A díjugratás története

A régmúlt

Az első történelemi források, a lovaglás tanítására vonatkozóan atheni Simon nevét említik először az i.e. IV. sz.-ban. A munkáját magas szinten végző mester nagy hatással volt Szókratész tanítványára, Xenophónra, (i.e. 370.) akinek jó néhány megállapítása mind a mai napig helytállónak bizonyul. A lovasművészetről („Peri Hippikes”) és az Egy lovasvezér kötelességei („Hipparchikos”) című műveiben leírtak képezik a mai lovas– és ló– kiképzés ősi alapjait. A következőkben oldalakon át lehetne sorolni azon híres lovaglótanárok nevét, akik évszázadokon át formálták

(hol jó, hol rossz irányba) a lovasok tudását és a lovak kiképzését, de ezek elsősorban az idomításra vonatkozó törekvések voltak. Ma már jól tudjuk, hogy szakszerű alapkiképzés, idomítás nélkül nincs eredményes és magasszintű ugratás, de a múltban hol a harc, hol pedig a parádé motiválta inkább e tevékenységet. Az ugratás, mint képzési cél csak, a XIX. sz. végén jelent meg először.

A díjugratás őseként a falka utáni vadászatokat tekinthetjük, ahol is a lovasok árkon-bokron át üldözték a vadat. Nem igazán válogattak, átgázoltak, átugrattak minden előttük felbukkanó akadályon, hogy dicsőséghez, s a fogadások révén sokszor nem kevés pénzhez jussanak. Az első ilyen futtatási emlék 1752-ből származik. Az akadályversennyé formálódás első jele pedig 1830-ból való, amikor az első „hivatalos” verseny került megrendezésre természetes akadályokon. A birtokokat elválasztó kőfalak, kerítések, árkok, emelkedők és lejtők nehezítették a lovasok dolgát. Az első mesterségesen kialakított akadálypálya Liverpoolban (Aintree) épült fel 1836-ban. A 7200 m hosszú, 31 akadállyal nehezített pályán ma is futják a Grand National Steeple-Chase nevű versenyt.

A klasszikus értelemben vett díjugratástól még elég messze álló versenyen igen méretes sövényeket, árkokat kell leküzdenie a lovasoknak és lovaiknak. Az viszont tény, hogy a síkversenyektől eltérően a legjobb lovaknak itt komoly ugróképességről is számot kell adniuk, és a lovasok, ha kezdetlegesen is, de ki kellett, hogy alakítsanak egy ülésformát, egy „stílust”, amivel lovaik mozgását (jól-rosszul) a levegőben követik.

Mint fentebb is olvasható, a sporttá válás előtti időkben is ugrattak a lovakkal, de az akadályversenyek kivételével nem szabályozott keretek között, hanem inkább virtusból, szórakozásból. Bátor, vakmerő lovasok „versenyeztek” egymással azon, hogy kinek a lova ugrik magasabbra, távolabbra. A tét itt is a dicsőség és a fogadások díja volt.

A mi Sándor Móricunk (hogy talán a leghírhedtebb lovast említsem) több száz bravúrja közül jó néhány fűződik ugratáshoz. Az 1805-ben született gróf 16 éves korában, első lovaglásai alkalmával szőrén ülve, többször is átugratta a reszkető szolgák által kézben tartott kocsirudat. Legmagasabb akadályként egy 2 méteres kerítésen, leghosszabként pedig a 630 cm széles bajnai árkon ugratott át. Kevésbé sport, mint inkább bravúrlovas volt. Egyetlen komoly sportértékkel bíró sikere egy pardubicei akadályversenyben elért győzelem volt. Az 1878-ban elhunyt, „Ördöglovas” szoros barátságban volt Széchenyivel és Wesselényivel. Halálakor egész könyvtárát az Országos Széchenyi Könyvtárnak ajándékozta.

