Olaszország

Ország- és futballtörténelem

•  Olaszország
•  Christian Vieri

Olaszországban 1887-ben rendezték az első labdarúgó-mérkőzést, amelynek helyszíne Itália egyik legnagyobb iparvárosa, Torino volt. Ugyanitt alakult meg három esztendővel később az első futballklub is, mely az FC Internazionale nevet kapta, de csupán névrokona a ma Milánóban működő egyesületnek. 1897-ben alakult meg a Sport Club Juventus, majd két esztendőre rá a Milan Foot-Ball and Cricket Club. A köztes, 1898-as esztendő az Olasz Labdarúgó-szövetség születési dátuma, valamint az első, hivatalosan olasz bajnokságnak nevezett versenysorozat időpontja, melyet a Genoa nyert meg a torinói Internazionale ellen. Sokáig csak az észak-itáliai nagyvárosok, azaz Milánó, Torino és Genova csapatai vettek részt a bajnoki címért folyó vetélkedésben, hiszen délebbre még igencsak gyerekcipőben járt a labdarúgás. A századforduló egyértelműen legjobb olasz csapata a Genoa volt, mely az első hét bajnokságból hatot megnyert, a Milan 1901-ben, a Juventus 1905-ben lett először országos bajnok. 1908-ban jött létre a milánói Internazionale, mely két évvel alapítása után már bajnoknak is mondhatta magát. Az Olasz Kupa (Coppa Italia) első kiírására 1922-ben került sor, a döntőben a Vado 1-0-ra verte az Udinesét. Az első egységes, a maihoz hasonló rendszerben lebonyolított bajnokságot az 1929-30-as szezonban rendezték, és az akkor éppen Ambrosiana néven szereplő milánói Inter nyerte meg.

Olaszország
Szövetség neve:	Federazione Italiana Giuoco Calcio (FIGC).
Alapítási éve:	1898.
FIFA-tagság kelte:	1905.
Címe:	Via Gregorio Allegri 14, 00 198 Roma, Italia.
Telefonszáma:	00-39-06-84911.
Telefaxszáma:	00-39-06-84912526.
Internetcíme:	www.figc.it
E-mailcíme:	press@figc.it
Elnök:	dr. Franco Carraro (a közelmúltban lemondott ).
Alelnök:	dr. Giancarlo Abete.
Főtitkár:	dr. Francesco Ghirelli.
Szövetségi kapitány:	Marcello Lippi.
Válogatott szerelése:	kék mez, fehér nadrág, kék sportszár.

A bajnoki címek számát tekintve a Juventus FC utcahosszal vezet, hiszen a "zebrák" 2006-ban már történetük 29. aranyérmét (scudettóját) nyerték meg. Ebben a rangsorban az AC Milan áll a második helyen 17 bajnoki címmel, majd a városi rivális Internazionale következik 13 elsőséggel. A régebbi idők nagycsapatai közül a Genoa kilenc, a Torino nyolc, a Bologna FC hét, a Pro Vercelli pedig hat bajnoki címmel büszkélkedhet. A Genoa aranykora után a Pro Vercellié következett: a gárda az 1908 és 1922 között megrendezett tíz bajnokság közül (az első világháború alatt szünetelt a pontvadászat) hatot megnyert (1922-ben két aranyérmet osztottak). A harmincas-negyvenes években a Juventus és az Inter mellett a Bologna számított a legjobb olasz csapatnak, a második világégés után pedig a Torino rövid, és tragikus végű tündöklése következett: a "bikák" zsinórban öt bajnoki címet szereztek, majd a csapat nagy része egy repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette. Az azóta eltelt immár csaknem 60 évben lényegében folyamatosan a Juve-Milan-Inter hármas uralta az olasz labdarúgást, és jelenleg is ez a helyzet, hiszen a legutóbbi két évben csak ez a három együttes fért fel a Serie A dobogójára. Az Olasz Kupát szintén a Juventus hódította el a legtöbbször, az Öreg Hölgy kilenc alkalommal nyert, a sorban az AS Roma következik hét győzelemmel, a Fiorentina eddig hat, az Inter és a Torino pedig öt-öt alkalommal lett kupagyőztes.

A nemzetközi kupák történetének egyik legeredményesebb nemzete az olasz, hiszen az itáliai csapatok eddig összesen 27 alkalommal nyerték meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (illetve mai nevén a Bajnokok Ligáját), a KEK-et, valamint az UEFA-kupát, és elődjét, a VVK-t. Európában a legsikeresebbnek a Milan számít, a piros-feketék hatszor (1963, 1969, 1989, 1990, 1994, 2003) lettek elsők a bajnokok vetélkedésében, és kétszer (1968, 1973) a KEK-ben. A Juventus "csak" hat kupagyőzelemmel büszkélkedhet, viszont a torinóiak azon kevés klub közé tartoznak a kontinensen, amelyek mindhárom serleget megszerezték: a BEK-et (BL-t) 1985-ben és 1996-ban, a KEK-et 1984-ben, az UEFA-kupát pedig 1977-ben, 1990-ben és 1993-ban. Az Internazionale kétszeres BEK (1964, 1965)-, és háromszoros UEFA-kupa-győztes (1991, 1994, 1998). A nagy trión kívül az AC Parma (1993 KEK, 1995 és 1999 UEFA-kupa), az SS Lazio (1999 KEK), a Sampdoria (1990 KEK), az AS Roma (1961 VVK), az SSC Napoli (1989 UEFA-kupa) és a Fiorentina (1961 KEK) mondhatja magát európai kupagyőztesnek.

