Brazília

Ország- és futballtörténelem  Brazília  Ronaldinho Dél-Amerika legnagyobb, a Föld ötödik legnagyobb területű országa, észak-déli kiterjedése több mint 4300 kilométer, 7400 km-es partszakasszal érintkezik az Atlanti-óceánnal. Az ország középső részén az Amazonas-medence húzódik, Földünk legbővizűbb folyamával és legnagyobb trópusi őserdejével. 1494-ben VI. Sándor pápa húzta meg Spanyolország és Portugália hódításainak határvonalát. Eszerint a dél-amerikai kontinens Európa felé eső részét Portugália kapta, az attól nyugatra eső rész a spanyoloké lett. A portugál gyarmat a 16. században a vörös színű festékanyagáért keresett brazilfáról kapta a nevét. A napóleoni háborúk idején a portugál királyi család Brazíliába menekült, 1808 és 1821 között Rio de a Janeiro volt a Portugál Királyság fővárosa. A trónörökös 1822-ben kihirdette az ország elszakadását, és császárrá koronáztatta magát. 1889-ben kikiáltották a köztársaságot. Az 1964-es puccsot követően a katonák csak 1985-ben voltak hajlandóak demokratikus választásokat kiírni. A 8,5 millió km2 területű országban több mint 179 millió ember él. Brazíliában a labdarúgás egy angol ősöktől, de már Dél-Amerikában született fiatalembernek, bizonyos Charles Millernek köszönhetően lett ismert, aki angliai tanulmányairól hazatérve 1894-ben látott hozzá a sportág terjesztéséhez, oktatásához, hiszen addig csak a kikötőkben megpihenő brit hajók matrózai űzték a footballt. A századfordulón Sao Paulóban alakultak egymás után a klubok, Rióban csak később vert gyökeret a labdarúgás. A kontinensnyi országban nagyon sokáig csak tartományi bajnokságok léteztek, az elsőt 1902-ben rendezték Sao Paulóban, amely végén az öt klub közül (Sao Paulo AC, Paulistano, Mackenzie, Germania, Internacional) a Sao Paulo Athletic Club játékosai örülhettek. Rio államban négy esztendővel később, 1906-ban avatták az első bajnokot, a Paysandút és a Rio Cricketet megelőzve a Fluminense diadalmaskodott. Szövetség neve: Confederacao Brasileira de Futebol (CBF). Alapítási éve: 1914 FIFA-tagság kelte: 1923 Címe: Rua Víctor Civita 66, Bloco 1 - Edifício 5 - 5 Andar, Barra de Tijuca, 22775-040 Rio de Janeiro, Brasil Telefonszáma: 00-55-21-35359610 Telefaxszáma: 00-55-21-35359611 Internetcíme: www.cbfnews.com.br E-mail címe: cbf@cbffutebol.com.br Elnök: Ricardo Teixeira Terra Alelnök: José Sebastiao Bastos Főtitkár: Marco António Teixeira Szövetségi kapitány: Carlos Alberto Parreira A válogatott szerelése: sárga-zöld mez, kék nadrág, zöld-fehér sportszár A tartományi bajnokságok mind a mai napig nagyon fontosak a brazil labdarúgásban, a szurkolók csak lassan helyezték a regionális versengések elé az országos pontvadászatot. Valamennyi államban évről évre bajnokságot rendeznek, de ezek közül csak néhánynak a színvonala éri el az országos bajnokságét. Sao Paulo államban a Corinthians nyerte a legtöbb aranyérmet, 25-öt, mögötte a Sao Paulo FC (22), a Palmeiras (21) és a Santos FC (15) áll az örökrangsorban. A másik legfontosabb államban, Rióban a Fluminense (30) a listavezető, a 28 győzelemig jutott Flamengót, a 22-szeres aranyérmes Vasco da Gamát és a 17-szer diadalmaskodott Botafogót megelőzve. Minas Geraisban három klub belügye volt az állami bajnoki cím, az Atlético Mineiro (38), a Cruzeiro (33) és az América FC (15) számít a legsikeresebbnek. Két egyeduralkodó van Rio Grande do Sulban is, hiszen az eddigi 84 bajnoki elsőségből az Internacional 37-et, a Grémio pedig 33-at nyert meg, rajtuk kívül minimum két elsőségig csak egy klub jutott, a többieknek be kellett érniük egy aranyéremmel. Az országos bajnokság bevezetésére 1971-ig kellett várni, 35 évvel ezelőtt 20 csapat indult az első brazil pontvadászatban, amelynek győztese az Atlético Mineiro lett. Azóta a legtöbb aranyérmet a Palmeiras szerezte meg, a Pálmafások (6) után a Flamengo (5), a Corinthians és a Vasco da Gama (4-4), a Sao Paulo FC, az Internacional és a Santos FC (3-3) következik. Az országos bajnokság bevezetése nem járt együtt a szervezettséggel, hiszen az elmúlt években is több komoly gonddal kellett szembenéznie a CBF-nek, tavaly például a megvesztegetett játékvezető által vezetett mérkőzések sorsa okozott álmatlan éjszakákat a dél-amerikai ország labdarúgását irányítóknak. A kontinentális kupavetélkedésekben Argentína mögött Brazília a második legeredményesebb ország, brazil klub eddig csak a Sudamericana-kupában nem tudott diadalmaskodni. A Libertadoresben 12 (a legtöbbet a Sao Paulo FC nyerte, háromszor), a Joao Havelange Szuperkupában három (Cruzeiro kettő), a Recopában négy (SPFC kettő), a CONMEBOL-ban öt (Atlético Mineiro kettő), a Mercosurban egy (Flamengo) győzelem jutott a szambafutballistáknak. Az országban az első válogatott mérkőzésre 1906-ban került sor, a brazilok egy dél-afrikai csapatot fogadtak és 6-0-s vereséget szenvedtek. A találkozó természetesen nem számít hivatalos országok közötti mérkőzésnek, hiszen a Sao Pauló-i összecsapáson Charles Miller csapatában (a labdarúgás brazíliai tanítómestere; természetesen ő is futballozott a mérkőzésen) Jeffery, Hodgkiss, Pyles, Stewart személyében több honfitársa is helyet kapott. A történelmi első válogatott találkozóra 1914. szeptember 20-ig kellett várni, akkor Buenos Airesben Argentína ellen lépett pályára a nemzeti csapat, s az azóta ősi riválissá előlépett szomszédtól 3-0-s vereséget szenvedett. Azóta a selecao közel 800 mérkőzést játszott, a március elején Moszkvában, Oroszország ellen vívott összecsapás pontosan a 797. hivatalos találkozó volt. A közel 800 mérkőzés során a brazil válogatott megkülönböztetett helyet vívott ki magának a világ labdarúgásában, hiszen egyetlen másik ország legjobbjai sem tudták ötször elhódítani a világbajnoki címet (1958, 1962, 1970, 1994, 2002). Ha bárhol a világban minden idők legjobb játékosáról folyik diskurzus, akkor Pelé személye megkerülhetetlen, de Friedenreich, Leónidas, Domingos da Guia, Garrincha, Didi, Vavá, Djalma Santos, Tostao, Carlos Alberto, Gérson, Jairzinho, Rivellino, Zico, Sócrates, Falcao és Júnior szintén korának kiemelkedő labdarúgója volt.       Vb-történet

