A több mint 600 ezer km² területű, 48 millió lakosú ország a kelet-európai síkvidékhez tartozik, amelyen a síkságok közül alacsony dombságok (pl. Donyec, Dnyeper) emelkednek ki. Déli határán a Krím-félsziget ékelődik a Fekete- és az Azovi-tenger közé, nyugaton az Északkeleti-Kárpátok húzódnak.

A mai állam területének jelentős területei a 9-12. században a Kijevi Nagyfejedelemséghez tartoztak, amelynek felbomlása után a nyugati rész Lengyelországhoz került, majd 1386-tól majdnem teljes egészében a Lengyel-Litván Királyság része lett. Később Oroszországhoz csatolták, majd II. Katalin cárnő uralkodása idején a korábban török uralom alá tartozott Krímmel bővült a területe.

1918-ban a breszt-litovszki békében elismerték Ukrajna függetlenségét, de ez csak egy évig tartott. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság 1920-ban katonai és gazdasági szövetséget kötött a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével. Ukrajna az ENSZ megalakulásakor annak önálló tagállama lett. 1991-ben a legfelsőbb tanács elutasította az 1922-es szerződést, így Ukrajna újra függetlenné vált.

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban 1921 és 1935 között kuparendszerben városi válogatottak szerepeltek, az első ilyen sorozaton (Harkiv, Herszon, Tahanroh, Kijev, Odessza, Katerinoszlav, Mikolajiv és Poltava részvételével zajlottak a küzdelmek) Harkiv csapata győzedelmeskedett, de a város legjobbjai nyerték a következő öt bajnokságot is.

1936-ban a Dinamo Kijev nyerte az első, már klubok számára kiírt bajnokságot, és ezzel kvalifikálta magát az első szovjet pontvadászatba. Az ország labdarúgásának szervezete alapján onnantól kezdve a Dinamo Kijev mindig a legmagasabb ligában szerepelt , így a regionális alapon zajló SZSZK-bajnokságokban a gyengébb kluboknak is több babér termett.

Így került például bajnoki aranyérem 1938-ban a Dzserzinec Vorosilovgrád, 1949-ben a Budinokoficeriv Kijev, 1954-ben a Masinobudivnik Kijev, 1962-ben a Trudovi Rezervi Vorosilovgrád, 1967-ben az Avtomobiliszt Zsitomir, 1968-ban az Avangard Ternopol, 1974-ben a Szudosztroityel Nyikolajev, 1982-ben a Bukovina Csernovci labdarúgóinak nyakába. Az első Ukrán Kupát 1937-ban rendezték, a történelmi sorozaton a Dinamo Kijev találtatott a legjobbnak.

Az ország függetlensége óta Ukrajna labdarúgásában a Dinamo Kijev sokáig egyeduralkodó volt. Az első pontvadászatot ugyan még a Tavrija Szimferopil nyerte (a 20 klub két tízes csoportban versenyzett, a két első játszotta a döntőt, ahol a Tavrija 1-0-ra legyőzte a Dinamo Kijevet), de utána Kijev büszkesége következett. A Dinamo 1993 és 2001 között zsinórban kilenc aranyérmet gyűjtött, és azóta is csak 2002-ben és tavaly engedte át a Sahtar Donecknek az elsőséget.

Az Ukrán Kupa első győztese 1992-ben a Csernomorec Odessza volt (a fekete-tengeri kikötőváros klubja 1994-ben is diadalmaskodott), de ez a sorozat is a Dinamo Kijev (hét kupagyőzelem) és a Sahtar Doneck (öt elsőség) párosversenyévé szelídült az évek során. A nemzetközi kupaporondon a függetlenség óta nem termett babér az ország képviselőinek, bár a Dinamo Kijev rendszeres szereplője a Bajnokok Ligájának, viszont még a Szovjetunió képviseletében a kijevi egylet 1975-ben (a Ferencvárost) és 1986-ban (az Atlético Madridot legyőzve) elhódította a Kupagyőztesek Európa-kupáját, valamint 1975-ben az európai Szuperkupát.

