Epilógus – „Akik eltemették a múltat”

Lariska a szirt szélén állt. Hosszú hajába belekapott a szél. De ő csak állt és a horizont felé nézett. Maga köré fonta a karjait. Érezte, hogy valami szörnyű érzés fojtogatja… de nem akart törődni vele. Ő nem fog sírni, mint egy drágalátos hercegnőcske, vagy kislány. Ami volt elmúlt. És ő itt van egyedül. De valami a szíve mélyén váltig állította, hogy Tahu vissza fog térni egyszer. Érezte… remélte.

-          Ég veled Tahu… - suttogta Lariska. – az utunk most elválik… de remélem nem örökre.

Ezzel Lariska elfordult és ellentétben a látomással, amit Nidhiki mutatott neki, elindult vissza a sziget belseje felé. Az Árnyékos maga hivatta… ez ritka dolog, és neki olyankor mellette kell lennie. Sentrakh-nak nyoma veszett… Lariska titkon azt remélte, hogy belehalt abba a hatalmas tűzörvénybe, ami végigsöpört a kikötőn. Persze ennek sajnos igen kicsi az esélye. Inkább gondoljunk a jelenre… mint mindig. És ezzel Lariska elindult, hogy átírja a sorsot, amit a Végzet Maszkja megjósolt neki.

Tahu arra ébredt, hogy tengeri szellő fújja az arcát és friss levegő jut a tüdejébe. A Sötét Vadászok szigetének áporodott, ódon levegője után… ez mámorítóan édes volt. Mikor kinyitotta a szemét, elsőre rögtön visszacsukta. Egy felhő sem volt az égen és a két nap csak úgy ragyogott odafenn.

-          Magához tért! – kiáltotta Hahli.

Tahu felült. A színe még nem volt olyan egészséges mélyvörös, mint általában, de már kezdett az élénk-piros felé közelíteni. Ám ekkor kér erős kar fonta át a nyakát két oldalról és jobbról Lewa, balról Pohatu vigyorgó arcát látta.

-          Idehallgass, testvér! – nevette Pohatu és közelebb, húzta Tahu fejét. – Ha még egyszer így ránk hozod a frászt, megjárod! Világos?

-          Világos. – nyögte Tahu vigyorogva. – csak ne fojtsatok meg.

-          Ostoba!

Mindenki a hang felé nézett. Kopaka lépett oda Tahu elé.

-          Ostoba! – ismételte meg. – iszonyú nagy kockázatot vállaltál! Mindannyinkat veszélybe sodortad!

Mindenki feszülten hallgatott.

-          Kopaka…

-          Magadat is! Kis híján meghaltál!

-          Kopaka… én…

-          Épp ezért – Kopaka belefojtotta Tahuba a szót és… halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. – örülök, hogy jól vagy.

Mindenki felnevetett. Tahu összekattintotta öklét Kopakáéval… majd mindenkiével. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindenkinek. Veszélyes és iszonyú kalandok voltak mögöttük… mégis túlélték.

-          Ahoj, testvérek! – kiáltotta Lewa a pilótafülkéből. – alagút a láthatáron!

Mindenki a hajó orrába gyűlt és meglátták a tátongó alagútnyílást, ami a felszínre, Mata Nuira viszi majd őket… haza.

A partnál lehorgonyozták a Lhikan II-t és a csapat kiszállt belőle. Ám ekkor Nidhiki és Krekka megálltak a hajó előtt. Mindenki értetlenül nézett hátra.

-          Hát… azt hiszem itt a búcsú ideje! – szólt Nidhiki nem kevés szomorúsággal.

-          Minek az ideje? – képedt el Tahu és odasietett. – mit beszélsz Nid! Hát nem jössz haza velünk?

-          Az a ti hazátok, Tahu. Az én sorsom nem oda kötődik. A ti dolgotok, hogy megóvjátok Mata Nui-t és a matoránt odafönn… én egész életemben idelenn éltem. Ide tartozom.