A brazilok az első hivatalos országok közötti találkozót Európa valamelyik válogatottjával az 1930-as világbajnokságon vívták, amikor a jugoszlávok 2-1-re legyőzték őket, így aztán az első vébén jó szereplésben reménykedő együttes gyorsan kiesett. Az 1934-es világbajnokságon sem volt sikerélményben része a brazil csapatnak, amely az olaszországi tornán rögtön az első mérkőzésen kikapott a spanyoloktól, és azonnal utazhatott is haza.

Négy évvel később már esélyesként utazott a seregszemlére a selecao. A franciaországi viadalon Brazília egyedüli dél-amerikai indulóként vett részt, és megmentette a szubkontinens becsületét, hiszen a harmadik helyen végzett. Ki tudja, mi lett volna akkor, ha a szövetségi kapitány, Adhemar Pimenta az elődöntőben nem mellőzi a gárda legjobbját, a világbajnokságon gólkirályi címet szerzett csatárt, Leónidast. Ami tény: a támadó az olaszok elleni mérkőzésen nem lépett pályára, a taljánok pedig legyőzték a brazilokat, akik a bronzmérkőzésen aztán immár Leónidasszal a soraikban simán verték a svédeket, és megszerezték a harmadik helyet.

1950-ben Brazília rendezhette a világbajnokságot, ráadásul az európai országok közül az erősebbek el sem utaztak a viadalra, így aztán a selecao számított a legnagyobb esélyesnek. A világbajnokságot valóságos nemzeti hisztéria övezte, az eseményre horribilis költségeket felemésztve felépítették a mára legendássá vált Maracana-stadiont, amely ugyan a nyitómérkőzésre még nem készült el teljesen, de a drukkereket ez egyáltalán nem zavarta, mivel kedvenceik 4-0-ra verték Mexikót. A torna valóságos diadalmenetnek tűnt: Svájc ellen ugyan csak 2-2-es döntetlen született, de ezt követően Jugoszlávia ellen 2-0-ra, Svédország ellen 7-1-re, Spanyolország ellen pedig 6-1-re nyertek a kedvencek, így aztán az utolsó találkozón Uruguay ellenében akár egy döntetlen is elég lett volna az aranyéremhez. Az uruguayiak azonban nem olvasták a forgatókönyvet, megfordították a mérkőzést, és ezzel ők lettek a világbajnokok - Brazíliában pedig országos gyász kezdődött.

Az 1954-es, svájci vébén szerepelt brazil együttes is kiváló erőkből állt, azonban a negyeddöntőben találkozott egy még jobbal, a magyar Aranycsapattal, amely egy kiállításokkal tarkított összecsapáson 4-2-re megverte a selecaót. 1958-ban azonban végre eljött a brazilok ideje: a gárda már hetekkel a torna kezdete előtt elutazott Európába, és rendkívüli alapossággal készült a megmérettetésre. A legnagyobb sztár egy mindössze 17 éves srác, bizonyos Edson Arantes do Nascimento lett, akit a világ Pelé néven ismert meg. A szovjetek elleni csoportmérkőzésen a játékosok delegációja valósággal bekövetelte őt a szövetségi kapitánynál, Vicente Feolánál a kezdők közé Garrinchával együtt (ő ugyanis szintén nem játszott a vébé első két összecsapásán). Lev Jasinék ellen állt tehát össze az ideális tizenegy, amit minden idők egyik legjobb brazil válogatottjaként emlegetnek. Szovjetunió és Wales ellen ugyan még kicsit döcögött a szekér (ezeket a találkozókat "csupán" 2-0-ra és 1-0-ra nyerte a selecao), de az elődöntőben és a fináléban már brillírozott az együttes, mindkét mérkőzést 5-2-re nyerte - Pelé a két összecsapáson öt találatot ért el, majd a döntő lefújását követően társai vállán zokogott örömében.

