6. fejezet
- Hozd ide hozzám, Lucius!
- mondta Voldemort.
Ám Lucius megrázta a
fejét.
- Nem hiszem, hogy ez
sikerülne, Nagyuram! A kölyök saját bevallása szerint magid, és az imént is úgy
semmisítette meg a kötelékeit, mintha nem is lettek volna.
- Értem - vonta fel magasra
a szemöldökét Voldemort. - Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed
megy a hegyhez. Jövök! - Azzal a füstből szőtt arc eltűnt. Helyette megjelent a
Malfoy-kúriában az egész férfi, a maga teljes valójában.
Harry végre igazán
szemügyre vehette.
Magas, szikár férfi állt
előtte, tetőtől talpig fekete talárban. A kígyószerű arc - ha lehet - még
félelmetesebb volt így, élőben, mint az imént, füst alakban. Harry undorodva
hátrált egészen az asztalig. Voldemort természetesen észrevette a fiún az
irtózást. Keskeny szájára gúnyos mosoly ült ki.
- Felesleges húzódoznod,
ifjú Malfoy - mondta élesen magas hangján. - Az elkövetkező időszakban sok időt
fogunk együtt tölteni. Nagyon sok időt.
Aztán félig hátat fordított
a fiúnak, ahogy Luciushoz szólt.
- Kár, hogy nem ismerted a
muglik moziját.
- Hallottam már róla,
Nagyuram.
- És hallottál már a
Csillagok háborúja című filmről is?
Lucius elgondolkodott egy
kicsit.
- Űrhajók, jedik,
sith-lovagok? - kérdezte kissé bizonytalanul.
- Bravó, barátom! Sokkal
műveltebb vagy a mugli filmművészetben, mint gondoltam! - nevetett Voldemort. -
Igen, arról beszélek. Teljesen úgy érzem magam most, mint a császár, amikor
Darth Vader eléhozta az ifjú Skywalkert.
- Ifjú Skywalkert... -
erőltette az emlékezetét Lucius. - Ő annak a fekete páncélosnak volt a fia,
nemde?
- Úgy bizony! - nevetett
fel ismét Voldemort, aztán a kezét Lucius vállára tette, úgy hajolt közelebb a
férfi füléhez, bár nemigen halkította le a hangját. - Itt viszont én vagyok a
császár, a kölyök Skywalker, te pedig, drága barátom - az apja!
- Én a nagyapja vagyok -
nézett a Nagyúrra mosolytalanul Lucius.
- Hát igen... - fordult
vissza Voldemort Harry felé. - És nem ez az egyetlen, amiben a mi történetünk
más, mint a mugli film története. Az eltérés például abban is meg fog
nyilvánulni, hogy ebben a mesében én fogok győzni, te pedig, ifjú Malfoy,
eldöntheted, hogy mellém állsz vagy meghalsz.
Harry döbbenetén végre
felülkerekedett a haragja. Ám mielőtt ismét eltüntette volna a kötelékeit,
felfigyelt Lucius szemére. Az idősebb férfi arca merev volt, mintha maszkot
viselt volna, de a szeme figyelmeztetően villogott. Harry végre ráébredt, hogy
neki szól ez a figyelmeztetés. A fiú teljesen összezavarodott, de felcsendült a
belsejében, mit is mondott neki nemrégiben Lucius: "Tartalékold az erődet a
Nagyúrra. Még az is lehet, hogy elég sem lesz." Hogy is van ez? Most
feladta őt a nagyapja Voldemortnak vagy sem? Védi vagy sem? Harry egyszerűen
képtelen volt válaszolni ezekre a kérdésekre, de úgy látta jónak, hogy most
inkább óvatos legyen, mint heves. Kifújta a tüdejéből a levegőt, amit egy fél
percig visszatartott, és ellazította az izmait.
Reakciója egyik férfi
figyelmét sem kerülte el. Lucius alig észrevehetően megnyugodott - bár csak
átmenetileg, - Voldemort viszont érdeklődve kapta fel a fejét.
