10. fejezet
- Tessék? – kérdezte
csodálkozva Hermione.
- Jól hallotta – mosolygott
Voldemort.
- De… csak akkor lehetnék
Lady Voldemort, ha a felesége lennék.
- Ezen egy esküvővel
könnyen segíthetünk.
Hermione
felnevetett.
- Csakhogy én már férjnél
vagyok – mondta.
- Valóban? Tényleg… Hol is
van most a férje, kedvesem? – hajolt közelebb a Nagyúr.
- Nem tudom – hőkölt hátra
Hermione a túlzott közelségtől. – Miért érdekli magát?
- Mert legjobb tudomásom
szerint az a bizonyos levél neki volt címezve. Két lehetőséget látok rá, hogy
miért maga és nem ő jött el.
- Éspedig?
- Az egyik lehetőség az,
hogy maga igen-igen illetlenül elolvasta a férjének címzett levelet. Ez nem
éppen udvarias viselkedés, kedves Hermione. Ha az én feleségem lesz, attól
tartok, tanulnia kell majd egy kis illemet.
- És a másik lehetőség? –
vágott a nő a Nagyúr szavába. Voldemort csak sötéten mosolygott erre.
- Ismét udvariatlan volt,
de majd alakul… Ezt garantálom. Nos – emelte meg a hangját, mielőtt Hermione
ismét közbevághatott volna, - a második lehetőség az, ha Draco Malfoy már nem
él. Ebben az esetben joggal bonthatta fel a neki címzett levelet.
- Érdekes teóriák – szegte
fel az állát az asszony. – Én is felállíthatok egyet-kettőt.
- A levéllel
kapcsolatban?
- Azzal is.
Elgondolkodtató, hogy ön tud arról a levélről. Ugyanúgy elgondolkodtató az is,
hogy tudta, miféle címzés van rajta. Két válasz-lehetőség erre is
akad.
- Hallgatom.
- Az első az, hogy maga
személyesen közreműködött a levél írásánál. A másik, hogy elfogta a levelet,
aztán valamilyen okból kifolyólag továbbengedte.
- Megkérdezném, hogy miért
tettem volna akár így, akár úgy, de előbb jobban szeretném, ha maga válaszolna
az én kérdésemre, kedvesem.
- Ugyan, Lord Voldemort! –
hajtotta oldalra a fejét az asszony. – Akkora helyzeti előnyben van, hogy ennyi
kedvezményt igazán adhatna nekem!
Voldemort egy pillanatra
meghökkent, aztán felnevetett.
- Komolyan mondom, magába
akkora pimaszság szorult, kedvesem, hogy az már megérdemli, hogy respektálják!
Rendben van! – mondta derűsen. - Tehát azt kérdezi, hogy én írattattam
Luciusszal vagy továbbengedtem?
- Igen, Milord. Valóban
erre lennék kíváncsi.
- Én viszont arra, hogy
maga melyikre tippel.
- Tehát mégiscsak
visszapasszolja a labdát. Hát legyen! Hm… - gondolkodott el Hermione. - Ha maga
írattatta a levelet, akkor ez egyértelműen csapda. Ha azonban csak
továbbengedte… nos, akkor is.
- Csak ennyi? – vonta fel a
Nagyúr kérdőn a szemöldökét.
- A maga rossz szándéka
felől végül is semmi kétség akár így történt a dolog, akár úgy. A kérdés inkább
az…
- Igen? – sürgette a
Nagyúr, mikor az asszony töprengő arccal elhallgatott. – Mi tehát a
kérdés?
- Semmi, Milord – emelte
fel Hermione a fejét, mint aki mély vízből bukkant fel. – Belátom, ostoba
vagyok, és ostoba kérdésekkel próbálok kibújni a válaszadás alól.
Voldemort elgondolkodva
fürkészte a nő arcát.
- A kérdés Lucius? – bökte
ki végül.
Hermione minden önuralma
ellenére alig láthatóan, de összerezzent.
- Tessék? –
rebegte.
- Kedvesem, maga minden,
csak ostoba nem. És kétlem, hogy az ostoba kérdések jellemzőek lennének magára.
Megpróbáltam követni a gondolatmenetét, és… Nos, ha az én rossz szándékom
kétségtelen, akkor másvalakié lehet kétséges. És ki más lehetne az a másvalaki,
ha nem Lucius?
- Miért lenne kétséges az ő
rossz szándéka? – igyekezett erőt venni magán Hermione, de a sápadtságát nem
tudta eltitkolni.