Az olasz válogatott történetének első hivatalos mérkőzését 1910. május 15-én, a milánói Stadio Civicóban játszotta Franciaország legjobbjai ellen, és az Umberto Meazza által összeállított squadra azzurra 6-2-es győzelmet aratott. Tizenegy nappal később az első idegenbeli találkozón elszenvedték az első vereséget is a kék-fehérek, a magyar nemzeti tizenegy ugyanis 6-1-re legázolta az olaszokat. Az első világverseny, amelyen jelentős eredményt ér el az olasz csapat, az 1928-as amszterdami olimpia, ahonnan bronzéremmel térnek haza a taljánok, akik az első világbajnokságra nem hajóztak át Uruguayba, a következő két vb-t viszont (Európában) megnyerték. A címvédés azóta is csak a braziloknak sikerült, 1962-ben. A következő nagy nemzetközi sikerre 1968-ig kellett várni, amikor a válogatott hazai pályán Európa-bajnok lett. A döntőben a jugoszlávokat győzte le a legendás, nemrég elhunyt tréner, Ferruccio Valcareggi együttese, méghozzá megismételt mérkőzésen (az első találkozón 1-1-es döntetlen született, a házigazdák két nappal később 2-0-ra nyertek). 1970-ben vb-ezüstérmes lett Olaszország, 12 esztendővel később pedig megszerezte története harmadik világbajnoki aranyérmét. 1990-ben a hazai rendezésű vb-n a harmadik, négy évre rá, az Egyesült Államokban második lett az olasz válogatott. A 2000-es Európa-bajnokságon nem sok hiányzott a végső sikerhez, hiszen Dino Zoff gárdája a döntőben egészen a 94. percig vezetett a franciák ellen, végül mégis meg kellett elégednie a második hellyel.
Az olasz labdarúgás szinte a kezdetektől klasszisok sorát adta a világnak: a harmincas években a kétszeres világbajnok Giuseppe Meazza (a milánói stadion névadója), jó húsz évvel később a brazil származású José Altafini és az Argentínában született Omar Sivori, a következő évtizedben Gigi Riva és Gianni Rivera, a nyolcvanas években Paolo Rossi és Dino Zoff, az évezred vége felé Salvatore Schilacci és Roberto Baggio koruk legjobbjai közé számítottak, nem is beszélve a még manapság is a pályán látható Paolo Maldiniről, Alessandro del Pieróról, vagy Francesco Tottiról. A France Football Aranylabdáját eddig négy olasz labdarúgó kapta meg: 1961-ben Sivori, 1969-ben Rivera, 1982-ben Rossi, 1993-ban pedig Baggio lett Európa legjobb játékosa a szaklap voksolásán.

Vb-történet

A squadra azzurra az első seregszemlét még kihagyta, a második világbajnokságnak azonban a rendezője volt, és házigazdaként meg is nyerte az aranyérmet. Az első körben az Egyesült Államok válogatottja nem okozott komoly gondot Vittorio Pozzo csapatának, a taljánok 7-1-re nyertek, de a negyeddöntőben a spanyolok ellen már megismételt mérkőzésre volt szükség a továbbjutáshoz: az első találkozó 1-1-es döntetlent hozott, második nekifutásra aztán az olaszok 1-0-ra győztek Giuseppe Meazza találatával. Az elődöntőben az osztrákokat hasonló arányban verték, a finálé hajrájában azonban a csehszlovákok szereztek vezetést. Az egyenlítés csak kilenc perccel a lefújás előtt sikerült Raimundo Orsi révén, majd hosszabbítás következett, amelyben Pozzo zseniális szakmai húzása (Angelo Schiavio és Enrico Guaita helyet cseréltek, utóbbi húzódott ki a jobbszélre) meghozta eredményét, és Schiavio találatával a taljánoké lett az aranyérem.

Olaszország - Csehszlovákia 2-1 (0-0, 1-1, 2-1)
1934. június 10., Róma, PNF stadion, 45 000 néző, vezette: Eklind (svéd)
Olaszország: Combi - Monzeglio, Allemandi - Ferraris IV, Monti, Bertolini - Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi. Szövetségi kapitány: Pozzo
Csehszlovákia: Plánicka - Zenisek, Ctyroky - Kostálek, Cambal, Krcil - Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedly, Puc. Szövetségi kapitány: Petru
gól: Orsi (81.), Schiavio (95.), illetve Puc (71.).

