Az olasz kantáta a 17. század közepén

Az itáliai kantáta a monódiával, azaz a basso continuo-kíséretes szólóénekkel születik meg és a világi dalművészet polifón formáit, a madrigált, villanellát, canzonét váltjaföl. Eszerint már Caccini (Nuove musiche, 1601), Peri (Varie musiche, 1609), az egyházi zenében Viadana (Cento concerti ecclesiastici, 1602) is írt kantátákat.A cantade cím azonban csak Grandinál jelenik meg (1620). Ez a korai itáliai szólókantáta strofikus. Ugyanaz a basso ostinato alapja valamennyi versszaknak, a dallam azonban minden strófában más. Ez különbözteti meg a kantátát a korai áriától, amely dallami szempontból is strofikus.

Ferrari műveiben (1633-41) már recitativo- és áriaszerű szakaszok állnak egymás mellett, de az itáliai kantáta első virágkorát a basso ostinatotól való elszakadás, az áriák és a recitativók kifejlesztése, a tételismétlések, hangszeres közjátékok és ritornellek hozták el. A bolognai iskola (Colonna és Tosi) alkalmaz első ízben zenekari kíséretet, ezt azután Stradella fejleszti tovább. A kantáta a nápolyi iskolában válik állandó műfajjá, amely 2-3 da capo áriából és recitativókból áll. A nápolyi kantátastílus legfontosabb képviselői: A. Scarlatti (több, mint 600 kantáta), Hasse, Händel...

A kantáta különlges formája az itáliai kamaraduett, amely a két szólóhang basso continuo összeállítással a triószonáta vokális megfelelője.

Korábban az új stílusirányzatok kísérleti színhelye a pásztorjáték volt, viszont 1620-40 között a kantáta kerül e helyre. Megmaradt az igény a monódikus mozgalom népszerűsítette énekes zene iránt, ám igen ritkán volt lehetőség színpadi művek komponálására. Így az  új stílusú zene iránti vágyat egy-egy terjedemesebb ária, vagy egyetlen témát feldolgozó áriák és recitativók csoportja elégítette ki, mindez egyszerűbb eszközökkel. A nyomtatott gyűjteményekben többféle címet is találhatunk az ilyen kompozíciók megjelölésére: arie, lamenti, madrigali, concerti... Alkalmanként feltűnik a cantata vagy cantade cím is, rendszerint strofikus variációs formában komponált darabok élén. Tehát annak a műfajnak csak igen kis hányadára használták a cantata címet, amit a mostani zenészek e név alatt foglalnak össze.

Mi a kantátának a több különálló, más-más stílusú tételből összeállított műveket nevezzük, melyek egy, két vagy ritkán három énekhangra készültek, s hangszerkíséretük úgyszólván csak a basso continuo csoportra korlátozódott. A leginkább elterjedt típusban egy terjedelmes költemény egyes részleteit recitativóban éneklik, míg a többi rész folyamatosabb dallamvonalat kap, ezekre leghelyesebb az ária-stílus meghatározás. Olykor több ilyen ária tétel is következhet egymás után recitativo közbeiktatása nélkül. Gyakran az egyik ária refrénként visszatér a mű végén, vagy esetleg közben is. Egy másik típusban hangszeres ritornellók választják el a költemény egyes strófáit; az énekelt zene lehet különböző, de lehetnek variációk is egyetlen dallamra. Előfordulnak e lehetőségeknek egyéb kombinációi is.

A szövegek alig különböznek a korai madrigálokétól, mégis van bizonyos törekvés a dramatizálásra az elbeszélő részletekből kiemelkedő monológok, párbeszédek beiktatása útján. Tárgyuk csaknem mindig a szerelem, ám egyéb témák is léteznek, olykor vallásosak is.