Voldemort halkan, de
hátborzongatóan felnevetett.
- Maga és Harry miatt,
kedvesem. Akárhogy is nézzük, maga a menye, Harry pedig az unokája. Bennem is
felmerült Luciusszal kapcsolatban a kétely, bár el kell ismernem, ellentétes
értelemben, mint magában.
- Lehetséges, hogy Lucius
Malfoy szembeszállna magával? – tette fel a kérdést Hermione
kíváncsian.
- Nem tudom. De nem
szokásom feleslegesen megbízni senkiben sem – mosolygott sötéten a Nagyúr. – Még
akkor sem, ha az illető olyan régi szolgám, mint Lucius.
- Mit szándékozik vele
tenni?
- Micsoda asszonyi
kíváncsiság! – nevetett hátravetett fejjel Voldemort. – Elég egyszer
megengednem, hogy egyetlen kérdést feltegyen, és tessék, máris kérdések
egész áradatát zúdítja rám!
Hermione lehajtotta a
fejét.
- Bocsásson meg,
Milord.
- Nincs mit megbocsátanom.
Ilyen a nők természete. Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a modora
ugrásszerűen javul. Gratulálok! Úgy látszik, az éles eszéről szóló mendemondák
nem voltak alaptalanok.
Hermione csupán meghajtotta
a fejét és óvakodott attól, hogy további kérdéseket tegyen fel a
Nagyúrnak.
- Rendben – bólintott
Voldemort. Önkéntelenül is kihúzta magát, ahogy levegőt vett a következő
mondathoz, és így lenézett az asszony fejére, hiszen jóval magasabb volt nála. –
Akkor talán térjünk vissza az általam felvetett kérdésekre. Hol van a
férje?
- Nem tudom – mondta halkan
Hermione.
- Tehát él.
Hermione
hallgatott.
Voldemort megkerülte a nőt
ismét, ám most a háta mögött állt meg. Hermionét a rosszullét kerülgette, ahogy
a férfi lehelete a nyakát érte.
- És hol él együtt a
férjével, asszonyom?
Hermione nyugtalanul
mozdult meg, de Voldemort váratlan erővel fogta meg a vállát.
- Válaszoljon a kérdésemre!
– súgta a fülébe hipnotizálva.
- Egy… házban – nyögte ki
Hermione. Látszódott rajta, hogy akarata ellenére teszi ezt.
- Hol van az a ház? –
lépett Voldemort olyan közel az asszonyhoz, hogy hozzásimult a
hátához.
- A… faluban…
- És hol van ez a falu? –
búgta a Nagyúr közvetlen a nő fülébe.
- Valahol…
- Ne játszadozzon velem! –
csattant fel Voldemort, de nem annyira, hogy megtörje a bűvöletet.
- Valahol… valamikor… -
Hermione egyre kevésbé bírt ellenállni a férfiból áradó különleges varázsnak.
Akadozva ugyan, de beszélt: - Térben… és időben… elrejtve… Nem mehet oda hozzá…
Nem tudom én sem…
- Hogyan fog visszamenni? –
vonta a nőt még szorosabban magához a Nagyúr. Dühös hangjából kiérződött a
nyomasztóan ellenállhatatlan akarat.
- Innen… az Átszállóig… -
dadogta az asszony. Lehunyta a szemét, az arca halottsápadt lett. A szoros testi
kontaktussal kialakított varázslattal Voldemort a hatalmába kerítette. - A botot
ketté kell… törnöm… akkor… hazamehetek…
- Miféle botot?
- Ősi varázslat… Aki ártani
akar a Falunak… nem bírja eltörni… az meghal…
- Ki adta azt a
varázslatot?
- A Mester…
- Ki az a
Mester?
- Ő vigyáz ránk…
- Kicsoda
ő?
- Ő… Vigyáz…
Hermione elájult. A
hiábavaló igyekezet, hogy ellenálljon Voldemort akaratának, teljesen felőrölte
az erejét.
Bárki másról lett volna
szó, a Nagyúr otthagyta volna. Maga előtt is érthetetlen módon azonban
Voldemortot valóban vonzotta ez az asszony. Nem engedte hát, hogy a földre
essen, hanem a karjába kapta, és lefektette az ágyra. Még be is
takarta.
Egy darabig még elnézte a
nő sápadt arcát, aztán kiment.
- Lucius! – szólította az
idős Malfoyt.
A férfi azonnal
odalépett.
- Küldj ide valami
cselédlányt, aki ért az ápoláshoz is – utasította a Nagyúr. – A Milady minden
kívánságát teljesítsétek, de nem léphet ki ebből a szobából.
