16. Két kígyó

Piton hirtelen már nem is tudta felidézni hogy hány napja – éjszakája ült Stella ágya mellett.

Az idő felfüggesztődött, megszűnt, nem számított…

nem evett, nem aludt, ez eszébe se jutott, csak görcsös akarással figyelte a lányt, aki mozdulatlanul feküdt, fakó, szürkés arcszínnel, fekete hajtincsei szétterültek körülötte mint egy különös fekete nap sugarai, csak a keblén alig láthatóan emelkedő vékony takaró árulta el, hogy még lélegzik.

Sápadt arca beesett, behorpadt és így hosszú, vékony orra feltűnőbbé markánsabbá vált, mint azoknak, kiket hosszú, súlyos betegség dönt ágynak. Körmei lassan lilás színt öltöttek.

Időnként bejött Médea Spiridon, összeaszalódottabban mint bármikor, vizes ruhával letörölte Stella homlokát, megnedvesítette ajkait és valósággal elzavarta a varázsót.

–Menjen, pihenjen le néhány órát, nem ülhet itt egyfolytában. Hiszen már napok óta itt virraszt, a végén még megbetegszik.

Ilyenkor Piton felment a szobájába, ruhástól végigdőlt az ágyon, de nem aludt. Úgy forogtak a gondolatok az agyában, olyan intenzitással, hogy valósággal égtek, mintha láza lett volna.

Szívét jeges rémület szorította össze, és valahol nagyon belül egy hang üvölteni kezdett.

Elveszve, tehetetlennek érezte magát, mintha az eddigi létének biztos talaja kicsúszott volna a lába alól. Elveszve a labirintusban… Vagy talán sikerül megragadnia mégis Ariadné fonalát?

Hiszen a labirintus útvesztő, utak kereszteződése. Aki vállalta, hogy belép a labirintus szentélyébe, annak rá kell találnia a kivezető útra, az egyetlen járhatóra, a keresztutak közül.

A beavatottnak meg kell tanulnia tájékozódni a holtak hazájában is, anélkül, hogy eltévedne, hiszen ez is egy kapu, mely a túlvilág felé vezet.

A labirintus útja iniciatikus út, a lélek útja, mely az én legbelsejébe vezet. A belső, rejtett szentélybe. Éppen itt és most, az érzelmekkel és ezek erejével való szembenézés, amit eddigi élete során olyan gondosan került.

Már nem számolta hányadszorra szállt le az est, amióta Stella az életéért, lelkéért harcolt. Talán ő is. Ebben nem volt olyan bizonyos. De a labirintus lelki útvesztője eddig sosem tapasztalt mélységű tükörbenézésre késztette. Kísérteties volt szembenéznie önmagával így. Önarcképének ismeretlen dimenziója nézett vissza rá, félelmetes súllyal e képzeletbeli tükörből. Ez nem játszma volt, vagy ha igen a sorsnak az a szakasza, amikor a játék holt–súlyossá komolyodik, mert már maga a lét a tét. És a felelősség annál  súlyosabb, mert nem az ő léte fordul meg a kockán.

Kinn mind sűrűbbé és sűrűbbé vált a szürkület, a hullámok halk moraja, sirályok éles rikoltása. A feltámadó és erőre kapó esti szél megrezegtette a fehér függönyöket és … Piton azt hitte, hogy a fáradságtól káprázik a szeme…De nem, nem… Stella alig láthatóan megmozdult és kinyitotta a szemét.

–Hol vagyok? – súgta.

–Stella! Stella! – hajolt fölé a varázsló. –Hallasz engem?

–Severus …– tekintett rá csodálkozva a zöld szempár – mi történt?

–Ó, végre – ragadta meg a kezeit és saját kezeiben szorongatta, csókolgatta őket.

–Mi baj van? Megvan a fehér kígyó ereje? –nézte meglepetten a boszorkány. 

–Jól vagy? Semmi bajod? – faggatta izgatottan, szavait szinte meg sem hallva a férfi.

–Miért? Mi történt? Nem kaptátok meg az elíxirt? – pillantott körbe egyre zaklatottabbá válva Stella is. –Dumbledore hol van?

–Dumbledore? –nézte Piton, nem tudva betelve látványával. –Már egy hete, hogy elutazott.

–Egy hete? –ült fel Stella olyan hirtelen, hogy megszédült, és egy percre kénytelen volt lehunyni a szemét.

–Téged önkívületben hoztalak ki a szentélyből …és mostanáig nem tértél magadhoz.

A boszorkány szótlanul mélyedt el a férfi bársonyos tekintetében, aztán egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után szólalt csak meg. Nagyon halkan mondta:

–Igen, most már emlékszem – suttogta – … sötét volt és nagyon hideg … és az az örvény le akart rántani …és én csak hulltam, hulltam lefelé…

De aztán, egy erős kéz megfogott…

Elakadt az idő, csak egy lélegzetvételnyi ideig, egy másodperc töredékéig, Stella eszméléséig. Az istennő elengedte papnőjét. Oldás és kötés.

Új kötés született a két mágus között. Vagy talán csak a régiek megerősítése? Súlyosabb minden földi kötésnél, mert odafenn, a magasabb síkokban jött létre.