Az önálló Ukrajna nemzeti csapata első mérkőzését 1992. április 29-én Ungváron Magyarország ellen játszotta. A mieink Sallói István és Kiprich József (2) találataival 3-1-re győztek a többek között Oleh Luzsnyijt, Jurij Nyikiforovot, Ilja Cimbalart és Oleh Szalenkót felvonultató hazaiak ellen. Az első győzelmet csak esztendővel később, a hatodik összecsapásán ünnepelte a válogatott, amely időközben (1992 augusztusában) Nyíregyházán is kikapott a magyaroktól.

A nemzeti tizenegy az 1996-os Európa-bajnokság kvalifikációján indult először, akkor csoportjában csak negyedik lett, de két esztendővel később a franciaországi vb-indulásért harcolva csak a pótselejtező jelentett végállomást. Balszerencséjükre jellemző, hogy akkor a későbbi bronzérmes horvátoktól kaptak ki, míg a 2002-es torna előtt az Ázsiában ezüstéremig jutott Németország volt az utolsó akadály, a 2000-es Európa-bajnokság kvalifikációjához hasonlóan - a pótselejtezőn.

Azaz Andrij Sevcsenkóék egymás után három fontos tornáról is csak az utolsó pillanatban maradtak le. Most azonban - az ország történetében először - sikerült a bravúr, így Ukrajna vb-újoncként ott lehet Németországban. Ennek ellenére az ukrán labdarúgók mindig is világ élvonalába tartoztak, hiszen bár a Szovjetunió sikeréért harcolva, de 1975-ben Oleg Blohin, 1986-ban pedig Igor Belanov érdemelte ki a France Football Aranylabdáját, hozzájuk csatlakozott immár ukránként 2004-ben Andrij Sevcsenko.

Vb-selejtezők

Az európai válogatottak közül Ukrajna okozta az első pozitív előjelű meglepetést, észak-keleti szomszédunk ugyanis az öreg kontinens országai közül elsőként biztosította be helyét a németországi seregszemlén.

Az eredmény annál is inkább figyelemre méltó, mivel a selejtezőcsoport, benne a legutóbbi világbajnokságon bronzérmes törökökkel, az Európa-bajnok görögökkel és a mindig jó erőkből álló dánokkal nem ígérkezett éppen könnyűnek. A 2004-es Eb-selejtezőt elbukott Leonyid Burjakot a kispadon követő Oleh Blohin azonban - játékosaival együtt - nagy elszántsággal vetette magát a küzdelmekbe.

Az 1975-ös aranylabdás által összerakott együttes, melynek tagjaiban még élénken élt az utóbbi évek kudarcainak emléke, a mostani selejtezők előtt is produkált egy viszonylag hosszú nyeretlenségi szériát. Ez az első fordulóban sem szakadt meg, hiszen a dániai Koppenhágában lejátszott mérkőzésen 1-1-re végeztek a csapatok. A következő körben, Kazahsztán ellen aztán megtört a jég, az idegenbeli 2-1-es diadal azért is különlegesnek számított, mert az ukránok Andrij Sevcsenko nélkül érték el.

Gyakran hangzott el ugyanis az a kritika Ukrajna nemzeti válogatottját illetően, hogy túlságosan is az AC Milan sztárjától függ a szereplése, aki viszont egyedül nem képes kijuttatni a gárdát egy nagy világeseményre. A csapatkapitányi karszalagot viselő, tavalyelőtti aranylabdás csatárzseni mellé, illetve köré azonban ezúttal - és ebben Blohinnak is komoly szerepe van - felépült egy nagyon stabil, erőben és technikában, fiatalos lendületben és tapasztalatban egyaránt gazdag együttes.

Mindez azt eredményezte, hogy öt forduló után már Ukrajna neve díszelgett a selejtezőcsoport élén, az igazi fordulópontot pedig pontosan az ötödik, Törökország elleni idegenbeli mérkőzés hozta meg. 2004. november 17-én Sevcsenkóék kiváló teljesítményt nyújtva, 3-0-ra győzték le a nagy riválist, kettőt maga "Seva" vállalt. Ezzel egy ötmeccses győzelmi sorozat vette kezdetét, amely során az Olekszandr Sovkovszkij irányította védelem elképesztő teljesítményt nyújtott, aminek köszönhetően a 30 esztendős kapus 636 percen át nem kapott gólt.