1620 és 1640 között nagyszámú olyan művet nyomtattak ki, melyre az általános kantáta definíció ráillik. Később egyre ritkábbá vált, hogy azonnal kinyomtassák az ilyen műveket. Kantátát rendszerint egy kiválasztott zenebarát vagy énekművész számára komponáltak, leginkább különleges alkalmakra. Így az az illető személy tulajdonává vált, s legfeljebb néhány barátját ajándékozta meg egy-egy kéziratos másolattal. A huszas és harmincas évek kantátái fokozatosan hosszabbak lettek, s az egyes tételek egyre világosabban elkülönültek. A recitativo és az ária közötti különbségek egyre határozottabbak lettek. 1640 után egyes zenei anyagok kiszámított ismétlésével több darabot fűznek egybe hosszabb, változatos formai sémákat mutató ária-tételekké. A versek többnyire ismeretlen szerzőktől származnak, akik – úgy látszik – tisztában voltak a műfaj igényeivel. A recitativók számára rendszerint váltakozó 7 és 11 szótagos sorokból álló verseket írtak, míg a strofikus verseket, canzonettákat s hasonlókat azonos szótagszámú sorokkal és zárt rímszerkezettel lírai megzenésítésre szánták. (A zeneszerzők persze nem mindig respektálták a költők elképzeléseit.)

A számos zeneszerző közül, akik rövidlélegzetű lírai darabokból kifejlesztették a kantátát, Luigi rossi (1598-1653) emelkedik ki életművének változatossága, művészi színvonala, de nagy mennyisége miatt is. Két színpadi művet írt csak, ezek Il Palazzo incantato (1642) és az Orfeo (1647), ezzel szemben 375 hiteles kantátája maradt fenn. A korszak két legbőkezűbb mecénása biztosította számára a műértő közönséget, s az előadásokon a legtehetségesebb énekes és hangszeres művészek közreműködését. Húsz évig volt Marc’Antonio Borghese szolgálatában, aki Rómában a legnagyobb létszámú személyzetet tartotta. Rossi kamaraművei között találunk terjedelmes áriákat, ilyen az Io lo vedo, o luci belle – kétrészes dal da capóval; és írt soktételes kantátát is, mint az Alla ruota, alla benda. Ez utóbbi hat recitativo-ária párból áll, a második áriának hat strófája van egy és ugyanazon dallamra, s ez egyúttal a mű zárótétele is.

Rossi Del silentio il giogo algentéje bemutatja a kantáta fejlődésének századközepi átmeneti állapotát. Tizenegy részből áll, ezek közül 3 recitativo (3. 8.-9.), a többi ária stílusú. Az áriák olyan rövidek, hogy magának e címnek használata ilyen apró lírai momentumokra magyarázatot kíván. Az ária címet ez időben éppúgy, mint már Caccini Le nuove musichéjában, főként strofikus dalokra alkalmazták. Később a meghatározást olyan nem strofikus darabokra is kiterjesztették, melyeknek határozott ismétlődő formai szerkezetük volt, ez a strofikus áriákban nem fordult elő.

Rossi legtöbb kantátáját 1650 előtt írta, utána az énekes kamarazene vezéregyénisége Rómában Giacomo Carissimi (1605-1674) lett. Neki 145 hiteles kantátáját ismerjük. Nála a szépen folyó dallam már fontosabb, mint a szöveg. Kialakul és a szerző stílusának fontos elemévé válik egy átmeneti típus az ária és a recitativo között. Ez a recitativo arioso – néha egy teljes recitativo tétel ilyen lehet, máskor ennek csak egy része.

A Lamento di Maria Stuarda (a kivégzésre vezetett Mária skót királynő elképzelt monológja), olyan kantáta, amely legnagyobbrészt recitativo stílusban készült. Láthatjuk benne, hogy Carissimi hogyan váltogatja a stílusokat anélkül, hogy a szöveg folytonosságát megsértené. A műben csaknem végig Mária szavait halljuk, csak a befejező verssorokban mondja el egy narrátor – a műben ugyanaz a hang énekli az ő szerepét is – a királynő lefejezésének történetét.

A kantáta műfaj végső kifinomodását Antonio Cesti műveiben érte el. Cesti, noha felszentelt pap és ferences szerzetes volt, igen tevékeny életpályát futott be, több városban működött, így Velencében, Firenzében, Rómában, Innsbruckban és Bécsben. E városokban, különösen Károly Ferdinánd főherceg kórus és kamarazene igazgatójaként Innsbruckban és a császári udvar helyettes zeneigazgatójaként Bécsben, alkalma volt arra, hogy színpadra vigyen legalább 11 operáját. ötvenöt ismert kantáta szerzőségét tulajdonítják neki, ezek közül kilenc két énekhangra készült. A recitativo és ária tételek váltakozása e művekben már teljesen megszilárdult. Néhány ária gyakran mégis egy csoportba kerül, vagy az egyik ária, mint refrén többször visszatér.