–Ti akartátok így… – nézte őket az istennő, – a két kígyó. De ők nem vették észre, mert egymás szemébe merültek. Az istennő pedig ott volt, alakja a falra vetült ki, fényesen.

Stella a férfi szemébe és kezébe kapaszkodott, és erősen megszorította. Piton föléje hajolt, a nő a nyakába csimpaszkodott, és szorosan hozzábújt, mint aki menekül valami szörnyűség elől.

–Ó, Sev – súgta könnybelábadt szemmel – milyen jó, hogy itt vagy, velem.

A férfi erősen magához szorította a drága teremtést, és a hajába lehellt egy csókot, aztán csak belehullott a rég nem látott smaragzöld szempárba, tekintetük egymásba fogózott, fogta – ölelte egymást…

Forró csókban forrtak össze, melyben benne volt az őket megérintő elmúlás kétségbeesése, de az egymásratalálás öröme is…

Piton kiemelte az ágyból, mely szinte a koporsójává vált, és karjaiban tartva forgatta meg kitörő örömében…

–Nem engedlek el többé soha – gondolta.

Aztán a következő percek, órák már összefolytak a tudatában, egymásratorlódtak az események.

A nagyanyja szemében felvillanó öröm, amikor bekiáltották, és ő bizonytalan léptekkel elébe sietett, Piton ölelő karjai, ahogy hátulról támogatják…A gyertyákkal díszített, fehér damasztterítős asztal, a metszett poharakban megcsillanó, mélyvörös, édes bor…

Aztán, amikor tisztuló tudattal felébredt, a hasadó hajnal fénye árasztotta el a szobát. Felült, s a körülötte levő gyanús csöndet figyelte, mely valahogy idegennek tetszett.

A távoli falióra ketyegése, madarak pityegése, de valakinek a mindent betöltő jelenléte hiányzott…

–Severus… – suttogta, de nem kapott választ. De nemsokára, halkan suhogó talárban, nagyanyja lépett be.

–Jól vagy, kislányom?

Stella csak bólintott, de továbbra is kutató tekintetét hordozta körbe, valakinek a jelenlétét vagy legalább annak nyomait keresgélve. De minden a megszokott volt, kivéve a távoli asztalkán az elixírt őrző kelyhet …

–Piton professzor elment, ha őt keresed. – szólt a nagyanyja, unokája tekintetét követve.

Stella felriadva nézett rá.

–Még nem is hajnalott, amikor elindult. Nagyon sietett, de azt mondta, elköszönt tőled.

–Hát akkor nem álmodtam – nyillalt a Stella lelkébe, és hirtelen olyan űrt érzett, mintha kiszakítottak volna belőle valamit.

–Stella – súgta a meleg, bársonyos hang. – Nekem most mennem kell. Hiányom már eddig is gyanút kelthetett, nem időzhetek tovább. De várlak mihamarabb Londonban…– és belecsókolt a tenyerébe.

És mielőtt a boszorkány teljesen felébredt és válaszolhatott volna, már kisuhant a szobából. Nem szerette a búcsúzkodásokat. Most különösen nehéz lett volna búcsút venni…

–És én? – kérdezte egy hang legbelül. – Mi lesz velem, nélküle? – és jeges rémület markolta meg a szívét.

Mintha lelke összevegyült volna férfi lelkével, és az most távoztával elvitt volna belőle egy darabot.

Hiszen tudta ő, hogy Pitonnak el kell mennie, és nemcsak a Roxfort miatt, hanem más sokkal félelmetesebb kötelezettségek is várnak rá, csak az elmúlt hetek eseményeinek a sodrában ez valahogy a háttérbe szorult, nem számolt vele.

Sápadtan lépett az ablakhoz, és feltépte szárnyait, mélyet lélegzett az éles hajnali, sós levegőből.

Nagyanyja árgus szemekkel figyelte, de nem szólt. Ő sem.

–Valami baj van?–kérdezte sokára.

–Nem nagymama, mi lenne? Jobban vagyok…–és emlékszem most már, hogy elköszönt.

Hogy is beszélhetne arról, amit érez? Kimondva ezek az érzések túlzottnak, szinte giccsesnek hatnak.

Mit is  mondhatna? Hogy úgy érzi kiszakad a szíve?

Nem mondott semmit, ott állt háttal a nagyanyjának, az ablakkeret szélébe kapaszkodva görcsösen és a tengert nézte. Miközben sírni, kiáltozni szeretett volna…

–Nem vagy te még jól – mondta csendesen a nagyanyja – nemsokára megérkezik Mavrosz gyógyító, ő majd megvizsgál. Maga Daidalosz is őt ajánlotta. –Ezt nem lehet csak úgy kialudni, ami veled történt. A gyógyítóknak is fehér holló az ilyen eset, generációk is eltelnek, míg egy ilyen esettel találják szembe magukat.

A többiről hallgatott, bár nagyon jól látta, hogy Stella mennyire elsápadt Piton távoztának a hírére. Nem merte faggatni ebben az állapotában.

Így csak sóhajtott és szó nélkül kiment a szobából.

Új nap virradt rájuk, de Stella észre sem vette, ahogy az óriás, vöröslő napkorong felbukott a tengerből.