Brazília - Svédország 5-2 (2-1)
1958. június 29., Stockholm, Rasunda-stadion, 50 000 néző
vezette: Guigue (francia)
Brazília: Gilmar - Djalma Santos, Bellini, Orlando, Nílton Santos, Zito, Didi, Garrincha, Vavá, Pelé, Zagalo. Szövetségi kapitány: Feola
Svédország: Svensson - Bergmark, Gustavsson, Axbom, Börjesson, Parling, Hamrin, Gren, Simonsson, Liedholm, Skoglund. Szövetségi kapitány: Raynor
gól: Vavá (9., 32.), Pelé (55., 90.), Zagalo (68.), illetve Liedholm (4.), Simonsson (80.).

Pelét a 20. század legjobb játékosának választották

Brazília - Csehszlovákia 3-1 (1-1)
1962. június 17., Santiago de Chile, Nacional stadion, 69 000 néző
vezette: Latisev (szovjet)
Brazília: Gilmar - Djalma Santos, Mauro, Nílton Santos, Zózimo, Zito, Didí, Zagalo, Garrincha,Vavá, Amarildo, Zagalo. Szövetségi kapitány: Moreira
Csehszlovákia: Schrojf - Tichy, Popluhár, L. Novák, Pluskal, Kvasnák, Masopust, Pospíchal, Scherer, Kadraba, Jelinek. Szövetségi kapitány: Vytlacil
gól: Amarildo (17.), Zito (68.), Vavá (77.), illetve Masopust (15.).

A csúcs után törvényszerű volt a visszaesés, de ezzel együtt az 1966-os világbajnokságon való (le)szereplés a maga korában nem kis szenzációt jelentett. Pelét az első csoportmeccsen a bolgárok addig faragták, amíg meg nem sérült, a magyarok ellen nem is lépett pályára, a portugálok ellen ugyan félig egészségesen vállalta a játékot, de a fénykorát élő luzitán gárda (amely végül a harmadik helyet szerezte meg a tornán) túl erősnek bizonyult a selecao számára.

Az 1970-es világbajnokságot ezek után százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg a brazil együttes, ráadásul általános vélekedés szerint minden idők legjobb válogatottjával. Sok tényező szerencsés összjátékára volt ehhez szükség: kellett az, hogy Pelé meggondolja magát, és mégis vállalja a válogatottban való szereplést; kellett, hogy a már az 1966-os világbajnokságon is látott Jairzinho, Tostao és Gérson akkor érjen pályafutása csúcsára; hogy Rivelino és Clodoaldo éppen az idő tájt érjenek be; na és hogy kevéssel a világbajnokság előtt Mário Zagalo kerüljön a kispadra. Ő jól ismerte a játékosokat, sokukkal együtt futballozott, és a tekintélye sem hiányzott, elvégre maga is kétszeres világbajnok volt. A vébé diadalmenet volt Peléék számára, a selecao minden mérkőzését megnyerte, a meccsek többségét különösebb megerőltetés nélkül. A fináléban az olaszok sem tudták a csapat útját állni, és a gárda így örökre elnyerte a Jules Rimet-kupát (amely a kiírás értelmében azé az együttesé lett, amely háromszor is elhódítja), Pelé lett az első, és mindezidáig egyetlen háromszoros világbajnok focista, a világ pedig ismét a brazilokról beszélt.

Brazília - Olaszország 4-1 (1-1)
1970. június 21., Mexikóváros, Azteca stadion, 108 000 néző
vezette: Glöckner (NDK-beli)
Brazília: Félix - Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo, Clodoaldo, Gérson, Rivelino, Jairzinho, Pelé, Tostao. Szövetségi kapitány: Zagalo
Olaszország: Albertosi - Burgnich, Cera, Rosato, Facchetti, Bertini (Juliano, 75.), Mazzola, De Sisti, Domenghini, Bonisegna (Rivera, 84.), Riva. Szövetségi kapitány: Valcareggi
gól: Pelé (18.), Gérson (66.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (87.) illetve Bonisegna (37.).

A következő évtizedekben a vébéken ezt a teljesítményt természetesen nem sikerült megismételni: ugyan 1974-ben és 1978-ban is a legjobb négyig jutott a csapat, de a brazil közvélemény számára ez csalódást jelentett, ami az előző évek eredményeit figyelembe véve érthető is.

Az 1982-es világbajnokságra ismét rendkívül erős válogatottat küldtek a dél-amerikaiak. Minden a lehető legjobban indult, a csoportmérkőzésen során előbb a rendkívül erős szovjet csapatot győzték le 2-1-re, majd pedig Skócia és Új-Zéland ellen rendeztek gálaelőadást. A középdöntőben (az akkori lebonyolítási rend szerint az első körből továbbjutott 12 válogatottat négy hármas csoportba sorsolták) aztán a selecao rendkívül erős trióba került, de a címvédő argentinok sem jelentettek akadályt, és így az addig csak bukdácsoló olaszok ellen már egy döntetlen is elég lett volna a legjobb négy közé kerüléshez. Ez azonban nem jött össze, a taljánok Paolo Rossi mesterhármasával nyertek, Brazília pedig kiesett. Az általános közvélekedés szerint a vébé legjobbjának tartott együttes még csak a legjobb négy közé sem jutott.

