Mi történik azokkal, akik a klinikai halál állapotából térnek vissza? Az egyre gyarapodó kutatások ellenére sem tudjuk még ma sem, hogy pontosan mi áll a jelenség hátterében.

Március közepén konferenciát rendeztek a SOTE épületében Élet az élet után - A klinikai halál állapotáról sokoldalúan címmel a Revital Alapítvány és a Szellemi Búvárok szervezésében. A konferencia díszvendége és főelőadója volt Moody professzor, a halálközeli élmények első tudományos kutatója, akit a nagyközönség most már Kepes András műsorából is ismerhet Magyarországon. A többi előadó a magyarországi halálközeliélmény-kutatás (HKÉ-kutatás) élvonalába tartozik: fizikusok, jógik, pszichológusok, orvosok, altató-orvosok... Egyedül az USA-ban az emberek kb. 5%-a, mintegy 8-13 millió ember élte már meg a klinikai halál állapotát, akiknek kb. 30%-a számol be csodálatos élményekről. A kutatások 36 éve kezdődtek Raymond A. Moody professzor úttörése nyomán és azóta is virágzanak. Azóta kb. 10.000 ember esetét dolgozták már fel a világ minden táján dolgozó kutatócsoportok; köztük Magyarország kutatói is. Ezek alapján biztonsággal felvázolhatók azok az élmények, amelyeket átél az ember a klinikai halál állapotában, mielőtt a modern újraélesztési technikákkal visszarángatják – odaátról pedig szelíden visszatuszkolják – az életbe. A szakzsargonban „élményesek”-nek nevezett visszatérők általában a következőket tapasztalják meg, bár nem mindenki minden elemét: - Hallják, amint az orvos vagy a nővér megállapítja a halálukat, holott ők világosan érzik, hogy nem haltak meg (folytonos a tudatuk). Tisztán és világosan látják, mi történik, de nem hallják, hanem a gondolatokat érzik. - Lassan felemelkednek, és látják magukat (a testüket) lenn feküdni pl. a műtőasztalon vagy az autó roncsai között. Nemcsak magukat látják, hanem olyan dolgokról is beszámolnak, amelyeket akkor sem „lett volna szabad” látniuk, ha történetesen nyitva van a szemük (pl. egy születésétől fogva vak ember nemcsak a környezetet, az orvosi műszereket, hanem a kórházat körülvevő tájat is le tudja írni). Ezek sokszorosan igazolt és bizonyított esetek! - Mikor rájönnek, hogy a saját testük lenn fekszik, megkérdezik a doktort, hogyan lehet ez, de az nem reagál a kérdésre. Erre megpróbálják megérinteni őt, de kezük átmegy minden fizikai tárgyon, nemcsak az orvos testén. Új „testük” valamilyen „nem fizikai” anyagból van. - Felfogják, hogy állapotukat halálnak hívják. Ez az állapot szavakkal leírhatatlan, mert földi fogalmaink és szavaink nagyon szegényesen tudják csak visszaadni azt a mélyebb valóságot, amit ők megélnek. - Alagúthoz közelednek. Belépés után csodálatos világ tárul fel, amely fényes és mindentől különbözik. Ez a fény nem zavaró, hanem megnyugtató és vonzó, mint egy mágnes. Szeretet, boldogság és béke önti el őket. - Találkozhatnak korábban elhunyt hozzátartozóikkal, de nem fizikai valójukban látják őket, hanem élményeik, személyiségük, spirituális kapcsolatuk alapján ismerik fel őket. - Erősödik a fény és eléjük tárul életük minden részlete egy pillanat alatt. Szó szerinte minden részletet látnak, még saját születésüket is. Ez az esemény nem időben zajlik, lehet egy másodperc, de akár tízezer év is; az időnek itt semmi jelentősége nincsen. Mégis folyamatban látják életüket, ráadásul mások szemén keresztül figyelik meg, hogy saját cselekedeteik milyen hatást gyakoroltak ezekre a másokra. Néha egy fénylény gyengéd szeretettel figyelmezteti őket arra, hogy az élet értelme a szeretet és hogy az élet megítélésekor csak az számít, mennyi szeretetet adott az ember a társainak. - Általában mindenki szeretne részese maradni ennek a békének, nyugalomnak és szeretetnek, de ekkor