Spanyolország

Ország- és futballtörténelem

A Pireneusi (Ibériai)-félsziget öthatodát elfoglaló országhoz tartoznak az Atlanti-óceánban, Afrika északnyugati partjai előtt fekvő Kanári-szigeteken kívül a Földközi-tenger nyugati medencéjében található Baleár-szigetek is. Az önálló egységes spanyol állam magvát aragóniai II. Ferdinánd és kasztíliai Izabella 1469-ben kötött házassága teremtette meg.

1492-ben az Izabella királyné szolgálatában álló Kolumbusz elérte Amerika partjait, és ez fordulópont lett az ország történetében. A spanyol birodalom hanyatlása 1588-ban kezdődött, amikor az angolok megsemmisítették az Armadát. Az ország 1803 és 1814 között a napóleoni Franciaország uralma alatt állt, a 19. században pedig sorra veszítette el gyarmatait.

Az ország nem vett részt az első világháborúban, majd egy katonai diktatúra után, 1931-ben kikiáltották a köztársaságot. Az 1936. évi választások után Franco tábornok vezetésével felkelés tört ki, amit a spanyol polgárháború követett. 1939-ben Franco kezébe került a hatalom, aki katonai diktatúrát irányított haláláig.

Két nappal később (1975. november 22-én) Don Juan Carlos de Borbón y Borbón herceget I. János Károly néven királlyá koronázták. Spanyolország 1986-ban (Portugáliával egyidőben) csatlakozott az Európai Unióhoz. A 504 ezer km² területű országban 41,5 millió ember él.

Szövetség neve:	Real Federación Espanola de Fútbol (RFEF)
Alapítási éve:	1913
FIFA-tagság kelte:	1904
Címe:	Ramón y Cajal, s/n Apartado postal 385, 28 230 Las Rozas, Espana
Telefonszáma:	00-34-91-4959800
Telefaxszáma:	00-34-91-4959801
Internetcíme:	www.rfef.es
E-mailcíme:	rfef@rfef.es
Elnök:	Ángel María Villar Llona
Alelnök:	Juan Padrón Moráles
Főtitkár:	Jorge Pérez Arías
Szövetségi kapitány:	Luis Aragonés
A válogatott szerelése:	piros mez, kék nadrág, kék sportszár

Spanyolországban az egységes országos bajnokság megszervezése előtt regionális küzdelemsorozatok léteztek, a különböző országrészek szövetségeinek szervezésében. Az úttörő szerep a katalánoké volt, a Campionat de Catalunyát 1901-ben írták ki először. A Macaya-kupa néven ismertté vált sorozatot az FC Barcelonát is megelőzve a Hispania FC nyerte.

Egymás után a többi tartományban is beindult a labdarúgóélet, Madridban és környékén 1903-ban, a Kanári-szigeteken 1912-ben, Galíciában 1913-ban, Valenciában, Asztúriában és Andalúziában 1916-ban, Baszkföldön 1918-ban, Aragóniában 1922-ben, Kantábriában 1923-ban, Kasztíliában 1924-ben, míg a Baleár-szigeteken 1927-ben indult be a helyi versengés.

Az első országos bajnokságot 1929-ben rendezték, a 10 résztvevő klub közül az FC Barcelona diadalmaskodott. A regionális küzdelmek így szép lassan szerepüket, rangjukat veszítették, az utolsó tartományi bajnokságokat 1940-ben írták ki. Az országos kupa, Copa del Rey első döntőjét 1902-ben játszották, XIII. Alfonz király a Club Vizcaya de Bilbao játékosainak gratulált a finálét követően.

Az 1929-es bajnoki rajt óta két klub örök küzdelme határozza meg a spanyol labdarúgás mindennapjait, a Real Madrid és az FC Barcelona az azóta eltelt időszakban összesen 46 bajnoki címet szerzett meg (29 és 17 eloszlásban), a többi klubnak mindössze 28 elsőség jutott

A harmincas évek elején még az Athletic Bilbao elhomályosította a két megaklubot (a baszkok a polgárháborúig megrendezett nyolc szezonból négyet is megnyertek), de később az Atlético Madrid kétszeri duplázását (1939-41, 1949-51) leszámítva a nyolcvanas évekig nem volt ellenszer a Real és a Barca ellen. A fővárosiak különösen a hatvanas években remekeltek, 1961 és 1965 között szériában öt bajnoki aranyérmet harácsoltak, majd az Atlético bravúrsikere után újabb három elsőséget vívtak ki.

