Gyertya2017.11.09. 20:35, Gréti
Egyszer valaki azt mondta a teológián, hogy a lelkipásztorok olyanok, mint a gyertya: önmagukat emésztik el azért, hogy másoknak jó legyen. De az utóbbi időben elgondolkoztam rajta: tudunk-e úgy segíteni másoknak, ha közben mi magunk egyre csak emésztődünk? Ha felőröljük a lelkünket? Mert nekünk nincs, aki segítsen. Nekünk (hadd beszéljek E/1-ben) nem lehetnek problémáink. Tőlünk elvárják, hogy az életünk makulátlan és tökéletes legyen. És mindenekelőtt, a lelkipásztor otthonának a falai üvegből vannak. Legalábbis, ezt mondják. És persze, nem szó szerint értik, de attól még úgy gondolják, hogy így van. Pedig amúgy nem. Mert az emberek, a kíváncsi szemek csak azt hiszik, hogy látnak mindent. De nem látnak. Nem látják, milyen lelki folyamatok zajlanak le bennünk. Persze, azért sem látják, mert nem mutatjuk ki. Én legalábbis nem. De attól még sokminden nagyon fáj. Fáj, hogy ennyi tanulás után úgy érzem, sokan semmibe vesznek. Hogy sokan levegőnek néznek. Vagy esetleg lenéznek. Hogy mostanában nincs sikerélményem. Hogy úgy érzem, folyton csak kudarcot vallok. Hogy igyekszem, teszem a dolgomat úgy, mint azelőtt, lelkiismeretesen, körültekintően, alázatosan, de... Most ez ide nem elég. De mi több kellene? Nem tudok másmilyen lenni. Önmagamat nem tudom meghazudtolni.
Nem akarok gyertya lenni. Ilyen áron nem. Ez vajon önzőség? Nem lenne szabad így gondolkodnom? Nem tudom. De érzem, hogy emésztődök, hogy lassan felörlődöm, pedig még csak 24 éves vagyok. És nem akarom. Nem akarok kiégni idő előtt.
Megijedtem. Félek. Belül sírok, kívül mosolygok. Közben meg tudom, hogy a felhők mögött süt a Nap, és Istennek mindennel célja van. A kérdés csak az, hogy pontosan micsoda?
|