figyelmeztetik őket, hogy dolguk van még a földön és vissza kell térniük. Ezt legtöbben tehernek érzik, de azért visszatérnek. Visszatérés után óriási változás történik életükben, személyiségük néha teljesen megváltozik: - Megváltozik értékrendjük. Életcéljuk módosul: hatalom, pénz, hírnév helyett szeretet, gondoskodás lesz a céljuk, bár a köznapi dühöt és ellenségességet ugyanúgy megtapasztalják, mint mi. A szándék mindenesetre megvan bennük és tántoríthatatlan. Spirituális célt keresnek maguknak, amelyet életük végéig követnek azután. - Elmúlik a haláltól való félelmük. Persze ettől még nem akarnak fájdalommal meghalni, de meggyőződésük, hogy a halál nem más, mint átmenet egy másik tudatállapotba. Végórájukban is nyugodtak maradnak. - Tudásvágyuk feléled. Meggyőződésük, hogy tudásuk nem szűnik meg a halál kapujában, ezért tovább akarják képezni magukat. Idősek is beiratkoznak az egyetemre és diplomáznak, doktorálnak. - Parapszichológiai képességeik kezdenek kifejlődni (keleten ezeket sziddhiknek hívják). Van, aki térkép nélkül tájékozódik, van, aki a jövőbe lát, van, akinek gyógyító ereje lesz. Annak a pszichológusnak/orvosnak/segítőnek, aki ilyen élményeket megélt emberekkel találkozik, az a fő feladata, hogy segítsen integrálni az élményt az illető életébe. Nagyon fontos, hogy meghallgassák a történetet, megerősítsék az illetőt az élményei hitelességében és hogy mások is megtapasztalták már ezt. Ezt a megértő/felvilágosító nézőpontot kell a családdal szemben is képviselni, amelyből az élmény miatt az azt megélő sokszor kilóg: fontos, hogy a család is valódinak ismerje el az élményt, mert így tud majd mit kezdeni az annak nyomán előálló személyiségváltozással is. Moody professzor hangsúlyozta, hogy ma, 2001-ben sem értjük ezeket a jelenségeket, és hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, mit jelentenek. A különböző irányzatok nem is haboztak, a parapszichológiától kezdve a fundamentális vallásosokig sokan magukénak érezték ezeket az élményeket, és tovább is gondolták őket. Az ő cáfolatuknak Moody egy egész könyvet szentelt (Ki nevet a végén?). Majdnem minden hozzáértő az „elme” és test függetlenségét vallja, és hogy az az orvosi-tudományos modell, amely endorfinokkal és az agy oxigénhiányos állapotával operál, nem tudja megmagyarázni a komplex élményegyüttest. Elhangzottak értelmezési kísérletek is. Volt itt szó Platónról, Hamvas Béláról, hipertér-elméletről (a tengelye körül forgó elektron furcsa dimenzióváltásokat produkálhat), kvantumfizikáról (az anyag üres és az elme teremtménye, mint a buddhizmus tanítása szerint), szubatomi részecskékről (a gondolatok ilyenek lehetnek, ezért nem számít nekik idő és tér és ezért lehetséges a telepátia), jógában tudatosan megtapasztalt halálélményről és a kundalini-beavatásról, valamint a mesék és mítoszok tanúságáról, a transzperszonális pszichológiáról –és még sok egyébről. Azonban egy dolog biztosnak tűnik: ezek az élmények reálisak. Ha pedig ez így van, akkor a „hagyományos” orvosi modell (mely szerint a tudat a fizikai agy teremtménye) nem tartható tovább, hiszen ez a tudat megdöbbenve észleli a HKÉ során, hogy az agy, amely őt állítólag létrehozza, csak abban a testben van, amellyel ő (mint tudat) semmilyen közösséget nem érez és kifejezetten fájdalmasnak éli meg, ha vissza kell bele költöznie. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy nagyon fontos volt a konferencia témája és megvalósítása: olyan témát választottak ki, amely nemcsak átvezet a 21. századba, hanem meg is fogja szabni a változás irányát, és mindezt olyan sokoldalúan és integráció-orientáltan közelítették meg, ahogyan azt a téma fontossága és a tudományos tisztesség megköveteli.