A két óriás a későbbiekben szépen elosztotta a dekádokat egymás között, a hetvenes években és a nyolcvanas évtizedben (leszámítva a Real Sociedad és az Athletic Bilbao két-két elsőségét) a Real Madrid, a következő esztendőkben pedig a Barca volt a legeredményesebb. A közelmúltban sem változott a helyzet, csupán a Valencia CF tudott felnőni a duóhoz, ez a három klub pedig nemzetközi szinten is meghatározta kontinensünk klubfutballját.

A spanyol egyletek korábban is rendkívül eredményesek voltak az európai kupákban, a BEK-ben, illetve Bajnokok Ligájában tízszer (ebből kilencszer a Real), a Kupagyőztesek Európa-kupájában hétszer (a Barca négyszer), a VVK-ban, ill. az UEFA-kupában pedig kilencszer (a katalánok és a Valencia háromszor is) szerezték meg a győztesnek járó serleget.

Kevés olyan válogatott van a világon, amelyik rögtön tétmérkőzésen debütált, de a spanyol ilyen. Az ország legjobbjai, soraiban a legendás Ricardo Zamora kapussal és Rafael Moreno Pichichivel (akiknek neveit a bajnokság legjobb kapusának és gólkirályának járó díjak őrzik) 1920. augusztus 28-án az antwerpeni olimpián Dánia ellen játszották első mérkőzésüket, amit Arabolaza Patricio góljával 1-0-ra megnyertek.

A tornán Csehszlovákia kizárása miatt, a spanyolok végül megszerezték a második helyet. Szintén kevés válogatott büszkélkedhet azzal, hogy első 13 mérkőzéséből csupán kettőt veszített el, mindkétszer a belgák törtek borsot a spanyolok orra alá. A nemzeti csapat először 1934-ben indult világbajnokságon, majd sokáig az 1950-es negyedik helyezés volt a legnagyobb sikere.

1964-ben azonban Európa-bajnokságot nyert az ország válogatottja, pedig akkor már nem az Alfredo di Stéfano, Francisco Gento, Puskás Ferenc, Kubala László, Héctor Rial nevével fémjelzett generáció szerepelt a nemzeti színekben. Világversenyen legközelebb 20 év múlva, 1984-ben találkozhattunk Spanyolországgal, az 1984-es Eb döntőjében azonban Franciaország jobbnak bizonyult. Az elmúlt két évtizedben rendre csalódást okozott a nemzeti csapat, valamennyi tornán titkos esélyesként indulva messze elmaradt az előzetes várakozástól.

Vb-történet

A hispánok rögtön az első vb-szereplésük alkalmával emlékezeteset nyújtottak: az 1934-es torna nyolcaddöntőjében 3-1-re legyőzték a brazil válogatottat, majd a legjobb négy közé jutásért az olaszokkal kerültek szembe - a két európai nagyágyú egy rendkívül durva mérkőzésen 1-1-es döntetlenre végzett.

Olaszország - Spanyolország 1-1 (1-1, 1-1, 1-1)
1934. május 31., Firenze, Berta stadion, 35 000 néző, vezette: Baert (belga)
Olaszország: Combi - Monzeglio, Allemandi, Pizziolo, Monti, Castellazzi, Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi. Szövetségi kapitány: Pozzo.
Spanyolország: Zamora - Ciricao, Quincoces, Cilaurren, Muguerza, Fede, Lafuente, Iraragorri, Lángara, Regueiro, Gorostiza. Szövetségi kapitány: García de Salazar
gól: Ferrari (44.), illetve Regueiro (30.)