Az 1938-as viadalra az olasz csapat tehát címvédőként utazott el, de a négy évvel korábbi, aranyérmes együttesből csak kevesen maradtak meg hírmondónak. Rögtön az első körben hosszabbításra kényszerült a gárda Norvégia ellen, a győztes találatot Silvio Piola a 94. percben érte el. A negyeddöntőben a házigazda franciákat 3-1-re verték az olaszok, az elődöntőben pedig Brazília ellen győztek 2-1-re, így ismét a fináléban találták magukat, ahol az ellenfél Magyarország volt. A döntőben a squadra azzurra már az első félidőben kétgólos előnyt szerzett, és ezt a lefújásig meg is tudta tartani, így az első kétszeres világbajnok lett a sportág történetében.

Olaszország - Magyarország 4-2 (3-1)
1938. június 19., Párizs, Colombes stadion, 55 000 néző, vezette: Capdeville (francia)
Olaszország: Olivieri - Foni, Rava - Serantoni, Andreolo, Locatelli - Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi. Szövetségi kapitány: Pozzo
Magyarország: Szabó - Polgár, Bíró - Szalay, Szűcs, Lázár - Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos. Szövetségi kapitány: Dietz
gól: Colaussi (6., 35.), Piola (16., 82.), illetve Titkos (8.), Sárosi (70.).

A korai sikereknek sokáig nem volt folytatásuk: az 1950-es vébén az olaszok nem indultak el, ezt követően pedig tornáról tornára csalódást okoztak. Az 1954-es viadalon nem jutottak tovább a csoportjukból, miután a svájciaktól 4-1-es vereséget szenvedtek a playoffban, négy évvel később ki sem jutottak a világbajnokságra, az 1962-es torna pedig a "santiagói csata" miatt maradt emlékezetes: a házigazda chileiek elleni csoporttalálkozó inkább pankrációhoz hasonlított, mint futballmérkőzéshez, a taljánok kilenc emberrel fejezték be a találkozót, és ki is kaptak - ami a csoportból való továbbjutásukba került.

Az 1966-os vébé is kínos emlék az olaszoknak, Angliában ugyanis 1-0-ra kikaptak a Koreai NDK válogatottjától, így megint korán búcsúztak, hazatérve pedig a repülőtéren az elkeseredett szurkolók paradicsommal dobálták meg az elkényeztetett sztárokat.

A kudarcsorozat 1970-ben szakadt meg, Mexikóban a squadra azzurra végre az elvárásoknak megfelelően szerepelt, sőt, a vébék történetének egyik legemlékezetesebb összecsapását játszotta. A csoportból való sima továbbjutás után a házigazda legyőzése sem okozott gondot, az elődöntőben azonban az NSZK kemény ellenfélnek bizonyult. A két együttes heroikus küzdelmet vívott, és miután a rendes játékidőben 1-1-re végeztek, a hosszabbításban további öt gól született - és az olaszok nyertek 4-3-ra.

Olaszország - NSZK 4-3 (1-0, 1-1, 3-2)
1970. június 17., Mexikóváros, Azteca stadion, 103 000 néző, vezette: Yamasaki (mexikói)
Olaszország: Albertosi - Burgnich, Cera, Rosato (Poletti, 94.), Facchetti - Bertini, Mazzola (Rivera, 46.), De Sisti - Domenghini, Boninsegna, Riva. Szövetségi kapitány: Valcareggi
NSZK: Maier - Vogts, Schulz, Schnellinger, Patzke (Held, 66.) - Seeler, Beckenbaeur, Overath - Grabowski, G. Müller, Löhr (Libuda, 52.). Szövetségi kapitány: Schön
gól: Boninsegna (8.), Burgnich (98.), Riva (104.), Rivera (111.), illetve Schnellinger (90.), G. Müller (95., 110.)

A döntőben aztán a brazilok 4-1-re legázolták a squadra azzurrát, amelynek meg kellett elégednie az ezüstéremmel. Az 1974-es viadalon megint akadt egy kínos eredmény, Haiti ellen csak 1-1-es döntetlenre volt képes a csapat, és ez a továbbjutásába került, 1978-ban azonban megint bejutott a legjobb négy közé: a csoportból többek között a magyarok legyőzésével ment tovább a gárda, a középdöntőben azonban Hollandia mögé szorult, így a bronzéremért játszhatott, és a kisdöntőben 2-1-re kikapott Brazíliától.

Az 1982-es viadal előtt az olaszok nem számítottak favoritnak, és a csoportmérkőzések után végképp mindenki leírta őket, Enzo Bearzot csapata ugyanis hatalmas mázlival jutott tovább. Az olaszok három döntetlent értek el, és csak azért előzték meg Kamerunt, mert nekik 2-2 volt a gólkülönbségük, az afrikai válogatotté pedig csak 1-1. Az olasz drukkerek Bearzot fejét követelték, és elsősorban azt kérték rajta számon, hogy miért játszatja Paolo Rossit, aki csak rövid idővel a mundial előtt térhetett vissza a pályára eltiltása után. A középdöntőben aztán a taljánok valósággal megtáltosodtak, az argentinokat 2-1-re, a brazilokat pedig 3-2-re verték - utóbbi meccsen Rossi mesterhármast ért el. A csatár ezt követően a lengyelek elleni elődöntőn duplázott, majd az NSZK elleni fináléban is betalált, amivel gólkirályi címet szerzett, az olaszok pedig világbajnokok lettek.