- Nocsak! - mondta. - Nem
téped szét a béklyóidait?
Harry nyugton maradt és
felpeckelt szájjal természetesen nem is válaszolhatott.
- Pedig jobb lenne neked,
fiatal barátom, hidd el! - folytatta a Nagyúr. - Úgy látom, Lucius gondoskodott
róla, hogy alaposan meg legyél kötve, arra pedig nemigen számíthatsz, hogy bárki
is a segítségedre sietne. Magadnak kell hát elbánnod a kötelékekkel, méghozzá
minél előbb!
Harry most sem mozdult.
Voldemort felvonta a szemöldökét és gúnyosan felnevetett.
- Lehetséges, hogy az ifjú
fehér mágusunkban felülkerekedett a józanész? Ez meglepő! Bevallom, nem ezt
vártam. De ha már itt vagyunk, tedd meg nekem azt a szívességet, fiatal barátom,
hogy megmutatod magid képességeid egy részét, és elbánsz azzal a
kötéllel.
Harry csak nézte a
Nagyurat. Ha szemmel ölni lehetett volna, Voldemort kétségtelenül holtan esett
volna össze. Ám mivel a gyilkolásnak ez a módja még mindig nem működik - még
magidoknál sem -, Voldemort leült egy székre, egyik lábát átvetette a másikon és
érdeklődve figyelte a fiút.
- Nem? - kérdezte. - Látom,
a szép szóval nálad nem megyek sokra... De vannak más eszközeim is. Tudod, én is
varázsló vagyok, és állítólag nem is akármilyen. Mit szólnál hozzá, ha ez a
kötél elkezdene szorítani téged? Hm?
Hanyagul a fiú felé
suhintott pálcájával, amit a talárja ujjából húzott ki, és a kötél valóban egyre
szorosabb és szorosabb lett. Harry érezte, miként vágódik bele egyre jobban a
húsába. Csak annyit kellett volna tennie, hogy eltünteti a gondolatának
erejével, de - nem tudni, miért - úgy érezte, nem lenne jó, ha megtenné. Szinte
presztízskérdést csinált abból, hogy azért sem. Igyekezett minél jobban
ellazítani az izmait, mintegy befelé koncentrált, és tűrte, hogy a kötelékek
mind jobban és jobban szorítsák. Még akkor sem szólt, amikor már felsebezte a
bőrét, és valóban szó szerint a nyers húsába vágott. Érezte, miként csordul le a
vére egyre sűrűbb cseppekben - de meg sem mukkant, és a kötelet sem tüntette
el.
- Attól tartok, ez a
módszer nem válik be, uram - hallotta valahonnan nagyon messziről Lucius
hangját.
- Igen... - válaszolt rá
bosszúsan Voldemort magas hangja. - Magam is úgy látom. No de sebaj! Van még más
lehetőség is!
Harry érezte, hogy a
szorítás egy szempillantás alatt megszűnik, de a kötél továbbra is fogva
tartotta a testét. Csak olyan... furcsa lett. Mintha mozgott volna. És a mozgás
közben ezernyi apró pikkely piszkálta a sebeit. Mintha... És mielőtt Harry
végiggondolhatta volna, már szembe is találta magát - egy kígyóval.
A fiú döbbenten kapta hátra
a fejét. Alig merte tudatosítani magában, hogy a szájába tett pecek sem pecek
már... Bárki más undorodott volna, akármelyik varázsló megrémült volna, de Harry
éppenséggel szerette a kígyókat. Mindössze meghökkent a váratlan fordulattól, de
az első reakció után némiképp meg is könnyebbült, hiszen sokkal rosszabbat várt.
Igaz, a szájába soha nem szokta venni őket, de hát édes istenem, ez is
kibírható!
