Rege az ibolyáról
Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya, Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága. Epedett miatta sok bajnok levente,
Míg ő a szerelmet csak névről ismerte. S így szólott hozzájok: "Mint a miljó csillag Elvész súgárában a királyi napnak: Akként halványulnak el egyéb leányok - Ott, hol bájaimmal én közöttök állok. És ezért kezemre vágyni ki merészel, Annak végbevinni csoda dolgokat kell!" S űzi szeretőit szerte a világba, Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára, Az arany almáért tündérek kertjébe; Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére. Mennek a leventék, mennek elbusultan, Ez ledűl embert nem illető csatában, Azt siker nélkűli fáradság emészti, Ez kétségbesésből önmagát kivégzi. Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak, Egy szeszélye végett a hiú leánynak. Látja eztet a nap, e hatalmas tündér, Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér, Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében, Megy szép Ibolyához ő is kérőképen. Nem méltatja őt egy pillantásra a lány, Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván, És mond: "Hozd el legszebb ékét tündéreknek, S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!" A napnak tündére erre szótlan elmegy. A lány mosolyogva rója fel: megint egy! Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva A lovagnak visszaérkeztét meghallja. Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz Tündér földről s rakja a leány lábához. Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját, S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át. "Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, " Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted. Mond a lány, de a nap mosolyog szavára, Válaszolván: "Óh te föld hiú leánya! S véled-é, hogy aki ily tettekre képes, Annak boldogsága a lányszerelem lesz? Tartsd meg ékességit a tündér világnak, Engemet feledj, kit más örömök várnak. Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet" S eltünt, míg Ibolya szavain merengett. Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába! Mosolyogva néz le a nap bánatára. Most a lány kesergve csak keres, csak keres, Tündére szívére hogy legyen érdemes. Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja, S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja. Messze, messzehányja a gyémántköveket S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett. Fátyolát ereszti a szellő szárnyára, S abból vált a puszták fényes délibábja. Mig szalagja, melyet tündérek szövének, Szivárványa lőn a földerűlő égnek. "Most, óh most szeress már! mond a lány kesergve, Látod tündérföldnek nem kell semmi éke, Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem, És megöl nélküled epedő szerelmem!" Ah, de esdeklése mostan is hiába, Mosolyogva néz le a nap bánatára. "Majd ha meghalok, majd akkor látod által, Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál. S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem, Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten. Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra Legalább egy súgárt majd látogatóba!... Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek." "Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg." És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya, Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta. Érzi e sugárt a lány a sírfenéken, S fölkél a sír ormán kis virág képében. Oly szerény most, egy kis súgárral beéri, S érte illatát a nap felé lehelli. Ő köszönti első a tavasz hirére, S a nap tündérének is megesik szíve, A kicsiny virágot kedvébe fogadja, Kit minden salaktól szerelem varázsa Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány, Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.
/Madách Imre/
|