A Virágok Tündére
A megifjult földnek határán, A tündér, virági közt járván, Derült esthajnal halk csendében Kikérdezte őket gyengéden: Mondjátok el kedves virágok Mosolygó menny kegyelme rátok! Kinek mi fáj? szivén mi gond van? Ki mért eped csendes titokban? Panaszkodjál, kérj, gyönge népem: Öröm lesz meghallgatni nékem!
Szálas vetés alján kinyulva, Alélt növény feküdt az utba; Erőt vőn rajt a fájdalom már... S imígy szólott a vadfolyondár:
Oh jó tündér vedd el szivemről Vedd el gyötrő fájdalmimat! Melyek kínoznak a kegyetlen, Hűtlen búzavirág miatt.
Szeretjük egymást, - s ő imígy szólt: Mily szép az élet, édesem! Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt Mosolygó nyári reggelen!
Bejártuk aztán a vidéket; Megnéztük a fénylő tavat; Közel lakó barátainknak Jó reggelt mondva az alatt.
Itt, nyájasan beszédbe állt a Barátságos komló velünk; Örültünk, hogy sok jó virággal Mulathatunk, cseveghetünk.
Amott, a parlagrózsa hítt be, Hogy lássuk szive örömét: Kinek az éjjel egy mosolygó Piros kis lánya születék.
És hazatérve monda társam: Az idő olyan kellemes, Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán, Ha hallod, hogy szabad: keress!
Én hunytam; ő bujt, én kerestem, S ő, azt a csalfa kék fejét Fel-felüté, meg visszahuzta; Csalogatván hátrább, elébb.
Én kergetem lélekszakadva, S amint megfogni akarom: Helyette rút, szurós kalászfőt Szorít keblemhez két karom...
Elfáradtam... nagy lőn a hőség... S elvesztve már minden nyomot: Alig hunyám könyűs szemem be, Az álom mélyen elnyomott.
Kegyes tündér! most ébredek fel, Midőn a nap régen lement, Haza indulnék,... oly setét van... S hol lelem fel a hütelent!?
Vigasztalódjál szép leánykám! A tündér igy nyugtatta őt; S gyöngéden két karjába tette A pajkoskodó szeretőt.
Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve, Álmadban ugy, mint éberen! Meglásd: nem hoz több bút fejedre, S hozzád sohsem lesz hűtelen! - A tündérhölgy tovább lebegvén A harmatos mezőn: felé Bus panaszát, a sárga képü Pitypang imígyen emelé:
Nem itt születtem, messze földről Szakadtam, árva én, ide: Testvéreim, tul a setétlő... Bércen lakoznak, messzire!
Itt is jár szellő s harmat, a menny Itt is fénnyel mosolyg reám; De én mégis csak visszavágyom, Mert mégis szebb az én hazám!
Ott a kies rét a patakkal, Amely vizével itatott; Ott vannak őseim, barátim, Ott láttam én meg a napot...
Kegyes tündér! honvágy öl engem, S megőszül bús fejem hamar... Bárcsak feltépne s messzedobna Egy szánakozó zivatar;
De én tudom: hogy itt halok meg! Ah, bár csak édes magzatim Repűlhetnének őseikhez, A kedvező szél szárnyain!
Leányom! a tündér viszonza, Miért e bánat, e panasz? E föld oly kedves lesz idővel, Amilyen kedves volt amaz.
Te itt maradsz, - de magzatidban Legyen meg vágyad, örömed: Szárnyat tüzök rájok, - s honodba Őket mind visszaküldheted!
Mint annyi apró lég-hajósok Az ég csendes szellőiben, Őseidhez átevezhetnek A messze kéklő bérceken. - A tündér nyugtató szaván, a Pitypang vigasztalódva van; Midőn a vadszegfű sohajt fel Az út mellől fájdalmasan:
Bánatba van fejem borulva! Halld jó tündér! történetem: Te színes, illatos virágot Adál kegyelmesen nekem.
Boldog valék! uj, uj kecsekkel Ruházott a jó kikelet, Gyöngéd szellő, nyájas pillangó Csókolta arcom s keblemet.
Kóró vagyok most, -! szánni tud csak, Ki bús beteg képemre néz... Jó tündér, vedd el rólam a kint! Mely gyász éltemnek oly nehéz!
A hangya erre járva egyszer, Kiváncsian tekintve rám, Dicsérgeté karcsú növésem, Pirosló ajkam, zöld ruhám.
Én csak hallgattam és nevettem Ezt a bohó kis állatot: Ki engem ilyetén beszéddel Mindennap meglátogatott.
De jötte sűrübb és beszéde Merészebb lett szemlátomást; Mig hévvel tartott lábaimnál Hosszú szerelmi vallomást.
Oh szép virág! hajolj le hozzám, Engedd csókolni kebledet! Szeress...! légy boldog is, ha szép vagy... Boldogtalan, ki nem szeret!
Fenyegetőzni kezde aztán, - Folytatta a hervadt virág, - Hogy megrohan, ha eltaszítom, S gyökerestűl kidönt; kirág.
