Monteverdi: Tankréd és Clorinda párviadala

Monteverdiről:

1567. május 15-én született Cremonában. Apja származása és korábbi élete nem ismert előttünk, feleségéről is mindössze annyit tudunk, hogy a keresztneve Maddalena volt. Baldassare Monteverdi (az apa) nem nemesember, de köztiszteletben álló, jól kereső orvos. Módjában áll, hogy gyermekeit taníttassa és illő körülmények között nevelje.

A család, az apai ház, az otthon Monteverdi életében mindvégig a legerősebb kapcsolatot jelenti. Mikor már európai hírű mester, akkor is Baldassare doktor házába tér vissza, itt keres menedéket fáradalmai után és megoldást gyakran nyomasztó anyagi gondjaira.

Az orvos házában sok mindent megtanulhatott a gyermek Monteverdi, aminek később öntudatlanul is hasznát látta muzsikus-pályáján. Talán éppen ebben a környezetben formálódott oly sziklaszilárddá a muzsikus egyénisége; meg nem alkuvó igazságérzete és a valóság – szinte természettudományosan hű – ábrázolására való ritka készsége.

Baldassare Monteverdi korán felfigyel a fiú zenei tehetségére, s e tehetség kibontakoztatásának fontos feladatát Ingegnieri mester pedagógiájára bízza. Marcantonio Ingegnieri (1545-1592), a cremonai székesegyház nagyhírű karnagya. A század hetvenes éveiben költözött Cremonába. Neves egyházi muzsikus, az a-cappella stílus szigorú törvényeinek kiváló ismerője. Néhány művét az utódok oly mintaszerűnek találták, hogy ezeket Palestrina alkotásainak tulajdonították. Mint egyházi komponista, Ingegnieri valóban rendkívül fegyelmezett művész, a hagyományok tisztelője – ám a világi műfajok terén maga is halad a korral: merészen kísérletezik az újszerű, szokatlan hanghatásokkal, kromatikával, disszonanciával (egy ideig maga is tanul Cipriano de Roretól) és mindazokkal a modern zenei eszközökkel, amelyeket kortársai – az érzelmek mind hívebb kifejezésére – alkalmazni próbálnak.

Ingegnieri védőszárnyai alatt Monteverdi alapos és sokoldalú zenei oktatásban részesül. Megtanulja mindenekelőtt az ellenpont hagyományos szabályait, a „tilos” és megengedett dallamlépéseket, a hangközök kívánatos egymásutánját, az előkészítés és feloldás törvényeit, tehát mindazt, amit az emberi énekhang természete és a jóhangzás esztétikája előír. Meg kell tanulnia ezeket a szabályokat, hiszen a templomok kórusaiban nap nap után felcsendül a többszólamú ének, s még él maga a nagy mester is, aki e többszólamú éneknek korszerű és minden addigi gyakorlatot összegező alapjait lerakta: Palestrina élete utolsó évtizedében jár...

A tudós stílus elsajátítása elengedhetetlen feltétele a zenélésnek, s ezt Ingegnieri mester nem téveszti szem elől, mikor Monteverdit oktatja. Ő maga azonban nem németalföldi komponista, hanem vérbeli olasz, s melyik olasz emberben nem él ebben a korban a nemzeti nyelv, hogy a lelkében feltámadó dallamot olasz szavakba öltöztesse. A muzsikusnak készülő Monteverdinek ismernie kell az egyházi polifónia törvényein kívül a könnyed hangú olasz dalokat, a népi ihletésű canzonettákat és a táncos lejtésű villanellákat is, ha pályáján boldogulni akar. De Ingegnieri mester nem feledkezik meg a kor legdivatosabb és legelterjedtebb zenei műformájáról, a madrigálról sem, amelynek maga is hivatott művésze. A madrigálkompozíció titkaiba is idejekorán beavatja a növendékét.