A találkozó főhősei a kapusok voltak, azonban a spanyolok portása, Ricardo Zamora a megismételt mérkőzésen sérülés miatt nem játszhatott, és azt a találkozót az olaszok nyerték meg 1-0-ra, kiverve a hispánokat, és később megnyerve a világbajnokságot is.

Négy évvel később az ország válogatottja a polgárháború miatt visszalépett az indulástól, 1950-ben azonban a legtöbb európai nemzettel ellentétben elutazott Brazíliába. Ennek meg is lett a jutalma: a nemzeti csapat csoportjából százszázalékos teljesítménnyel ment tovább, legyőzve az angolokat, az amerikaiakat és a chileieket, bejutva a legjobb négy közé. A végső fázisban már nem ment ilyen jól a gárdának, a svédektől és a braziloktól is kikapott, a végső győztes uruguayiakkal ikszelt, és így végül negyedik lett.

Az 1954-es vébére rendkívül balszerencsés körülmények között nem jutott ki a gárda, mivel a törökök elleni selejtezőn hazai pályán hiába nyert 4-1-re, a visszavágón 1-0-ra kikapott, így harmadik meccsre volt szükség (a gólkülönbség nem számított), ami döntetlen lett, és a félholdasok sorsolással jutottak tovább... Négy évvel később a skótok ütötték el a kijutástól a csapatot, az 1962-es chilei tornán viszont a titkos esélyesek közé sorolták a spanyolokat, elvégre csapatukban olyan klasszisok szerepelt, mint Puskás Ferenc, Francisco Gento vagy Luis Suárez - az együttes mégis utolsó lett a csoportjában. A továbbjutás az egyenes kieséses szakaszra 1966-ban sem jött össze, az 1970-es és az 1974-es viadalra pedig még kvalifikálnia sem sikerült magát a spanyol nemzeti tizenegynek - utóbbi esetben a jugoszlávok elleni pótselejtezőt bukta el a gárda.

1978-ban végre megint ott volt a 16-os mezőnyben a spanyol együttes, ám ebben megint nem volt sok köszönet: hiába játszott a brazilokkal gól nélküli döntetlent, majd győzte le a svédeket, az osztrákok elleni vereség sorsdöntőnek bizonyult, és megint nem jutott tovább a csapat. Az 1982-es torna előtt hatalmas volt a várakozás spanyol részről, elvégre házigazdái voltak a viadalnak, és végre-valahára sikerült bejutniuk a második körbe, amely akkor a legjobb 12 válogatottat jelentette. Ott viszont már nem termett sok babér a számukra, a legjobb négy közé kerülés nem jött össze.

1986-ban viszont végre úgy tűnt, hogy a spanyol csapat beválthatja a hozzá fűzött vérmes reményeket: a csoportból való sima továbbjutást követően (a braziloktól ugyan kikaptak, de Míchel teljesen szabályos gólját nem adta meg a bíró, mondván, a labda a felső kapufáról a gólvonal elé pattant) a nyolcaddöntőben a hispánok valósággal lemosták a pályáról a dánokat. Az 5-1-es végeredménnyel zárult összecsapás Emilio Butragueno nagy meccse volt, a Real Madrid támadója mesternégyest ért el.

Spanyolország - Dánia 5-1 (1-1)
1986. június 18., Queretaro La Corregidora stadion, 35 000 néző, vezette: Keizer (holland)
Spanyolország: Zubizarreta - Tomás, Gallego, Goicoechea, Camacho, Míchel (Francisco, 84.), Víctor, Caldere, Julio Alberto, Julio Salinas (Eloy, 46.), Butragueno. Szövetségi kapitány: Munoz
Dánia: Högh - Busk, M. Olsen, Nielsen, Andersen (Eriksen, 60.), Berggreen, Bertelsen, J. Olsen (Mölby 71.), Lerby, Elkjaer, M. Laudrup. Szövetségi kapitány: Piontek
gól: Butragueno (44., 57., 80., 89. - a negyediket 11-esből), Goicoechea (70. - 11-esből), illetve J. Olsen (33. - 11-esből).

