15. fejezet

Út a labirintusból

Piton karjába kapta a boszorkány, pehelysúlyú volt számára, de most úgy érezte, iszonyú súlyt cipel,  a lelke nehezedett rá mázsányi súlyként …

A feltámadt hideg szél és eső éles korbácsként vert végig rajtuk. A felélesztett istennő éreztette jelenlétét és hatalmát.

Éles sziklák között ereszkedtek le a tengerpart felé, emlékezetükre bízva magukat. Egy rossz lépés a meredek ösvényen és a tengerből kiemelkedő sziklák között lelték volna végüket. Piton nem gondolkozott, minden idegszálával arra koncentrált, hogy drága terhével épségben leérjen a csónakhoz. Így szerencsére csak jóval később ötlöttek fel benne, amikor felidézte ezeket az órákat, annak az emlékezetes papirusztekercsnek a sorai, melyeket az a bizonyos Perimosz jegyzett fel:

’’Sértve Labirintus Úrnője csendjét,

A mélybe zuhan, s neve is utána.’’

Olyan volt az egész, mint egy rossz álom.

A tenger ijesztően hullámzott és eddig még soha nem látott hatalmas fekete hullámok csaptak át a csónakon. Erős szélvihar korbácsolta fel újból – és újból a haragos tengert. Csónakjuk, bármely pillanatban felbillenő lélekvesztőként, állta még a támadást. Őrültségnek látszott, az érkezéskor a sima tengeren biztosnak tűnő csónakkal, most a viharban nekivágni a tengernek, hogy elhagyják Kérosz sziklás, kopár szigetét.

Mégis kockáztatni kellett, nem volt más kiút, nem volt miért időzni tovább ezen az elátkozottnak tűnő helyen, és itt Stellán sem lehetett segíteni. Legalábbis Pitonnak az a megmagyarázhatlan érzése volt, hogy minél távolabbra kerül Stella a szentélytől, annál nagyobb biztonságban tudhatja.

Maguk sem tudták hogyan, de nagy sokára, miután többször is úgy tűnt, hogy csónakjuk nem bírja tovább a hullámok dühödt ostromát, megjelent a krétai ismerős öböl.

Stellát a szobájába vitték, ahol Piton óvatosan az ágyára helyezte. Ugyanolyan halottsápadt és mozdulatlan volt.

–Hát igen –sóhajtott Dumbledore a boszorkányt szemlélve –az a bizonyos hiányzó láncszem …

–Severus, itt maradna vele? –fordult aztán a bájitaltan tanár felé, aki szótlanul állt.

–Nem lenne jó magára hagyni ebben az állapotban…Én egy kicsit elfáradtam, felmegyek a szobámba átgondolni a történteket, hátha valami hasonló esetre bukkanok.

Piton kifürkészhetetlen arccal nézett felváltva Stellára és Dumbledorra.

–Ez csak természetes, felesleges is volt megkérdeznie. Gondolja, hogy most tudnék máshol nyugodtan üldögélni?–suttogta alig halhatóan. Majd hirtelen felugrott, az ablakhoz lépett és olyan erővel markolta meg egy szék támláját, hogy az megroppant ujjai alatt.

–Nem kellett volna engedni! –kiabálta. –Én kezdettől fogva elleneztem!

Dumbledore visszafordult az ajtóból és a varázslóra nézett, akinek most ugyanolyan holtsápadttá vált az arca a tehetetlen dühtől mint a Stelláé.

–Ezen nem segít semminemű bájital, sem semmiféle általunk ismert mágia! És ha ebben az állapotban marad az rosszabb a halálnál is…

–Igen, sajnos úgy tűnik, hogy Miss Spiridonnak a lelke az asztrálsíkon maradt – vetette élénk, kék tekintetét az ősz mágus a professzorra. –Ahonnan valami úton – módon vissza kéne téríteni…

–De kérem Severus, nyugodjon meg, ha lehet…Azzal sajnos nem segít sem rajta, sem a helyzeten, ha hagyja, hogy elhatalmasodjon magán a düh… Bár tökéletesen megértem…– tette hozzá egy pillanat múlva.

