíliában pedig országos gyász kezdődött.

Az 1954-es, svájci vébén szerepelt brazil együttes is kiváló erőkből állt, azonban a negyeddöntőben találkozott egy még jobbal, a magyar Aranycsapattal, amely egy kiállításokkal tarkított összecsapáson 4-2-re megverte a selecaót. 1958-ban azonban végre eljött a brazilok ideje: a gárda már hetekkel a torna kezdete előtt elutazott Európába, és rendkívüli alapossággal készült a megmérettetésre. A legnagyobb sztár egy mindössze 17 éves srác, bizonyos Edson Arantes do Nascimento lett, akit a világ Pelé néven ismert meg. A szovjetek elleni csoportmérkőzésen a játékosok delegációja valósággal bekövetelte őt a szövetségi kapitánynál, Vicente Feolánál a kezdők közé Garrinchával együtt (ő ugyanis szintén nem játszott a vébé első két összecsapásán). Lev Jasinék ellen állt tehát össze az ideális tizenegy, amit minden idők egyik legjobb brazil válogatottjaként emlegetnek. Szovjetunió és Wales ellen ugyan még kicsit döcögött a szekér (ezeket a találkozókat "csupán" 2-0-ra és 1-0-ra nyerte a selecao), de az elődöntőben és a fináléban már brillírozott az együttes, mindkét mérkőzést 5-2-re nyerte - Pelé a két összecsapáson öt találatot ért el, majd a döntő lefújását követően társai vállán zokogott örömében.

Brazília - Svédország 5-2 (2-1)
1958. június 29., Stockholm, Rasunda-stadion, 50 000 néző
vezette: Guigue (francia)
Brazília: Gilmar - Djalma Santos, Bellini, Orlando, Nílton Santos, Zito, Didi, Garrincha, Vavá, Pelé, Zagalo. Szövetségi kapitány: Feola
Svédország: Svensson - Bergmark, Gustavsson, Axbom, Börjesson, Parling, Hamrin, Gren, Simonsson, Liedholm, Skoglund. Szövetségi kapitány: Raynor
gól: Vavá (9., 32.), Pelé (55., 90.), Zagalo (68.), illetve Liedholm (4.), Simonsson (80.).

Pelét a 20. század legjobb játékosának választották

A négy évvel későbbi világbajnokságon, 1962-ben Chilében többé-kevésbé ugyanez a gárda vett részt, nem csoda tehát, hogy a brazilok számítottak az első számú favoritnak, különösen, hogy a tornára Dél-Amerikában került sor. Az akkor már a világ legjobb játékosának tartott Pelé azonban a második csoportmérkőzésen, a csehszlovákok ellen megsérült, így nyilvánvalóvá vált, hogy a tornán már nem léphet többet pályára. A későbbiekben aztán Garrincha vette vállára a csapatot, és az angolok, illetve a chileiek ellen kiismerhetetlen cseleivel valósággal őrületbe kergette a védőket. Rajta kívül még a Pelét helyettesítő Amarildo volt a kulcsfigura, hiszen kétszer is bevette a korábban a magyarok szemét is kivédő Viliam Schrojf kapuját, és Brazília így megvédte világbajnoki címét.

Brazília - Csehszlovákia 3-1 (1-1)
1962. június 17., Santiago de Chile, Nacional stadion, 69 000 néző
vezette: Latisev (szovjet)
Brazília: Gilmar - Djalma Santos, Mauro, Nílton Santos, Zózimo, Zito, Didí, Zagalo, Garrincha,Vavá, Amarildo, Zagalo. Szövetségi kapitány: Moreira
Csehszlovákia: Schrojf - Tichy, Popluhár, L. Novák, Pluskal, Kvasnák, Masopust, Pospíchal, Scherer, Kadraba, Jelinek. Szövetségi kapitány: Vytlacil
gól: Amarildo (17.), Zito (68.), Vavá (77.), illetve Masopust (15.).

