1977. május 25-ike - csakúgy, mint 1965. május 1. - mindigis különleges jelentéssel fog bírni a klub hívei számára. Ezen a remek római éjszakán emelhette fel első ízben a Liverpool nevében csapatkapitányunk, Emlyn Hughes a BEK-serleget, az európai klubfutball legfontosabb trófeáját.

13 éves munkát megkoronázó csúcspont volt ez a klub életében, és egyben egy angol csapattól példátlan európai uralkodás kezdete is. A nagy győzelmet még további három követte ebben az időszakban, de az első maradt a legértékesebb az összes közül.

Ronnie Moran, a Liverpool játékosa 1952 és 1969 között, a Liverpool edzői stábjának tagja 1969 és 1999 között: "Azt megelőző szombaton kikaptunk az FA-kupa döntőjében, és emiatt mindenki csalódott volt, nem csak a játékosok. Tudtuk, hogy nagy meccs vár ránk szerdán Rómában, ígyhát fel kellett emelni a fejünket. Nem kellett senkit se ösztökélnünk, mindenki fellelkesítette magát, ezért tudtunk jó eredményt elérni Rómában."

A Liverpool szurkolói tömegekben jelentek meg az olasz fővárosban, hogy segítsenek a csapatnak. Ez volt akkoriban a legnagyobb tömeges szurkolói megmozdulás. Piros-fehér zászlók tengere köszöntötte játékosaink kivonulását, ez pedig hatalmas lökést adott nekik a klub történetének egyik legnagyobb megméretése előtt.

Terry McDermott, a Liverpool játékosa 1974 és 1982 között: "Róma emléke sosem fog elhalványodni az emlékezetemben. Halálom napjáig megmarad az a kép, amikor kisétálok a stadionba és látom a piros-fehér kockás zászlókat. Se előtte, se azóta nem láttam ehhez foghatót. Hihetetlen érzés volt látni azokat a szurkolókat. Legalább 30.000 scouser fogadott minket, fenomenális volt. Kisétáltunk a gyepre egy órával korábban és arra gondoltunk, 'Hogy is kaphatnánk ki így, előttük?', és természetesen nem is kaptunk ki."

Tommy Smith, a Liverpool játékosa 1960 és 1978 között: "A '77-es BEK-döntő alkalmával a közönségre is felfigyeltem. Kimentünk, hogy körülnézzünk a római stadionba, és láttam, hogy a nézők háromnegyede Vörös."

Emlyn Hughes, a Liverpool játékosa, egyben csapatkapitánya 1969 és 1979 között: "Emlékszem, arra mikor kimentem a pályára a meccs előtt, és azt mondtam magamban: 'Jézusom, visszatértünk Liverpoolba!' Piros-fehér színű tenger köszöntött minket, annyian voltak ott Liverpoolból. A szurkolók támogatása iszonyatos lökést adott nekünk, és mind azt mondtuk egymásnak, hogy most már nem is veszíthetjük el a meccset. Mintha otthon játszottunk volna. El tudom képzelni, hogy a Borussia játékosai mit érezhettek, amikor kisétáltak. Körbenézhettek, és gondolhatták, ilyen szurkolás ellen semmi esélyük. Úgy tűnhetett, mintha az Anfielden lennének."

A Liverpool-játékosokat köszöntő zászlók tömegéből is kitűnt egy felirat, mely a csapat népszerű védőjátékosáról, Joey Jones-ról szólt: "Joey ate the Frogs' Legs, Made the Swiss roll, Now he's Munching-Gladbach" A körülbelül háromszor hét méteres transzparens nagy sikert aratott, de lefordítani sajnos nem érdemes ezt az angol szójátékot Az azonban látszik, hogy utal a már legyőzött St Etienne-re, és Zürichre, de döntőbeli ellenfelünkre, a Mönchengladbachra van kihegyezve az éle. A Kop-tagjai, Phil Downey, és Jimmy Cummings hozták Rómába az ötletes feliratot.