Bármennyire is megpróbált
úgy tenni, mintha félne, Voldemortot nem egykönnyen lehetett átverni. Meglehet,
azt nem tudta, hogy a fiú a kígyók nagy barátja, de azt igenis észrevette, hogy
varázslata még mindig nem érte el a kívánt hatást. Bosszúsan vonta össze a
szemöldökét, és könnyed pálcasuhintására a kötél ismét megváltozott. Most
férgek, giliszták, szőrős hernyók, undorító, nyálkás csigák, bogarak, pókok
tömkelege lett, amik rámásztak a sebére, szívták, nyalogatták a vérét, a
kivillanó húsát, bele-belecsíptek, martak, és ami azt illeti, a szájában sem
maradtak tétlenek.
Harryt most már valóban a
rosszullét környékezte. Az ájulással küszködve próbált meg erőt venni magán,
hogy ne égesse porrá a testén, sőt már a testében nyüzsgő förtelmes masszát.
Hogy miért is nem szabad, azt már régen nem tudta - ha tudta is valaha, - de ez
már nem is számított. Az öntudata szélére sodródott akarata parancsolta így - és
a többi nem volt lényeges.
Küszködése azonban jóval
túllépte azt az időhatárt, amit Voldemort felállított. A Sötét Nagyúr
bosszankodva állította helyre a kötél állagát, és türelmetlenül zongorázni
kezdett a saját térdén.
- Biztos, hogy a fiú magid?
- fordult Lucius felé. A szeme vörösen izzott az indulattól, magas hangja pedig
olyan hidegen csengett, mint a jégcsapok csilingelése.
- Magam is láttam, Nagyuram
- válaszolta behízelgően Lucius.
- Lássam!
Harry arra figyelt fel,
hogy Lucius engedelmesen belenéz azokba az embertelen vörös szemekbe, és teste
egyre előrébb dől, mintha azokban a szemekben mágnes is lenne, ami egyre
közelebb húzza a szerencsétlen áldozatot. Mint amikor a kígyó hipnotizálja a
békát. Már éppen mozdult volna, hogy kiszabadítsa a nagyapját ebből a
bűvöletből, amikor Lucius magától kiegyenesedett; szemmel láthatóan megszűnt a
varázslat.
- Hm... - gondolkodott el
Voldemort. - Érdekes. Nagyon érdekes. Úgy látszik, a fiú valami érthetetlen
oknál fogva igencsak vonzódik hozzád, Lucius.
- A szerető
nagyapjának tart, Nagyuram - húzta el a száját gúnyosan Lucius, amikre Voldemort
ugyanolyan gúnyos fintorral válaszolt.
- Remek! - sipította. -
Akkor valószínűleg nem nézi szótlanul a szenvedésedet.
- Hogyan? - vágott értetlen
arcot Lucius.
- Hát így, kedves barátom!
- vigyorgott Voldemort, és pálcájának újabb intése nyomán az idősebbik Malfoyt
is gúzsba kötötte egy másik kötél. A Sötét Nagyúr - úgy látszik - az előző
taktikát választotta vele szemben is; a kötél egyre szorosabban és szorosabban
vágódott Lucius bőrébe, majd szorítása nyomán kiserkent az első vércsepp,
amelyet hamarosan követett a többi is.
Lucius nem volt magid, és
mindenképpen váratlanul érte a megpróbáltatás. Először meglepetésében, aztán
kínjában kiáltott fel, és ahogy fokozódott a kín, úgy fokozódott az ő hangereje
is, ahogy kegyelemért könyörgött. Persze teljesen hiába. Voldemort még csak arra
sem méltatta, hogy a pillantását ráemelje, érdeklődő tekintete Harry arcát
fürkészte.
Harryt pedig ismét
megdöbbentette Voldemort. Ez a céltudatos kegyetlenség, ahogy a Nagyúr a saját
főemberével is bánt, teljesen elképesztette. "Meg kell állítani"-
villant belé ismét a gondolat, és most Lucius nem tudta megfékezni. Vörösen
izzott fel körülötte a mágikus aurája, szemvillanás alatt elemésztve a köteleit,
hogy aztán a következő pillanatban Lucius kötelei is semmivé
váljanak.