A csúcs után törvényszerű volt a visszaesés, de ezzel együtt az 1966-os világbajnokságon való (le)szereplés a maga korában nem kis szenzációt jelentett. Pelét az első csoportmeccsen a bolgárok addig faragták, amíg meg nem sérült, a magyarok ellen nem is lépett pályára, a portugálok ellen ugyan félig egészségesen vállalta a játékot, de a fénykorát élő luzitán gárda (amely végül a harmadik helyet szerezte meg a tornán) túl erősnek bizonyult a selecao számára.

Az 1970-es világbajnokságot ezek után százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg a brazil együttes, ráadásul általános vélekedés szerint minden idők legjobb válogatottjával. Sok tényező szerencsés összjátékára volt ehhez szükség: kellett az, hogy Pelé meggondolja magát, és mégis vállalja a válogatottban való szereplést; kellett, hogy a már az 1966-os világbajnokságon is látott Jairzinho, Tostao és Gérson akkor érjen pályafutása csúcsára; hogy Rivelino és Clodoaldo éppen az idő tájt érjenek be; na és hogy kevéssel a világbajnokság előtt Mário Zagalo kerüljön a kispadra. Ő jól ismerte a játékosokat, sokukkal együtt futballozott, és a tekintélye sem hiányzott, elvégre maga is kétszeres világbajnok volt. A vébé diadalmenet volt Peléék számára, a selecao minden mérkőzését megnyerte, a meccsek többségét különösebb megerőltetés nélkül. A fináléban az olaszok sem tudták a csapat útját állni, és a gárda így örökre elnyerte a Jules Rimet-kupát (amely a kiírás értelmében azé az együttesé lett, amely háromszor is elhódítja), Pelé lett az első, és mindezidáig egyetlen háromszoros világbajnok focista, a világ pedig ismét a brazilokról beszélt.

Brazília - Olaszország 4-1 (1-1)
1970. június 21., Mexikóváros, Azteca stadion, 108 000 néző
vezette: Glöckner (NDK-beli)
Brazília: Félix - Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo, Clodoaldo, Gérson, Rivelino, Jairzinho, Pelé, Tostao. Szövetségi kapitány: Zagalo
Olaszország: Albertosi - Burgnich, Cera, Rosato, Facchetti, Bertini (Juliano, 75.), Mazzola, De Sisti, Domenghini, Bonisegna (Rivera, 84.), Riva. Szövetségi kapitány: Valcareggi
gól: Pelé (18.), Gérson (66.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (87.) illetve Bonisegna (37.).

A következő évtizedekben a vébéken ezt a teljesítményt természetesen nem sikerült megismételni: ugyan 1974-ben és 1978-ban is a legjobb négyig jutott a csapat, de a brazil közvélemény számára ez csalódást jelentett, ami az előző évek eredményeit figyelembe véve érthető is.

Az 1982-es világbajnokságra ismét rendkívül erős válogatottat küldtek a dél-amerikaiak. Minden a lehető legjobban indult, a csoportmérkőzésen során előbb a rendkívül erős szovjet csapatot győzték le 2-1-re, majd pedig Skócia és Új-Zéland ellen rendeztek gálaelőadást. A középdöntőben (az akkori lebonyolítási rend szerint az első körből továbbjutott 12 válogatottat négy hármas csoportba sorsolták) aztán a selecao rendkívül erős trióba került, de a címvédő argentinok sem jelentettek akadályt, és így az addig csak bukdácsoló olaszok ellen már egy döntetlen is elég lett volna a legjobb négy közé kerüléshez. Ez azonban nem jött össze, a taljánok Paolo Rossi mesterhármasával nyertek, Brazília pedig kiesett. Az általános közvélekedés szerint a vébé legjobbjának tartott együttes még csak a legjobb négy közé sem jutott.

Az 1986-es, mexikói vébén a gallok állták a brazil csapat útját, a legjobb négy közé kerülésért öldöklő csatában 1-1-es döntetlent játszott a két gárda, majd a büntetőpárbajban az európaiak nyertek. A mérkőzés tragikus hőse Zico volt, aki félig sérülten is vállalta a játékot, ám kevéssel azok után, hogy csereként pályára lépett, a rendes játékidőben tizenegyest hibázott. A brazil futball szerelmesei számára az 1990-es világbajnokság jelentette a mélypontot, köszönhetően annak, hogy a selecao szövetségi kapitánya, Sebastiao Lazaroni fejébe vette: szakít a braziloktól megszokott szép futballal, a jogo bonitóval, és "európaivá" teszi a selecao játékát. Az, hogy a későbbi döntős Argentína ellen már a nyolcaddöntőben vereséget szenvedtek, már önmagában kisebbfajta tragédiát jelentett Brazíliában, de a mutatott játék még nagyobb letargiát okozott. A selecao ugyan mindhárom csoportmérkőzését megnyerte, de a három találkozón mindössze négy találatot ért el, és végig bűn rosszul futballozott.

