8. A terv

Már késő este volt mikor az igazgató irodájába értek. A helységet lobogó fáklyák világították meg, az árnyékok ijesztő rajzolatokat vetettek a falra. Mintha nem is ugyanaz a helység lett volna, ahol nemrég a gyűlés zajlott.

–Miss Spiridon, Severus – foglaljanak helyett. Bocsássanak meg, hogy megvárakoztattam magukat, de a kis Potternek megint valami problémái vannak.

–Nem csodálom – morogta Piton, inkább önmagának.

Stella a legnagyobb erőfeszítéssel próbált nyugodtnak tűnni, bár még mindig az előbbi jelenet hatása alatt volt. Lopva Pitonra pillantott, aki karba tett kezekkel ült a mellette levő karosszékben, teljesen rezzenéstelen arccal, amiről lehetetlen volt bármit is leolvasni.

–Nos, kedves Stella, szólíthatom így, igaz? –hiszen úgy érzem, mintha nagyon közelről ismerném, – szeretném, ha megbeszélnénk néhány részletet, a tervet illetőleg. A kedves nagyanyja már említett néhány dolgot, de most önnel is szeretném megbeszélni.

Tehát a fehér kígyó ereje… Ehhez elsősorban az istennő megidézésére van szükség, ami csak a szentélyben lehetséges. Természetesen először is el kell oda jutni. - szólt az ősz mágus nyájasan, de Stellának úgy tűnt, fürkésző a tekintete.

–Igen, de hát ezt már gondolom tudja a nagyanyámtól. A szentély Kéroszban van, a kígyós istennő legelrejtettebb szentélye, a labirintus szentélye, ami ennek köszönheti létét. Nem hiába hívják így, – nézett a két varázslóra Stella, – mert önök vagy bárki is hiába tudja, hol található, soha nem találná meg a bejáratot. Ezt csak ketten tudjuk a jelen pillanatban a nagyanyám meg én. De hát a szentélyt én úgyis kinyitom, mert a szertartást nekem kell levezetni…

–Igen, ezt kell megbeszélnünk. Ahhoz, hogy az istennővel megteremtse a kommunikációt, meg kell őt idézni. Ehhez helyszínként a szentély szükséges, ahol az istennő szobra áll, amit  ’’életre kell’’ kelteni.

–Igen, bizonyos mágikus szavak segítségével és…

–A Khylkhór! –suttogta hamuszínűre vált arccal Piton. – Ettől tartottam. De hiszen ez a fekete mágiát suroló szertartás, Dumbledore. – hitetlenkedve hordozta végig  hideg, kutató pillantását rajtuk, míg vékony ujjaival a karosszék karjait markolta meg.

Iszonyú erőfeszítésébe került, hogy ne veszítse el az önuralmát.

– Nem egészen, Severus. – felelte megfontoltan az igazgató. – Nagy felkészültséget igénylő és ezért bizonyos veszélyeket rejt magában.

–Ha nem csalódom,  – folytatta hidegen Piton – , tudtommal az idéző mágus akaratával és bizonyos mágikus szavak segítségével életre kelti a szobrot, de ehhez a szertartás idejére saját asztráltestét kell a rendelkezésére bocsátania.

–Ismerem a szertartást, Severus – mondta Stella higgadtan – nagyon jól, minden részletével tisztában vagyok.

–Így erre az időre lényegében elhagyja a fizikai testét, és ha nem sikerül ’’lebontania ” a Khylkhórt, akkor az átveszi felette az hatalmat – fűzte tovább szavait fagyos nyugalommal a bájitaltan tanár, de a feszültség már szinte tapintható volt a helységben.  – Így a lelke nem tud visszatérni a testébe, hanem lebeg, tulajdonképpen a halálnak egy neme, de rosszabb mint a halál.

–Tisztában vagyok a kockázatokkal.

–De hát ez őrültség … – mondta már szinte suttogva Piton, és egy ér kidagadt homlokán s lüktetni kezdett  – én nem…

–Severus! – szakította félbe Dumbledore, – én is jelen leszek, én közvetítem az istennőnek a kérelmet, és arra akartam önt kérni, hogy ön is jöjjön velünk, legyen jelen a szertartáson. Nemcsak azért mert már régóta ismeri Miss Spiridont, hanem mert jobbnak látom, ha ketten leszünk és önt a megfelelő személynek tartom, hogy jelen legyen.