–Én sem fogok aludni ma éjjel. – folytatta – és nagyon remélem, hogy rátalálunk valami megoldásra.

Piton nem válaszolt, egy darabig fel – alá járkált a szobában, nem törődve a rátapadó csuromvizes talárral sem. Majd visszült a Stella ágya elé, és hosszú percekig nézte. Egy csettintésére fellobbant a mécses, fénye rávetült a nőre.

A boszorkány csodálatos papnő ruháiban volt, melyekről a vízcseppek eltűntek, mintha nem is ázott volna meg. Ruhája a fényben különös reflexeket vetett. Hosszú, fekete haja kibontva terült szét körülötte, mintha a ravatalon feküdne – riadt fel gondolataiból a varázsló.

Arca különös, lárvaszerűvé vált, szeme alatt zöldes karikák húzódtak és valami sajátságos kifejezést öltött, amilyet az egyiptomi halotti maszkokon látni. Mintha önmaga halotti maszkja lenne – fürkészte Piton, és ez a gondolat alattomos tőrszúrásként fészkelte be magát az elméjébe.

Sok halált látott ő életében. Kegyetlent és szelídet. Halottak egész sora kísérte végig az életét. Ellenségek és bajtársak, férfiak és nők, a halál nem válogatott. Különösebben már nem rendítette meg, hozzátartozott ahhoz az életformához, amit ő felvállalt. Igen, voltak különösen fájdalmas veszteségek, pótolhatatlanok, de hozzá kellett szoknia a gondolathoz.

De most úgy érezte, ez már sok volna, hogy ezúttal nem tudná elviselni, hogy ezt a rendkívüli teremtést is elveszítse.

Erre a gondolatra olyan tehetetlen düh fogta el, hogy szinte ölni tudott volna. Lázasan keringtek a fejében a gondolatok, felállt s újból járkálni kezdett, miközben az óra mutatói  kérlelhetetlenül vitték előre a perceket.

Stella állapota változatlan volt, mintha valóban már nem élne.

–Az elixír – villant hirtelen az eszébe – a fehér kígyó ereje! –Hogy is nem jutott eddig az eszébe, hiszen ezért volt minden. Felmegy érte Dumbledorehoz – gondolta, de szinte ebben a pillanatban valami megcsillant a félhomályban. A tömör aranyból készült kígyós kehelyt, az ősz mágus, észrevétlenül a Stella asztalára helyezte. Mint akit megillett.

Piton óvatos mozdulattal leemelte a kelyhet  és belenézett. Az elixír most mélyvörös színben csillogott és mintha önmagában fortyogott volna. A mágus, kezében a kehellyel odalépett a nőhöz, hogy megitassa egy kis elixírrel. De ez reménytelem próbálkozásnak látszott, a boszorkánynak ugyanis minden tagja halotti merevségbe dermedt. Piton hangtalanul átkozódott, és elővette a pálcáját: Invito! – suttogta, és néhány perc múlva az utazótáskája lassan beszállt az ajtón. Rövid, de éles arab tőrt vett ki belőle. Sóhajtva odalépett a nőhöz, hogy a tőrrel megpróbálja szétfeszíteni a fogsorait, melyeket olyan erősen szorított össze, hogy lehetetlen volt, akár néhány cseppet is, a szájába önteni.

Így végre sikerült néhány cseppet a vörös, bugybérokoló, és mégis hűvős elixírből a Stella szájába önteni.

Aztán leült és várt. Ártani biztos nem árthat, – töprengett – de hatása ismeretlen s így bizonytalan volt. Jó néhány perc múlva úgy tűnt, mintha valamelyest visszatért volna színe. Óvatosan a kezébe vette a kezét, a pulzusa tapinthatóbbá vált, de az a halotti hidegség nem tűnt el.

–Merlinre! –gondolta a varázsló. –Halálra fagy itt nekem! –szétnézett, és néhány kecskeszőr gyapjútakarót terített  rá.

De teltek a percek, az órák, már lassan derengett a hajnal, és a boszorkány állapotában nem mutatkozott semmi változás. Továbbra is eszméletlen és jéghideg volt.