Voldemort ugyan pontosan
ilyesmit várt, ám az aura felvillanásának hevessége, a vörös szín intenzitása
mégiscsak meglepte. De rutinos játékos lévén legyűrte a meglepetését, és azonnal
védőpajzsot vont maga köré, ami zöldes villózással nyelte el a Harry kezéből
kilövellő támadó sugarat. Ugyanabban a pillanatban ő maga is zöld sugárral
támadta meg Luciust, aki ettől a földre vetette magát, és ott fetrengett
kínjában.
- Ügyes! - szólalt meg
Voldemort, elismerően biccentve Harry felé. - Valóban nagyon ügyes! De ha nem
akarod, hogy megöljem a nagyapádat, jobb, ha ezt most beszünteted.
Harry habozott egy kicsit,
de Lucius újabb fájdalomkiáltását hallva leengedte a kezét. Voldemort abban a
pillanatban Harry felé fordította a saját kezét, így a zöld sugarak immáron a
fiút támadták. Harry éleset kiáltva tántorodott az asztalnak, de szinte rögtön
ezután felvonta a maga pajzsát. Voldemort azonnal leengedte a kezét.
- Látod, ifjú barátom -
mondta, - jobb, ha hallgatsz a szép szóra. Az erőszak olyan durva
megoldás, nemde? Ráadásul fájdalmas is.
- Meg fogom ölni magát -
kiáltotta Harry.
- Ugyan, ugyan, ifjú
barátom! - húzta el a száját a Nagyúr. - Ez az előbb sem sikerült, pedig
igencsak próbálkoztál, ezt éreztem. Én pedig... de hiszen a saját bőrödön
tapasztalhattad, milyen az, ha én támadok. Pedig elhiheted, fiam, hogy
valódi erőmnek csupán a morzsáját mutattam meg neked, hiszen ha a
teljes erőmmel támadlak, már nem élnél.
Akármennyire dühös is volt
Harry, be kellett látnia, hogy Voldemortnak alighanem igaza van. Elkésett a
védekezéssel, és ha a Nagyúr valóban meg akarta volna ölni... Na, álljunk csak
meg!
- Miért kíméli az életemet?
- kérdezte gyanakodva.
Voldemort szeme
megvillant.
- Nocsak! - felelte
mosolyogva, miközben elgondolkodva méregette a fiút. - Úgy látom, nem csak erőd,
hanem eszed is van. Ezt már szeretem...
- Miért?
- Tudod, fiam - mondta
lassan Voldemort, - én szeretem a kihívásokat. Kihívások nélkül eltesped az
ember. Ellustul, elrenyhül. Kell valami, ami mindig készenlétben tartja. A
kihívások... kondícióban tartják az embert. És te... kihívás vagy
nekem.
- Azért, mert meg akarom
ölni? - csodálkozott Harry.
A Nagyúr finoman
elmosolyodott.
- A szolgáim naponta több
száz olyan őrülttel végeznek, akik meg akarnak ölni. Ilyesmivel nem foglalkozom
- tett a kezével egy elhessentő kis mozdulatot, mintha ezt a témát lesöpörte
volna. - Ellenben téged, ifjú barátom az tesz különlegessé, hogy tudsz valamit,
ami engem roppant módon érdekel.
- És mi lenne az? -
kérdezte óvatosan Harry.
- Az - hajolt előre
Voldemort, - hogy hol van a fehér mágusok bázisa.
- Nem tudom - rázta meg a
fejét Harry.
- Akkor te hol éltél
eddig?
- Én? Egy biztos helyen -
felelte zárkózottan a fiú.
- Na látod! - húzta
mosolyra a száját Voldemort. - Engem pontosan ez a biztos hely
érdekel!
- Belőlem ugyan ki nem húz
semmit! - jelentette ki nagy önbizalommal Harry.