-          Nem mehetsz el! Szükségünk van rád! Te is Toa vagy!

-          Igen Toák vagyunk, de nem egy a végzetünk. A tiétek a matoránokhoz és a Nagy Szellemhez kötődik. Az enyém ide. Végre beteljesíthetem az álmaimat… felfedezhetek dolgokat, szabad lehetek… – majd nevetve hozzátette. – és mellesleg ígértem Krekkának egy fuvart, haza!

Mindenki sejtette ezt. Érezték, hogy Nidhiki nem marad majd velük örökké. Dehogy pont most és pont itt váljanak el…

Nidhiki sorra járta barátait és bajtársait. A matoránok között Jaller-re külön sort kerített. Megveregette a bátor matorán vállát és emlékeztette, hogy vigyázzon a maszkjára. Jaller még mindig nem tudta miről beszél, miért ilyen fontos a maszkja… de a Turagák sokat sejtetően mosolyogtak. Nidhiki tovább haladt és minden Toával összekattintotta az öklét, Tahunak megveregette a vállát, Takua előtt pedig, tisztelettel fejet hajtott. Mielőtt azonban beszállt volna a hajóba, Gali utána szaladt.

-          Várj! Azért… ha úgy gondolod, visszajössz… Ga-Koroban mindig lesz szállás neked!

-          És Le-Koroban! – kiáltotta hátulról Lewa.

-          Köszönöm. – mosolygott Nid.

-          Viszont látjuk még egymást? – kérdezte Gali.

-          Lehetséges. De ezt az alagutat zárjátok el! Tömjétek tele sziklával, ha kell!

-          Értem. Akkor a viszont látásra…

-          Azon leszek. De addig is… - odaállt Gali elé és mosolygott. – ha megbocsátasz… nem mehetek el anélkül, hogy ezt ne tegyem meg!

Gali kettőt sem szólhatott… Nid hosszan megcsókolta. A Turagák és matoránok összemosolyogtak… a többi Toa pedig Nidhiki felé ugrott. Ám Nid gyorsan beugrott a hajó pilótafülkéjébe és beindította a motorokat. Tahu kiabálását elnyelte a motorzúgás:

-          HÉ! Mit képzelsz, hogy csak úgy lesmárolod a húgúnkat!

Ám ekkor a jármű megfordult és elsiklott a tenger távoli határai felé. Nidhiki a pilótafülkében ült, Krekka pedig mellőle nézelődött. Gali esküdni, mert volna, hogy halja őket, amint egy víg nótát dalolnak, miközben a hajójuk eltűnik a távolban:

Hős Toa, egyet ne feledj,

Bár vár barátság, s otthon, meleg,

Szebb haza a tenger, s szabad ég,

Hol sok kaland vár, bármerre is mégy!

Nidhiki és Krekka így, ezt a kis dalt énekelve hajóztak ki ebből a történetből.

Ami a Toákat illeti, ők elindultak vissza az alagútban. Miközben haladtak és a fénylő nyílás a távolban egyre kisebb lett, arra gondoltak, milyen lesz ennyi kaland után hazatérni és az alagút lezárása után nyugodtan élni tovább.

Mikor kiértek az alagút túloldalán, egy hadseregnyi matorán várta őket. Egy pillanatig csend volt… aztán a matoránok tömege éljenzésben tört ki. Az alagút bezárása nem tartott sokáig. A Toák odaálltak a járat szájához. Öklüket felé nyújtották és mindegyikből egy színes sugár csapott ki. Kristályos protodermisz keletkezett a járat egész hosszában, színültig megtöltve azt. Hamarosan az alagút helyén egy hatalmas kristályfal maradt csupán. Ekkor Rukii, Ta-Koro faragója, ismét felült Tahu nyakába és egy feliratot, majd fölé egy rajzot faragott a kristályba. A „VIGYÁZAT!” feliratot és fölé az Árnyékos miniatűr mását.