- Milady, Nagyuram? –
kérdezte meglepődve Lucius.
- Mostantól ez a neve. És
Lucius! Semmilyen módon nem érintkezhet a fiával. Megértetted?
- Igen,
Nagyuram!
- Ha bármilyen módon is
találkoznának, vagy üzenetet tudnának váltani, azért téged teszlek felelőssé,
Lucius.
- Megértettem,
Nagyuram.
- Helyes! Egyébként pedig –
vetette oda mintegy mellékesen, - jobb, ha magad is kerülöd vele a találkozást.
Egészségesebb lesz így mindkettőtöknek. Jó éjszakát!
Azzal Voldemort a saját
szobájába távozott.
*
- Akármerről is nézzük, ez
az ötlet nem jó – dörzsölte meg a homlokát Josh. – Ha fogolyként viszel oda,
mint betolakodót, nem lesz szabad mozgásom.
- Nem lenne jobb, ha
elmondanád, mit akarsz? Ha jól sejtem, a börtönből akarsz kihozni valakit. De
kit?
- Honnan veszed ezt? –
emelte Josh a pillantását a nőre.
Gianna elmosolyodott.
Fáradt volt már nagyon, de muszáj volt mosolyognia. Milyen naiv is ez a férfi!
Mint a férfiak általában, ha nőkről van szó, de Josh még jobban. Olyan…
ártatlan. Ezt Gianna ösztönösen megérezte.
- Ha az iránt faggatsz,
hogy hogyan lehet be-, és hogyan lehet kijutni a börtönből,
akkor az elég egyértelmű, hogy onnan akarsz kihozni valakit. Újra kérdem,
kit?
A férfi hosszan méregette a
lányt. Alig egy-két órája ismerte, mégis tökéletesen megbízott benne. Az életét
is a kezébe adta volna, de…
- Bajba foglak sodorni –
mondta végül. Hirtelen felállt. – Attól tartok, így is bajba sodortalak már.
Köszönök mindent, és ég áldjon!
- Hová mégy? – kapta el a
karját a nő. – Éjnek évadján idegen helyen ugyan hova akarsz
kóvályogni?
- El. Minél messzebb
tőled.
- És mit oldasz meg
vele?
- Hogy legalább téged nem
fognak bántani.
- Ha téged elkapnak,
kételyed se legyen afelől, hogy eljutnak hozzám is.
- Gianna…!
- És ha most kisétálsz azon
az ajtón, valószínűleg tényleg elkapnak.
- Nem lett volna szabad
találkoznom veled.
- Lehet. De megtörtént. És
most már viseljük a következményeit.
- Téged nem bánthatnak –
fogta meg Josh a nő kis kezét, amit még mindig az ő karján felejtett. – Én
bűvöltelek meg.
- Nem – rázta meg Gianna a
fejét. – Nem hiszem.
- De igen!
- Elbűvöltél, Josh –
mosolygott a nő a férfi fekete szemébe. – Ahogy én is téged. De ennek semmi köze
a mágiához.
- Éppen ezért kell minél
gyorsabban elmennem innen. Minden egyes perccel nő a veszély.
- Vállalom.
- De én nem! – kiáltott a
férfi.
Gianna keze lehullott a
férfi karjáról, arca merev lett, mintha maszk takarta volna. Egy lépést
hátrált.
- Tessék – mondta színtelen
hangon. – Menj.
Josh értetlenül meredt a
lányra. Mi ez a hirtelen változás? Egyfelől valóban menni akart, másfelől
maradni is, megfejteni a nő viselkedésének okát. Mintha fájdalmat látott volna
azokban a szép barna szemekben… Úristen! Csak nem azt hiszi Gianna, hogy ő, Josh
saját magát félti a veszélyektől?!
- Gianna…
- Menj. Mire
vársz?
Gianna reszketegen egy
aprót sóhajtott, és Josh tudta, hogy ezzel eldőlt a sorsa. Történjen bármi, neki
kell ez a bájos boszorkány. Soha életében nem volt még szerelmes, hát
most az lett egy szempillantás alatt, itt, az ellenséges vidéken, egy halálfaló
nőbe. Miközben a húga és a legjobb barátai életveszélyben vannak. Történhetett
volna a dolog jobbkor? – kérdezte magától ironikusan az agya egyik eldugott
szegletében, de a válasz valójában nem is érdekelte. Meghatottan nézte az
elvesztés rémétől reszkető nőt, és úgy érezte, semmivel nem tudnák elszakítani
tőle. De…
- Gianna, ha téged valami
ér miattam, én abba belehalok.
