De mikor az 1964/65-ös sorozat megkezdődött, valami furcsa optimizmus lett úrrá a szurkolókon, akik titkon elhitték - ez lehet az az év, amikor sikerül nyerni. Végülis a csapat volt éppen a bajnoki címvédő, és a nagy Bill Shankly remek irányítása alatt bármi elképzelhetőnek látszott.

Ron Yeats, a Liverpool játékosa és kapitánya 1961 és 1971 között: "Az egész csapat elsőszámú vágya az volt, hogy végre nyerjük meg a kupát. Az 1964/65-ös szezonra már nem csak elég önbizalmunk lett a feladat megoldására, hanem már kellő tapasztalatot is szereztünk. Egészen harmadik fordulótól kezdve már megvolt az az érzésem, hogy idén nyerni fogunk."

Ian St John, a Liverpool játékosa 1961 és 1971 között: "Tudtuk, hogy elég jók vagyunk arra, hogy megnyerjük a kupát. Gondolom minden játékos azt hiszi a kiírás elején, hogy a saját csapata lesz az, aki nyerhet, de én őszintén hittem, hogy mi lehetünk a befutók."

A harmadik fordulóból rajtoló Vörösök könnyed 2-1-es győzelmet arattak a másodosztályú West Brom ellen. A negyedik körre már nem is lehetett volna kegyesebb a sors a Liverpoolhoz: otthon játszhattunk a Stockport County ellen, aki a létező legkönnyebb ellenfél volt a lehetséges választások közül.

A továbbjutás nem volt tehát kétséges, így menedzserünk Bill Shankly úgy döntött, kivételesen kihagyja a mérkőzést és inkább Németországba utazik, hogy megfigyelje az esedékes BEK-ellefelet, az FC Köln-t.

Ez volt az első felnőtt Liverpool-mérkőzés, amit kihagyott Shankly 1959-es kinevezése óta, és talán jobban tette volna, ha mégiscsak komolyan veszi a kiscsapat anfieldi látogatását. A Manchesterből érkezett Stockport minden idők egyik legnagyobb sokkját okozta a Liverpoolnak, amikor a 18-ik percben megszerezte a vezetést. Hogy nem estünk ki, azt csak Gordon Milne 51-ik percben kínkeservvel megszerzett egyenlítő gólja segítségével értük el.

Ron Yeats: "Az igazat megvallva lebecsültük a Stockportot, és szerencsére volt szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán megszerezzük a döntetlent."

Immáron Shanks-szel a kispadon a Liverpool három nap múlva már, ha nem is ledarálta, de magabiztosan 2-0-ra verte a Stockportot az Edgeley Parkban. Roger Hunt szerezte a két gólt, egyiket 6 perccel az első félidő vége előtt, másikat a 85-ik percben. Így a Vörösök, ha nem is könnyen, de biztosították továbbjutásukat az ötödik fordulóba.

Itt már a másodosztályú Bolton Wanderers csapata várt ránk. A mérkőzést felfokozott érdeklődés előzte meg, a Burnden Parkba pedig majdnem 60.000-en zsúfolódtak be, hogy láthassák a mérkőzést. Az izgalmas meccs végül Ian Callaghan 85-ik percben fejelt góljával dőlt el, így a feszült hangulatú mérkőzésről mi térhettünk haza boldogan.

Ian Callaghan, a Liverpool játékosa 1960 és 1978 között: "A labdát Peter Thompson csavarta középre. Remek beadás volt, pont a fejemre érkezett, így sikerült befejelnem..."

A legjobb nyolc között a Liverpool mumusának számító Leicester City volt a következő ellenfél. A hét lehetséges vetélytárs közül a szurkolók és a játékosok is leginkább a Leicester-t szerették volna elkerülni, és mindenki elégedett volt, mikor idegenben, a Filbert Streeten gólnélküli döntetlent sikerült kiharcolnunk.