Az 1986-es, mexikói vébén a gallok állták a brazil csapat útját, a legjobb négy közé kerülésért öldöklő csatában 1-1-es döntetlent játszott a két gárda, majd a büntetőpárbajban az európaiak nyertek. A mérkőzés tragikus hőse Zico volt, aki félig sérülten is vállalta a játékot, ám kevéssel azok után, hogy csereként pályára lépett, a rendes játékidőben tizenegyest hibázott. A brazil futball szerelmesei számára az 1990-es világbajnokság jelentette a mélypontot, köszönhetően annak, hogy a selecao szövetségi kapitánya, Sebastiao Lazaroni fejébe vette: szakít a braziloktól megszokott szép futballal, a jogo bonitóval, és "európaivá" teszi a selecao játékát. Az, hogy a későbbi döntős Argentína ellen már a nyolcaddöntőben vereséget szenvedtek, már önmagában kisebbfajta tragédiát jelentett Brazíliában, de a mutatott játék még nagyobb letargiát okozott. A selecao ugyan mindhárom csoportmérkőzését megnyerte, de a három találkozón mindössze négy találatot ért el, és végig bűn rosszul futballozott.

Lazaronit a jelenlegi mester, Carlos Alberto Parreira követte a kispadon, akinek nagy húzása az volt, hogy az európai stílusú, szervezett labdarúgást vegyítette a brazilos futballfelfogással, és ez elég volt ahhoz, hogy a csapat megnyerje a vébét 1994-ben. Kellett ehhez persze a zseniális csatárduó, Romário és Bebeto, de az sem volt véletlen, hogy a csapatkapitány a legeurópaibb stílusú brazil focista, Dunga volt. Az együttes magabiztosan ment tovább a csoportjából, az egyenes kiesés szakaszban pedig előbb a házigazdákat, majd egy emlékezetes meccsen a hollandokat, végül pedig a svédeket verte ki, és a döntőben találta magát. A finálé felejthető, és az első (sőt, idáig az egyetlen) gól nélküli vébédöntő volt, de a büntetőpárbajban a selecao tagjai céloztak jobban.

Brazília - Olaszország 0-0, 11-esekkel 3-2
1994. július 17., Pasadena, Rose Bowl, 93 158 néző
vezette: Puhl (magyar)
Brazília: Taffarel - Aldair, Márcio Santos, Branco, Jorginho (Cafú, 21.), Mazinho, Mauro Silva, Dunga, Zinho (Viola, 106.), Romário, Bebeto. Szövetségi kapitány: Parreira
Olaszország: Pagliuca - Mussi (Apolloni, 35.), Baresi, Benarrivo, Maldini, Albertini, Donadoni, D. Baggio (Evani, 95.), Berti, R. Baggio, Massaro. Szövetségi kapitány: Sacchi

Robero Carlos és Ronaldo kétszer már vb-döntőbe vezette a válogatottat

Újabb négy év elteltével azonban Ronaldo már pozitív hős volt: azok után, hogy hosszú időt kellett kihagynia, és nélküle a brazilok csak szenvedek a selejtezőkön - már a kijutásért is alaposan megizzadtak -, a japán-dél-koreai közös rendezésű viadal a selecao diadalmenetét hozta. A Fenomén gólkirályi címet szerzett, és a fináléban kétszer vette be a torna legjobbjának megválasztott német kapus, Oliver Kahn hálóját - így a brazilok most címvédőként utazhatnak Németországba.

Németország - Brazília 0-2 (0-0)
2002. június 30., Jokohama, International stadion, 69 029 néző
vezette: Collina (olasz)
Brazília: Marcos - Lúcio, Roque Júnior, Edmílson, Cafú, Gilberto Silva, Kléberson, Roberto Carlos, Ronaldinho (Juninho Paulista, 85.), Ronaldo (Denílson, 90.), Rivaldo. Szövetségi kapitány: Scolari
Németország: Kahn - Linke, Ramelow, Metzelder, Frings, B. Schneider, Hamann, Jeremies (Asamoah, 77.), Bode (Ziege, 84.), Neuville, Klose (Bierhoff, 74.). Szövetségi kapitány: Völler
gól: Ronaldo (67., 79.)

Vb-selejtező

Először fordult elő az új szabályoknak köszönhetően, hogy a világbajnoki címvédőnek selejtezőt kellett játszania a döntőbe jutásért, és a 2002-es győztes brazil válogatott nem okozott csalódást híveinek. A Luiz Felipe Scolarit váltott Carlos Alberto Parreira jórészt a legutóbbi világbajnokságon sikerrel szereplő együttesre számított a maratoni, 18 mérkőzésből álló sorozat alkalmával, amely még 2004 szeptemberében vette kezdetét.

A selecao Barranquillában kezdte meg szereplését, és a házigazda kolumbiaiak kapujába az a Ronaldo lőtte az első gólt, aki életében először lépett pályára világbajnoki selejtezőn (a legutóbbi sorozatban sérülése miatt nem játszhatott, a Mondial előtt pedig még a régi szabályok voltak érvényben). Ezzel a Fenomén meg is adta az alaphangot a későbbiekre nézve, a 2-1-es első siker után Ecuador hazai legyőzése sem okozott gondot. A Manausban lejátszott összecsapáson Ronaldinho egyetlen gólja döntött a brazilok javára, akik így két forduló után egyedüli száz százalékos együttesként a csoport élére álltak.