A negyeddöntőben a belgák voltak a spanyolok ellenfelei, és ott már a hispánok számítottak esélyesnek, mégis ők húzták a rövidebbet: a rendes játékidő 1-1-es döntetlennel ért véget, a büntetőpárbajban pedig a belga kapus, Jean-Marie Pfaff lépett elő főhőssé, kivédve Eloy tizenegyesét, így a belgák mentek tovább.

Az 1986-os torna óta a spanyolok mindegyik vébére simán jutottak ki, és rendre titkos esélyesként vágnak neki a sorozatnak, hogy aztán elmaradjanak a várakozástól. 1990-ben a legjobb nyolc közé jutásért a jugoszlávok ütötték el őket, mégpedig hosszabbításban, négy évvel később a csoportból való továbbjutás után a svájciakat még simán verték, de a negyeddöntőben az olaszok jobbnak bizonyultak, 1998-ban pedig még a csoportból sem tudott továbbmenni az együttes.

A legutóbbi tornán a csoportkört megint simán vette az együttes, majd a második fordulóban büntetőpárbajban búcsúztatta az íreket, az elődöntőbe kerülésért azonban a házigazda dél-koreaiakkal kellett meccselniük. A mérkőzésen a játékvezető két szabályosnak tűnő gólt sem adott meg az európaiaknak, és a tizenegyesrúgások után az ázsiai csapat ünnepelhetett - a spanyoloknak tehát akkor sem jött össze a nagy áttörés.

Vb-selejtezők

A spanyol válogatott szereplése mindig nagy talánynak számított a világ futballrajongói körében. Annak az országnak, amelyben deklaráltan a Föld három legnívósabb bajnokságának egyikét rendezik, egyszerűen nincs egy igazán sikeres, ütőképes nemzeti együttese. Hogy ez a helyzet a mai napig fennáll, arra jó példa a spanyolok világbajnoki selejtezőkön való szereplése is - Raúléknak pótselejtezőt kellett játszaniuk azért, hogy ott lehessenek a németországi seregszemlén.

A Luis Aragonés által irányított hispánok a hetedik selejtezőcsoportban kaptak helyet, és csapatukat egyértelműen a győzelemre legesélyesebb válogatottként emlegették, ellenfeleik Belgium, Litvánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró és San Marino voltak. Az első mérkőzéseken Aragonés azzal kísérletezett, hogy csak egy vérbeli csatárral küldi pályára együttesét, aki pedig kivétel nélkül Raúl volt. A nemzeti csapat már az első mérkőzésen botlott, hiszen Zsenicában Vicente révén hiába szereztek vezetést, a bosnyákok ellen végül meg kellett elégedniük egy 1-1-es döntetlennel. Szergej Barbarezék ellen otthon sem villogott a csapat, és csak az utolsó utáni pillanatban sikerült az egyenlítés a remekül küzdő vendégek ellen - a 96. percben, kettős emberelőnynél.

Litvánia ellen is megszenvedett a csapat, a vilniusi kiruccanás eredménye egy sovány, gól nélküli döntetlen lett, de otthon, Valenciában is kemény ellenfélnek bizonyultak a baltiak. Még szerencse, hogy a selejtezők során Aragonésnek volt egy szupercseréje Albert Luque személyében, aki a Luis Casanova stadionban tíz perccel becserélése után megszerezte a győztes találatot. A spanyolok - természetesen San Marino kétszeri elkalapálásán túl - még Belgium válogatottja ellen nyújtották a legjobb teljesítményt, hiszen Bart Goorékat otthon és idegenben is sikerült két vállra fektetni, a végeredmény mindkétszer 2-0 lett. (Megjegyzendő, hogy a Santanderben lejátszott összecsapáson Kim Milton Nielsen sporttárs két játékost is kiszórt a vendégektől, és még így is csak Luque becserélésével sikerült feltörni a Vörösök védelmét.)

Nem csoda tehát, hogy Spanyolország válogatottjával kapcsolatban még az is felmerült a selejtezősorozat során, hogy esetleg a második helyet sem tudja majd megszerezni, ez azonban végül összejött, sőt, hogy valami pozitívumot is megemlítsünk a gárdával kapcsolatban, még a veretlenséget is sikerült megőrizni.