Olaszország - NSZK 3-1 (0-0)
1982. július 11., Madrid, Santiago Bernabéu stadion, 90 000 néző, vezette: Coelho (brazil)
Olaszország: Zoff - Gentile, Scirea, Collovati, Bergomi - Cabrini, Oriali, Tardelli, Conti - Graziani (Altobelli, 8.; Causio, 88.), Rossi. Szövetségi kapitány: Bearzot
NSZK: Schumacher - Kaltz, Stieleke, K.-H. Förster, B. Förster - Dremmler (Hrubesch, 63.), Breitner, Briegel, Littbarski - Rummenigge (H. Müller, 70.), Fischer. Szövetségi kapitány: Derwall
gól: Rossi (57.), Tardelli (69.), Altobelli (81.), illetve Breitner (83.).

Négy évvel később az olasz együttes a csoportkörből még továbbment, de a második fordulóban a franciák ellen már sima vereséget szenvedett, így a címvédésből semmi sem lett. 1990-ben azonban a taljánok házigazdák voltak, és nagyon bíztak benne, hogy otthon tarthatják a trófeát. Minden a lehető legjobb úton is haladt efelé, köszönhetően a vébén szinte a semmiből feltűnt csatárnak, Salvatore "Toto" Schillacinak, aki ontotta a gólokat, és vezérletével a squadra azzurra magabiztosan menetelt egészen az elődöntőig. Ott aztán a Diego Maradonával felállt argentin csapat volt az ellenfél, és a taljánok nem bírtak a dél-amerikaiakkal: az 1-1-es döntetlen után a tizenegyespárbajban Roberto Donadoni és Aldo Serena is rontott, így a házigazdáknak a kisdöntő maradt, amit megnyertek ugyan 2-1-re Anglia ellen, és Schillaci is gólkirály lett, de ez sovány vigasz volt az olaszoknak.

Az 1994-es vébé úgy indult a olasz válogatott számára, hogy hamar kénytelen lesz hazautazni az Egyesült Államokból: rögtön az első csoportmeccsen kikapott az írektől, majd legyőzte ugyan a norvégokat, és bejutott a legjobb tizenhat közé, de ott Nigéria még egy perccel a lefújás előtt is vezetett ellene 1-0-ra, ráadásul Gianfranco Zola kiállítása miatt a taljánok emberhátrányban futballoztak. Akkor azonban jött Roberto Baggio, és előbb kiegyenlített, majd a hosszabbításban a győztes gólt is megszerezte, a negyeddöntőben a spanyolok ellen megint az ő találata döntött, majd az elődöntőben a bolgárok ellen kétszer is betalált, és a squadra azzurra máris a fináléban találta magát. Végül mégis a "Copfocska" lett a tragikus hős, hiszen miután a döntőben a brazilok ellen 0-0-ra végeztek, és tizenegyespárbajra került a sor, ő rontotta el az utolsó olasz büntetőt, így a válogatott második lett.

A legutóbbi két vébén Olaszország  nem tudott a legjobb négy közé kerülni. 1998-ban a későbbi győztes franciák tizenegyesekkel búcsúztatták a negyeddöntőben, négy évvel ezelőtt pedig a második körben a házigazda Koreai Köztársaság vitatott körülmények között, az ecuadori játékvezető, Byron Moreno hathatós közreműködésével győzte le a squadra azzurrát.

Vb-selejtezők

Az olasz válogatott az 5. európai csoportban nyert besorolást, ahol az Azurrinak olyan ellenfelekkel kellett szembenéznie, mint Skócia, Norvégia, Szlovénia, valamint Moldova és Fehéroroszország. Mivel előbbi három a kontinens második vonalának képviselője, a két szovjet utódállam pedig ennek szellemében a harmadik "frontba" sorolandó, igazán komoly vetélytárs híján Marcello Lippi szövetségi kapitány bevallottan a fiatalításra, a kísérletezésre használta fel a sorozatot.

Tehette ezt több okból is; egyrészt azért, mert a legutóbbi Európa-bajnokságon betlizett a gárda, másrészt pedig mert a feltörekvő fiatalság erényeivel és eredményeivel (bronzérem az athéni olimpián, U21-es Eb-győzelem) szinte kikövetelte magának a helyett a "nagyok" között.

Ez a legfeltűnőbben a csatársoron látszott meg a selejtezők során, bár a támadó alakzat állandó változásában komoly szerepet játszottak a sérülések is. Így eshetett meg, hogy rögtön az első játéknapon, Norvégia ellen a debütáns Alberto Gilardino a kezdő tizenegyben találta magát, de ott volt Daniele de Rossi is, aki rögtön góllal tette le a névjegyét a 2-1-re megnyert mérkőzésen.

