Mit kaphatott egy olyan férfitól, aki a házasságról ír tanulmányt, könyvet ír, ír róla, érted; azt nem tudhatta Cynthia, se Nietzsche, soha, azt az egyet, hogy én ezzel egyszer már szembenéztem, a lehetetlenüléssel, „farkasszemet néztem vele” mint mondani szokták, hosszú évekig: hogy mondataink ma már valóságtalanok, nem ott kezdődik az, azon a budai lépcsőn; ez nem olyasmi, ez az elveszettség, amiből csak úgy ki lehetne lépni, amit csak úgy ott lehetne hagyni, Mo.-ról el.
Állunk a műterem közepén, a régi Légrádiban, mintha ma volna, emlékezem, átölelve tartom Fannyt, akkor tudtuk meg a nagy hírt, hogy velünk mi a helyzet, az erhát; s én hangosan sírok és imádkozom vagy káromolom Istent, már nem emlékszem pontosan, ahogy szokta az ember, hogy már megint! voltak mindig ezek a sorscsapások.
Ami ma már mondom nem volna érdekes, pont tegnap volt itt Majlát Angelika, vacsorán, írtam októberban, tavaly, emlékezem, s kérdeztem tőle hogy van ez, tképp, és mondta nem, nem, ma már semmi az egész, ma már a negatív fiúknak sincsen a negatív lányoknál pl. olyan nagy becsük.
Lényegében csak annyi volt a hír, hogy nékünk nem lehet több gyerekünk, megvan Hamilton és azzal kész; elég legyen, tessék vigyázni.
Olyasmi, ami a szóhoz való viszonyomat mélységesen megzavarta; hogy lehetséges még ugyan beszéd valamely magas elvont értelemben, die Sprache spricht, de nem lehet az emberek között többé beszélgetés, így hittem akkor, ha egyszer dönthetünk egymás léte és nemléte felől; mert ki beszél akkor kihez? olyasmi volt ez (Oszkár akkor még nem is élt, hisz erről volt szó éppen, érted, hogy ő ne legyen), ami még, visszamenőleg, Hamiltonhoz való viszonyomat is egészen különössé tette, minden naivságától megfosztotta.
Mert minden nyelvi viszony abszolút viszony, de hogyan válhattak résztvevői akkor ennyire esetlegesekké, magyarán szólva hogyan mondhatná az ember szemébe gyermekének, én tégedet tképpen nem akartalak? Ha pedig elhallgatjuk ezt az egyet, a legfontosabbat, akkor már minden további szó üres és hamis. Mondhatom, éreztem magam annyira rosszul, mint Schleier-Tilmanéknál egykor, a balkonon.
S mi ez, hogy „akartalak, nem akartalak”? Ki mondja ezt, kinek?
Nem hiába volt, ezek szerint, ha első könyveim is, sokáig, mindig csak a festészetről szóltak. Az emberi viszonyok hozzáférhetetlenek, de a festészetről „mint olyanról” még lehet talán beszélni.
És ez a zűrzavar még egyre tart; ha lehetett a második háború után a túlélés infámiáját emlegetni, mi lesz akkor ennek a vége? Nem is olyan sokára mindenki véletlenke lesz, sok-sok nemlétező előtte, utána, ő az, aki véletlenül megúszta, mosolyoghat kajánul vagy kétségbeesve, züllötten érkezik már erre a világra.
Micsoda támadás volt, ellenünk! de kéznél volt persze mindjárt a vigasz és a segítség. Egy speciális pesszáriumot kaptunk már eleve Wegeneréktől, mindjárt hogy összeházasodtunk, 80-90%-os biztonság, mondták, ilyesmi; Hamilton ezen áttört, vagy hogyan mondjam ezt, s mondták, „micsoda véletlen!”, s lehet, „kettőzni kell az őrt” alapon új dolgokat is kitaláltak aztán, nem tudom már, s mondták a biztonságot is megint; reméltük mi is, úgy legyen; és persze Fanny nemsokára teherbe esett mégis ismét, Gnieznóban vagy Torunban.
Hogy nekünk esett Wegener, és mondta felelőtlenség satöbbi!, nem hogy ne akartunk volna több gyereket, de mi sem most, majd ha már kicsit még magunkat összeszedtük, én festeni akartam, Fanny főiskolára járni, elég volt egyelőre az, hogy összeházasodtunk, majd ha már kissé előbbre leszünk; Fanny forró fürdőket vett, olyan helyes volt, kuporgott ártatlan fehéren a forróvízben, Fanny bőgött, haragudtam rá, mért lett terhes megint.
Micsoda felelőtlenség, mondta Wegener, világra hozni szerencsétlen kis lényeket, óriási esélyük van arra, hogy mozgássérültek legyenek, hülyék vagy nyomorékok.