És végre mit mivel! Dühében Felfut karcsú derekamon... Ah, ki tudná hiven leirni Félelmem és irtózatom...!?
Éles körmét keblembe vágta S csókjával, tiszta ajkamat Illette búján, a kegyetlen, Gyönyörrel nézve kínomat. -
Egyszer, pusztító bánatomnak Okát kérdé a hangyales; - Kicsiny állat, mely a fövenyben Lakik s élelmet ott keres. -
S kihallgatván a jó bogárka Vigasztalólag így felelt: Szegény virág, csak légy nyugodtan; És bízd reám a szemtelent!
Aztán az úton, merre hozzám A rút, félelmes hangya járt: Egész éjjel dolgozni hallám A jóindúlatú bogárt.
Lest ásott, - mely mint a folyondár Tölcsére olyatén vala; Szabályosan szaladva össze A mély fenékig oldala.
Alján elrejtezett az állat, Véknyan fedő fövény alatt, - S jövén a hangya: a veremnek Egyenesen neki szaladt.
Ahol meggördülvén alatta Az ingatag homok-szemek: Ő, a veszélyt hozó mélységbe Hanyatt-homlok lehempereg.
Ott, mint a tigris, rárohanván A hangyales megölte őt. - Én ujjá lettem...! dult virágom Elhullott és szebben kinőtt.
Boldog valék...! elhozta ismét A pillangót uj kellemem; A gyöngéd szellő nyájasabban Ringatta karjain fejem.
De ah! rövid volt boldogságom, A nyugtalanság visszatért; Mely ismét elhervasztja, látom, Megifjult éltem kellemét.
Az én oltalmazó bogárkám Hirtelen megszárnyasodott És elrepült...! ah, most ki véd meg? Ha hangya jő, én meghalok!
Vigasztalódjál, jó leányom! Felelt a tündérhölgy neki; A rózsának kezem tövist ád, S téged nem tudna védeni?
Én illatos, piros enyűvel Kenem be termeted, nyakad; Ha ellenséged ujra jönne: E lépen ott vesz, ott ragad. - A tündértől oltalmat aztán A bércek gyöngyvirága kért: A rút ördögszekér esengett Régóta már szerelmemért.
Mind hasztalan mondtam ki néki: Hogy én őt nem szerethetem; Undorító édeskedéssel Keserité meg életem!
Addig boszantott, hogy miatta Elhagytam a kies mezőt, S lakást egy tószigetbe vettem, De éltem jobban ott se tölt.
Mert üldözőm szünetlen ott állt, Velem szemközt a part felett; Közel már nem férhetve hozzám: Bólingatott, integetett.
Ez úgy boszantott...! s nyugtalanná Tevé egyhangú napjaim! Gyakran álmodtam: hogy keresztűl Gázolt a tó hullámain.
És a sziget ködös legében Halovány és beteg valék; Kétségbe kellett volna esnem: Ha még, meg nem sajnál az ég;
De üldözőm sárgulni kezdett, Beteg lőn s végre meghala. S én visszatérvén a mezőre: Boldog levék mint valaha.
Kiket oly rég láték, örömmel Köszöntém a virágokat... De ah! borzasztót kelle érnem: Engem kisértet látogat...
A holt ördögszekér, ha szél fú, Bősz tánccal ellenem rohan; Száraz oldalbordája, csontja Csörög, csattog borzalmasan...
Kegyelmes tündér! tőle ments meg! És mond a hölgy: megmentelek! Hol ékesen váltják fel egymást Az enyhe völgy, a zöld hegyek:
Az erdőségben lesz lakásod, Sürű bokor tövén, ahol Zengő madárka rakja fészkét, S a kísértet nem kóborol.
És a bércen, a bokrok alját Többé elhagyni nem lehet! De illatoddal messze szállhatsz Betöltve földet és leget. - Most a szelíd démutka szóla: Ah, én igen beteg vagyok! Hol találok mély bánatomra Enyhítő írt, gyógybalzsamot?
Hű kedvesem sirjába szálla, S én, mint az üldözött futok; De égető gyötrelmeimtől Megmenekülni nem tudok.
Gyötrelmedtől, szegény leányom! Hiába futsz, bércen, mezőn: Még jobb, ha tárgyához közel vagy... Menj -! s lakozzál a temetőn! - A tündér szóla gyöngéd ajkkal, - Azonban meghasadt a hajnal, S ő eltünék a lanyha szellőn: De minden, amint mondta, meglőn:
Kedvesét a folyóka karja Reá-folyván ölelve tartja; S örömmel elmondhatja róla: Hogy hűtelen nem volt azóta.
A pitypang boldog, - szállva messze Léghajózó magzatja ezre.
Az enyves vadszegfűt a hangya Kerűli, nem hogy megrohanja.
A bérci gyöngyvirág nem retteg Jöttén zörgő kisérteteknek.
Démutka nem fut, benne mely ég: Fájdalmától hogy megmenekjék; Közel van inkább egyre hozzá: A temetőkertben lakozván.
/Tompa Mihály/
|