A második fordulóban Kisinyovba látogatott a Lippi-csapat, amelynek nem is okozott gondot a házigazda moldávok legyőzése. A döntő gólt a sérüléséből visszatért Alessandro Del Piero szerezte, aki ekkor még biztosan nem gondolta, hogy a Moldávia elleni találkozó után legközelebb az utolsó fordulóban játszhat majd a selejtezősorozatban, ugyancsak a kelet-európai gárda ellen. Nála talán még egy fokkal rosszabbul járt Antonio Cassano, aki ugyan szintén két mérkőzésen lépett pályára a tízből, de őt mindkétszer lecserélte a szövetségi kapitány, ráadásul gólt sem tudott szerezni.

Lippi kapitánnyá választása óta ugyanis az olasz csatársztárok ritkán tagjai a kezdő tizenegynek, de még a válogatott keretben sem gyakori vendégek: Christian Vieri négy mérkőzésen lépett pályára (azonban a szlovének ellen a 9. fordulóban azonban mindössze két percet kapott), és csak a moldávok ellen tudott egyszer eredményes lenni. Ám ő még mindig több lehetőséget kapott, mint Fabrizio Miccoli, Marco Di Vaio, Bernardo Corradi és Mauro Esposito együttvéve...

(Arról nem is beszélve, hogy például Filippo Inzaghi neve fel sem merült a keret összeállításakor, legfeljebb az olasz média szellőztette meg időnként a dolgot.) Egyébként is, Lippire sokan mondták, hogy felelőtlenül változtatgatja a keretét mérkőzésről mérkőzésre, de a statisztikákból kiderül, hogy mindez tudatos munka volt részéről.

Igaz ugyan, hogy a selejtezősorozatban összesen 36 futballistát küldött a gyepre a tíz mérkőzés során, de közülük tizenegyen csak egyetlen alkalommal szerepeltek, öten pedig mindössze kétszer léptek pályára. Így ha belegondolunk, kiderül, hogy a kapitány végig egy ideális huszonegynéhány fős világbajnoki keret összeállításán fáradozott, amit sikerült is a saját szája íze szerint kialakítania.

No de folytassuk a selejtezősorozat tárgyalását a harmadik fordulótól! Olaszország nemzeti csapata ekkor Celjében tette tiszteletét, és a házigazda szlovén alakulat bizony megtréfálta a kékeket, olasz szempontból nézve egygólos vereség lett a rövid túra vége. Mielőtt azonban a vészharangok megkondulhattak volna, Parmában egy rendkívül izgalmasra sikeredett összecsapáson Francesco Tottiék 4-3-ra legyőzték a remekül küzdő fehéroroszokat. A Skócia ellen hazai győzelem pedig már azt jelentette, hogy Olaszország féltávnál vezette a csoportját, mégpedig az egy darab becsúszott vereség ellenére meglehetősen magabiztosan.

Mivel a csoportbeli ellenfelek rendre körbeverték egymást, és sem a norvégok, sem a szlovének, sem a menet közben kapitányt cserélt skótok nem tudtak állandó jó formát mutatni, még az is belefért, hogy a következő két mérkőzést az Azurri "csak" döntetlenre hozza. Igaz, az oslói Ullevaalban és Glasgowban a Hampden Parkban ennél többre nem is igen volt szükség.

Minszkben azonban a papírforma szerint már győzni kellett, és a fehéroroszok ekkor már nem tudtak akkora ellenállást kifejteni, mint pár hónappal korábban idegenben. A sorozatban először a kezdőbe jelölt Luca Toni mesterhármasával magabiztosan nyert a Lippi-csapat.
Tehát két fordulóval a vége előtt az olaszoknak már csak egy pontra volt szükségük a csoportelsőség, és ezzel együtt a biztos világbajnoki szereplés kivívásához, ráadásul mindkét találkozót hazai környezetben vívhatta meg a válogatott.

Az áhított egy pont - és mellé még két "extra" egység - már a szlovének elleni, Palermóban lejátszott összecsapáson meglett. Külön érdekessége volt ennek a mérkőzésnek, hogy a győztes gólt a rendező város klubjának jobbhátvédje, Christian Zaccardo érte el, akit Lippi gól nélküli állásnál küldött be Gilardino, azaz egy csatár (!) helyére. Leccében így már csak "becsületből" kellett legyőzni Moldávia nemzeti csapatát, ami az olaszok szempontjából igencsak tipikus mérkőzésre sikeredett. Egyrészt, mint már annyiszor, most is egygólos győzelem született, másrészt - a kísérletezgetés jegyében - ismét bemutatkozott egy új labdarúgó a sorozatban, ezúttal a kapus Morgan de Sanctis, aki az akkoriban sérült Gianluigi Buffont pótló Angelo Peruzzi helyén kapott szerepet.

Végül Olaszország öt ponttal a csoport második helyére befutott Norvégia előtt szerezte meg az elsőséget, és a németországi szereplés lehetőségét, a házi gólkirályi címhez pedig mindössze négy találat is elég volt Toninak, amiből ráadásul hármat egyetlen mérkőzésen ért el.