Túl sok volt azonban a pontosztozkodás, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy a csoportban Szerbia és Montenegró végezzen az élen, akik ellen, a fentieket figyelembe véve nem meglepő módon, kétszer is döntetlenre végzett Aragonés legénysége. Belgrádban sérülés miatt a standard jobbhátvéd, Míchel Salgado, a balszélső Vicente, valamint Xabi Alonso és Carlos Marchena sem léphetett pályára sérülés miatt, de az is a Marakanában fordult csak elő a selejtezők során, hogy Raúl nem a kezdőcsapatban kapott helyet. Ennek, na meg a szerbek félelmetes hatékonyságának fényében a 0-0 nem is számított rossz eredménynek. A hazai mérkőzésen aztán éppen Raúlnak sikerült az, ami korábban - és a csoportmérkőzések során utána sem - senkinek, a Real Madrid klasszisa gólt lőtt Dragan Jevricsnek, azonban ez is csak egy 1-1-es döntetlenre volt elég.

Iker Casillasék tehát a csoport második helyét foglalták el tít mérkőzés után, azaz ugyanúgy, mint a 2004-es Európa-bajnokság előtt, ismét pótselejtezőt kellett játszaniuk. Fortuna pedig megismételte két évvel ezelőtti tettét (amikor is Norvégiát sodorta a spanyolok útjába), ismét rámosolygott a dél-európaiakra, aminek köszönhetően a (talán) leggyengébb ellenfelet, Szlovákiát kellett legyőzniük a világbajnokságra való kijutásért.

Azonban még így is több, mint egy órába telt, hogy Madridban Raúlék megnyugtató előnyt szerezzenek északi szomszédaink ellen, Marian Had kiállítása előtt ugyanis még 2-1 volt az állás, amiből, ha így marad, a visszavágón még bármi történhetett volna. A piros lap után azonban megtört a vendégek lendülete, a megfogyatkozott védelem további három gólt kapott, így a visszavágóra már nem maradt eldöntetlen kérdés.

A szlovákok persze Pozsonyban is hajtottak becsülettel, ami a második félidő elején eredményt is hozott, hiszen vezetést szereztek, de a csereként beállt David Villa húsz perccel a találkozó vége előtt egyenlített. Így Spanyolország válogatottja végül is veretlenül jutott ki a világbajnokságra, a házi gólkirály pedig Fernando Torres lett hét találattal - igaz, ebből négyet San Marino ellen lőtt az ifjú csatár.

Játékoskeret

Alaposan kicserélődött a spanyolok kerete a világbajnoki selejtezősorozat közben: az első, bosnyákok elleni mérkőzésen szerepelt kezdő tizenegyből a második, szlovákok elleni pótselejtezőre csak öten maradtak meg.

Menet közben kihullott a rostán Iván Helguera, Romero, Juan Carlos Valerón, Víctor (érdekesség, hogy utóbbi három labdarúgó egyaránt az RC Deportivo játékosa) és Raúl Tamudo is, akik a nemrég kihirdetett, bő 33-as keretben sincsenek benne.

Bekerült viszont a válogatott alapcsapatába a balhátvéd posztján Antonio López, a védelem tengelyében Sergio Ramos, a csatársorban pedig David Villa. Így aztán nem meglepő, hogy a hispánok meglehetősen sok, összesen 32 focistát vetettek be a kvalifikációs sorozatban - és azóta több olyan játékos is bekerült a nemzeti tizenegybe, aki szinte biztosan ott lesz a világbajnokságon.