Joey Jones, a Liverpool játékosa 1975 és 1978 között: "A Wembley-ben már találkoztam egy-két olyan transzparenssel, amely megnevettetett, de a római stadionban látott feliratra nagyon büszke vagyok. A Rómában látott szurkolók tömege pedig mindennél jobban feldobott. Nem számítottam rá, hogy ekkora számban eljönnek. Háromszor-négyszer többen voltak a németeknél. Elképesztő volt, hogy mit tett egyikük-másikuk azért, hogy ott lehessen."

A Borussia olyan szintű válogatott játékosokat vonultatott fel, mint Vogts, Bonhof, Heynckes és Simonsen, ezért a Liverpool kilátásai nem voltak valami rózsásak. Ám ilyen szurkolás mellett, önbizalommal telve, uralták a játékot. A magabiztosság az első félidőben Terry McDermott által meghozta gyümölcsét.

Tommy Smith: "Kimentünk oda és európai csapat módjára játszottunk. Terry McDermott első gólja is remek volt. Ahogyan átemelte a kapus felett...brilliáns!"

Terry McDermott: "A gólomra tökéletesen emlékszem. Sokszor újranéztem a TV-ben is. Ha nem is a legszebb gólom, de biztos a legfontosabb volt. Cally Heighway-hez passzolta a labdát, ő pedig remekül szöktetett a védők között. Wolfgang Kneib megpróbált kijönni rám, én pedig arra gondoltam:'Lődd csak el, mielőtt ideér és megfogja...' A labda pedig a hálóba vágódott."

A félidőben a zászlók újra a levegőbe emelkedtek a jól elvégzett munka elismeréseként. A Liverpool öltözőjében általános volt az öröm, de Bob Paisley a félidei megbeszélésen óva intette csapatát az önelégültségtől. Habár a tanácsot megkapták a fiúk, mégsem fogadták meg. Hat perccel a második félidő kezdetét jelző sípszó felhangzása után a 'Gladbach egyenlített.

Emlyn Hughes: "Minden csapat - mindegy ki ellen játszol - megkapja a maga lehetőségeit egy-egy meccs folyamán. A Borussia sem volt kivétel ez alól. Volt egy ötperces jó periódusuk, és ez alatt sikerült kiegyenlíteniük az eredményt."

Az egyébként hiba nélkül játszó Jimmy Case - akit 1977-ben Európában az Év Fiatal Játékosának választottak - volt a ludas a dologban, amikor eladta az eredetileg Clemece-nek szánt hazaadást. A rossz labdát Allan Simonsen kaparintotta meg, aki egész meccsen egy ilyen hibára leselkedett. A dán csatár tehát lecsapott Case labdájára és egy szempillantás alatt bevarrta azt a tehetlen Clemence mellett a fölső sarokba.

Tommy Smith: "Lőttek egy gólt Jimmy Case hibájából. de mi újra kezünkbe vettük a meccset, türelmesek voltunk, nem kapkodtunk el semmit. 1-1 volt az eredmény, aztán én is betaláltam, ami éppenséggel nem volt megszokott. Heighway a 600-ik mérkőzésén a Liverpool színeiben főnixmadárként emelkedett fel a lángokból, hogy egy baloldali szögletet követően egy ilyen remek beadással segítsen a gólomhoz."

Tommy Smith: "Nem tudták megoldani a házi feladatukat. Előzetesen megbeszéltük, hogy előrehúzódom a szögleteknél, de ők erre nem voltak felkészülve, így egyedül hagytak. Stevie-nek (Heighway) kellett elvégezni a szögletet. Az elgondolás szerint hozzám gurította volna a labdát, hogy én aztán Keeganhez pöcköljem azt. Így akartunk zavart kelteni a védelmükben. Ehelyett Heighway egyből középre kanyarított, én rohantam érte és végül tökéletesen érkezett a fejemre. A kapus meg sem tudott mozdulni. Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint amikor teniszben ászt ütünk vagy mikor eltaláljuk a lyukat golfban. Az egész olyan tökéletes volt."