Lazaronit a jelenlegi mester, Carlos Alberto Parreira követte a kispadon, akinek nagy húzása az volt, hogy az európai stílusú, szervezett labdarúgást vegyítette a brazilos futballfelfogással, és ez elég volt ahhoz, hogy a csapat megnyerje a vébét 1994-ben. Kellett ehhez persze a zseniális csatárduó, Romário és Bebeto, de az sem volt véletlen, hogy a csapatkapitány a legeurópaibb stílusú brazil focista, Dunga volt. Az együttes magabiztosan ment tovább a csoportjából, az egyenes kiesés szakaszban pedig előbb a házigazdákat, majd egy emlékezetes meccsen a hollandokat, végül pedig a svédeket verte ki, és a döntőben találta magát. A finálé felejthető, és az első (sőt, idáig az egyetlen) gól nélküli vébédöntő volt, de a büntetőpárbajban a selecao tagjai céloztak jobban.

Brazília - Olaszország 0-0, 11-esekkel 3-2
1994. július 17., Pasadena, Rose Bowl, 93 158 néző
vezette: Puhl (magyar)
Brazília: Taffarel - Aldair, Márcio Santos, Branco, Jorginho (Cafú, 21.), Mazinho, Mauro Silva, Dunga, Zinho (Viola, 106.), Romário, Bebeto. Szövetségi kapitány: Parreira
Olaszország: Pagliuca - Mussi (Apolloni, 35.), Baresi, Benarrivo, Maldini, Albertini, Donadoni, D. Baggio (Evani, 95.), Berti, R. Baggio, Massaro. Szövetségi kapitány: Sacchi

Robero Carlos és Ronaldo kétszer már vb-döntőbe vezette a válogatottat

A címvédéshez négy évvel később nem kellett volna sok, hiszen a már az 1994-es keretben is szerepelt, időközben világklasszissá vált Ronaldo vezérletével a selecao megint bejutott a döntőbe, ám a franciaországi mondiálon a fináléban a házigazdák bizonyultak jobbnak. A brazil közvéleményt azóta foglalkoztatja a kérdés, hogy mi történt Ronaldóval közvetlenül a döntő előtt; rejtélyes rosszullétéről azóta számos történet született, az összeesküvés-elméletek gyártói igazán kiélhették fantáziájukat.

Újabb négy év elteltével azonban Ronaldo már pozitív hős volt: azok után, hogy hosszú időt kellett kihagynia, és nélküle a brazilok csak szenvedek a selejtezőkön - már a kijutásért is alaposan megizzadtak -, a japán-dél-koreai közös rendezésű viadal a selecao diadalmenetét hozta. A Fenomén gólkirályi címet szerzett, és a fináléban kétszer vette be a torna legjobbjának megválasztott német kapus, Oliver Kahn hálóját - így a brazilok most címvédőként utazhatnak Németországba.

Németország - Brazília 0-2 (0-0)
2002. június 30., Jokohama, International stadion, 69 029 néző
vezette: Collina (olasz)
Brazília: Marcos - Lúcio, Roque Júnior, Edmílson, Cafú, Gilberto Silva, Kléberson, Roberto Carlos, Ronaldinho (Juninho Paulista, 85.), Ronaldo (Denílson, 90.), Rivaldo. Szövetségi kapitány: Scolari
Németország: Kahn - Linke, Ramelow, Metzelder, Frings, B. Schneider, Hamann, Jeremies (Asamoah, 77.), Bode (Ziege, 84.), Neuville, Klose (Bierhoff, 74.). Szövetségi kapitány: Völler
gól: Ronaldo (67., 79.)