Ilyen például az Arsenal FC középpályása, Francesc Fabregas, illetve a honosított középpályás, a brazilból spanyollá lett Marcos Senna, akinek a példáját hamarosan akár a Getafe CF argentin balhátvédje, Mariano Pernía is követheti, hiszen a minap ő is megkapta a spanyol állampolgárságot.

név	poszt	szül. idő	klub	sel.	gól
Albelda, David	középp.	1977. szept. 1.	Valencia CF	9	-
Antonio López	hátvéd	1981. szept. 13.	Atlético Madrid	5	1
Baraja, Rubén	középp.	1975. júl. 11.	Valencia CF	6	-
Capdevila, Juan	hátvéd	1978. febr. 3.	RC Deportivo	1	-
Casillas, Iker	kapus	1981. máj. 20.	Real Madrid	12	-
De la Pena, Iván	középp.	1976. máj. 6.	RCD Espanyol	3	-
Del Horno, Asier	hátvéd	1981. jan. 19.	Chelsea FC	6	1
Fernando Torres	csatár	1984. márc. 20.	Atlético Madrid	11	7
Guayre	középp.	1980. ápr. 23.	Villarreal CF	1	-
Guti	középp.	1976. okt. 31.	Real Madrid	1	1
Iván Helguera	hátvéd	1975. márc. 28.	Real Madrid	1	-
Joaquín	középp.	1981. júl. 21.	Real Betis	7	1
Juanito	hátvéd	1976. júl. 23.	Real Betis	3	-
Luis García	középp.	1978. jún. 24.	Liverpool FC	3	3
Luque, Albert	középp.	1978. márc. 11.	Newcastle United	6	2
Marchena, Carlos	hátvéd	1979. júl. 21.	Valencia CF	7	1
Míchel Salgado	hátvéd	1975. okt. 22.	Real Madrid	10	-
Mista	csatár	1978. nov. 12.	Valencia CF	1	-
Morientes, Fernando	csatár	1976. ápr. 5.	Liverpool FC	3	1
Pablo	hátvéd	1981. aug. 3.	Atlético Madrid	4	-
Puyol, Carles	hátvéd	1978. ápr. 13.	FC Barcelona	11	-
Raúl	csatár	1977. jún. 27.	Real Madrid	12	3
Reyes, José Antonio	középp.	1983. szept. 1.	Arsenal FC	7	-
Romero, Enrique	hátvéd	1971. jún. 23.	RC Deportivo	1	-
Sergio Ramos	hátvéd	1986. márc. 30.	Real Madrid	4	2
Tamudo, Raúl	csatár	1977. okt. 19.	RCD Espanyol	2	-
Valerón, Juan Carlos	középp.	1975. jún. 17.	RC Deportivo	1	-
Vicente	középp.	1981. júl. 16.	Valencia CF	8	1
Víctor	középp.	1976. febr. 23.	RC Deportivo	2	-
Villa, David	csatár	1981. dec. 3.	Valencia CF	4	1
Xabi Alonso	középp.	1981. nov. 25.	Liverpool FC	6	-
Xavi	középp.	1980. jan. 25.	FC Barcelona	10	-

Szövetségi kapitány: Luis Aragonés.

Szövetségi kapitány: Luis Aragonés

A spanyol edzői kar doyenje, Luis Aragonés csak pályafutása végén kapta meg a nemzeti tizenegy irányításának lehetőségét, amelynek játékosként is tagja volt. Az 1938. július 28-án született Aragonés (Madrid egyik külvárosában, Hortalezában látta meg a napvilágot) a Getafében kezdett el futballozni, ahonnan a Real Madrid igazolta le, de a királyi gárda felnőttcsapatában egyszer sem szerepelt.

A Primera Divisiónban a Real Oviedo színeiben debütált 1960 decemberében, majd három évet a Real Betisnél is eltöltött, de igazán ismert az Atlético Madrid játékosaként lett. 1964-ben szerződött a fővárosba, és az egyesülettel három bajnokságot, valamint két Spanyol Kupát nyert, 1970-ben pedig a Primera División gólkirályi címe is az övé volt. Három alkalommal a válogatottban is pályára léphetett, és még az 1974-75-ös pontvadászatot is játékosként kezdte, a hatodik fordulót követően azonban visszavonult, és azonnal az Atlético vezetőedzője lett.