A szériában benne volt további két közvetlen rivális elleni győzelem is, Dániát - csapatkapitánya nélkül, Andrij Voronyin találatával - 1-0-ra győzte le a csapat, Görögországot pedig idegenben verte ugyanilyen arányban. Így 2005. szeptember 3-án Grúzia ellen már egy döntetlen is elegendő lett volna ahhoz, hogy első európai csapatként (persze a házigazda németeket nem számítva) Ukrajna kvalifikálja magát az ország futballtörténelmének első világbajnokságára.

Blohin fiai nem éppen jó előjelekkel vágtak neki a túrának, a Valerij Lobanovszkij emlékére rendezett hazai tornán ugyanis Szerbia és Montenegró ellen közel egy év után kapott újra gólt az együttes, és csak a harmadik helyen zárta a viadalt. Tbilisziben azonban nem bízták a szerencsére a dolgot, Ruszlan Rotan góljával még az első félidő vége előtt vezetést szereztek.

A második játékrészben a szövetségi kapitány becserélte azt a Szerhij Rebrovot is, aki a sorozatban korábban nem jutott szerephez, hiszen egykori klubjában, az angol West Ham Unitedben csak a kispadot koptatta (vagy még azt sem), hazaigazolása azonban megnyitotta számára az utat a válogatottba. Az utolsó percben aztán a grúz Georgi Gahokidze egy jól kivitelezett szabadrúgással pontot mentett csapatának, de az 1-1-es eredmény azt jelentette, hogy a hátralévő fordulóktól függetlenül Sevcsenkóék megváltották jegyüket az idei vébére. Még azon sem búslakodtak igazán, hogy tétmeccsen először veszítettek pontot alacsonyabban jegyzett ellenfelükkel szemben.

Az eredmények miatt ezután sem izgatták különösebben magukat az ukránok, a számukra tét nélküli maradék három összecsapásból mindössze két pontot szedtek össze, valamint elkönyvelték a sorozatbeli egyetlen vereséget otthon a törökök ellen. A végelszámolásnál Sevcsenkóék így is két egységgel előzték meg a félholdasokat, Dánia három, az Európa-bajnok Görögország négy ponttal maradt le. A házi gólkirály "Seva" lett a maga hat találatával, harmadát szerezve ezzel csapata góljainak, mögötte Rotan és a tapasztalt támadó középpályás, Andrij Huszin végzett három-három góllal.

Játékoskeret

Az ukrán válogatott az egyik legstabilabb volt az Európából kijutott csapatok közül, hiszen a 12 vb-selejtezőn mindössze 28 labdarúgót vetett be Oleh Blohin szövetségi kapitány, ráadásul hét olyan futballista is akad közöttük, aki minimum 11 mérkőzésen játszott.

A kapus Olekszandr Sovkovszkij, illetve a védő Andrij Ruszol mindegyik találkozón végig a pályán volt, további öten pedig 11 összecsapáson szerepeltek - és ebben a névsorban nincsen benne a legnagyobb klasszis, Andrij Sevcsenko, akinek szintén bérelt helye van a gárdában.

Mindez azt jelenti, hogy szinte a teljes kezdő tizenegy adott, nagyon nehéz bekerülni a csapatba, ugyanakkor az együttes rendkívül összeszokott - amit az is erősít, hogy a játékosok többsége három klubból, a Dinamo Kijevből, a Sahtar Doneckből és a Dnipro Dnipropetrovszkból kerül ki.