Szövetségi kapitány: Marcello Lippi

Viareggióban született, és a helyi csapatban kezdett el futballozni, ám 22 esztendősen leigazolta őt a Sampdoria. A genovai együttesben mutatkozott be a Serie A-ban, és középhátvédként olyan teljesítményt nyújtott, hogy kétszer a B válogatottban is pályára léphetett, de a squadra azzurrába nem tudott bekerülni.

Lippi a másodosztályban is lehúzott pár idényt a csapatnál, mielőtt az edzői pályára adta volna a fejét: a Sampdoria utánpótlásánál vállalt munkát. 1985-ben hagyta ott a klubot, amikor is a negyedosztályú Pontedera vezetőedzője lett, majd a következő években minden szezont más klubnál töltött: dolgozott a Sienánál, a Pistoiesénél és a Carraresénél is.

1989 nyarán az élvonalbeli Cesena szakvezetője lett, és sikerült is benntartania a gárdát a Serie A-ban. Ezt követően a Serie B-s Lucchese csapatát irányította, majd 1992-ben az Atalanta kispadját foglalta el. A bergamóiakkal nagy meglepetésre a hetedik helyet szerezte meg, aminek köszönhetően a Napoli ajánlott neki szerződést. A nápolyiakkal hatodik pozícióban végzett a Serie A-ban, és ez elég volt a Juventus FC vezetőségének, hogy szerződtesse a mestert.

A Juve a következő négy esztendőben három bajnoki címet szerzett (a negyedikben pedig második lett), megnyerte a Bajnokok Ligáját, az európai Szuperkupát és a Világkupát is, ezen kívül még kétszer bejutott a Bajnokok Ligája fináléjába. A sikerkorszak 1999 elejéig tartott, akkor a gyengébb bajnoki szereplés miatt a vezetőség úgy döntött, hogy meneszti a bajnokság végén amúgy is távozni szándékozó mestert.

Lippi ezt követően az FC Internazionale ajánlatát fogadta el, de Milánóban nem tudta megismételni sikereit. Első idényében csak negyedik lett a csapattal a bajnokságban, majd miután a következő szezon elején az Inter a BL selejtezőjében kiesett a svéd Helsinborgs IF ellenében, egy bajnoki után menesztették.

Mindennek köszönhetően majdnem egy teljes szezont kihagyott, hogy 2001 nyarán visszatérjen a Juvéhez, mégpedig diadalmasan: azonnal visszahozta a scudettót Torinóba, és egy évre rá meg is védte a címet. 2004 nyarán távozott ismét a Zebráktól, hogy elfogadja a szövetségi kapitányi pozíciót.

Játékoskeret

A 2004-es Európa-bajnokság után új szakvezető került a squadra azzurra élére Marcello Lippi személyében, aki hiába dolgozott korábban éveken keresztül a Serie A-ban, mégis sokat kísérletezett, így ennek köszönhető, hogy a selejtezőkön viszonylag sok, szám szerint 36 labdarúgó lépett pályára az olaszoknál.

Ezen focisták közül azonban tizenegyen csak egyetlen kvalifikációs mérkőzésen szerepeltek, közülük jó páran még a sorozat elején (Massimo Ambrosini, Bernardo Corradi, Marco di Vaio, Giuseppe Favalli, Giuseppe Pancaro, Simone Perrotta), őket Lippi hamar elfelejtette.

Egy állandó mag mindenesetre csak nehezen alakult ki, egyetlen labdarúgó sem akadt, aki mindegyik selejtezőn játszott volna, és öten mondhatták el magukról, hogy nyolc összecsapáson szerepeltek: Daniele de Rossi, Gennaro Gattuso, Alberto Gilardino, Luca Toni és Gianluca Zambrotta.

A nevek is mutatják, hogy Lippi részben azért egy generációváltást hajtott végre a squadra azzurránál, ami leginkább a csatársorban nyilvánult meg. Jellemző, hogy Alessandro del Pierót csak két selejtezőn vetette be - ennek ellenére a Juventus FC támadója valószínűleg ott lesz a világbajnokságon, akárcsak az a Filippo Inzaghi, aki Lippi irányításával egyetlen alkalommal sem szerepelt eddig a válogatottban (igaz, részben sérülése miatt).

A legtöbb kérdés a szélsőhátvédek posztján merült fel, ebből a szempontból Zambrotta igazi "fregoliembernek" bizonyult, hiszen mind a jobb-, mind a balszélen bevethető, sőt, akár a középpályán is, így nem lehet kizárni, hogy Lippi a két palermói bekk-kel, Cristian Zaccardóval (jobb oldal) és Fabio Grossóval (bal oldal) küldi majd pályára együttesét.