-          Mestermű! – húzta ki magát büszkén Rukii.

-          Ahhoz képest, hogy sosem láttad – szólt Tahu. – valóban.

-          Pontos volt a leírásod!

Az ezt követő napon és éjszakán, egész Mata Nui a Toák visszatérését és az újra beköszöntött békét ünnepelték. Jaller és öt társa egyből középpontba kerültek. Hirtelen sokkal nagyobb felhajtás övezte az ő történeteiket, mint Nuju Turagáét. Tahu már ötödszörre volt kénytelen végighallgatni, ahogy Jaller mesél és Kongu, meg Hewkii előadják a jelenetet, papírmaszkokat viselve és fabotokkal hadonászva.

-          Aztán hirtelen megjelent maga az Árnyékos! Hétfejű sárkány képét öltve magára, a Toák ellen indult. Ott álltunk szemtől-szemben a Sötét Vadászok kegyetlen vezérével. A Toák és ő elkeseredetten harcoltak egymás ellen, félelmetes erőket villogtatva. Ez alatt én és öt társam a Turagákat védelmeztük tíz hatalmas termetű Sötét Vadász ellen.

„Legutóbb még csak hét volt – vigyorgott Tahu magában. – az Árnyékosnak meg csak három feje volt.”

A mulatozás több mint három napig tartott. A Toák nagyszerűen érezték magukat. Ekkora megkönnyebbülést még soha nem jelentett számukra, hogy hazatérhetnek. A Toák a hátsó sorban ültek, miközben a tűztáncosok szórakoztatták a közönséget. Minden pont olyan volt, mint azon a bizonyos ünnepségen, mielőtt Lariska és Voporak megjelent… Tahu gyorsan elkergette a gondolatot. Próbált nem gondolni Lariskára. Egy dolog azonban megkülönböztette ezt az éjszakát a másiktól.

-          Szerintetek, merre jár most Nid és Krekka? – szólt Pohatu.

-          Azért hiányoznak! – sóhajtott Gali.

-          Főleg Nidhiki, mi húgocskám? – szólt nevetve Onua.

-          Hé! Fogjátok vissza magatokat!

A testvérei nevettek. Gali kétségbeesett arcot vágott és tiltakozóan felemelte a kezét.

-          Nincs közöttünk semmi! Nem is volt!

-          Persze, Gali! Persze! – nevette Pohatu.

A Toák nevettek… kivéve Galit, aki duzzogva maga köré fonta a karjait.

Tahu emlékezett. Ott állt a sziklakiszögellésen a Lávazuhatag felett és a szörfdeszkáját a földre támasztotta. Gyakorolhatna… mint azelőtt. Gyorsan elkergette a gondolatot. Akkor annyira lelkes volt. De most már jobban örült volna, ha semmit nem tud… ha nem tud úgy harcolni, mint egy Sötét Vadász. Talán idővel elfelejti majd… ebben bízott!

-          Elég ebből! – mordult fel, büszkén magasba vetve a fejét.

Elrugaszkodott a szikláról és nekiugrott a lávafolyónak. Zuhanás közben maga alá kapta a szörfdeszkát és zuhanás közben ráillesztette a hullámokra. Hátradőlt és megmarkolta a deszka két szélét. Pár méterre a zuhatag aljától elengedte és vízszintes helyzetbe rántva a deszkát, felállt rajta. A deszka ráesett lapjával a lent továbbfolyó lávára és egy zökkenéssel lebegni kezdett rajta. Tahu érkezéskor behajlította a térdeit, így biztosan megállt rajta. A láva továbbhömpölygött. Tahu élvezte a forróságot, ami körülötte sugárzik. Meghajtotta a deszkát. Előre dőlt, hogy gyorsabban suhanjon. Egy hatalmas hullám nőtt mögötte, de ennek csak örült. Hátrahúzta a deszkát és felsiklott a hullámra. Játszott vele… egy S-betűt írt le rajta, ahogy a deszkája siklott. Aztán felgyorsult, ugyanis a hullám teteje kezdett előrebukni. Tahu átsiklott a láva-alagúton és pont időben bukkant ki a túloldalán. A hullám előrebukott és beleveszett a zuhatagba. Tahu ekkorra már elérte a Tűz-tavát és Ta-Korot. Itt már lelassult a láva és egy idő után meg is állt a tóban. Tahu jobbra-balra dőlt, hosszú S-betűket rajzolva deszkájával a lávába. Kikormányozta a partra és végül megállt. Leszökkent róla és a karjait magasba nyújtva, mint egy atléta, széles mosollyal meghajolt nem létező közönsége előtt.