A kantáta fejlődése szorosan együtt halad az opera fejlődésével. A század első évtizedének kezdeményezései a vokális kamarazene kereteit is kibővítették. Rossi és Carissimi darabjaiban megkezdődött a recitativók és az áriák határozottabb különválása, majd fokozatosan kialakult az a típus, amely a mai szóhasználatunkban a kantátát jelenti. Eszerint a kantáta különálló, szövegtartalmától függően változó hangulatú énekes tételek sorozata, amelynek egyes részeit – az áriákat és duetteket – recitativók kötik össze. A hangszerkíséret vagy egyszerű (continuohangszerek, esetleg egy szólisztikusan kezelt vonós vagy fúvós hangszer), vagy színesebb is lehet (vonósokból és fafúvósokból álló kamarazenekar).

A középső barokk itáliai operaszerzői egyben a kantánának is jeles mesterei voltak. Cavalli, Cesti és Legrenzi mellett Alessandro Stradella (1644-1682) kantátái képviselik a műfaj kiteljesedését.

Az ún. bolognai iskola mestereinek s a nápolyi zeneszerzőknek a munkássága nyomán a kantáta útja egyre inkább az operajelenetek irányába mutatott. Bővült az előadói apparátus, az áriák egyre terjedelmesebbek s technikailag is egyre nehezebbek lettek. A megzenésített szövegek tartalmi köre is bővült: a lírai, többnyire szerelmi tárgyú költemények mellett súlyosabb gondolatokat hordozó szövegekre is számos kantátát írtak. A bolognai iskola legkiválóbb kantátaszerzője Maurizio Cazzati (1620-1677) volt. A késő barokkba áthajló nápolyi iskolát Alessandro Scarlatti (1660-1725) neve fémjelzi, aki – saját bevallása szerint – több, mint 800 kantátát írt. Darabjainak alaptípusa két, recitativókkal bevezetett „da capo” áriát foglal magába. Vallásos témájú kantátákat is írt: hangulatos a karácsonyi kantátája (Cantata pastorale) – hangszeres bevezetővel kezdődik, majd változatos recitativók s áriák következnek, amelyekben népi dallamokat idéző fordulatok is megjelennek.

A világi kantáta a 17. században az igen fejlett itáliai énekkultúra miatt alig talált követőkreEurrópában. Kivételt jelentettek Kittel művei: Arien und Kantaten, 1638 (strofikus szólódalok olasz modorban). Németországban a középső barokk idején a világi kantáta még nem honosodott meg. Hatása viszont kimutatható a protestáns templomi zenében. Itt kialakult egy olyan műfaj, amelynek neve akkor ária, motetta vagy concerto volt, ma régebbi egyházi kantátának nevezzük. Előfutárai Schütz olasz kantátastílusban írt Geistliche Konzerte és Symphoniae sacrae című művei. A régi egyházi kantáták szövegét bibliai idézetek, korálok, vallásos ódák, időnként szabad, elmélkedő prózaszövegek alkották. Ezek szerint megkülönböztethetünk:

§         bibliai kantáta – egyértelműen különálló részekkel, ritornellekkel, kórusokkal, gyakran a kezdet megismétlésével a mű végén.

§         korálkantáta – egy-egy korál valamennyi versszakát feldolgozza, részben korálvariációként vagy korálpartitaként, részben szabadabb templomi dal-kantátaként. (Buxtehude, Krieger...)

§         óda-kantáta – az itáliai szólókantáta egyik változataq: strofikus dal, versszakonként változó hangszerösszeállítással és zenével. Az első és utolsó versszakot általában az egész zenekar kíséri

§         vegyes formák – pl. a dialógus kantáta, elmélkedő párbeszéd formájában.

A régebbi kantátákból hiányzik a recitativo, áriát viszont még a korálkantátákban is találhatunk.

Franciaországban is jobbára csak a késői barokkban keletkeztek jelentősebb kantáták. Ezek szerkezetükben általában a Scarlatti-féle kétáriás típus elrendezését követték. Művelői közül Louis Nicholas Clérambault (1676-1749), valamint Jean-Philippe Rameau (1683-1764) nevét kell megemlíteni.

(Cl. V. Palisca: Barokk zene

Kelemen I.: A zene története 1750-ig

SH Atlasz - Zene)