Hányszor, de hányszor el nem beszéltük ezeket egymásnak, hányszor, de hányszor bele is bonyolódtunk, némely részleteken vitatkozni, sőt veszekedni kezdtünk. Vagy beszéltünk csak Ricsi bácsiról és feszült hangulat keletkezett, főleg, ha Pauline is jelen volt, ő nem szerette, ha szidom a Ricsi bácsit.
Icuri-picuri, féregnyi lény, mondja a Ricsi bácsi, a szúnyognál is kevesebb, a szúnyogot is lecsapod, nem? villantotta rám szemét; nagy szája volt, és ahogy így mosolygott, érdekesnek találtam, hogy ez a száj mennyire híven követi az álla vonalát, túl pontosan, egy ilyen dupla ív, ez furcsa volt; azt elpusztítani nem hogy hiba volna, sőt! genetika is van a világon, intelligencia kérdése az egész, mondja Wegener.
Ez volt Oszkár, nem hogy kerestem volna a csattanót, a dolog egyszerűen így kijött, ahogyan ott ült természetesen Oszkár is a vacsoraasztalnál, elsősorban ő, pápaszemestül, elvégre az ő születésnapi vacsorája volt; mert elkerülhetetlen, hogy ezeket a dolgokat négyesben is olykor elő ne soroljuk, ha nem is mindent, az egészet, azt persze láttam mondjuk ismét, Pauline nem örül ennek. És ez vagy te, muszáj volt egyszer ezt Oszkárnak így a szemébe mondani, humorosan, ez most elhangzott persze, de ettől még az emberi szó állapota semmit, de semmit nem javult.
Nem tabu mondom a téma nálunk, az illemtanon is ha kell túltesszük magunkat, beszélünk a dolgokról, s mégsem arról beszélünk, mivelhogy meg sem nevezhető mi volna az, mert arról egyszerűen nem lehet beszélni, nincs arra szó; előregörnyedtem kínomban a rántott patisson fölött, igyekezve, hogy ne vegye észre senki.
Különc vagyok, elismerem, kilógtam valmennyi családból, csak ebből az egyből talán nem annyira, a mienkéből; de persze nyilván igaza van Szél Rózának, Buddy Rose-nak, ha azt mondja: a férfiak csak magyarázatokat keresnek szerelmi kalandjaikra; össze akartam volna hozni egyetlen egyszer életemben egy ilyen irodalmi alakot két létező személyből, Szél Róza egy ilyen inkább puritán pszichológus ismerősünk, Buddy Rose-zal meg összefutottam egyszer egy könyvkiadóban.
Egészen fiatal amerikai újságírónő volt, és meglehetősen hasonlított a későbbi Cynthia R.-re. Ugyanaz az aranyvörös haj, filigrán termet, élénk és valahogy mégis álmatag mozdulatok: beszélgetésbe keveredtünk, és eléggé magától előállt a helyzet, ezt valahogy folytatni kellene, mielőtt továbbutazna innen.
Na nézzük, mondta Buddy Rose, ma van kedd, ő ráérne mondjuk pénteken, pénteken, igen? az jó nekem? elmehetnénk valami vendéglőbe, mondta, csak a szeme nem sötétbarna volt, hanem zöld: én azonban visszariadtam, jobb volna, ha esetleg feljönne hozzánk, javasoltam, a feleségem majd főz vacsorát. Utálok vendéglőbe járni, mondtam, nálunk meg szép csöndben el lehet üldögélni, + megmutathatnám néki akkor a festményeimet; nagyon helyes, mondta Buddy Rose, és attól fogva is igen kedves volt, előzékeny stb., a képeimet komoraknak találta.
Másik eset, hasonló, kis francia színésznő, vagy táncosnő volt, nem tudom már, kicsi volt az is, csak fekete, és tetejébe még sokkal szimpatikusabb is Buddy Rose-nál. Neki viszont nagyon is tetszettek a képeim, ide-oda ment a szobában, mint a macska. A hasonlat most sem eredeti, de mondj helyette jobbat! A gyerekek már aludtak, Fannynak a szomszéd szobában cikket kellett írnia; valami erős és jellegzetes, nagyon is élvezetes illat vagy szag áradt e nőből, majd megőrültem érte az első pillanattól, egyszerűen szerettem; mégsem kísértem el azután a Volgába, pedig indokolta is volna ezt a kései óra; több okom is volt erre, mindegy, bonyodalmas. Csak lementem vele az R. térre a villamosig, hogy „mégis, a környék”, éreztem, mint válik a hangulat egyre hűvösebbé.