A hazai pálya előnyét élvezve néhány nap múlva Roger Hunt góljával 1-0-ra győztünk - a közönség hathatós támogatásával.

A szezon tehát nagyon szépen alakult, izgalmas végjáték volt várható. Három nappal egy fizikálisan kimerítő mérkőzés után (2-2-es döntetlen a Köln ellen Rotterdamban, a BEK negyeddöntőjében) a Vörösök a Villa Parkba látogattak, hogy megküzdjenek a Chelsea-vel - immáron az FA-kupa döntőjébe kerülésért.

A fogadóirodák oddsai mind Tommy Docherty fiatal csapatát várták győztesnek, de a Liverpool az idény egyik legjobb teljesítményét produkálva megváltotta jegyét a Wembley-be. Egy órányi játék után alig volt különbség a két csapat között, de a 67-ik percben Peter Thompson a meccs állását a javunkra fordította.

Peter Thompson, a Liverpool játékosa 1963 és 1974 között: "Mindig az első gól megszerzése a legfontosabb, és szerencsére azon a meccsen ezt nekem sikerült elérnem. Megkaptam a labdát, elmentem a centerhalf mellett, a 16-osig futottam vele, és rálőttem. Amikor láttam, hogy a kapus nem éri el és lecsapódik a rövid sarokban, én voltam a legboldogabb ember Angliában."

Willie Stevenson 11 perccel a vége előtt büntetőből biztosította be a Liverpool győzelmét. A lefújás után féktelenül boldog szurkolók ömlöttek a Villa Park gyepére, hogy ünnepeljék a csapatot.

Most már csak a Leeds United állt a Liverpool és a hőn áhított FA-kupa között. Nem meglepően minden Liverpool-szurkoló ott akart lenni a nagy napon a Wembley-ben, ám az FA csak 15-15.000 jegyet bocsátott a két klub rendelkezésére.

Jegyigénylések érkeztek mindenhonnan a világból, de Shanks kimondta: "Minden jegyünket a Kop-beli fiúknak adjuk."

A nevetséges mennyiségű kiküldött jegyek ellenére a Kop-tagok remek hangulatot csináltak a híres ikertornyok között. Habár az időjárás elég szürke volt május első napján a fővárosban, a Liverpool-szurkolói színessé tették a stadiont piros és fehér zászlóikkal, transzparenseikkel.

Ilyen szurkolás mellett a Liverpool nem kaphatott ki. "Nyerni fogtok, mert ti vagytok a legjobb csapat." - mondta Shankly a meccs előtt - "Megtiszteltetés a Leeds-nek, hogy egy pályán lehet veletek. Ti pedig nem fogtok csalódást okozni a világ legjobb szurkolóinak. Ha szükséges, (nem lesz az), akár arra is fel kell készülnötök, hogy meghaljatok értük."

A néhány nappal korábban befejeződött bajnokságban a Leeds United követte a trónon a tavalyi bajnok Liverpool-t, és ellenfeleik csak a lehető legcsekélyebb ellenállásra voltak képesek a United ellen (0,686-os kapott gólátlag). Don Revie ravasz irányítása alatt és a korábbi Everton-sztár Bobby Collins vezetésével a yorkshire-i csapat félelmetes erőt képviselt.

A Liverpool játékosai viszont az említett beszédtől fellelkesedve plusz enegiákkal léptek pályára. A Wembley gyepén egy önbizalomtól duzzadó csapat indult csatába a Leeds ellen.

Ron Yeats: "Tudtam, hogy nyerni fogunk. A vereség lehetősége valahogy fel sem merült bennem."

Nagy iramú mérkőzés volt várható. Csak 10 perc telt el, és Gerry Byrne máris megsérült. Játékosunk egy összecsapás után kulcscsonttörést szenvedett, de hatalmas fájdalmai közepette tovább folytatta a játékot. Sérülésének jelentősége csak a lefújás után derült ki igazán, a törött kulcscsont ugyanis egy rossz mozdulat következtében akár még a tüdejét is átszúrhatta volna.

