Egy esetben egy beteg nõ mellébõl kék fény sugárzott, amikor aludt. Ez több héten át rendszeresen megismétlõdött, s egy-egy alkalommal a fénykibocsátás több másodpercig tartott. Senki sem tudott rá magyarázatot adni.

Az asszonyt Anna Monaro-nak hívták, Olaszországban élt, asztmás volt. Mikor 1934-ben egy rohama közben elõször világított, azonnal szenzációvá vált a sajtóban, mint a ,Pirano-i világító asszony'. A kéklõ fényt filmre is vették, sok orvos is szemtanúja volt az esetnek. Egy pszichiáter szerint, a nõ testében jelentõs mértékben kifejlõdött elektromos és mágneses organizmusok okozták a fényt. Ezzel vajmi keveset világított meg a dologból. Egy másik orvos szerint abnormálisan magas volt vérében a kéntartalmú vegyületek szintje, éppen gyenge fizikuma és vallási buzgóságából fakadó böjtje miatt. Ezek a szulfidok aztán a természetes ibolyántúli sugárzás hatására kezdtek fényt kibocsátani. Még ha a fentiek igazak is, akkor sem magyarázzák, miért csak a nõ mellébõl, és miért csak alvás közben jelent meg a fény.

Világító emberekrõl az orvosi szakirodalomban, az egyházi mûvekben és a folklórban is vannak adatok. Számos toxikológiai tankönyv is foglalkozik a “világító sebek"-kel. Dr. George Gould és Dr. Walter Pyle Anomalies and curiosities of medicine (1897; Orvosi furcsaságok és anomáliák) címû enciklopédikus gyûjteményében is leír egy olyan mellrákos esetet, melyben a daganat annyi fényt bocsátott ki, hogy méteres távolságban látni lehetett az óra mutatóját.

Az egyetlen adatot egy különben egészséges fénylõ emberrõl, az English Mechanic 1869. szeptember 24-i számában közölt levélbõl ismerjük

Egy amerikai hölgy észrevette, miközben lefekvéshez készült, hogy jobb lába negyedik ujjának felszínérõl valami fény sugárzik. Dörzsölésre a jelenség csak fokozódott, és még tovább is terjedt a lábon fölfelé. Valami kellemetlen füst is felszállt; hiába tette az asszony vízbe a lábát, sem a fény, sem a füst nem szûnt meg. Még a szappanos mosás sem homályosította el a fényt. A háromnegyed órán át tartó jelenséget a férj is megfigyelhette.

A fényt kibocsátó állatokról, például a világító hernyóról és a szentjánosbogárról a tudomány azt állítja, hogy ezek a testükben lejátszódó kémiai reakciók révén világítanak - a folyamatban oxigén, luciferáz, luciferin és adenozin trifoszfát (ATP) vesz részt. De ez a kémiai reakció nem magyarázza meg, hogy emberek miért világítanak, így fennmarad a talány.

Hasonlóan rejtélyes a szokatlan elektromos vagy mágneses képességekkel rendelkezõ emberek esete is. Ezek az emberek, humán gyújtógyertyává vagy mágnessé válhatnak, zavart kelthetnek az elektromos berendezésekben, érintésükkel megrázhatnak másokat, magukhoz vonzhatnak tárgyakat.

Az ,elektromos emberek', - valószínûleg elkerülhetetlenül - a közfigyelmet is magukhoz vonzzák.

A Daily Mirror 1967. március 23-i számában jelent meg a történet Brian Clements-rõl, akit barátai csak ,Flash Gordonnak', ,Villanó Gordonnak' hívtak. Clements olyan erõsen töltve volt elekromossággal, hogy mielõtt bárkihez hozzáért volna, ki kellett sütnie töltését valamilyen fémbútoron. A Sunday Express az elõzõ héten (1967. március 19.) írt arról a szerencsétlen asszonyról, Mrs. Grace Charlesworthrõl, akit - 40 évi eseménytelen élet után - két éve elektromos ütések gyötörnek.