- Tudok vigyázni magamra –
élénkült meg kissé a nő arca.
- Megígéred
nekem?
- Megígérem.
- De utána nem maradhatsz
itt. Velem kell jönnöd.
- Veled megyek.
- És többé nem jöhetsz
vissza.
A nő szemében ismét
megcsillant a fájdalom.
- Még mindig nem bízol
bennem? – kérdezte halkan.
Josh egy lépéssel a nő
előtt termett. Két kezébe fogta az arcát.
- Tiéd az életem… -
suttogta és szenvedélyesen megcsókolta az ajkát.
Gianna azonnal viszonozta a
csókot. Mindent elsöprő hévvel estek egymásnak, és hamarosan kibogozhatatlanul
összegabalyodva kötöttek ki a hálószobában…
*
- Harry alszik – fogadta az
apját Draco az öltözőszobában.
- Jól kifáradhatott a
kölyök. De én is – dörgölte meg a halántékát Lucius.
- Mi történt? Ki volt a
behatoló?
Lucius fáradtan
leereszkedett egy székre.
- Az első? – kérdezte enyhe
iróniával.
- Ezek szerint több volt? –
kapta fel a fejét Draco.
- Kettő – válaszolta
Lucius.
Dracónak feltűnt az a
gúnyos kis mosoly az apja szája szegletében, de a szemében bujkáló kétségbeesés
sem kerülte el a figyelmét. Mi történhetett? Még soha nem látta az apját
ilyennek.
Lucius
folytatta:
- Az első egy fiatal lány.
A külső kapunál. Kis híja, hogy fel nem nyársalták a karók. Ha nem érünk oda,
biztos lecsúszik.
- Na és ki az? – kérdezte
Draco.
Lucius szinte hatásvadász
módon tartott egy kis szünetet, mielőtt kibökte volna:
- Piton lánya.
- Alice?! – szökkent fel
Draco, mintha darázs csípte volna meg. – Alice itt? Úristen! Mit keres ez a lány
itt?
- Harry után jött. Úgy
látszik, gyengéd szálak fűzik őket össze – csipkelődött Lucius.
Draco perceken keresztül
idegesen rohangászott a kis szobában fel-alá. Végül megállt, de az idegessége
nem hagyott alább, erről tanúskodott, ahogy töprengés közben a szája szélét
harapdálta. Lucius nem zavarta meg, fáradtan figyelte.
- Apám! – szólalt meg végül
Draco. – A Professzor ide fog jönni.
- Ez roppant valószínű –
bólintott egyetértően Lucius.
- Hol van most
Alice?
- A tömlöcben.
- A pincében?
- Igen.
Draco ismét nekiállt a
szája szélét harapdálni, mint egy gyerek.
- Az régen rossz – bökte ki
végül.
- Hát… kissé valóban
egészségtelen a fekvése – hagyta helyben Lucius enyhén gunyoros
felhanggal.
- Azt mondtad, a Nagyúr
megígérte Harrynek, hogy nem bánt se téged, se anyát.
- Igen. Bár egy ígéret még
soha nem tartotta vissza a Nagyurat attól, hogy azt tegye, amit éppen jónak
lát.
- Ez most egy kissé másabb
– rázta meg a fejét Draco. – Harry magid. Igaz, képzetlen és gyakorlatlan, de
magid. A Nagyúr nem szeret az ilyenekkel összeakaszkodni.
- Ha akarta volna,
megölhette volna a fiút. Láttam.
- Rosszul láttad – vágta rá
Draco. – Ahhoz nagyon koncentrálnia kellene az erejét. Amit elmeséltél, az
alapján biztos, hogy csak meglegyintette.
- Honnan tudod?
- Magam is magid vagyok –
vonta meg a vállát a fiatalabb férfi.
- Igaz – bólintott ismét
Lucius, aztán visszakanyarodott az előző témához. – Na de hogy jön mindez Piton
lányához?
- Mondtad, hogy a Nagyúr
megszállottan keresi a falunkat. Harryből nem bírná kiszedni, még akkor sem, ha
a fiam tudná a koordinátákat, mert Harry vagy önszántából megmondaná, vagy
meghalna. Nincs átmenet. De ha mással manipulálná…
- Arra gondolsz, hogy ha
minket vagy ezt a lányt venné kezelésbe a Nagyúr…? – gondolkodott el
Lucius.
