Rohanás az őrület felé

-         Takarodj! Azonnal tűnj el! – ordítom magamból kikelve az ajtó felé mutatva, de te meg sem motsszansz, csak nézel rám a gyönyörűen csillogó zöld szemeiddel- Nem hallod?? Tűnj el, a fenébe, takarodj!! – kezdek hangos zokogásba, miközben te óvóan magadhoz ölelsz, mire én csak püfölöm mellkasod.

-         Csss… - csitítgatsz, de ezzel csak még jobban felhergelsz.

-         Takarodj te rohadék! – s kitörök lágy szorításodból – Menj már! – megpofozlak, de továbbra is szikarul állsz egy helyen. – Miért kínzol? Miért nem hagysz már békén, a rohadt életbe!!

Ruglak, ütlek, rád hullajtom könnycseppjeim, de továbbra sem csinálsz semmit... A falig hátrálok és összekuporodom a földön. Átkarolom térdeim és lassú ringatózásba kezdek. Ne menj el… ne hagyj el… Maradj még… Hiába nézek fel, már nem vagy ott. Sosem voltál, csak a képzelet rohadt játékát űzi velem…