Nyolc perccel a vége előtt Kevin Keegan - aki valószínűleg élete legjobb játékát nyújtotta - a felezővonal környékén megkapta a labdát, és az őt árnyékként követő Bertie Vogts-cal a sarkában olyan szélvészgyors futásba kezdett, hogy néhány pillanat múlva már lövőtávolságon belülre került a Borussia kapujához. Körülbelül tizenhárom méterre a kaputól, mikor Keegan épp ellőtte volna a labdát, Vogts leterítette a gyepre - kiszámítható jelenet volt. Ritkán láthatóan tiszta tizenegyest könyvelhetett el a játékvezető. Mr. Wurtz nem is habozott, hogy a krétaporos pontra mutasson-e vagy sem. A büntetőt Phil Neal értékesítette, hogy ezzel bebiztosítsa a Liverpool Football Club egyik legnagyobb jelentőségű győzelmét.

Phil Neal, a Liverpool játékosa 1974 és 1985 között: "Az én feladatom lett, hogy eldöntsem a mérkőzést, és elég gyötrelmes érzés volt a 11-es pont felé közeledni. A mérkőzés Kevin hattyúdala volt. Berti Vogts-ot rendesen megdolgoztatta a meccsen. Berti frusztrált lett, földre vitte és 11-es! 50 yardot sétáltam, míg eljutottam a büntetőpontig, és akire a legjobban emlékszem az elvégzése előtt, az a 16-os szélén álló Cally (Ian Callaghan - a szerk.), aki már vagy millió meccset játszott ennek a klubnak a mezében, kezei imádkozó helyzetben és azt mondja: 'Gyerünk Nealy, kérlek!' Tudtam, hogy ha belövöm azzal vége lenne a mérkőzésnek, de mégsem voltam ideges, amikor odaálltam. A meccs elején, az alagútból való kivonulás közben feltűnt, hogy Wolfgang Kneib legalább két vagy három hüvelykkel magasabb Clem-nél (Ray Clemence - a szerkesztő). Ekkor eldöntöttem, hogy ha büntetőt rúghatok, akkor mindenképpen leszorítom, mert nehéz leérkeznie az alacsony labdákra. Ezt is tettem, a labda pedig a kapufa mellett csapódott a hálóba."

Ez volt az a pillanat, amiért a csapat azóta az 1964. augusztusi vasárnapi délután óta dolgozott, amikoris a Liverpool lejátszotta első európai kupamérkőzését az izlandi Reykjavikban. És ez a győzelem Bob Paisley menedzser teljesítményének is (első) koronájává vált.

Bob Paisley, a Liverpool menedzsere 1974 és 1983 között: "A Wembley-ből eljönni, és aztán így játszani önmagában is hőstett volt. A csapatszellem pedig remekül vizsgázott, amikor egy hiba következtében eladtuk a megszerzett előnyünket. Az akkor látott felelősségérzésük az, ami megmutatja, hogy milyen profik is ők. Büszkévé tettük az országot, ez volt a legszebb pillanatom."

A római siker egy 13 éven át tartó hányattatás végére tett pontot a játékosok, a stáb és a szurkolók számára.

Emlyn Hughes: "Emlékszem arra, mikor felmentem azokon a lépcsőkön, hogy felemeljem a kupát. Kiváltságosnak éreztem magam. Nem magamra vagy Kevin Keeganre vagy akár a többi srácra gondoltam, akik éppen megnyertük a meccset. Olyanok nevére gondoltam, mint Roger Hunt, Ian St John, Ron Yeats, Shanks vagy éppen Rueben Bennett. Ezek voltak azok az emberek, akik megteremtették nekünk azt a lehetőséget, hogy megnyerhessük az Európa Kupát, és akik abba a pozícióba helyeztek minket, ahol voltunk. Miközben átvettem a kupát, tudtam, hogy ez legalább annyira az ő érdemük, mint amennyire a mienk."