Monteverdi 1590-től már a Gonzaga-udvarban élt, mint a hercegi zeneegyüttes énekese, violajátékosa és zeneszerzője. Az észak-itáliai Mantova – a Gonzaga hercegek birtoka – mintegy két évszázad óta vetekedett Ferrarával és Velencével a művészetek pártolásában és felvirágoztatásában. A Gonzaga család tagjai különösen kedvelik a zenét, és uralkodásuk idején a muzsikusok igen nagy megbecsülésnek örvendtek Mantovában. Már egy 1340-ből való okirat említést tesz az udvar nagyszabású zenés ünnepségeiről. Különösen a hangszeres zene fejlődik igen magas fokra.A Gonzaga-uralkodók Itália leghíresebb hangszeres virtuózait hívják udvarukba, ugyanakkor pedig a tehetséges mantovai zenészeket tovább taníttatják Ferrarában vagy Velencében. 1471-ben előadásra kerül a Gonzaga-udvarban Angelo Poliziano Orfeo című játéka, az első zenével kísért színpadi mű. Poliziano egyébként a firenzei udvar költője, Medici Lorenzo barátja és pártfogoltja. Orfeó-ja több szempontból jelentős alkotás: elsősorban azért, mivel ez az első színpadi mű, amely elejétől végig zenei kíséretet vesz igénybe, de nem kevésbé fontos a tárgyválasztás sem. A kor divatos és hivatalosan elismert misztériumjátékának kereteit Poliziano mitológiai témával tölti ki, és ezzel a vallásos középkori történetek helyét az antik tragédia foglalja el az olasz színpadokon.

1587-ben Vincenzo herceg foglalja el a mantovai trónt. Az ő érdeklődése is sokirányú. A kor divatjának hódolva nagy kedvteléssel foglalkozott az alkímiával, de lelkesen támogatja Galileo Galilei kutatásait is. Mint apja, ő is szenvedélyesen szereti a művészetet. Ő hozza el Ferrarából Tassót, ő hívja Mantovába Rubenst, udvarába fogadja a kor népszerű költőit, Guarinit Chiabretát. Kiválóan ért a színházhoz is, színtársulatát Európa-szerte ismerik. Követei és megbízottai állandó éber figyelemmel kísérik Itália zenei életét. Amint valahol felbukkan egy-egy tehetséges zenész vagy sokat ígérő énekes, azonnal felkarolják és nem kímélnek pénzt vagy jó szót, hogy megnyerjék Vincenzo udvarának. A fiatal és ígéretes kompozíciókat felmutató Claudio Monteverdi is kívánatos zsákmány a Gonzagák számára.

Udvari címe szerint nem több egyszerű violajátékosnál. A valóságban azonban ennél jóval sokrétűbb és fontosabb tevékenység vár Monteverdire Mantovában. Mint iskolázott énekes, felügyel a madrigálok előadására és részt vesz azok betanításában is. De mivel a tehetsége sokoldalú és szelleme mozgékony, szinte magától értetődik, hogy fokozatosan az udvar legfőbb zenei tekintélyévé válik: nélküle nem folyhat le sem próba sem előadás, ő mond véleményt a szerződtetésre kerülő zenészek és énekesek képességéről, a továbbiakban pedig ő tanítja őket. Emellett természetes, hogy az udvari ünnepségeket és a palota tükörtermében megtartott rendszeres péntek esti hangversenyeket neki kell kompozíciókkal ellátni.

1595-ban Vincenzo herceg Magyarország ellen indul. Monteverdi is követi urát, sokat lát és tapasztal. A tábori élet különös élményt jelent számára, amelyet később Tankréd és Klorinda párbaja című híres jelenetében elevenít fel újból. De szerezhetett Magyarországon tisztán zenei impulzusokat is. Moresca-táncainak barbár vadságát, vagy az érettkori műveiben fel-feltűnőorientális ízű melizmatikát talán éppen itt, Visegrádon leste el. Ugyanakkor nagy hatást keltett muzsikálásával a törökök körében, akik nagy tisztelettel emlegették a „mantuai pasa” csodálatos művészetét.

Vincenzo herceg 1595 novemberében csapatával váratlanul visszatér Mantovába, nem sokkal később azonban ismét útra készül: Flandria híres fürdőhelyére, pihenni. Így Monteverdinek megint útra kell készülnie. 1599-ben kelnek útra. A flandriai utazás során Monteverdinek alkalma nyílik, hogy megismerkedjék a francia muzsikával és költészettel. Tanulmányozza a francia chansonok egyszerű szerkezetét, elegáns hangvételét, valamint azokat a metrikus verseket, amelyekből a francia zene kiindul. Ezek a strofikus formák a maguk egyszerű harmóniavilágával, homofón szerkezetével, minden kromatikát, disszonanciát elvető, puritán hangzásával mély benyomást keltenek Monteverdiben.

