Te Gyűlölt Szerelmem!

Megjegyzés: Szóismétlések nem véletlenek…

A hideg szél belekap hajamba, szemem elé fújja, s kezemmel rakom arrébb, hogy lássak is valamit. Vörös rózsát helyezek sírodra, amit a sűrűn eső hópelyhek szinte azonnal be is lepnek. Szememből könnycseppek törnek elő, amik ideérkezésem óta várakoznak, hogy szabadok lehessenek. Nem veszek elő zsebkendőt, hogy letöröljem, hisz azt akarom az erős szél kifújja, hogy fájjon. Azt akarom, hogy a fizikai fájdalom nagyobb legyen a lelkinél. Hiába tudom, ez lehetetlen hisz a te elvesztésed mindennél jobban fáj. Sosem kaptam Tőled, se többet, se kevesebbet, mint amire mindig is vágyhattam volna. Te voltál mindenem. Az életem, a halálom. És most, hogy itt állok sírod fölé állva, egyre erősebben körvonalazódik ki bennem a bosszúm édes terve. Tudom, hogy azzal, ha gyilkolok, semmivel sem leszek több azoknál, akik ezt tették veled, de karba tett kézzel nem nézhetem, ahogy mások végzik el helyettem. Nekem kell lépnem. Már az sem tart vissza, hogy te nem akarnál így látni. Semmi sem érdekel. Nincs életem, nincs halálom. Gyűlöllek Perselus Piton, amiért itt hagytál ezen a mocskos világon, s halálodkor nem rántottál magaddal.

Elegem van! – fakadok ki, s a földre rogyok, fejemet bevágom, aminek következményeképp csillogó-piros vérem a frissen leesett fehér hóra csöpög. Márcsak tompán érzékelem, ahogy egy alak oda rohan hozzám, átfagyott testemre teríti kabátját, kezébe kap, s lágyan mondja:

- Ne aggódj, Hermione! Nem lesz semmi baj… Kimerültél… Hermione… - becsukom szemem, s végkimerültségemben elvesztem eszméletem…