Pitonnak villant egyet a szeme:

–Rendben, ott leszek, de engedje meg Dumbledore, hogy megmondjam, hogy én nem értek egyet ezzel a tervvel. De természetesen ön dönt, és ha Miss Spiridon ezt vállalja – és súlyos, fekete pillantását Stellára vetette, – én nem tehetek semmit ellene.

Stella, aki addig, amíg a két varázsló vitatkozott, olyan szótlanul ült köztük, mintha nem is róla lett volna szó, felnézett és hangtalanul bólintott, de kerülte a Piton tekintetét. Ő már magában elvégezte a döntést.

–Hát akkor megbeszéltük. Az előkészületek még egy jó ideig eltartanak, gondolom jó néhány hetet igénybe vesznek. – és Stellára pillantott, aki helyeslőleg bólintott. –De amikor minden készen áll, önök majd  jó előre értesítsenek minket.

S bár ősz aggastyán mosolyogva nézett körbe, az élénk kék szemek a lelkekben olvastak, ezt  kettőjük közül azonban egyikük sem vette észre.

                                                    ***

Alig szürkülött, amikor Piton elhagyta a Roxfortot. A Tiltott Rengeteg felől élesen rikoltozó vadmadarak csoportja röppent fel és a Roxfort tornyai irányában tűnt el a horizontról.

Szinte észrevétlenül jött el a búcsú napja. Piton csak most döbbent rá, hogy tudta el kell válniuk, hogy milyen űr marad a boszorkány után. Az, hogy elérhető közelségben tudta, valamiféle biztonságérzetet adott.

Színek, képek kavarogtak benne, míg nagynénje házához közeledett. Tavasz volt, galagonyabokrok virágoztak, patakok csobogtak, vízesés morajlott, fenyvesek suhogó hangja, gyantás lehellete. Régen múlt vakációk, a gyermekkori emlékek… És mindenütt Stella, nevető szemei, csilingelő kacagása átrajzolódva minden emléken.

Aztán a felnőtt Stella, világító zöld szemei, selymes fekete haja, meleg hangja, megejtő mosolya, Stella puha ajkai, kábító illata…

         Maya néni nyitott ajtót, aki nem is tűnt olyan meglepettnek, amilyennek mutatni akarta magát.

 – Stella fenn van még a szobájában – közölte unokaöccse kutató pillantását látva.

Piton halkan kopogott az ajtón. A boszorkány útiköpenyben volt, mosolygott, de a szemében ott bújkált a bánat.

–Kikísérlek – szűrte a fogai között a varázsló, és csak ennyit mondott, pedig szerette volna jól megrázni az előtte álló nőt, hogy tegyen le erről az átkozott tervről, szeretett volna könyörögni neki, hogy ne menjen el, szerette volna karjai bilincsébe zárni és örökre fogva tartani…

Egy őrült pillanatig úgy tűnt, megállt az idő, amint önmagukból kifordult lélekkel, lázas szenvedéllyel megcsókolták egymást.

–Nem, ne kísérj ki – bontakozott ki Stella zavartan Piton karjaiból, miközben a szíve úgy vert mint a riadt madárkáé, akit foglyul ejtettek.

–Jobb lesz így…

Lentről Maya néni hangja hallatszott, aki Stellát szólította, az gyorsan felkapta a kikészített bőröndöt, még egy búcsúpillantást vetett rá és kifordult az ajtón.

Piton még néhány percig bénultan állt a szobában, ahol minden Stelláról beszélt, a tárgyak még az ő érintését őrízték, a levegőben még érezhető volt az ő illata. Aztán egyszerre minden olyan üressé és értelmetlenné vált, a férfi érezte, hogy nem bír tovább egy percig sem maradni itt és kirohant. Egy nyitva felejtett fiókból az anyja képe mosolygott rá, de ő észre sem vette. A lelkében úgy visszhangzott valami.

’’Rossz voltam, s te azt mondtad jó vagyok

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.’’

                    Pilinszky: Átváltozások