Egészen 1980-ig töltötte be ezt a pozíciót, ez idő alatt nyert Világkupát, egy bajnokságot és egy spanyol kupát a gárdával. Az 1981-82-es idényt a Real Betis kispadján töltötte, majd 1982 nyarán öt évre visszatért az Atlético Madridhoz, menet közben még egy kupagyőzelmet begyűjtve. Ezután Barcelonába tette át a székhelyét, egy szezonon keresztül az FC Barcelonát (a mérleg: egy kupagyőzelem), majd két évig az RCD Espanyolt irányította, hogy aztán megint az Atléticónál kössön ki.

1991 és 1993 között dolgozott itt, majd következett a Sevilla FC (1993-1995), a Valencia CF (1995-1997), a Real Betis (1997-1998), a Real Oviedo (1999-2000), az RCD Mallorca (2000-2001), az Atlético Madrid (2002-2003, edzői pályafutása során immár negyedszer) és végül ismét az RCD Mallorca (2003-2004).

A legutóbbi Európa-bajnokság után a válogatott éléről leköszönt Inaki Sáez helyére nevezték ki, és a kötelezőt, ha nehezen is, de hozta, kijuttatta a csapatot a világbajnokságra. Meglehetősen ellentmondásos személyiség, megvádolták már rasszizmussal és azzal is, hogy túl keményen bánik a fiatal focistákkal, de Spanyolországban nagyon tisztelik, Hortalezai Bölcsnek nevezik.

Sztárok voltak, vannak, lesznek...

Fernando Morientes

Az Albacetében kezdte pályafutását, és még csak 18 esztendős volt, amikor bemutatkozhatott a spanyol élvonalban. Második idényében már rendszeresen pályára lépett a kiscsapatban, és öt gólt szerzett, ami elég volt ahhoz, hogy leigazolja őt a friss KEK-győztes Real Zaragoza.

Ott aztán két idény alatt 28 találatot szerzett, amivel felhívta magára a Real Madrid figyelmét. 1997 nyarán szerződött a királyi gárdához, és Madridban is alapemberré vált, pedig Davor Sukerrel és Predrag Mijatoviccsal kellett megküzdenie a csapatba kerülésért. 1998 tavaszán mutatkozott be a válogatottban (két góllal a svédek ellen), és kétszer volt eredményes az 1998-as vébén is.

Az 1998-99-es pontvadászatban 19 gólt ért el, és a következőben sem maradt el a tíz találattól, mégsem került be a spanyolok Eb-keretébe. Egy gyengébb szezont követően ismét csúcsformába lendült, a legutóbbi vébén három gólt vállalt - 2002 nyarán azonban a klub leigazolta Ronaldót, így Morientes a kispadra szorult. Egy évig bírta ezt az állapotot, majd kölcsönadták az AS Monacóhoz került, ahol aztán megint rendkívül gólerősen futballozott, a franciák éppen az ő vezérletével verték ki a Bajnokok Ligájából a királyi gárdát.

A szezon végén visszakerült a Realba, ahonnan aztán a Liverpool FC vette meg, de a Vörösöknél mostanában nem megy neki a játék. A vb-kvalifikáció során is csak a két, szlovákok elleni pótselejtezőn játszott, de a keretben szinte biztosan ott lesz, már csak azért is, mert remekül megérti magát Raúllal.

Raúl

Első klubja az Atlético Madrid volt, ám amikor az egyesület megszüntette utánpótlás-csapatát, a Realhoz került. A királyi gárdában az 1994-95-ös idényben a C, a B és az első csapatban szerepelt, utóbbiban 17 évesen és négy hónaposan debütált, ami rekord a Realnál. Első idényét kilenc találattal zárta, és azóta egyetlen szezonban sem rúgott ennél kevesebb gólt.

Klubszinten mindent megnyert, ami csak lehetséges, gólkirály is volt már, ám a válogatottal eddig nem tudott nagy sikert elérni. A 2000-es Európa-bajnokságon mindez rajta is múlt, a franciák elleni negyeddöntőben ugyanis az utolsó percben tizenegyest rúghatott, de fölé bombázott. Ennek ellenére hosszú éveken keresztül az egyik legkiegyensúlyozottabban futballozó világsztár volt, a Real-drukkerek első számú kedvence.