Ami a gólszerzést illeti, ebben elsősorban Sevcsenko jeleskedett, a középpályáról pedig csak Andrij Huszin és Ruszlan Rotan volt képes betalálni - igaz, mindketten három alkalommal voltak eredményesek. Rengeteg "egymeccses" focista van a listán, akik a tavasz során valószínűleg a keretbe kerülésért küzdenek majd, közülük talán csak Szerhij Rebrov kaphat nagyobb szerepet a világbajnokságon.

név	poszt	szül. idő	klub	vb-sel.	gól
Belik, Olekszij	csatár	1981. febr. 15.	Sahtar	8	2
Csecser, Vjacseszlav	hátvéd	1980. dec. 15.	Metalurh	1	-
Dmitrulin, Juri	hátvéd	1975. febr. 10.	Szimferopol	1	-
Fjodorov, Szerhij	hátvéd	1975. febr. 18.	Dinamo Kijev	8	-
Huszev, Oleh	középp.	1983. ápr. 25.	Dinamo Kijev	11	-
Huszin, Andrij	középp.	1972. dec. 11.	K. Szovjetov	11	3
Jezerszkij, Volodimir	hátvéd	1976. dec. 5.	Dnipro	10	-
Koszirin, Olekszandr	csatár	1977. jún. 18.	Metalurh	1	-
Matjuhin, Szerhij	hátvéd	1980. márc. 21.	Dnipro	1	-
Nazarenko, Szerhij	középp.	1980. febr. 16.	Dnipro	3	-
Neszmacsnyij, Andrij	hátvéd	1979. febr. 28.	Dinamo Kijev	11	-
Radcsenko, Olekszandr	hátvéd	1976. júl. 19.	Dnipro	3	-
Rebrov, Szerhij	csatár	1974. márc. 3.	Dinamo Kijev	1	-
Rikun, Olekszandr	középp.	1978. máj. 6.	Dnipro	2	-
Rotan, Ruszlan	középp.	1981. okt. 29.	Dinamo Kijev	7	3
Ruszol, Andrij	hátvéd	1983. jan. 16.	Dnipro	12	1
Selajev, Oleh	középp.	1976. nov. 5.	Dnipro	9	-
Sevcsenko, Andrij	csatár	1976. szept. 29.	AC Milan	9	6
Sevcsuk, Vjacseszlav	hátvéd	1979. máj. 13.	Sahtar	1	-
Sovkovszkij, Olekszandr	kapus	1975. jan. 2.	Dinamo Kijev	12	-
Sztarosztyuk, Mihajlo	hátvéd	1973. okt. 13.	S. Jaroszlavl	2	-
Szviderszkij, Vjacseszlav	hátvéd	1979. jan. 1.	Sahtar	1	-
Tyimoscsuk, Anatolij	középp.	1979. márc. 30.	Sahtar	11	-
Vascsuk, Vlagyiszlav	hátvéd	1975. január 2.	Dinamo Kijev	1	-
Venhlinszkij, Oleh	csatár	1978. nov. 29.	AEK Athén	1	-
Vorobej, Andrij	csatár	1978. nov. 29.	Sahtar	8	-
Voronyin, Andrij	csatár	1979. júl. 21.	Leverkusen	11	1
Zakarljuka, Szerhij	középp.	1976. aug. 17.	Metalurh	4	-

Szövetségi kapitány: Oleh Blohin

Sztárok voltak, vannak, lesznek

Szerhij Rebrov

Az ukrán válogatottsági rekorder majd másfél éves szünet után tért vissza a nemzeti csapatba tavaly augusztusban, és jó esélye van arra, hogy bekerüljön a vb-keretbe, pedig a selejtezők során alig kapott lehetőséget.

Rebrov 1974. március 3-án született Gorlovkában, és a Sahtar Doneckben kezdte pályafutását, 1990 és 1992 között szerepelt ott. Ezután igazolt a Dinamo Kijevbe, ahol igazán híres futballista lett, és az Andrij Sevcsenkóval alkotott csatárduója nem csak hazájában, hanem egész Európában rettegett volt. Érdekes módon Rebrov a Dinamo színeiben valamivel eredményesebb volt Sevcsenkónál, 1997-ben 22, 1998-ban pedig 20 találattal lett gólkirály, utóbbi esztendőben az év játékosának is megválasztották Ukrajnában.

2000 nyarán a Tottenham Hotspur 11 millió eurót fizetett érte, ami azóta is klubrekord a londoni egyesületnél, és Szerhij első idénye nem is volt rossz Angliában, hiszen kilenc gólt szerzett, de ezt követően kikerült a kezdők közül. Később másfél idény erejéig kölcsönadták a török Fenerbahcénak, majd a West Ham United játékosa lett, de a Kalapácsosoknál sem csillogott, és úgy tűnt, hogy karrierje leszálló ágban van.