-          Köszönöm, köszönöm! – nevette. – igazán megtisztelő!

Ám ekkor tényleg tapsot hallott. Jaller állt az egyik sziklán és mosolyogva tapsolt.

-          Hé, Jaller… bocs, nem láttalak!

-          Mint mindig, most is meg tudtalak lepni Toa Tahu! Szép siklás volt!

Tahu leült, hogy kifújja magát. A sport jó dolog. Eltereli a figyelmet a gondokról. Arra ösztönöz, hogy az adott pillanatra összpontosítsd a figyelmedet. Ám Tahu amint partot ért, újra érezte, hogy a múlt gondjai a vállára ülnek, és gonoszan bökdösni kezdik. Folyton Lariskára gondolt, hogy mi lehet vele. Nem hagyta nyugodni, hogy talán bántják a lányt, ha kiderül, hogy ő hagyta megszökni őket. Hiányzott neki… egyre jobban!

Akkora űrt érzett magában. Furcsa volt újra otthon lenni és a régi módon élni, mintha semmi sem történt volna. Olyan volt, mintha az egész kaland, csak egy lidérces álom lett volna.

-          Még mindig Rá gondolsz? – kérdezte hirtelen Jaller.

-          Hogy? Tessék…?

-          Arra a nőre… Lariskára? Úgy láttam… fontos neked…

Tahu nem akarta bevallani, de tényleg nem tudta kiverni Lariskát a fejéből.

-          Honnan veszed?

-          Hát… az ünnepség óta egész nap itt vagy és vagy százszor lesiklasz a Zuhatagon.

-          Segít felejteni. – rándította meg a vállát Tahu.

Jaller látta, hogy a Toa nagyon elkeseredett. Persze… neki is furcsa volt hazajönni és visszaállni a régi feladataira. Reggel arra ébredt, hogy az a Piraka áll fölötte megint az ostorával… de persze kiderült, hogy csak álmodta. Aztán dörömbölni kezdtek az ajtón. Jaller felkapta a dárdáját, a hátára vetette a dobó-diszket és kirobbant az ajtón:

-          Mi az?! Ki az?! Hol támadnak?!

Az Őrt – egy piros Pakaris ta-matoránt – orrba vágta a kivágódó ajtó és elterült a földön. Az orrára szorította egyik kezét és ijedten, értetlenül meredt a teljes harci készültségben lévő Jaller-re.

-          Jaller… öhm… egy szekér beragadt az Onu-Koro Országúton, és kérik, hogy segítsünk.

-          Oh… ja… persze… menjetek. – hebegte Jaller.

Maga is belepirult az emlékbe. Még pár perccel később is szent meggyőződése volt, hogy még mindig az életért fut azon a sötét szigeten… mit akar ez az Őr egy beragadt szekérrel?! Aztán pár pillanattal később tudatosult benne hol is van, és mi is történik. Nagyon szégyellte magát, de volt egy olyan gyanúja, hogy egy darabig még nem fogja kiheverni a kalandot.

Ekkor egy ga-matorán tűnt fel az ösvényen. Jaller felismerte, ahogy közelebb ért: Macku volt az, és rövid nézelődés után odasietett Tahuhoz és hozzá.