- Ebben én a helyedben nem
lennék annyira biztos, fiatal barátom. Tudod, minden zárnak megvan a nyitja,
csak tudni kell, hogy hogyan nyissuk ki. A te nagy hibád, fiam, az a határtalan
jó szíved - mondta az utolsó szavakat végtelen gúnnyal a Nagyúr. - Magadat
akárminek hajlandó vagy kitenni, de azt nem bírod, ha mások szenvednek miattad.
Ez gyengeség, fiam, nagy-nagy gyengeség!
- Ha vele akar zsarolni -
intett Harry Lucius felé -, jobb, ha letesz róla.
- Ó, igen, az imént
tanújelét adtad már, mennyire közömbös vagy iránta - ironizált
Voldemort.
- Ha egy ma látott
öregember és az összes szerettem között kell választanom - húzta ki magát a fiú
-, akkor maga előtt sem lehet kétséges, hogy az utóbbiak mellett
döntök.
- Bizony ez könnyen
meglehet - forgatta meg az ujjai között a pálcáját Voldemort. - Éppen ezért nem
is állítalak ilyen döntés elé.
- Akkor meg mit akar tőlem?
- vált ismét gyanakvóvá Harry.
- Csupán annyit, hogy ne
hagyd el ezt a kastélyt.
- Hogyan?
- Úgyis kíváncsi voltál az
ősi fészekre, hát itt a lehetőség! Nagyapád lehetővé teszi neked, hogy bejárd
minden zegét-zugát, belenézhetsz a családi iratokba, megnézheted az őseidről a
festményeket... Ne mondd, hogy nem vágytál ilyesmire!
- Miért...?
- Én mindössze annyit kérek
tőled - vágott a szavába a Nagyúr -, hogy érd be egy darabig a kastéllyal. Ne
kívánkozz túl a falain, és ne is menj vissza az otthonodba. Ismerd meg a
nagyszüleidet és a kastélyt alaposan.
- Na jó, de...
Miért?
- Két hét - mondta kitérően
Voldemort. - Mindössze két hetet kérek tőled, Harry Malfoy. Be kell látnod, ez
nem egy teljesíthetetlen kérés.
Harry töprengő képet
vágott. Tétován Luciusra pillantott, de látszott, hogy a férfi ugyanolyan
érthetetlenül áll a Nagyúr javaslata előtt, mint ő.
Voldemort tovább ütötte a
vasat. Az ablak elé lépett, karjával maga mellé invitálta a fiút is.
- És nézd csak meg, milyen
hatalmas ez a kastély. Látnivalód lesz bőven! No és úgy tudom, még nem is
találkoztál a nagyanyáddal.
- Nem...
- Ezt a lehetőséget nem
hagyhatod ki! Kevés olyan gyönyörű és művelt úrinő akad ezen a világon, mint ő!
Ne hidd el nekem, hanem győződj meg róla magad!
- Na de miért jó ez
magának? - tette fel hirtelen Harry azt a kérdést, ami a legjobban
foglalkoztatta.
- Mondjuk azért, fiam, mert
hatni akarok rád a nagyvonalúságommal - mosolygott Voldemort. - Elkeserítően
kevés alkalmam nyílik ezt az oldalamat is megmutatni. Tudod, siralmasan csekély
azok száma, akik erre méltóak.
- Igen? És mégis hányan
vannak? - kérdezte kíváncsian Harry.
Voldemort töprengőn tette
össze a két kezét az orra előtt.
- Hányan is? Várjunk
csak... Ha jól számolom, pillanatnyilag te vagy egyedül. Nos, tehát áll az alku?
- nyújtotta természetellenesen hosszú ujjú, szikár kezét a fiú elé.
Harry lenézett a kézre,
aztán Voldemortra.
- És mi van, ha nem tartom
be? - puhatolózott. - Mi van, ha mondjuk most megyek el?
- Akkor? - mosolyodott el
szívélyesen Voldemort. - Ó, semmi különös! Csak megölöm a nagyapádat a
nagyanyáddal együtt.
Harryt úgy mellbe vágta a
válasz, hogy alig bírta megkérdezni:
- És ha végig
maradok?