Piton ekkor egy hirtelen kétségbeesett késztetésnek engedve, gyöngéden felemelte a nőt, az ölébe vonta és karjaiba zárta, hogy saját testének a hőjével melegítse fel a hideg és dermedt testet.

Aztán már nem emlékezett semmire, minden olyan ködössé vált. Félálomszerű bódult állapotba zuhant, és már éles reggeli fény hasított át a függönyökön, amikor felriadt.

Út a labirintusból

Olyan szép, derűs nap virradt fel, mintha az előző éjszaka és a vihar csak rossz álom lettek volna.

Erre azonban, ha egy percnyi kétsége támadt volna, rögtön rácáfolt a karjai közt, a keblén nyugvó Stella és a kehelyben mélybíborszínben csillogó elixír.

Piton óvatosan visszafektette a párnájára a boszorkányt, miközben feszülten vizsgálgatta. A halotti, jeges dermedtség már eltűnt róla, és most inkább aludni látszott. De hiába rázogatta a kezét, paskolta az arcát és bármilyen kétségbeesetten szólongatta, választ nem kapott.

Aludt, de igen veszélyes, álomtalan, végtelennek tűnő álmot, melyből ki tudja lesz–e felébredés.

Mikor később Dumbledore lement a hálószobába, Pitont már ott találta a széken ülve.

–Mi a helyzet? –kérdezte Dumbledore, odalépve a boszorkány ágyának a lábához. –Igen, úgy látom a pulzusa normalizálódott, de csak nem tér magához.

–Severus, úgy gondolom, most már értesíteni kellene a nagyanyját! Az éjjel nem mertem, de most már úgy látom, van valami remény, és tovább nem halogathatom, hiszen már várja a híreket.

–Jöjjön, – indult kifele – küldjünk egy baglyot Médea Spiridonnak és közben iszunk egy teát.

–Nem tudom, hogy csinálta barátom,– nézett aztán Pitonra, – de nem is fontos, a lényeg, hogy most már látok rá esélyt, hogy állapota visszafordítható legyen.

Piton szótlanul, de kétkedően csóválta a fejét.

Hamarosan visszatértek a Stella szobájába. Dumbledore egy darabig nézte, majd végigsimított a kezén és az arcán. A lány kicsit megmozdult, hánykolódni kezdett:

–Severus …– lehelte, de látszott, hogy nincs magánál. Piton közelebb lépett az ágyhoz.

–Itt vagyok. –suttogta.

Ekkor Stella hirtelen kinyitotta egy pillanatra a szemét, rájuk nézett, de látszott, hogy nem látja őket. Kinyújtotta a kezét Piton felé, aki megfogta azt, de erre a nő olyan erővel kapaszkodott belé és szorította meg, hogy elfehéredtek az ujjai.

A varázsló kérdőn Dumbledorra nézett:

–Hát maradjon vele, Severus. Médea úgyis nemsokára megérkezik. 

Piton csak ült és szótlanul nézte, miközben az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogyha elengedi a nő kezét, örökre elveszíti. Stella ujjai úgy fonódtak az övére, mintha soha nem akarnák elengedni.

Nemsokára sötét taláros boszorkány hoppanált, egyenesen a nappaliba.

–Hol van, Albus? – kérdezte fojtottan. Az öreg varázsló a szoba felé intett.

Médea belépett, nem szólt semmit, csak odaállt az unokája ágya mellé és szótlanul felmérte a helyzetet. Csak a redők mélyültek el az arcán.

–Igen. Ettől tartottam.–mondta sokára.

–Nos, fiam – fordult váratlanul Piton felé – hát harcoljon érte! Mi már itt nem tehetünk semmit.

A szerelem a legerősebb mágia. Azzal vissza tudja téríteni Athana útjáról. Különben Athana magával ragadja.

–Egek! –szólt aztán látva a Piton arckifejezését – én nem értem magukat angolokat, pedig a menyem is az volt, hogy ennyire visszafogják az érzelmeiket. Itt Görögországban, mi nem szégyelljük ezt!