Szóval belőle, a komoly Szél Rózából és Buddy Rose-ból akartam volna egyetlen új alakot „összegyúrni”, s hívták volna tényleg csak Buddy Rose-nak; elismerem, hogy furcsa gondolat, sőt enyhén szólva érthetetlen, és mégsem tudtam szabadulni tőle. S hogy mit akartam ezzel? Miért mondjon ilyesmit külön Szél Róza vagy Buddy Rose; így szólnak együtt, meglehetős keserűen:
– A férfiak csak magyarázatokat keresnek szerelmi kalandjaikra.
Ez így kialakult, muszáj volt, egyszerűen, így csinálnom, hogy engedek annak a hatalmas erőnek, úgy fogtam fel ezt, hogy nemcsak az van, „ne álljatok ellene a gonosznak”, semminek nem nagyon kell ellene állni, mert hát nem is nagyon lehet; engedek, minden, nem mintha megterveztem volna így előre, egyszerűen csak így lesz: aztán a végső pillanatban Fannyhoz visszaugrom.
Volt, aki meg is állapította rólam egyszer, „Carlo ezt, kérlek, mindig így csinálja”; ezt nevezték nőzésnek, azt hiszem; valójában egyszerűen egy minta, pattern, a természetben mindenütt föllelhető, mint ágak keringenek pl. így a folyón, örvényes helyeken. Mért ne keringjenek? minek siessenek? s ha másképp láttam később ezt a dolgot, hát istenem; csak fel kell venni azt az éjszakát a Stéhlyben mint centrumot, onnan előre-hátra, jobbra-balra, magasba-mélybe már minden egészen rendesen megrajzolható.
A természeti létben mindenképp van valami reménytelen.
Volt pl. a pesti ágban, Horánytól is már feljebb egy nyúlgát és öböl. A gát hegyében többnyire ott ült egy pecás, lábánál zuhatagos örvény; de bent az öbölben csöndes volt a víz, árnyas, napsütötte, és elragadóan zöld a part, csupa nagy fa, csupa árnyék és napsütés az is.
Ott sátoroztunk egyszer Fannyval, muszáj volt ott megállnunk, mert hirtelen hatalmas borulat kúszott fel Nyugat felől az égre, sebtiben fölvertük a sátrat, s már szakadt is az eső.
Eléggé lehűlt a levegő, de hamar kiderült újra.
Fanny közben elaludt.
Kimásztam a sátorból, körülnézni; víz csepergett a fákról, és lett ilyen hol spriccel az eső, hol meg minden fénylik idő. Sétáltam kicsit az öbölben, amely nem volt persze valami nagy, ha emlékszel még rá, tíz lépés erre, tíz lépés arra; aztán vízre tettem a csónakot.
De hallom is már, mocorog Fanny a sátorban.
Felkiabáltam neki:
– Fanny, nem jössz evezni?
Semmi válasz.
– Fanny – kiáltok újra –, nem jössz? Csak fölevezünk egy egész kicsit; oly csudaszép lett minden, még szivárvány is ível az égen!
Mire megjelenik a sátor ajtajában Fannynak először csak az orra. Majd, idővel: durcás, álmos arc, borzas fejecske.
– Törpét álmodtam, törpét álmodtam! – kiáltja vészes hangon, egész furcsán, szerintem.
Hát egy ilyen nő.
– Ne haragudj, most nem megyek – teszi hozzá most már nyílt prózaisággal, és visszahúzza még a fejét is.
Elfutott nagyon a méreg.
Nem válaszoltam, otthagytam faképnél.
Valójában persze nem volt ott semmiféle „fakép”, ha ezen faragott szobrot értenénk; csak volt a már a késő délutánba hajló öböl, csak voltak maguk a fák; s kérdés „otthagyható”-e Fanny, Fanny momentán nem volt látható, kérdés otthagyható-e akkor.
Csak látszott a kicsi kék sátor, ahogy hirtelen messzire szökött előlem, repültem a túlsó partra át, a sarkantyú alatt; gyorsan eveztem föl a hínárosig és tovább, míg csak a Kacsaszigettel egy magasságba nem értem. Átintegettek onnan a leányfalusi hegyek. És eveztem aztán még abban a madárzsivajos mély napsütésben majdnem Vác alá, közben persze mindig szemmel tartva még messziről is még a kicsi öblöt. Jó félórába beletelt, mire visszaértem. Alkonyodott már, Fanny lent várt a parton, borzongva bújt a szívemre, hol voltál ilyen sokáig, hát nem akartál jönni, válaszoltam. Hisz mondtam, hogy csak kinéznénk kicsit a vízre, de te valami törpéről magyaráztál.
Ja igen, mélázik Fanny, egy törpe volt, bejött a sátor oldalánál, ott a varrásnál, a zsebek alatt valahogy, hogy akar nekem valamit mondani.
Mit akarhatott mondani neked.
Nem tudom, mondja Fanny, nem tudom.