A kor idomítási elveit követve (saumuri iskola – Franciaország) a bécsi lovaglótanár-képző arra tanította a leendő lovaglótanárokat, hogy ugratáskor hátradőlt felsőtesttel, mereven előrenyújtott lábakkal üljenek, a ló fejét pedig emeljék fel. Magyarán a lovas a lovat igazította a saját (előírt) testtartásához. A magas kéztől és a levegőben ló hátára nehezedő súlytól a ló beejtette a hátát, elülső lábát nem tudta kellőképpen felhúzni, a hátsó lábait pedig nem tudta eléggé magasra és hátra kinyitni. Az ugrások laposak voltak, és sokszor veszélyesek is, tekintve, hogy ekkor az akadályok döntő többsége még nem verhető elemekből állt.

Ezen gondolkodott el Kégl Károly, a keszthelyi mezőgazdasági intézet lovaglómestere, mikor megírta az „Újítások a lovas magatartásához az ugratásnál” című művét. Hasonló gondolatokat feszegetett Széchenyi Dénes 1871-ben megjelent munkája, az „Eszmék a lovaglás és kocsizás köréből”. Mindketten, korukat jóval megelőzve, a felsőtesttel való velemenést (könnyítést) tartották a helyes útnak az ugratás során. A sors fintora, hogy a merev elveket valló lovaglótanár-képző iskola oktatói nem figyeltek fel új utakat kereső honfitársaik szavára, és csak a sorozatos kudarcok hatására, az 1920-as évek végén kezdtek hozzá a stílusváltáshoz.

Az 1823-ban Pinerolóban létrehozott intézmény egyik hallgatója Frederico Caprilli 1890-től kezdődően bevezette a két magyar által jóval korábban leírt, forradalmian új ugróstílus oktatását. (Sipeki Balás Ervin bizonyította, hogy Széchenyi munkája szolgált alapul Caprilli módszeréhez.)

Az olasz kapitány korábban felfigyelt egy amerikai zsokéra (Ted Solan), aki, ellentétben a többiekkel, rövid kengyelben, előredőlt felsőtesttel és a száj irányába mozduló kézzel lovagolt, vagyis lovának hát– és nyakszabadságot adott.

Látva a ló mozgásának és teljesítményének javulását, átültette mindezt az ugratáskor végzendő mozdulatsorba. A lovak elkezdtek hátból ugrani, dinamikusabb és magasabb lett az első lábak mozgásának íve, a hátsó lábak magasra és hátra nyitottabbakká váltak. A ló meghúzta a hátát, s ezáltal kialakult az ugratásnál oly kívánatos kerek felsővonal (bascule – basculer – basküle).

Az új stílus szinte „azonnal” mérhető teljesítményváltozást eredményezett méretben, mennyiségben és eredményességben egyaránt.

Az addigi 120 cm körüli pályák 140 cm magasak lettek, és az állványon rendezett magasugrató versenyek csúcsai soha nem látott magasságokba értek. (1906 - 2,35 m / 1912 – 2,36 m / 1933 – 2,38 m / 1938 – 2,44 m 1949 – 2,47 m), ami a máig is érvényben lévő, magasugrató állványon elért világcsúcs. Alberto Larraguibel Morales kapitány (Chile) ugrotta át egy Huaso nevű angol telivérrel 1949-ben.

A korábban említett vadászlovaglások ötletszerű és gyakran „vég nélküli” pályái jószerivel csak a lovasoknak nyújtottak élményt, a hozzátartozók és fogadók csak pillanatokat kaphattak el a nem mindennapi látványból. A közönség kiszolgálása és nem kevésbé a bevétel növelése érdekében célszerűnek látszott egy behatárolt és áttekinthetőbb helyre áttenni a versenyek színhelyeit. Az akadályversenyeket már ily módon rendezték és rendezik ma is. Az ugróversenyek is ebbe a közegbe születtek bele. A mai komplex pályákkal szemben hatalmas bekerített vásárterek, stadionok adtak otthont a versenyeknek. A méretből következően a pályák jóval hosszabbak voltak, a mai derbi hosszát (min.1000 m) közelítették, s ennek megfelelően a lovak 2-3 percet is galoppoztak a pályán. A nevesebbek: Bécs, Dortmund, Genf, San Remo, Salzburg, Luzern, Aahen.