Ezután egy kevésbé sikeres periódus következett a selecao életében, hiszen sorozatban háromszor végzett döntetlenre Parreira válogatottja (Peruban, Paraguayban és otthon a rendkívül agresszívan játszó Uruguay ellen ikszelt a világbajnok), de - a dolgok pozitív oldalát tekintve - továbbra is őrizte veretlenségét.

A hatodik játéknapon igazi rangadóra került sor, hiszen az argentin nemzeti tizenegy látogatott Brazíliába. A gauchóknál a számos sérült és eltiltott komoly fejtörést okozott Marcelo Bielsa szövetségi kapitánynak, elsősorban a középpályát kellett átszervezni, ennek köszönhetően pedig a brazilok valamivel könnyebben játszották át ezt a csapatrészt. A mérkőzés azonban mégis leginkább Ronaldo teljesítményéről marad emlékezetes, aki három tizenegyest harcolt ki és értékesített, főszerepet vállalva a selecao 3-1-es győzelmében. Érdekesség, hogy a 2002-es világbajnokság selejtezői alkalmával is ugyanilyen eredmény született a két nemzet válogatottainak összecsapásán.

Az önbizalomnövelő győzelem után a brazilok Chilébe látogattak, ahol Luís Fabiano góljával sokáig vezetett is a vendégalakulat, hogy aztán a hajrában az argentin Horácio Elizondo játékvezető befújjon egy erősen vitatható tizenegyest, amellyel a hazaiak döntetlenre hozták a mérkőzést. A következő két fordulóban két gyengébb együttessel hozta össze a sors a csapatot, Bolívia és Venezuela ellen iskolajátékot mutatott be a gárda, előbbi mérkőzés 3-1-re (Ronaldo már az első percben vezetést szerzett), utóbbi 5-2-re végződött (a Fenomén mellett Kaká is duplázott, a pontot az i-re a csereként beállt Adriano tette fel). Így féltávnál 19 ponttal a továbbra is veretlen Brazília neve díszelgett a táblázat élén, ám mögötte Argentína mindössze egy ponttal volt lemaradva - hátrébb tekinteni a tabellán pedig már akkor is feleslegesnek tűnt, hiszen Dél-Amerika két legkiválóbb válogatottja esetében nem lehetett kérdés a kvalifikáció.

Az ez után lejátszott négy fordulóban azonban a selecao is megtapasztalta, hogy minden csapat életében akadnak gyengébb periódusok. Kolumbiában a középpálya kreatív részlege, Kaká és Juninho Pernambucano kiesése nagyban közrejátszott abban, hogy a gárda mindössze egy gól nélküli döntetlenre volt képes, Ecuadorban pedig az első vereségét is elszenvedte Parreira együttese. Azon mérkőzésen Zé Roberto és Gilberto Silva voltak a legnagyobb hiányzók, és a pályán lévők hiába irányítottak az összecsapás nagy részében, gólt nem tudtak szerezni - a végére pedig a hétvégi bajnokiktól, a hosszú repülőúttól és a quitói magaslati levegőtől megfáradt játékosokon felülkerekedtek az egyenlítőiek (csakúgy, mint a legutóbbi selejtezősorozatban, 1-0-s hazai siker született).

A gárda a Peru elleni, Goianában lejátszott összecsapáson sem nyugtatta meg híveit, hiszen csapnivaló játékot produkált az idegenben nem túl acélos Claudio Pizarróék ellen. A selecao becsületét Kaká mentette meg, az irányító Ronaldo passzát értékesítette, beállítva az 1-0-s végeredményt. A 13. fordulóban Uruguayba volt hivatalos az együttes, a kis ország többek között arról nevezetes, hogy a brazilok világbajnoki selejtezőn még sohasem tudtak győzni arrafelé. A számmisztika most is "hatott", a Centenário stadion közönsége pedig örülhetett, hiszen egy - a vendégek szempontjából meglehetősen szerencsétlen - góllal az uruk szereztek vezetést. Hogy Paolo Monteróék öröme mégse legyen felhőtlen, arról az argentin Héctor Baldassi sporttárs tett, aki megadta Émerson egyértelműen lesről szerzett találatát, az 1-1-es döntetlennel pedig egyik csapat tagjai sem voltak elégedettek a meccs után.

Paraguay ellen hazai pályán aztán megint csak kiváló játékkal szerezte meg a győzelmet a Ronaldo és Cafú nélkül felállt csapat (4-1), hogy aztán Buenos Airesben ismét rossz napot fogjon ki: a gauchók ugyanis az első félidőben egész egyszerűen lemosták a pályáról a selecaót (a szünetben 3-0-t mutatott az eredményjelző), Ronaldinhóék a második játékrészre pedig már hiába tértek magukhoz, csak a szépítésre futotta. Győzelmükkel az argentinok be is biztosították kijutásukat a világbajnokságra, míg a 27 pontot szerzett Brazília négy ponttal lemaradva a második helyet foglalta el.

