Készült: 2006-05-27 12:30-13 óra közt.

Megjegyzés: Depresszió - Tagadás c. számból részlet a címe.

-         Nézz rám! – mondod, de nem tudok rád nézni. – Nézz a szemembe! – ismételed meg és megsimítod kezem.

Felemelem tekintetem, és szemünk találkozik. Érzem, ahogy enyémben a könnycseppek lassacskán összegyűlnek. Nem merek pislogni; félek, hogy kibuggyanna, és végig folyna arcomon. Nem akarom, hogy gyengének láss. Ennyire.

-         Nem hagyhatom ott… Nem élné túl! – folytatod, s én újra poharamat kezdem pásztázni.

-         Egyszer a büdös életbe, ne azt nézd, hogy mi a jó másnak, hanem ami Neked!

Elgondolkozol, de nem szólsz rögtön, csak lágyan megrázod a fejed.

-         Akkor mondd azt, hogy tűnjek el… Tűnjek el végleg… - nyelek egy nagyot; megpróbálom eltűntetni azt az óriási gombócot a torkomból, ami annyira szúr, hogy a beszéd nehezemre esik. – Nem hallasz tőlem többet. Nem keverem össze az Életed.

-         Ez nem megoldás! – mondod határozottan.

-         Tudom. – belekortyolsz kávédba, és a cigarettádból szívsz egyet. – Találkoznunk kell… - nyomod meg az utolsó szót, mire én halványan elmosolyodom. – Nem hidegülhetünk el egymástól…

Dobd ki… Dobd ki!! – ismételgetem magamban, de te hajthatatlan vagy. Nem szakítasz vele… Nem mutatom, de belül üvöltök, zokogok és félek. Miattad. Tőled.

-         Nincs kedved eljönni kirándulni vasárnap? – hitetlenkedve nézek fel… Összekeversz a barátnőddel…

-         Tessék? Kivel?

-         Hát unokatesómmal, a nőjével és akkor velem meg ugye Te! – első megdöbbenésemtől szólni sem tudok. – Libegőzni, meg ilyenek…

-         Ohh… Aranyos vagy, de… Bocs, de nem… Mert most érted… Nagyon kívülállónak érezném magam… - óvatosan bólintasz.

-         Kár…

-         Igen…

Egyszerre nézünk a fali órára, s szavak nélkül is tudjuk; itt az idő, menni kell. Lassan bújok cipőmbe, te oda lépsz mellém.

-         Gyere, hagy öleljelek meg! – majd nyújtom kezeim feléd, s te elfogadod.

Csak pár pillanatig állunk, egymás karjaiba bújva, vágyakozva. Mikor szétválunk, kicsit nézzük egymást, s vad csókba törünk ki. Rövid, de pótolhatatlan. Kinyitod az ajtót, s kilépünk. Nevetgélve sétálunk a búcsú helyéig, de semmi sem a régi. Mosolygok, de lelkem hatalmas súllyal nyom a mélybe. Valahányszor csak arra gondolok, más ölel, más csókol… Szívem összeszorul, és sötét némaságba burkolózom. Eljött a szét válás ideje, nem tudom látlak e még valaha. Üres puszit nyomunk egymás arcára, majd hátat fordítva, két irányba megyünk tovább. Visszaszólsz, de nem értem, csak rád mosolygok, s elsétálok.