-          Toa Tahu – szólt kicsit kifulladva. – a többi Toa összegyűlt Ga-Koro tengerpartján és kérik, hogy gyere!

-          Miért? Mi történt? – ugrott fel Tahu. – valami baj van?

-          Nem mondták.

Tahu felkapta a kardjait és futásnak eredt. Jaller izgatottan nézett utána. Talán megint történni fog valami és végre kizökkennek ebből a semmittevésből! De inkább ne… nem lenne jó még egy ilyen kaland. Csak rosszat tett mindenkinek…

Mikor Tahu futva megérkezett Ga-Koro tengerpartjára, már az összes Toa ott volt. Ám nem úgy tűnt, hogy bármi baj lenne. Mindenki háton feküdt a tengerparton és süttette magát a napon. Takua aranypáncélja úgy csillogott, hogy aki sokáig nézte, belekáprázott a szeme.

-          Mi történt? – szólt kifulladva. – valami baj van?

-          Nyugi Tahu! Nincs semmi baj! – csitította Takua.

-          Csak úgy gondoltuk… mind úgy gondoltuk, hogy jobb lenne beszélnünk a történtekről. – szólt Gali.

Tahu értette, miről van szó. Ő is leült a partra és kinyújtózott.

-          Tényleg hiányzik Nidhiki és Krekka! – szólt Pohatu.

-          Igen. Ha itt lennének, nem láttűnne úgy, hogy az egész csak egy lidérccsúf álom volt! – szólt Lewa. – azért én megkérdeztem volna jópár dolgot Nid-től! Például miért nem szóbeszél levélnyelven, mint minden le-matorán!

-          Vajon még mit taníthatott volna nekünk? – kíváncsiskodott Pohatu.

-          Szerintem nem igen akart ő már semmit tanítani, Pohatu… - szólt komoran Tahu. – inkább azért fohászkodjunk, hogy megtalálja a békéjét és végre beteljesítve az álmait boldog lesz. Biztos jól esik majd neki, azok után a szörnyű évek után…

Egy ideig mindenki csendben volt, majd Tahu hirtelen felült.

-          Ennyi lenne? Minden hiába volt?! Miért kellett mindennek megtörténnie?

-          Talán a sors akarta. – rándította meg a vállát Kopaka.

-          A múltból mindig okulni kell! – kezdte Onua. – a történelem a legjobb tanítómester! Nekünk, pedig az a dolgunk, hogy okuljunk a múlt hibáiból!

-     Már megint kezdi... - sziszegte Lewa és behúzta a nyakát. - már elmehetne Turagának!

-          Ez mit jelent pontosan Onua? – szólt Pohatu.

-          Hogy most még szorosabban össze kell fognunk, mint bármikor! – szólt Gali. – Azért járt valami jóval is ez a kaland.

-          Mivel? – Tahu meglepődött.

Ugyan mi jót tett volna velük ez az eset?! Majdnem meghaltak? Igen! Majdnem elpusztul Mata Nui? Igen! Ő Tahu, majdnem mindenkit elárult? Igen…

-          Megtanultuk becsülni és tisztelni egymást. – felelt Gali.

Mindenki egyetértően bólintott és elmosolyodtak. Tahu úgy érezte, egy kő esik le a szívéről. A Toák körbe álltak és karjaikat átvetve egymás vállán, összeölelkeztek. Nem csapat voltak már… hanem egy család. Igazi testvérek.

-          Temessük el a múltat, hogy könnyebb legyen… ebben igazatok van! De közben vigyázzunk, hogy ne temessük el azokat az értékeket, amiket tanított nekünk!

Ekkor egy alacsony, piros alak jelent meg a parton, tűzbotjára támaszkodva. A Toák örömmel fogadták körükben Turaga Vakamát. A Turaga pedig elmosolyodott:

-          Örülök, hogy így gondoljátok Gali. – bólintott. – és igazad van! A múlt szörnyű titkokat hordoz, de meg kell tanulnunk szembenézni velük!

