Én így mondtam el:

váratlan zuhant elém
fáradtan hulló falevélként a bánat
árnyain egy szürke éjnek
hol a nappalok hírtelen múlttá válnak

avar készült a levelekből
holt remények ágya
csengő hang kélt a felhőkből
mint fényes Nap árnya

csavargó könny árkot vágott
földre hajló arcomon
felszántott föld otthont talált
barázdált homlokomon

zsibbadt ágak gyűrűjében
vad indák szorítanak
gyengéd, szép szavakra
lángoló vágyat uszítanak

rejtőznék a föld alá
fekete, nyirkos rögökbe
bújnék magasan szálló
izzadó, szürke felhőkbe

lépteim kidőlt fákon
hagynak sáros nyomokat
közben lelkemről próbálom lemosni
a száradt, sötét foltokat

csillagfényszilánkok
szétszórva hevernek a füvön
ami nem rég egy volt,
az most létezik külön-külön

csókom forraszt egybe
széttépett, elrongyolódott világokat
mégsem ismerem fel
szívemben őrzött égi boldogságomat

bolyongásaim egyszer
biztosan a végére érnek
kiegyenesednek jövőmben
az összecsavarodott létek