- Harry nem bírná nézni a
szenvedéseteket.
- De a Nagyúr esküt tett
Harrynek, hogy nem bánt minket.
- Magad mondtad az előbb-
válaszolta Draco -, hogy még soha semmiféle ígéret nem tartotta vissza attól,
hogy azt tegye, amit éppen jónak lát. Azonkívül Alice védelmére nem tett
ígéretet.
- Igen… - dörgölte meg az
állás Lucius. – Valószínűleg a Piton-lánnyal fogja zsarolni.
- Sajnos erre minden esély
megvan – bólintott Draco. – És Harry ugyanúgy fog tombolni, mintha a Nagyúr
titeket venne kezelésbe.
- És ezzel ugyanúgy
alkalmat nyújt majd a Nagyúrnak arra, hogy átlépje az adott szavát.
- Elméletileg igen – hagyta
rá Draco. – De ne feledd, a Nagyúrnak csak másodlagos célja Harry. Az elsődleges
az, hogy megtudja, hol van az ellenállás.
- És mivel Harry nem tudja
megmondani, elkerülhetetlen az összecsapásuk.
- Én is ettől tartok –
sóhajtott egy aprót Draco.
- Fiam… - habozott Lucius.
– Akármennyire is magid Harry, a Nagyúrnak jóval nagyobb a rutinja.
- Mit akarsz ezzel
mondani?
- Meg fogja
ölni.
- Nem hagyom.
Lucius magában elámult,
mekkora erő volt ebben a halk, egyszerű mondatban. De…
- Meg fog ölni téged is –
mondta.
- Lehet – hagyta rá az
ifjabb Malfoy.
Lucius maga elé meredt, de
Draco még folytatta:
- Ám ha megérkezik a
Professzor, lehet, hogy mindezt elkerüljük, mert vele a Nagyúrnak könnyebb dolga
lesz. A Professzor nem magid, és ráadásul a fogoly a lánya. A Professzor
könnyebben megtörhet, mint Harry.
- És Piton meg tudná
mondani, hol van az ellenállás? – emelte fel Lucius a fejét.
- Nem. Egyikünk sem tudná.
Csak a Mester.
- Akkor most mi
lesz?
- Nem tudom. Még nem tudom
– dörgölte meg elkínzottan a homlokát Draco. Pár percig elmélyülten
gondolkodott, aztán az apjára nézett. - A Professzor tudja, hogy én itt vagyok.
De az is lehet, hogy veled próbálja meg felvenni a kapcsolatot.
- Mit vársz tőlem? – vált
kifürkészhetetlenül hideggé Lucius tekintete.
- Segíts neki.
Lucius szeme még hidegebb
lett.
- Draco! – mondta hűvösen.
- Te és Harry egy dolog vagytok. A családom vagytok. Hozzám tartoztok. De Piton…
ő csupán egy áruló.
- A barátom.
- Neked! De mi közöm hozzá
nekem?
- Apám! – kiáltott fel
Draco, aztán megakadt. Egy pillanatig átható tekintettel fürkészte az apja
arcát, aztán halkan megszólalt: - Tizenhat éved volt a gondolkodásra. Ez immáron
a döntés pillanata: el kell döntened, hogy hova tartozol.
Lucius már Draco
tekintetéből megérezte, hogy valami fontos dolog fog következni, ám az ifjabb
Malfoy határozott kijelentése mégis meglepte.
- Nem gondolod, hogy kicsit
sokat kérsz? – vonta össze a szemöldökét.
- Nem én teremtettem ezt a
helyzetet. De te mindig arra neveltél, hogy vállalnom kell a
sorsomat.
- Na igen… Csak én úgy
gondoltam ezt a sorsvállalást, hogy velünk élj, gazdagon és megbecsülten – húzta
el a száját Lucius.
- Lélekben gazdag vagyok,
mert szeretnek és megbecsülnek. De ezt már számtalanszor
megbeszéltük.
- Ha nincs az a
lány…
- De van – vágott Draco az
apja szavába.
Lucius felkapta a fejét, és
a fia szemébe nézett.
- Van és lesz is – mondta
Draco. – Szeretem őt, apám.
Csakhogy Lucius nem azért
nézte, mert ezt akarta megkérdőjelezni. Egészen más természetű volt a
mondanivalója:
- A másik behatoló a te
szobádba jött. Beleesett a csapdába, és most a Nagyúr kiemelt foglya.
- Kicsoda? – kérdezte
rosszat sejtve Draco.
- Hermione…
Folytatás
következik
vissza
tovább
|