A következő körben aztán egy Chile elleni meggyőző diadallal (5-0) a selecao is révbe ért, a Bolívia elleni idegenbeli döntetlen után Belémben Venezuela legyőzésével pedig a kissé kiengedő argentinok előtt a csoportgyőzelmet is megszerezte Parreira válogatottja. Hogy Szambaország fölénye a régióban teljes legyen, a selejtezősorozat gólkirályi címét is egy brazil csatár, a 10 gólt elért Ronaldo szerezte meg.

Játékoskeret

A selejtezők során a brazil válogatottban több játékosnak is bérelt helye volt: Ronaldo mindössze három mérkőzést hagyott ki, hasonlóan a kapus Didához és a sorozatban két, védjegyének számító szabadrúgásgólt jegyzett Roberto Carloshoz, a csapatkapitány Cafú viszont - jó példát mutatva - csak két találkozóról hiányzott.

De a selejtezőmaraton nagy részében Carlos Alberto Parreira, aki összesen 36 játékosnak adott lehetőséget az ominózus egy év alatt, kezdőként számított a középpálya bal oldalán Zé Robertóra, a védelem közepén pedig Roque Júniorra is, akinek párja hol a jelenleg a szintén a Bayer Leverkusent erősítő Juan, hol pedig egykori csapattársa, Lúcio volt.

Ha az eddig felsoroltakhoz hozzávesszük azokat a játékosokat, akik ilyen-olyan okokból (sérülések, eltiltások, formaingadozás, klubváltás...) nem álltak a selejtezősorozat elejétől a végéig a szövetségi kapitány rendelkezésére, de amikor pályára léphettek, bizonyították rátermettségüket - gondolunk itt Robinhóra, Ronaldinhóra, Emersonra, Gilberto Silvára, Juninho Pernambucanóra, vagy a hat találattal a házi góllövőlistán második helyet kiharcolt Adrianóra -, kiviláglik, hogy milyen potenciál rejlik a 2006-os németországi tornára készülő Brazíliában.

Nagy bölcsen akár azt is mondhatjuk, hogy ez a gárda bármire képes - amivel azonban a semminél alig valamivel jelentettük ki többet, hiszen ebben a bukástól a fényes sikerekig minden benne foglaltatik.

név	poszt	szül. idő	klub	sel.	gól
Adriano	csatár	1982. febr. 17.	FC Internazionale	9	6
Alex	középp.	1977. szept. 14.	Fenerbahce SK	11	-
Belletti	hátvéd	1976. jún. 20.	FC Barcelona	2	-
Cafú	hátvéd	1970. jún. 7.	AC Milan	15	-
Cicinho	hátvéd	1980. jún. 24.	Real Madrid	1	-
Dida	kapus	1973. okt. 7.	AC Milan	16	-
Diego	középp.	1985. febr. 28.	FC Porto	1	-
Dudu Cearense	középp.	1983. ápr. 15.	CSZKA Moszkva	1	-
Edmílson	középp.	1976. júl. 10.	FC Barcelona	3	-
Edú	középp.	1978. máj. 16.	Valencia CF	5	-
Elano	középp.	1981. jún. 14.	Sahtar Doneck	1	-
Emerson	középp.	1976. ápr. 4.	Juventus FC	9	1
Gilberto	hátvéd	1976. ápr. 25.	Hertha BSC	1	-
Gilberto Silva	középp.	1976. okt. 7.	Arsenal FC	10	-
Gustavo Nery	hátvéd	1977. júl. 22.	Corinthians	1	-
Juan	hátvéd	1979. febr. 1.	Bayer Leverkusen	10	1
Júlio Baptista	csatár	1981. okt. 1.	Real Madrid	3	-
Júlio César	kapus	1979. szept. 3.	FC Internazionale	2	-
Juninho Per.	középp.	1975. jan. 30.	Olympique Lyon	11	1
Júnior	hátvéd	1973. jún. 20.	Sao Paulo FC	2	-
Kaká	középp.	1982. ápr. 22.	AC Milan	15	5
Kléberson	középp.	1979. jún. 19.	Besiktas JK	1	-
Lúcio	hátvéd	1978. máj. 8.	Bayern München	10	-
Luís Fabiano	csatár	1980. nov. 8.	Sevilla FC	4	1
Luisao	hátvéd	1981. febr. 13.	Benfica	2	-
Magrao	középp.	1978. dec. 20.	Jokohama F. Marinos	1	-
Renato	középp.	1979. máj. 15.	Sevilla FC	13	-
Ricardinho	középp.	1976. máj. 23.	Corinthians	3	-
Ricardo Oliveira	csatár	1980. máj. 6.	Real Betis	2	-
Rivaldo	csatár	1972. ápr. 19.	Olympiakosz	4	1
Roberto Carlos	hátvéd	1973. ápr. 10.	Real Madrid	15	2
Robinho	csatár	1984. jan. 25.	Real Madrid	8	2
Ronaldinho	csatár	1980. márc. 21.	FC Barcelona	11	4
Ronaldo	csatár	1976. szept. 22.	Real Madrid	15	10
Roque Júnior	hátvéd	1976. aug. 31.	Bayer Leverkusen	14	-
Zé Roberto	középp.	1974. júl. 6.	Bayern München	14	1

Szövetségi kapitány: Carlos Alberto Parreira

Szövetségi kapitány: Carlos Alberto Parreira

A brazil válogatott jelenlegi mestere 1943. február 27-én született Rio de Janeiróban. Egyedülálló karrier az övé, hiszen úgy lett a világ egyik legismertebb szakvezetője, hogy nem rendelkezik komoly játékos múlttal, sőt soha nem kötött profi szerződést. Ellenben már 27 évesen tagja volt erőnléti edzőként az 1970-es vb-n a brazil szakmai stábnak.