Gerry Byrne: "Bobby Collins-szal volt egy összecsapásunk. Valahogy a vállával nekem ütközött. Korábban sosem volt még kulcscsonttörésem, így nem voltam tisztában vele, hogy mi is történt igazán. Meg se fordult a fejemben, hogy el kell hagyjam a pályát, így a karomat csak magam mellett lógatva játszottam."

A mérkőzés inkább a bosszantó szabálytalanságok miatt emlékezetes, nem klasszikus volta miatt. Habár a Liverpool kifejezetten támadó szellemben lépett a pályára, de Don Revie szigorú védekező taktikája miatt a mérkőzés igen unalmas volt a nézők számára. 1947. óta nem fordult elő, hogy a rendes játékidőben nem dőlt el a kupa sorsa, így hosszabbításra került sor.

Bill Shankly büszkélkedhetett akkoriban az egyik - fizikális szempontból - legjobban felkészített csapattal. A Liverpool pedig meg is csillogtatta ebbéli erényeit a hosszabbítás perceiben. A harmadik perctől felpörögtek az események.

Roger Hunt, a Liverpool játékosa 1959 és 1969 között: "Willie Stevenson átjutott néhány Leeds-játékoson, aztán kipasszolt a balszélre Gerry Byrne-nek. Gerry bekanyarintotta a labdát körülbelül négy láb magasan. Én meg csak megálltam és befejeltem. Lehet, hogy szereztem szebb gólokat is életemben, de kit érdekel? Örömkönnyek voltak a szememben."

A Liverpool-szurkolók örömét le sem lehetett írni. Egy rajongót öt rendőrnek kellett kirángatni a pályáról, habár még eközben is képes volt tekerni a kereplőjét!

A Liverpool örömét hamar lehűtötte a yorkshire-i csapat: 8 perccel később Billy Bremner egyenlítette ki a mérkőzés állását. De a Liverpool nem engedhette meg magának a döntetlent: két sorsdöntő BL-elődöntő várt rá napokon belül az Internazionale ellen.

A 111. percben újabb támadást indítottak. Callaghan ívelte a labdát a figyelmen kívül hagyott Ian St Johnhoz, aki az ötös széléről remekül fejelt Gary Sprake hálójába.

Ian St John: "A gól akkorának tűnt, mint a Mersey Alagút, amikor befejeltem. Nagy jelentőségű gól volt a klub történetében, és nagyon boldog vagyok, hogy én lehettem az, aki megszerezte."

A további percek nagyon hossszúnak tűntek, de amikor végül Ron Yeats felemelte a kupát, a Wembley-ben még sosem tapasztalt hangorkán szólalt meg. "Ee-Aye-Addio - We've Won The Cup" - bömbölt a híres dal a liverpooli torkokból.

Bill Shankly: "Az, hogy egy olyan klub, mint a Liverpool korábban sosem nyerte meg még a kupát, szinte hihetetlen volt. Az emberek évekig imádkoztak érte, mégsem jött össze. Ígyhát mikor megvertük a Leeds-et '65-ben a Wembley-ben, az érzelemkitörés felejthetetlen volt. Felnőtt férfiak sírtak örömükben, és rendkívül felemelő érzés volt tudni azt, hogy ezt mi okoztuk."

Ron Yeats: "Az Everton szurkolói mindig azzal heccelték a mieinket, hogy sosem nyertük még meg a kupát. A döntő után irtózatos mennyiségű levelet kaptam, amelyben nekem - mint kapitánynak - gratulálnak a győzelemhez. Néhány üzenet idős szurkolóktól érkezett, akik bevallották: a kupagyőzelem után végre nyugodtan halhatnak meg..."

Végre megnyerni a kupát ennyit jelentett az embereknek. Felejthetetlen nap volt, a legnagyobb a klub történetében!