2005 nyarán azonban hazatért a Dinamóba, rögtön bemutatkozó mérkőzésén betalált, és kissé új szerepkörben (immár hátravontabban, amolyan irányító középpályásként futballozik) magára talált, aminek köszönhetően visszakerült a válogatottba is. A címeres mezt 2006 januárjáig 65 alkalommal húzhatta fel, ez ukrán rekord, és csak Sevcsenko volt nála többször eredményes a nemzeti csapatban.

Andrij Sevcsenko

A Dinamo Kijev szigorúságáról híres futballiskolájában sajátította el a sportág alapjait, és gyermekkorában felhívta magára a figyelmet különböző ifjúsági tornákon. Kevéssel múlt 18 éves, amikor bemutatkozott a felnőttek között, és fél évvel később már válogatottnak mondhatta magát. Eleinte még csak másodhegedűs volt Szerhij Rebrov mögött a Dinamóban, az 1997-98-as pontvadászattól kezdve viszont főszereplővé lépett elő.

Az, hogy az ukrán bajnokságban ontotta a gólokat, nem okozott nagy feltűnést, az viszont annál inkább, hogy a Bajnokok Ligájában is hasonlóan tett: 1997 őszén az FC Barcelonának a Camp Nouban rúgott mesterhármast, az 1998-99-es kiírásban pedig ő lett a sorozat gólkirálya. Ezt követően szerezte meg az AC Milan, a hírek szerint 25 millió dollárért, és Seva Olaszországban is gyorsan megtalálta a helyét: rögtön első szezonjában 24 találatot ért el, és gólkirály lett. A következő idényben megmutatta, hogy ez nem csak egy kicsúszott eredmény volt tőle, mert megint 24 alkalommal volt eredményes!

Tulajdonképpen csak egyetlen rosszabb idénye volt, a 2002-2003-as, amikor sérülése miatt sokat kihagyott, és sokan már a távozásáról beszéltek, ám visszaverekedte magát a kezdők közé, és a 2003-as BL-döntőben már ő rúgta a mindent eldöntő tizenegyest. A következő évben pedig megkapta a legnagyobb egyéni elismerést, ami csak egy európai játékosnak járhat: az Aranylabdát.

Ebben már a válogatottbeli teljesítményének is nagy szerepe volt, a vb-selejtezők során igazi vezéregyénisége volt az ukrán gárdának, és a világbajnokságon felteheti a koronát eddigi pályafutására.

Andrij Ruszol

Az ukrán új hullám egyik jeles képviselője 1983. január 16-án született Kirovográdban, és a helyi Zvezda futballinternátusában tanulta meg a sportág alapjait. Jól mehetett neki a játék, hiszen még nem volt 17 esztendős, amikor bemutatkozhatott a felnőttek között, 1999 májusában vetették be az ukrán élvonalban.

A következő másfél évet viszont a tartalékok között töltötte, majd amikor 1999 nyarán a Krivbassz Krivij Rih leigazolta, eleinte új klubjában is csak a fakóban szerepelt. Az 1999-2000-es idényben három találkozón azért bevetették az első csapatban, majd egyre több lehetőséget kapott klubjában, a 2001-2002-es pontvadászatban már 19 alkalommal szerepelt.

Ez elég volt ahhoz, hogy az időközben a korosztályos válogatottban is bemutatkozott védőt megszerezze a nagy terveket szövögető Dnipro Dnipropetrovszk, amely fel akart zárkózni a Dinamo Kijev és a Sahtar Doneck mellé. A 2003-2004-es idényben harmadik is lett a klub a két nagyágyú mögött, és Ruszol akkor már alapember volt a csapatban, sőt, megszerezte első (és mindezidáig egyetlen) találatát az élvonalban.

Azóta kihagyhatatlan a Dnipro kezdő tizenegyéből, és 2004 márciusában a nagyválogatottban is bemutatkozhatott. Azóta a nemzeti tizenegyből sem nagyon hiányzott, 18 válogatott mérkőzés áll a háta mögött, és már gólt is szerzett a címeres mezben, az albánok elleni idegenbeli vb-selejtezőn talált be.

