Megjegyzés: Ugyan annak a személynek, aki mostanában ürességgel tölti ki az életem.

Készült: 2006. április 23. 22:00 körül

Nem múlt el. Soha nem is fog. Nem vagy nekem való. Ahogy villámlik és mennydörög, egy madár gyorsan suhan át az ég alatt, csőrében szalmaszállal, siet a vihar elől. Az elől, ami már régen megtalálta és a hatalmas esőcseppeket nem kerülheti el. Ahogy én sem a szerelmet. Amit irántad érzek. Meredten nézek a távolba, de nem látlak téged, se semmilyen apró jelet… A remény mégis kionthatatlanul ott ég vérző szívembe. Vajon megérdemelsz-e? Nem hiszem… Senki se érdemelni ennyi könnycseppet, vágyat, sóhajt – mindhiába.

Szállni szeretnék. Messze a föld felett, gondtalanul, a szél szárnyán.

Megcirogatsz… Megfogod a kezem… Egy hajtincset arrébb raksz arcomból. Kinyitom a szemem, és te nem állsz előttem. Nem cirogatsz. Nem fogod a kezem. Nem rakod a tincset arrébb szemem elől. Csak a szél játszott velem… Hagyta, hogy egy egész pillanatig bele éljem magam a hazugságokba.

Zsebre rakott kézzel, unalmasan sétálok az elhagyatott sötét utcán. Mindenki alszik, hisz már lassan a hajnal köszönt a városra. Nem tudom mennyi lehet az idő. Nem is érdekel… Egyszer csak hallok valamit. Valami mást… Valami szokatlant… Valami rég hallottat. Egy madár… Édesen csicsereg, köszönti az álmos reggelt. Csak egy pillanatra bambulok el a számomra oly kedves hang hallatára, mire feleszmélek már kettő, három is énekel. Köszöntik a tavaszt… Hát eljött… Itt a tavasz, a remény évszakja. Álmosan rúgok arrébb egy ártatlan kavicsot, majd erőt véve magamon elmosolyodom. Szerelem, szerelem? Kellesz nekem! – suttogom bele a hajnalba. A madárkák elnyomják vontatott sóhajom, s én továbbra is zsebre tett kézzel, de immár mosolyogva és új reményekkel teli, haza felé veszem utamat.