Elmondta: ,Néha ezek megpenderítenek, és éjszaka elkezd a fejem rázkódni, mintha légfúrót használnék. Az egyik nap szikrák rohangáltak a falon.'

Valójában ezeket a furcsaságokat csak Mrs. Charlesworth észlelte; a férje csupán alkalmanként búgó hangokról tudott.

Egyáltalán nem meglepõ, hogy az ,elektromos emberekrõl' a legtöbb feljegyzés orvosoktól származik. 1869 januárjában egy szülést levezetõ orvos (St. Urban, Franciaország) számolt be arról, hogy az újszülött mindenkit megrázott, aki csak hozzáért, és ujjaiból világító sugarak eredtek.

A XIX. századból még látványosabb esetekrõl is tudunk. Vincent Gaddis Mysterious fires and lights (1967; Titokzatos tüzek és fények) címû könyvében hármat is említ. Az egyik 1889-ben, Frank McKinstry-vel történt, aki Joplin-ban az USA Missouri államában élt. Nagyon különös baja volt: akkora töltés volt benne reggelente, hogy állandóan mozognia kellett. Ha csak egy pillanatra is megállt, akkor odatapadt a földhöz és csak egy segítõkész járókelõ közremûködésével tudta elmozdítani a lábát. Egy halvány kis villanással megszûnt a vonzerõ. Ha megint megállt, újra elõjött.

Az emberi és az állati idegrendszer is termel elektromosságot - az elektromos angolna 500 voltos feszültséget képes leadni farkán át -, de az ,elektromos emberek' különlegessége, hogy erõs elektromos áramot képesek tárolni és leadni. Ez a képesség gyakran az egészségi állapottól függ. A betegség nem önmagában, hanem az anyagcserefolyamatok és más fiziológiai mûködések megváltoztatásán keresztül játszhat szerepet. Meglepõ esetet közölt Dr. Julius Ransom, a New York-i állami börtön fõorvosa 1920-ban. Harmincnégy elítélt ételmérgezést kapott. A lábadozás idõszakában egyikük feltekert egy darab papírt és megpróbálta eldobni, de a papír szorosan a kezéhez tapadt. A vizsgálat kimutatta, hogy ez az ember, csakúgy mint betegtársai, nagy statikus elektromosságot hordozott magában. Ki tudták téríteni az iránytût, egy felfüggesztett acélszalagot pedig meg tudtak lengetni úgy, hogy a kezüket hol közelebb, hol távolabb vitték tõle. A jelenség a gyógyulással együtt eltûnt.

Arra is vannak bizonyítékok, hogy az ,elektromos ember' különös jelenségében atmoszférikus és földmágneses tényezõk is szerepet játszanak. Jól példázza ezt az ,igen tiszteletreméltó hölgy' esete, melyrõl Dr. Willard Hosford számol be az American Journal of Science (1838) hasábjain. Az ideges, visszahúzódó 30 éves hölgy Orford (New Hampshire) egyik kiemelkedõ személyiségének volt a felesége. Két éve akut reumában és egy ,diffúz neuralgiának' nevezett ismeretlen betegségben szenvedett.

Az elektromos jelenség 1837. január 25-én kezdõdött valami furcsa érzés kíséretében. Éppen a fivére arca felé nyúlt, amikor, mindkettejük meglepetésére, szikrák pattantak ki az ujjaiból. Ha egy vastag szõnyegen állt, jól láthatóan és hallhatóan, a kezéhez közel esõ tárgyakba szikrák csaptak át; fényesek voltak és ráztak érezte õ maga és mindazok, akiket megérintett. A meleg idõjárás (20 fok) kedvezõ feltételeket teremtett a jelenség létrejöttéhez. Ilyenkor percenként körülbelül négy, 4 centiméter hosszú szikra jelent meg. Hat hét múltán az elektromos töltés a betegségekkel együtt elmúlt.