Vb-történet

Ukrajna önálló országként először az 1998-as világbajnokság selejtezőin indult el, de az ukránok korábban is nagy szerepet játszottak a világ labdarúgásában. A szovjet válogatott színeiben jó néhányan megfordultak a vébéken, hiszen a Dinamo Kijev a hetvenes és a nyolcvanas években is meghatározó volt a Szovjetunióban, sőt, a nemzetközi porondon is.

A legemlékezetesebb ebből a szempontból az 1986-os világbajnokság, amikor kevéssel a torna előtt a friss KEK-győztes Dinamo Kijev mesterét, Valerij Lobanovszkijt nevezték ki a nemzeti tizenegy élére, és ő szinte egy az egyben a kijevi tizenegyet küldte pályára Mexikóban.

A szovjetek nem is játszottak rosszul (erre mi, magyarok különösen jól emlékezhetünk, hiszen 6-0-s vereséget szenvedtünk a két válogatott mérkőzésén), de végül nem jutottak a legjobb nyolc közé, mivel egy emlékezetes összecsapáson, hosszabbításban 4-3-ra kikaptak Belgiumtól a nyolcaddöntőben. Ugyanakkor jellemző, hogy az év végén a szovjet (azaz ukrán) Igor Belanov kapta meg az aranylabdát...

1986. július 15., León
Belgium - Szovjetunió 4-3 (0-1, 2-2, 3-2)
Campo Nuevo-stadion, 32 ezer néző
vezette: Fredriksson (svéd)
Belgium: Pfaff - Grün (Clijsters, 111.), Gerets (L. van der Elst, 101.), Renquin, Vervoort, Scifo, Demol, Ceulemans, Vercauteren, Claesen, Veyt. Szövetségi kapitány: Thys.
Szovjetunió: Daszajev - Besszonov, Gyemjanyenko, Kuznyecov, Bal, Zavarov (Rogyionov, 73.), Alejnyikov, Jakovenko (Jevtusenko, 80.), Jaremcsuk, Belanov, Rac. Szövetségi kapitány: Lobanovszkij.
gól: Scifo (56.), Ceulemans (78.), Demol (102.), Claesen (109.), illetve Belanov (28., 70., 111. - a harmadikat 11-esből)

Ami az ukrán válogatottat illeti, az 1998-as világbajnokság selejtezőjében próbálkozott először a részvétel kiharcolásával, és rögtön közel is került a kvalifikációhoz, hiszen csoportjában - megelőzve Portugáliát - a második helyet szerezte meg Németország mögött. A pótselejtezőn aztán Horvátországgal került össze a gárda, és a két kelet-európai együttes meglehetősen kiegyensúlyozott párharcot vívott: a horvátok hazai pályán 2-0-ra nyertek, majd a visszavágón az ukránok már a negyedik percben vezetést szereztek, és úgy tűnt, ledolgozhatják a hátrányukat, azonban a játékvezető, a norvég Rune Pedersen egy teljesen szabályosnak tűnő góljukat nem adta meg, és nem sokkal később a kroátok kiegyenlítettek. Így aztán Davor Sukerék utaztak Franciaországba, ahol végül bronzérmet szereztek.

Négy évvel később az ukrán válogatott megint második lett selejtezőcsoportjában, akkor Lengyelország előzte meg Andrij Sevcsenkóékat (Fehéroroszország és Norvégia viszont mögéjük szorult), akiknek így ismét pótselejtezőt kellett játszaniuk. Fortuna megint nem állt az ukránok mellé, mert az ellenfél ezúttal Németország volt, amely a kijevi 1-1-es döntetlent után hazai pályán 4-1-re nyert, és így elütötte Ukrajnát a világbajnoki szerepléstől. A Nationalelf a vébén aztán ezüstérmes lett, vagyis az ukránok kétszer is egy későbbi érmes ellen estek ki a pótselejtezőn. Talán ezért nem bíztak most semmit sem a véletlenre, és biztosították be a kijutást egyenes ágon.