Maga megbízható ember – folytatta aztán – mert ha valaki nem tiszta szándékkal, hanem önzéstől vezérelve lép be a labirintus szentélyébe, az nem éli túl. De látom, még az unokámat is sikerült kihoznia.

Az unokám szép és gazdag, sok kérője akadt. De magát szereti. Én megmondtam már, amikor megérkezett.

Hát mondja meg neki, hogy szereti és szüksége van rá. Ne engedje elmenni! A kígyós istennő labirintusából nincs visszatérés, csak ha van egy olyan erő, ami itt tartson.

Ez az asztrál világa, az érzelmek síkja, nem a mentál hűvös eszméinek, sem a kauzálsík precíz logikája.

A Nagy Anya felismeri az igazi szerelem hangját. Az igazi szerelem piros fonalán, mint valamikor Ariadné fonalával, a tévelygő lélek kitalál az elmúlás alvilágba vezető labirintusából.

Piton ekkor felnézett, de Médea már nem volt sehol és ő nem is tudta, hogy ezeket az utolsó mondatokat ő mondta–e vagy saját lelkének feltörő hangjai voltak.

*’’…szürke angyal lebeg a pokol fölött,

Léthe* vizét nem issza már soha,

Csak szárnyát mártja belé,

Hogy feledje a repülést.’’

                                    Boda Edit

Stella lelke két világ határán tétovázott. Úgy érezte csak hull, hull valami mély, fekete sötétbe, ahol minden súlytalanná válik, ahol már semmi sem számít, semmi sem fáj…

Minden olyan könnyű, légies lett, a problémák messze távolodtak…

Vakító, fehér átlátszó falú kristálypalota szemet kápráztató csillogása…Ő csak lépked, lépked és lábai nem is érintik a földet, csak lebeg…

Valahol, már nem is olyan messze, a palota közepén az istennő várja, fején a csodálatos korona, ruhája káprázatos, csupa csillogás. Körülötte sok más női alak, sarkukat verdeső kibontott hajjal, fehéren csillogó ruhákban, Athana papnői, akik az elmúlt sok száz év alatt szentélyeiben szolgáltak. Az istennő mosolyog, int felé, őt hívja… És ő nem fél, már egyáltalán nem fél, hiszen itt már semmi sem fáj…

Nagyon messziről érkezett egy hang, amely valahogyan olyan szívszorítóan ismerős, meleg és bársonyos volt: Stella! Stella!

                                                  *

Kizökkent az idő. A fogaskerekek csikorogtak. A naptár itt már érvényét vesztette, itt már nem emberi léptékkél mérték az időt.

Beleégett reinkarnációs emlékek végetérhetetlen, hosszú láncolata rémlett fel előtte. Magas, cilinderes férfiak szállnak ki egy batárból, apró, finom csipkekesztyűs női kéz legyezőt forgat; csörömpölő karddal oldalukon lóháton vágtatnak, fűzös, abroncsos ruhákban karcsú nőalak suhan le a csigalépcsőkön; az egyház anathémát mond ki rájuk, a háttérben máglyák lobbanak fel. Anyja, húga, szerelme…

–Boszorkányok ! Boszorkányok ! –üvölti a felhergelt, tajtékzó szájú tömeg. Az utcán meg akarják kövezni őket, rájuk gyújtják a házat…

Aztán megint változik a kép, páncélos lovagok, rózsakereszt titokzatos jelével: ’’Post 120 anno patebo!’’

A mosolygó, fátyol keretezte női arc annyira ismerős…

Míg újból felrémlik a fehér köves szentély, az elmúlt századok ködéből.

A színek, formák, helyszínek változnak, de Stella világító, zöld szemei, igéző tekintete, kedves mosolya ugyanaz maradt az idők végtelen sodrásában…

*,,Két szót kimondani egyszerű.

                (Nem szeretlek.)

Egyet kimondani nehezebb.

                   ( Szeretlek.)

Igen. Az Isten megint nélkülem marad.’’

Igen, igen szeretlek, szükségem van rád, mint eddig sosem, ne hagyj itt, kérlek.