A betelt kívánságok
"Mért küzd keblem, gondolám magamban, Óh mi az, mi megnyugtatna már?" S im szavamra egy hatalmas tündér Rózsafellegen hozzám leszáll.
"Kívánj - mond - s mit kívánsz, teljesülend!" És kivántam trónt, országokat, Fél világ uralt, míg más felében Rettegék nevem s hatalmamat.
Igy éltem sokáig s jött a tündér, Ujra kérdvén: "Boldog vagy-e már?" "Nem, nem tündér, amit én kerestem, Megnyugvást, szűm mostan sem talál.
Mit használ e trón nekem s dicsőség, Mily kéjt lel gyöngyében a csiga? Benső boldogságomnak még jobban Érzem a trónon mi sok hia.
Vagy bájosb-é vajha álmom? Óh nem! Több gyönyört birok-é el mint más? Fellebbenti-é előttem a sír És menyország titkát bűvarázs?
Vidd el trónodat, tündér s helyébe Adj nekem mérhetlen tudományt; Nem mely a virág szirmát olvassa, S minden légynek osztálynevet ad.
Tudományt adj, mely lelkét felfogja A világnak, melyben ront, teremt. A műhelyt mutasd meg, melyben készül, Ami lent küzd, ami fénylik fent.
S ím szemem előtt egy nagy koporsó Tárul fel, benn rothadás nyüzsög, "Születés" áll írva rajt, s felette E szó "szükségesség" menydörög.
"Óh, e szót, e látványt hadd felednem, Vagy többé földön nincs örömem!" A nemtő érint bűvös ujjával És a látvány elvesz elülem.
"Látom, tündér, tudomány, dicsőség Boldogsághoz földön nem vezet. Egy van, egy van, nékünk üdvösséget Itt lenn nyujtó s ez az élvezet.
Adj nekem lányt, szépet, mint tavasz reg, Hőt mint nyár, csendest mint őszi est!" S ím a nemtő röpke fellegekben Száz meg száz bájos alakot fest.
"Válassz!" - úgymond. "Óh, hogyan válasszak, A legszebbet szebb követi még; Hogyha mind nem bírhatom, egy sem kell! Mindegyik mérhetlen veszteség."
"Ember! mond a nemtő, e képeknek Számolhatlan, végtelen sora; Hogy birhatnád mind, gyarló kebellel, Mit a képzelet csak alkota?"
"Adj hát egyet, s a többit tüntesd el!" S ím karomba lánykát ölelek. "Meg van hát nyugalmam, érzem, érzem, Hála néked, nemtő - szeretek!"
"Kéjben - mond ő - nem lesz megnyugvásod. A kéjhúrnak felzengő szava Kell hogy szünjék; a kéj győzelem, mit Sok balsors felett szűnk nyer vala.
Inger a kéj, epedés a célhoz. Önbecsérzet és kiváncsiság Hogyha mézben fuldokolsz nem édes, S imelgő ha nem őrzi fullánk.
A lányszív megtelhetik érzéssel, Lányt az ég szeretni alkota, Abban él, virúl, abban hervad le, Mint virággal lelke, illata.
Férfiszívben más érzések élnek, Tetterő, küzdések vihara, Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel, Mint vadonban a kis ibolya.
Megfáradt kedélyed leszakasztja S illatánál megfrissűl megint; A világ lehervadt, sorsa bételt És számodra messzebb pálya int.
Ott is lesz virágszál, mely enyhít, de Még olyat nem alkotott az ég, Mely örök friss, s illatával enyhít, Valahányszor lelked szomja ég."
S a nemtőnek teljesült jóslata, Vágyam elhalt, halványult a lány. Ellökém s hozzám volt bilincselve, Sírtam ép hogy őtet választám.
Vágytam a földet és vágytam könnyét, Küzdésit, s ím a nemtő megszánt; Ébredék otthon kicsiny szobámban Boldogan, hogy álmom már nem bánt.
Érzém gyöngyből, hogyha nincs is tenger, Gyöngyök minden tengerben vannak. Úgy fogadjuk, amint adta a sors És lehetünk itt is boldogak!
/Madách Imre/
|