Tündérek
Árnyas páfrányrengetegben Egy tündéri hölgyre leltem: Pókfonál-selyem ruhája Virágdíszes, s lesi-várja, Szálljon le az éj.
Mellette lágy zöld mohára Fektetve pólyás babácska, Haja éjfél, hó a bőre, Vár a hölgy, alkony ha jönne, Szállna le az éj.
Ültem csak szavam-szegetten, Meghökkent-kába fejemben Az járt, vajon hogy köszöntöm? S szólt a hölgy: "Ó, kegyes őr Ön, míg leszáll az éj."
"Eltévedt Ön?", tudakoltam, "Honos e páfrányvadonban? Csillag, hold mást ide térni Lát majd?" Mosolyg csak, s becézi A tündérbabát.
Szunnyadt a csöpp, vallott a hölgy: Varázs a Tenger és a Föld. Súgott bűvös ó igéket. "Állnak bölcsnek és merésznek, ha leszáll az éj."
"Nekem szánta?" Mosolyogva Csöpp babáját karba vonta. "Hogyne", mondta, "jutalomnak, Mert velem várja a holdat az égboltra fel."
Megszállt gondolat, seregnyi, S hallok egy lovast neszezni Ott a páfrányrengetegben: "Hallasz-e, én szép szerelmem?", Tündérhang kiált.
Tündérúr, venyigemezbe', Fényes kardot, tőrt szegezve Tér a páfrány sűrűjébe, S kihagy a szívem verése, Mert nézése zord.
Vak homály, madár se zöngél, Már a hegy fölébe hold kél. A magány egyszerre rám szállt. "Ne féljen, ki jó barátság Magvát elveti."
A hölgy mosolyogva intett. Homlokán pántot feszített Tündökletesen a hold. "Ugye megjutalmazod?", Kérlelte urát.
"Hű őr, barát szív szerint." "Ők ős ellenségeink!", Tündérúr szól. S hölgye: "Ő nem! Páfránybölcsőnk védte hűen!! Ura mosolyog.
"Van hát, ki javunk akarja." Mint messzi harang a hangja. Gyűrűt ujjáról levesz: "Már e földhöz hangol ez, S varázshoz."
Sápadt köve, mint a hold. Légen át manó dalolt, Úr és hölgy nyeregbe hágva A páfrány közt lóhalálba Engem otthagyott.
Mondják, tündér sose jár itt, De hangjuk fülembe játszik, Ha páfrány közt pihenek, Bűvige mind, amelyek A hölgytől valók.
Ura gyűrűjét viselem, S a föld varázst ont nekem. Úrral, hölggyel elcsevegnem Jó a páfrányrengetegben Titkosan.
Van varázs? Nekem bizony van. Ha a nap leáldozóban, Föld ereje szívemben, S tudom, nem bocsát el engem, Úr és hölgye, nem.
/D. J. Conway/
|