név	poszt	szül. idő	klub	sel.	gól
Ambrosini, Massimo	középp.	1977. máj. 29.	AC Milan	1	-
Barone, Simone	középp.	1978. ápr. 30.	Palermo	2	-
Barzagli, Andrea	hátvéd	1981. máj. 8.	Palermo	1	-
Blasi, Manuele	középp.	1980. aug. 17.	Juventus FC	3	-
Bonera, Daniele	hátvéd	1981. máj. 31.	Parma FC	6	-
Buffon, Gianluigi	kapus	1978. jan. 28.	Juventus FC	6	-
Camoranesi, Mauro	középp.	1976. okt. 4.	Juventus FC	6	1
Cannavaro, Fabio	hátvéd	1973. szept. 13.	Juventus FC	7	-
Cassano, Antonio	csatár	1982. júl. 12.	Real Madrid	2	-
Chiellini, Giorgio	hátvéd	1984. aug. 14.	Juventus FC	1	-
Corradi, Bernardo	csatár	1976. márc. 30.	Parma FC	1	-
De Rossi, Daniele	középp.	1983. júl. 24.	AS Roma	8	2
De Sanctis, Morgan	kapus	1977. márc. 26.	Udinese	1	-
Del Piero, Alessandro	csatár	1974. nov. 9.	Juventus FC	2	1
Di Vaio, Marco	csatár	1976. júl. 15.	AS Monaco	1	-
Diana, Aimo	középp.	1978. jan. 2.	Sampdoria	5	-
Esposito, Mauro	csatár	1979. jún. 13.	Cagliari	1	-
Favalli, Giuseppe	hátvéd	1972. jan. 8.	FC Internazionale	1	-
Fiore, Stefano	középp.	1975. ápr. 17.	Fiorentina	2	-
Gattuso, Gennaro	középp.	1978. jan. 9.	AC Milan	8	-
Gilardino, Alberto	csatár	1982. júl. 5.	AC Milan	8	2
Grosso, Fabio	hátvéd	1977. nov. 28.	Palermo	5	1
Iaquinta, Vincenzo	csatár	1979. nov. 21.	Udinese	4	-
Materazzi, Marco	hátvéd	1973. aug. 19.	FC Internazionale	6	-
Miccoli, Fabrizio	csatár	1979. jún. 27.	Benfica	1	-
Nesta, Alessandro	hátvéd	1976. márc. 19.	AC Milan	7	-
Oddo, Massimo	hátvéd	1976. jún. 14.	Lazio	2	-
Pancaro, Giuseppe	hátvéd	1971. aug. 26.	Fiorentina	1	-
Perrotta, Simone	középp.	1977. szept. 17.	AS Roma	1	-
Peruzzi, Angelo	kapus	1970. febr. 16.	Lazio	3	-
Pirlo, Andrea	középp.	1979. máj. 19.	AC Milan	6	2
Toni, Luca	csatár	1977. máj. 26.	Fiorentina	8	4
Totti, Francesco	csatár	1976. szept. 27.	AS Roma	6	2
Vieri, Christian	csatár	1973. júl. 12.	AS Monaco	4	1
Zaccardo, Cristian	hátvéd	1981. dec. 21.	Palermo	4	1
Zambrotta, Gianluca	hátvéd	1977. febr. 19.	Juventus FC	8	-

Szövetségi kapitány: Marcello Lippi.

Sztárok voltak, vannak, lesznek

Fabio Cannavaro

Gyermekkorában nagy szurkolója volt az akkoriban fénykorát élő Napolinak, és ott is kezdte pályafutását: már az 1992-93-as szezonban pályára lépett két mérkőzésen a Serie A-ban. A következő idényben már alapember volt a délolasz együttesben, és hamarosan a korosztályos válogatottaknak is meghatározó játékosa lett.

Az U21-es válogatottal 1994-ben Európa-bajnokságot nyert, két évvel később pedig ezüstérmet akasztottak a nyakába a kontinensviadal végén. Akkor már az AC Parma profija volt, 1995 nyarán igazolt a pármaiakhoz. A nagyválogatottban 1997 februárjában mutatkozott be, Cesare Maldini szövetségi kapitánnyal együtt, és később egyetlen mérkőzésről sem hiányzott, amelyen az idősebb Maldini volt a szakvezető.

1999-ben olasz kupát és UEFA-kupát nyert a klubbal, majd a következő esztendőben az Európa-bajnokságon kimagasló formában futballozott, különösen a hollandok elleni elődöntőn játszott fantasztikusan. Évről évre kapcsolatba hozták külföldi egyesületekkel, elsősorban a Manchester Uniteddel, ám végül Olaszországon belül váltott klubot, amikor 2002 nyarán megvette őt az FC Internazionale.

Milánóban azonban csak két évet töltött el, a 2004-es Eb után az átigazolási időszak utolsó napján a Juventus FC szerezte meg, és a torinóiaknál immár két éve egészen kiváló formában futballozik, miközben a squadra azzurra hátsó alakzatának tengelyében a Alessandro Nesta, Cannavaro duó is megbonthatatlannak tűnik. Öccse, Paolo is védő, jelenleg a Parma FC-ben futballozik.

Francesco Totti

1976. szeptember 27-én született az olasz fővárosban, tizenhárom évesen került az AS Romához, és még nem volt 17 esztendős, amikor bemutatkozott a Serie A-ban. Az 1994-95-ös idénytől kezdve alapembere a Farkasoknak, de pályafutása elején hol jobb oldali középpályásként, hol pedig balszélsőként foglalkoztatták.