1613-tól haláláig a velencei Szent Márk-templomban működött.

Tankréd és Klorinda párviadala (Combattimento di Tancredi e Clorinda)

1620 után Monteverdi mindenütt nagy tekintélynek örvend. Velencében él, de a Gonzaga-házzal is élénk a kapcsolata. Nincs azonban semmi oka arra, hogy elhagyja Velencét, 1616 óta felemelt fizetést kap, két bolognai akadémiai is tagjául választotta, fejedelmek és főurak versenyeznek érte, még Németországba is hívják, ahol Praetorius lelkes hangon írt róla a Syntagma Musicumban...  Tennivalói nem akadályozzák meg abban, hogy egyre újabb és újabb kísérletekkel törjön utat a drámai zene ismeretlen lehetőségei között. Sokoldalú érdeklődését a muzsika nem is elégíti ki; fémek egybeolvasztásával kísérletezik, és igen büszke rá, hogy sikerült a higanyt és az aranyat ötvöznie.

A drámai zene új lehetőségeit Monteverdi ezekben az években izgatott, szenvedélyes kifejező eszközök alkalmazásával próbálja kiaknázni. Ő maga „izgatott stílusnak” (stile concitato) nevezi ezt az újfajta hangvételt.

A stile concitato jegyében fogant különös, új művet 1624-ben, Girolamo Mocenigo velencei patrícius házában mutatja be: díszlet nélküli drámai cselekmény, amelyet szerzője ugyan a régi terminológiával élve „harcos és szerelmes madrigáljai” közé sorol, valójában azonban inkább szcenikus oratórium. A mű szövegét Monteverdi Tasso eposzából, a Megszabadított Jeruzsálem XII. énekéből vette: Tankréd lovag és a hős szaracén leány, Klorinda párbajáról szól. Bár a szöveg epikus fogantatású, Monteverdi zeneműve mégsem veszi át az eposz bőbeszédűségét. A drámaian sürített rövid jelenetben egy harcoktól zilált és eszméiben is ellentmondásos, tragikus korszakot kelt életre, amelyet az álruhába öltözött, egymást fel nem ismerő szerelmesek halállal végződő párbaja jelképez.

A Combattimento-ban Monteverdi arra törekszik, hogy az emberi lélek eddig még nem ábrázolt indulatait mutassa be. Műve előszavában részletesen elemzi, mi indította a komponálásra: eddig a zene tárgya kizárólag a lírai érzelem volt, a harc és a kegyetlenség még nem szólalt meg a muzsika nyelvén. Pedig, mikor Platón a zene hivatását összefoglalja, megemlékezik a harcba induló vitézek szilaj érzelmeiről is. Már az antik versmértékek is elárulják, hogy a régiek nem csak egyfajta érzelmet foglaltak zenébe: a nyugalmat fejez ki a spondeus (— —), izgatottságot a pirrichius (U U). Ez utóbbi a görög harctéri táncok jellegzetes metruma volt. (Monteverdi ezeket a versmértékeket valószínűleg a francia zenéből ismerhette meg.) A pirrichius segítségével drámai hatásokat érhetünk el, például ha egyazon hangmagasságban sűrűn alkalmazzuk a őket, úgy lüktető mozgás keletkezik, amely kiválóan érzékelteti az izgatott, felzaklatott lelkiállapotot. Így jön létre a tremolo, amelyet a zenekarban első ízben Monteverdi alkalmaz. (Szólóhangszerre írt tremolót már Biagio Marini 1617-ben komponált triószonátájában is találunk.) A korabeli hallgatók nem vették komolyan ennek a különös hangzási effektusnak rendkívüli kifejező erejét, sőt egyenesen kinevették, de a Combattimentóban alkalmazott másik jelentős újítást, a pizzicatót (a partitúra előírása szerint „itt letesszük a vonót és két ujjal pengetjük a húrt”) az egykorú közönség figyelemre sem méltatta.