- Akkor a hajuk szála sem
fog meggörbülni. - És amikor majd elmegyek két hét után?
- Akkor sem.
Harry belenézett azokba a
vörösen izzó szemekbe. A Nagyúr ugyan mosolygott, de semmi melegség nem volt a
mosolyában. Harrynek a hideg futkározott tőle a hátán. Lopva Luciusra
pillantott, de a nagyapja alázatosnak ható oldalpillantásokkal az urát
fürkészte.
Harry agyának minden sejtje
riadót fújt. Tudta, hogy Voldemort valamilyen csapdát állított, valamilyen
nagyon veszélyes csapdát, de nem tudott rájönni, hogy mit. Talán idő kellene
hozzá, hogy kiderítse. Nomeg... Egyfelől nem hagyhatta megölni a nagyszüleit,
másfelől valóban kíváncsi volt itt mindenre. Két hét? Hát majd
meglátjuk... Egy aprót sóhajtott, aztán döntött. Belecsapott a hullafehér
tenyérbe.
- Rendben van - mondta. -
Áll az alku.
- Örülök neki, Harry Malfoy
- vigyorgott szélesen Voldemort. - Szívből örülök neki.
Kezének szorítása száraz
volt és meglepően erős. Harry felkiáltott fájdalmában, de a Nagyúr még mindig
nem engedte el. Tenyerük találkozásából zöld villámok cikáztak elő, és suhantak
mindenfelé. Harry kínja mellett is megfigyelte fél szemmel, hogy a villámok a
kastélyt veszik körbe, mintegy kupolaszerűen. Amikor már teljes volt a kupola,
abbamaradt a villámlás, és Voldemort elengedte a kezét.
- És most, hogy ilyen
szépen megegyeztünk - mondta a férfi fölényesen lepillantva a kezét masszírozó
Harryre, - itt az ideje, hogy megismerkedj nagyanyáddal. Egy szolga majd
elkísér.
Csettintett egyet, az ajtó
kitárult, és egy alázatosan hajbókoló emberke lépett be rajta. Talárt viselt,
tehát nagy valószínűséggel varázsló volt, de a kétrét görnyedő háta világosan
mutatta, hogy a varázslói ranglétrán igencsak alacsonyan áll. Vagy... Ki tudja?
- gondolta Harry. - Voldemort közelében bármi megeshet.
- Valter - szólalt meg a
Nagyúr, mire az emberke csupa figyelem lett. - Kísérd el ezt a fiatalembert a
nagyságos asszonyhoz.
- Igenis - hajtotta meg
magát a Valter néven szólított emberke.
- És gondoskodj róla, hogy
minden kívánsága teljesüljön. Azt akarjuk, hogy jól érezze magát itt, ugye,
Lucius? - fordult hosszú idő után végre a főemberéhez.
Lucius haja még mindig elég
kuszált volt az iménti kínzás következtében, de ziháló légzése már régen
lecsillapodott. Most készségesen hajtotta meg a fejét Voldemort
előtt.
- Természetesen, Nagyuram!
Ahogy te akarod!
Voldemort biccentett, majd
egy kézmozdulattal kegyesen elbocsátotta Harryt és az emberkét. Valter
hajbókolva hátrált kifelé a szobából, de Harry nem mozdult.
- Akarsz valamit, fiam? -
vonta fel a Nagyúr kérdőn a szemöldökét.
- Nagyapa nem jön velem? -
kérdezte habozva a fiú.
- Nem. Nekünk még
megbeszélni valónk van. Majd vacsoránál találkozunk.
- Értem - bólintott Harry,
majd ő is távozott.
Alighogy becsukódott
mögötte az ajtó, a Nagyúr minden figyelmét Luciusra fordította. Átható
tekintettel fürkészte a főemberét, miközben ezt mondta:
- Akkor most lássunk végre
munkához, ha már így ölünkbe pottyant ez a lehetőség.
Folytatása követekezik
vissza
tovább
|