-          Mondd csak Turaga! – szólt Pohatu. – most mi lesz? Mármint… most vége a munkánknak?

-          Ejnye Pohatu! Azt hittem már megtanultad, hogy a Toa-munkának sosincs vége! – nevette Lewa.

-          Igen, azt hiszem itt az ideje a bővebb történeteknek! – szólt Vakama.

-          Mesélj, Turaga! – kérte Takua. – mesélj el mindent!

Sok-sok éve mikor a világ még ifjú volt, Mata Nui létrehozott két szigetet, ahol a matoránok boldogan élhettek. Metru Nui városát, amit a matoránok maguk építettek fel és a legendás Arthaka Menedéket, aminek helye örökre feledésbe merült a nép számára. Ezért Mata Nui kiválasztotta a száz legbátrabb matoránt és hatalmas harcosokká, változtatta őket. Ezeket a harcosokat Toáknak nevezte el és azt a kötelességet adta nekik, hogy az életük árán is védelmezzék a matoránok életét, míg a nép rá nem lel az ősi útra és el nem jut Arthaka biztonságába…

Hamu és por… köd szállt le az éjszakával együtt. Súlyos léptek döngtek az egykori kikötő maradványai között. Egy magas, sötét alak közeledett az életnagyságú Sentrakh-szoborhoz. Az Árnyékos végigmérte a kőtömböt. Lariska csendben állt mellette és nem szólt. Az Árnyékos előrenyújtotta kaszaszerű botját és megérintette vele a szobrot.

-          Ki sötét kőből születtél, és a halálban éltél,

Kőtestedből, ím új életre keljél!

A kántálás közben olyan volt a hangja, mintha egy visszhangos teremben beszélne. Sentrakh alakja vörös-fekete fényben kezdett égni. A kőből újra fém lett. Csak egy helyen maradt meg a kő darabja… a szívkő helyén. Ezt a darabot körbefogta az a vörös-fekete fény és úgy maradt. Sentrakh hirtelen fellélegzett… mintha mindjárt megfulladna. A földre bukott. Az Árnyékos és Lariska csak nézték.

-          Uram… - köhögte Sentrakh. – köszönöm…

-          Nem érdemelted meg. – felelt hidegen az Árnyékos. – kudarcot vallottál.

-          Igaz, uram… - hajlongott Sentrakh. – tégy velem, amit akarsz…

-          Vezekelni fogsz, méltó módon. Mondjuk egy hónapig tartó éhezéssel az egyik cellában. Nem fogsz éhen halni, mivel nem halhatsz természetes halált, de szenvedni fogsz.

Lariska gyomra kicsit összeszorult a büntetés hallatán és látszott, hogy Sentrakh-nak sem tetszik éppen… de kénytelen elfogadni.

-          Azt hiszem tovább büntetés felesleges, mivel a Fény Toája már megadta, amit megérdemeltél.

-          Köszönöm… uram…

-          Addig, amíg a büntetést töltöd, Lariska átveszi a helyedet.

Ahogy Sentrakh dühösen felpillantott a nőre, Lariska csak bájosan rámosolygott. Ez viszont felért egy hasba-szúrással. Az Árnyékos a tenger felé fordult és a távolba meredt.

-          Lebecsültük ezt az új Toát… és ez súlyos hiba volt. – majd elszántan, de halkan hozzátette. – De többször már nem követjük el.

Ezzel az Árnyékos elfordult és lassú léptekkel elment, vissza a sötétségbe, ahová tartozik. Lariska követte őt, de lopva hátrasandított Sentrakh-ra. A testőr csak ült és maga elé nézett. Közeledő büntetésére gondolt… és arra, miképpen bosszulhatja majd meg.

VÉGE