Ő azonban leginkább a fantasista, azaz az irányító szerepkörben érzi jól magát. 1996-ban utánpótlás Európa-bajnokságot nyert, négy évvel később a felnőttek között ezüstérmes lett az Eb-n, 2001-ben pedig bajnoki címig vezette a Romát. Akkoriban rendkívül gólerősen futballozott klubjában, ami nagy részben annak is volt köszönhető, hogy Fabio Capello gyakran csatárként vetette be, de a válogatottban egyértelműen irányító középpályást játszik, mégpedig kiválóan.

Sokan azt gondolták, hogy a 2004-es Európa-bajnokság róla szól majd, de Totti a dánok elleni csoportmeccsen leköpte Christian Poulsent, és balszerencséjére egy televíziós kamera ezt rögzítette, amiért eltiltották, és a többi mérkőzésen nem játszhatott. A római együttesben ebben az idényben is kiválóan futballozott, 15 gólnál tartott, amikor az Empoli FC elleni bajnokin megsérült, és csak a napokban épült fel - a vébére azonban várhatóan ismét teljesen egészséges lesz. Évről évre csábítják őt a különböző sztárklubok, de sokak szerint lehetetlen őt elvinni Rómából.

Daniele de Rossi

Az olasz új hullám egyik legkiemelkedőbb tagja 1983. július 24-én született Rómában, és pályafutását az AS Romában kezdte - nem csoda, hiszen édesapja, Alberto is ott futballozott, majd pedig a Farkasok utánpótlásánál dolgozott. Ő volt az ifjú Daniele első edzője is, és valószínűleg nagy örömmel látta, hogy fiacskája rendkívül tehetséges.

Az ifjú De Rossi végigjárta a szamárlétrát a Románál, és a különböző korosztályos válogatottaknak is rendszeresen tagja volt. A felnőttek között először 2001 októberében lépett pályára, az RSC Anderlecht elleni BL-mérkőzésen, míg a Serie A-ban csak másfél évvel később debütált, 2003 májusában.

Egy héttel később első gólját is megszerezte a legjobbak között, és azt az idényt két találattal zárta. A következő szezonban már több játéklehetőséget kapott a Farkasoknál, és az U21-es válogatottban is alapember volt: az utánpótlás-gárdával kijutott a 2004-es Európa-bajnokságra, ahol aranyérmet szerzett, a döntőben a szerbek ellen ő is betalált.

Ezt követően a nagyválogatottba is meghívót kapott, a norvégok elleni vb-selejtezőn mutatkozott be - természetesen góllal. Az előző szezonban két találatot ért el a Serie A-ban, miközben a Romában és a squadra azzurrában is meghatározó ember lett, a jelenlegi pontvadászatban pedig már hat gólnál jár.

Ez akár eggyel több is lehetne, hiszen az FC Messina ellen a játékvezető először megadta azt a gólt, amelynek során De Rossi kézzel ütötte a hálóba a labdát, de a focista ezt követően Fair Play-díjra méltóan odament a játékvezetőhöz, és bevallotta, hogy szabálytalankodott.

Felkészülés a világbajnokságra

Az olasz labdarúgás híveit jelenleg a közelgő világbajnokságnál is jobban foglalkoztatja a hetekben kirobbant "bundabotrány", amelyben a játékosok ugyan nincsenek közvetlenül érintve, de az biztos, hogy a futballistákat (főleg a Juventus FC-ben szereplőket) megviseli az ügy. Pedig ezt megelőzően minden a lehető legjobban alakult a squadra azzurra számára: Marcello Lippi együtese márciusban előkészületi mérkőzésen remek játékkal 4-1-re legyőzte a világbajnokság házigazdáját, Németországot, és a tavasszal megsérült Francesco Totti is jól haladt a felépülés útján.

Az AS Roma focistája az Olasz Kupa döntőjének visszavágóján vissza is tért a pályára, így aztán semmi akadálya nincs annak, hogy ott legyen a vébén. A többieket elkerülték a sérülések, kivéve Christian Vierit, aki azonban egyébként sem volt jó formában, így Lippinek legalább nem kell gondolkoznia a meghívásán. A szakvezető pár hete azt nyilatkozta, hogy a fejében már összeállt a 23-as világbajnoki keret, amelynek kapcsán sokak szerint az a legnagyobb kérdés, hogy a rengeteg kiváló csatár közül ki marad ki. Luca Toni, Alberto Gilardino és Francesco Totti helye biztos, és valószínűleg Alessandro del Piero és Filippo Inzaghi is ott lesz az utazók között, és lehet, hogy Vincenzo Iaquintának vagy Christiano Lucarellinek már nem marad hely. A taljánok a vébé előtt még két felkészülési meccset játszanak, mindkettőt olyan gárda ellen, amely szintén ott lesz a világbajnokságon: május utolsó napján Svájcba látogatnak, két nappal később pedig Ukrajna ellen lépnek pályára.

(FOCIVILÁG)