A technikai újításokon kívül egyéb érdemei is vannak a Combattimentónak. Első ízben kap a zenekar önálló, az énekhangoktól független dramatikus szerepet. Itt a zenekar már tevékeny részese a dráma cselekményének, nem csak arra való, hogy az énekszámok között tetszetős ritornellekkel pihentesse a hallgatóságot. A lovak patáinak dübörgését éppoly realisztikusan érzékelteti, mint a párbaj közben összependülő kardok csengését.

A művet három szereplő adja elő, de a cselekményben csak ketten vesznek részt: Tankréd és Klorinda. A harmadik szereplő kívül áll a történésen – ő az Elbeszélő (Testo), akinek drámai funkciója egyformán emlékeztet a görög tragédiák kórusaira és a protestáns passiók Evangélistájára. A zenekar hosszan kitartott harmóniái rendkívül változatos ritmikai képletekkel festik alá a drámát, a hiányzó díszlet helyett a hátteret szolgáltatják a cselekményhez.

Maga a cselekmény tömör és célratörő: két állig felfegyverzett, egymást fel  nem ismerő harcos elszánt párbaja. Monteverdi a mű bevezetésében leírja, mi vezette Tasso költeményének megzenésítéséhez:

„…(Tasso) szavai teljes hitelességgel és természetességgel fejezik ki mindazokat a szenvedélyeket, amelyeket ábrázolni kíván. Így bukkantam rá Tankréd és Klorinda párviadalának leírására, amely alkalmat nyújt olyan ellentétes szenvedélyek megzenésítésére, mint a harc, könyörgés és halál…” (Előszó a Madrigali Guerrieri et Amorosi c., nyolcadik madrigálkötethez, amelyben 1638-ban a Combattimento megjelent)

Az adatok szerint a keresztes háborúk nagyhírű vitéze, Tankréd lovag valóban élt. Beleszeretett egy szaracén leányba, Klorindába, aki férfiöltözetben maga is részt vett a harcokban. Az Elbeszélő szavai mindjárt a mű elején baljós szituációt festenek: Klorinda szembekerül Tankréddal, aki nem ismeri fel. A két szerelmes elkeseredett párviadalban kel harcra egymással. Hiába fárad el a karjuk, bosszújuk és gőgjük további harcra sarkallja őket. Tankréd kérdezi ellenfele nevét, de Klorinda gúnyosan elutasítja kérdését. A lány valóban férfi módra harcol, de végül elesik a párbajban. Mire kiderül, hogy a lovag a kedvesét ölte meg, a Klorinda már az utolsó perceit éli, és arra kéri Tankrédot, hogy keresztelje meg.

A haldoklás jelenetében elcsitul a dráma izgatott lüktetése, lírai nyugvópontra érkezett a muzsika is. Míg eddig az „izgatott stílus”, a stile concitato szellemének megfelelően a harmóniák szándékos egyhangúságát csupán a ritmus sokfélesége élénkítette, a befejező jelenetben csodálatos és nem várt gazdagsággal bomlik a muzsika és a harmóniák messze évszázadokra előremutató fordulatai fűszerezik Klorinda elsiratását.A leány haldoklási jelenete is modern effektus ebben az odőben, a deus ex machinákkal jóra fordított színpadi cselekmények divatja közepette.

A mű előadására vonatkozóan Monteverdi részletes utasításokat adott. Előírása értelmében a szereplők jelmezt viselnek ugyan, de körülöttük nincs sem díszlet, sem színpad. Bár az előadás külsőségei nem színházi jellegűek, az énekesektől mégis megköveteli, hogy szerepüket a színpad hagyományai szerint játsszák el: szavaikat mozdulatokkal kísérjék és a Szemtanú szavait némajátékkal jelenítsék meg. A zenekar számára Monteverdi előírja, hogy alkalmazkodjék a dráma cselekményéhez és a szereplők gesztusaihoz.

A párját gyászoló szerelmes gyakran felbukkan Monteverdi életművében. A magára maradt, tragikus emberi alak bizonyos értelemben őt magát jelképezi.

(Az opera születése, szerk. C. Orselli, E. Rescigno…

Palisca: Barokk zene

Kelemen Imre: A zene története 1750-ig

Pándi Marianne: Claudio Monteverdi)