1966-ban a riói Escola Nacional de Educacao Fisica e Desportosban szerzett labdarúgóedzői diplomát, majd két esztendővel később európai tanulmányúton gazdagította tudását, többek között Angliában és Németországban. Első edzői feladataként a ghánai szövetségben és az ottani Asante Kotoko nevű klubcsapatnál dolgozott (1967), majd még ugyanabban az esztendőben a Sao Cristovao játékosainak fizikai állapotáért felelt. 1968-ban visszatért az afrikai országba, de csak átmenetileg, hiszen egy évvel később már a Vasco da Gamánál, 1970 és 1974 között a Fluminensénél dolgozott, mindkét klubnál erőnléti edzőként. Szerepet vállalt az 1972-es brazil olimpiai válogatott felkészítésében is. A riói Flunál a jól végzett munkájának meg is lett az eredménye, hiszen a klubvezetés 1975-ben már szakvezetőként foglalkoztatta, aminek Rio állam bajnoki címe lett a hozománya. A siker sem tarthatta azonban otthon, 1976-tól hét éven keresztül Kuvaitban élt, szövetségi kapitányként dolgozott, így ő irányíthatta az ország válogatottját az 1982-es spanyolországi világbajnokságon.

1983-ban a brazil szövetség, a CBF hívó szavára tért haza, a világbajnokság után lemondott Tele Santana helyét vette át. Irányítása alatt először 1983. április 28-án lépett pályára a selecao, a debütálás pedig jól sikerült, hiszen Chile ellen 3-2-re győztek a brazilok. Nem volt túl hosszú az első Parreira-éra, hiszen 14 mérkőzés után, még az év novemberében leváltották, miután a válogatott elveszítette Uruguay ellenében a Copa América döntőjét. A bukott mester a Fluminensénél talált menedékre, de esztendő múltán már ismét Ázsiában dolgozott, 1985 és 1990 között az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia válogatottjait pallérozta, előbbivel ott volt az 1990-es vébén, utóbbival pedig 1988-ban kontinensbajnokságot nyert (nyolc esztendővel korábban Kuvaittal is diadalmaskodott). Hazatérve bajnoki döntőbe vitte a Bragantinót, majd életének második brazil szövetségi kapitányi szakaszát 1994-ben világbajnoki címmel zárta.

Nem sokat pihent, vonzotta az újabb kihívás: előbb egy szezon erejéig a Valenciát, majd a török Fenerbahcét irányította - mérsékelt sikerrel (török bajnoki cím). Továbbra sem tudott megállapodni, a Sao Paulo FC (1996), a NY/NJ MetroStars (1997), Szaúd-Arábia (1998 - újabb vb, immáron a negyedik ország válogatottjának kispadján), Fluminense (1999), Atlético Mineiro (2000), Santos FC (2000), Fluminense (2000), Internacional (2001), Corinthians (2002) voltak pályafutásának állomáshelyei.

Harmadik alkalommal is igent mondott a szövetségnek, így 2003 februárja óta ismét ő ül, az immár ötszörös világbajnok selecao kispadján.

Sztárok voltak, vannak, lesznek

Cafú

Marcos Evangalista de Morais, művésznevén Cafú Sao Paulóban született 1970. június 16-án, és első egyesülete a helyi Sao Paulo FC volt. Már 18 esztendősen bemutatkozhatott a klub első csapatában, és a következő esztendőtől kezdve kiszoríthatatlan volt a kezdő tizenegyből. Eleinte még védekező középpályásként szerepelt, de hamarosan a védelem jobb oldalán találta magát. Az SPFC akkoriban nem csak Brazília, hanem Dél-Amerika egyik legjobbjának számított, Cafú a négy paulista bajnoki cím és a brazil pontvadászatban elért aranyérem mellett két Libertadores-kupát is nyert a gárdával. Természetesen hamarosan a válogatottban is bemutatkozhatott, ott volt az 1994-es világbajnokságon, ahol a selecao aranyérmet szerzett. Európába először 1995 elején szerződött, mégpedig a spanyol Real Zaragozába, de ez a klubcsere nem jött be neki, hiszen fél év elteltével már megint Brazíliában futballozott, a Palmeiras játékosaként. 1997 nyarán aztán megint az öreg kontinens felé vette az irányt, elfogadta az AS Roma ajánlatát. Mind a rómaiaknál, mind a válogatottban alapembernek számított, a Farkasoknál az utolsó években inkább amolyan jobb oldali középpályást játszott. Szerződése lejártával úgy tűnt, hogy Japánba, a Jokohama F. Marinosba szerződik, de végül az AC Milan ajánlatát fogadta el. Két éven keresztül a piros-feketéknél is kihagyhatatlan volt, azonban a mostani pontvadászatban csak keveset játszott, részben sérülés miatt. Olaszországban Pendolino a beceneve, ami az egyik talján expresszvonatra utal, a drukkerek szerint ugyanis Cafú is legalább olyan gyors és pontos.