Ronaldo érkezésével kissé visszavontabb szerepbe kényszerült a királyi gárdánál, ami azt jelentette, hogy valamivel kevesebb gólt ért el- ez persze csak viszonyítás kérdése, hiszen a csatárok többsége tökéletesen elégedett lenne azzal a mennyiséggel, amit Raúl szerez. A válogatottban pedig még mindig az első számú gólfelelős: a vb-selejtezők során háromszor volt eredményes, nála több találatot senki sem ért el a spanyol nemzeti tizenegy történetében.

Sergio Ramos

A Real Madrid védője 1986. március 30-án született Sevillában, és 14 esztendősen került a helyi Sevilla FC-hez. Végigjárta a szamárlétrát az egyesületnél, és 17 évesen már a tartalékcsapat tagja volt. A 2002-2003-as idényben még csak egy találkozón szerepelt a Sevilla B-ben a harmadosztályban, de a következő pontvadászatban rendszeresen pályára lépett a tartalékok között, és olyan jól játszott, hogy a felnőttek mestere, Joaquín Caparrós felhívta a nagyokhoz.

A spanyol élvonalban 2004 februárjában mutatkozott be az RC Deportivo ellen, és az idény hátralévő részében még hat találkozón lépett pályára. 2004 nyarán tagja volt az U19-es Európa-bajnokságot nyert spanyol válogatottnak, és a következő szezont már a nagycsapatnál kezdte. Sőt, fiatal kora ellenére meghatározó játékosa lett az andalúziai klubnak, főleg azután, hogy Caparrós a védelem jobb oldaláról középre vezényelte.

Összesen 31 meccsen szerepelt, és két gólt szerzett - ebből az egyiket a Real Madrid ellen egy bombaerős szabadrúgásból. Tavaly márciusban Kína ellen a nagyválogatottban is bemutatkozhatott (ezt megelőzően utoljára 1941-ben fordult elő, hogy egy ilyen fiatal focista szerepeljen a spanyol nemzeti csapatban), majd 19. születésnapján a Szerbia és Montenegró elleni idegenbeli vb-selejtezőn már kezdett. A nyáron a játékospiac egyik legkeresettebb focistája volt, de úgy tűnt, hogy marad Sevillában, az első fordulóban pályára is lépett piros-fehérben - de az átigazolási időszak utolsó napján a Real Madrid 27 millió eurót fizetett érte, amivel a királyi gárda történetének ötödik legdrágább focistája lett.

A szezon során a Realban is rendszeresen a kezdők között szerepel, a madridiak egyik legjobb játékosa a szezonban.

Felkészülés a világbajnokságra

A spanyol együttes eddig egy előkészületi mérkőzést játszott idén, és az elefántcsontpartiak ellen 3-2-re nyert. Az ellenfél megválasztása nem volt véletlen, hiszem a hispánok a világbajnokságon egy csoportba kerültek egy másik afrikai ország, Tunézia válogatottjával, így aztán az sem különösebben meglepő, hogy a tornáig még egy, a fekete kontinensről érkezett csapattal megmérkőznek.

A június 3-i, Elchében megrendezésre kerülő találkozón az ellenfél eredetileg Marokkó lett volna, de Raúlék végül az idei Afrika-kupát megnyert Egyiptommal találkoznak majd. Egy héttel ezelőtt Oroszországgal is összeméri erejét a spanyol gárda - nyilvánvalóan az ukránok elleni felkészülés jegyében, mert Andrij Sevcsenkóék is egy csoportban lesznek a hispánokkal.

Luis Aragonés szövetségi kapitány egyébként máris nyilvánosságra hozott egy bő, 33 főből álló keretet, amely a vébéig tíz játékossal csökken. A 33 meghívott között ott van a hosszú ideje sérült Xavi és Vicente is, akik közül az előbbi a minap már megkezdte az edzéseket, de a Valencia CF bal oldali középpályásának teljes felépülése még várat magára.