Adriano

Adriano Leite Ribeiro 1982. február 17-én született Rio de Janeiróban, és az egyik legnépszerűbb riói klubban, a Flamengóban kezdte pályafutását. Tehetségére igen hamar felfigyeltek, és így nem sokkal tizennyolcadik születésnapja után már felkerült a gárda első keretéhez. A 2000-es Joao Havelange-kupában (amely tulajdonképpen az országos bajnokságnak felelt meg) rögtön letette névjegyét, hiszen hét alkalommal volt eredményes, és egyszer a Mercosur-kupában is beköszönt. Nem csoda, hogy beválogatták a korosztályos válogatottba, amelynek színeiben januárban megnyerte az U20-as kontinensbajnokságot. Adriano a tornán hat gólt szerzett, amivel elhódította a gólkirályi címet. Az év elején a Rio de Janeiró-i állami bajnokságban is jól szerepelt, hiszen aranyérmet szerzett a Flamengóval, majd a Kolumbia elleni világbajnoki selejtezőn a nagyválogatottban is bemutatkozhatott. Már akkor több európai sztárcsapat bejelentkezett érte, de az érdeklődök száma megduplázódott a nyári junior-világbajnokság után, ahol Adriano négy alkalommal volt eredményes. Végül az FC Internazionale nyerte a versenyfutást, a milánóiak Vampetát plusz tízmillió dollárt adtak Adrianóért. A brazil csatárt fél év után azonban kölcsönadták a Fiorentinának, amelynek színeiben megvillantotta tudását a Serie A-ban is, hat találatot szerzett. Ennek ellenére megint megváltak tőle, a következő idényt a AC Parmánál töltötte, ahol 16 gólt ért el, sőt, az ezt követő pontvadászatot is ott kezdte. Fél szezon alatt nyolc találatig jutott, pedig sérülés miatt csak kilenc mérkőzésen játszott, majd 2004 januárjában az Inter visszavásárolta, és azóta Milánóban futballozik. Az előző idényben 16 gólig jutott a Serie A-ban, a 2004-es Copa Américán és a tavalyi Konföderációs-kupán is gólkirályi címet szerzett az aranyérem mellé.

Júlio César

Júlio César Soares de Espindola 1979. szeptember 3-án született a Rio állambeli Duque de Caixasban. Karrierjét különböző kispályás csapatokban kezdte - csatárként. 12 évesen állították be először a kapuba, és a kis Júlio ott is ragadt - a jelek szerint egy életre. Nem sokkal később leigazolta őt az ország egyik leghíresebb klubja, a Flamengo, és a rendkívüli tehetséggel megáldott tinédzser már 17 esztendős korában a piros-feketék felnőttkeretének tagja volt, sőt ő védett a csapat valamennyi országos kupamérkőzésén. 2001-ben pedig már a bajnokságban is rendre Júlio César kapott lehetőséget a Flamengo kapujában, amit remek teljesítménnyel hálált meg, állami bajnoki címhez segítette klubját. Tehetségére a válogatottnál is felfigyeltek, Carlos Alberto Parreira beválogatta a 2003-as Konföderációs-kupán szerepelt keretbe. Az egy évvel később megrendezett Copa Américán is ott volt hősünk a brazil keretben, ráadásul az első perctől az utolsóig ő védett. Természetesen Európában is több klub érdeklődött a portás iránt, de a Flamengo sokáig nem engedte el a klub történetének legjobb kapusát (az egyesület honlapján szerepel ez a kitétel), de az FC Internazionale tavaly nyári ajánlatára már nem lehetett nemet mondani, így Júlio César végre a Serie A-ban is bizonyíthatott. Nagy meglepetésre ugyanis a bajnokság első felében kiszorította a kapuból Francesco Toldót, és egészen a közelmúltig ő számított az első számú hálóőrnek az Interben, megnövelve ezzel esélyét a vébén való szereplésre - ám mostanában megint csak kispados klubjában.

Felkészülés a világbajnokságra

A selecao számára a világbajnokságra való felkészülés legnagyobb kérdése az, hogy ki kerül be a vébére utazó 23-as keretbe - Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány ugyanis a bőség zavarával küzd, sokak szerint az ország akár három olyan válogatottat is kiállíthatna, amely nem vallana kudarcot a viadalon.

Jónéhány futballista biztos utazónak számít, az igazi nagy harc a kiegészítő embereknek fenntartott helyekért zajlik. Ki legyen Roberto Carlos mögött a második számú balhátvéd, Gustavo Nery vagy Gilberto? A másik oldalon Cafú első számú helyetteseként Maicont vagy Cicinhót vegyék számításba? A kapusposzton az alapembernek számító Dida mögött a Rogério Ceni, Júlio César, Gomes trióból melyik két futballista utazhat majd a vébére? A csatársorban Fred, Nilmar, vagy esetleg a jelenleg sérült, de áprilisra minden bizonnyal felépülő Ricardo Oliveira reménykedhet?

Sok szakvezető örülne, ha ilyen problémái lennének, de ettől függetlenül Parreira helyzete nem egyszerű, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy pár kihagyhatatlannak számító játékosa nincs valami jó formában - elég, ha csak Ronaldóra vagy éppen Cafúra gondolunk. A trénernek ráadásul már nincs több lehetősége, hogy tesztelje a szóba jöhető labdarúgókat, mert a vébéig már csak egy előkészületi találkozó van lekötve a brazilok számára, június 4-én Új-Zéland ellen játszanak majd, márpedig ez bőven a nevezési határidő után van.