Azon a napon

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik másik. Korán kelt, mert el kellett érnie a buszt, amivel beér időben az iskolába. Még csak éppen hogy kezdett világosodni. A téli hideg még a radiátor melegén, és a jól szigetelt falakon keresztül is érezhető volt. Az óra csörgésére ugyan felébresztette, de percekig csak forgolódott az ágyában. Sosem szeretett fölkelni, és a gondolatai elég ködösek voltak ébredés után. Talán negyed órát is eltöltött még takarója barátságos melegében, amikor ránézve az órájára két dolog hasított a tudatába. Az első gondolatára rögtön kipattant az ágyból, mert ráébredt, ha nem siet, lekési a buszt. Ha pedig lekési a buszt, nem ér be órára, az pedig egyértelműen rontana a presztízsén és a kedvén is. Az ilyen pillanatokban mindig azonnal kitisztult az agya, és gyorsabban kezdett dolgozni. Csakhogy ez a nap egy dologban különbözött a többitől. Amikor végre mindent felfogott maga körül, tudatosult benne a második gondolata is.

Tudta, hogy azon a napon fog meghalni.

Ott állt egy szál alsóneműben, meredve maga elé, miközben agya szép lassan fölfogta az előbbi felismerését. Először azt gondolta, csak egy rossz álom utóhatása lehet, de többszöri átgondolás után rá kellett ébrednie: teljesen biztos a dologban. Az a nap az utolsó az életében.

Újabb percek teltek el, még ott gondolataiba mélyedve állt egyhelyben. Elmélkedéséből a nyíló ajtó, és az azon beszűrődő fény zökkentette ki. Az anyja állt az ajtóban, akinek feltűnt, hogy a fiú nem jött még ki a szobájából, holott már indulnia kéne.

– Ha nem sietsz, elkésel az iskolából! Kapd össze gyorsan a ruhádat, a tízóraid kint van az asztalon aztán nyomás!

Ezzel végleg kirázta fejéből a korábbi gondolatokat, és sietve összekapta magát. Felvette ruháit, bepakolta a tízóraiját, és még indulás előtt eszébe jutott, hogy aznap egy másik könyvet is kellett vinni, mint amilyet az egyik tárgy elvárt volna. Gyorsan berakta a könyvet, fejben ellenőrizte gondolatban minden dolgát a lépcsőházban lefelé menet, majd kiérve az utcára sietve indult a buszmegálló felé.

Becsöngettek, és a fiú lihegve rohant föl a harmadik emeletre, hogy még időben beérjen első órára. Beérve gyorsan ledobta kabátját és táskáját a padjához, köszönt a barátainak, majd leroskadt a székébe.

– Megint elaludtál? – kérdezte a padtársa, amolyan közhelyként.

– Olyasmi. Majd szünetben elmondom. – felelte biccentve az ajtó felé, ahol már lépett be a tanár.

Az óra megkezdődött, és a középiskolás diákok zűrzavaros hangulatában teltek a percek, a tanár minden próbálkozása ellenére is. A fiú az osztály jobbjai közé tartozott, jó tanulmányi eredmény, szinte soha semmi fegyelmezési probléma. Elöl ült így a tanár figyelme nem is igazán irányult rá, miközben – néha kiabálva egy sort – megpróbálta a nebulók fejébe verni az anyagot. Ő viszont szokásaival ellentétben most nem az órára figyelt. Gondolatainak középpontjában a reggeli felismerése állt. Sehogy nem tudta megérteni, mi lehetett az a hírtelen megvilágosodás.

Minden hitetlenkedése ellenére azonban a gondolat továbbra is ott volt benne, és biztosra vette, hogy nem tévedett. Azon a napon fog meghalni, és semmit nem tehet ellene. Tollát az ujjai közt forgatva nézett kifelé az ablakon. A nap már nagyban kúszott föl az ég tetejére, de a sugarait feltartották a felhők, melyekből lassan szállingózni kezdett a hó.

Tél.

Ez volt az első gondolata, ahogy kinézett. A tél hűvös, akár a halál. A fák leveleiket rég elvesztették, a madarak elhagyták a vidéket, és minden csendes volt. Mély merengésében még az osztály zsibongását sem hallotta. Minden nyugodt volt. A szemközti épület egyik ablakában egy fehér macska ült a párkányon. Farkát lógatva dorombolt álmában – legalábbis a fiú így gondolta. „Békés ez az évszak. Lassan szállingózik a hó, senki sem siet odakint sehová. Nem is tudnának, az utak és a járdák eléggé eljegesedtek. A repülőket sem látni most a felhők miatt. Az a macska is olyan nyugodt. Semmi gondja, semmi dolga nincsen. A halál hideg?”

Merengéséből ismét felzavarta valami; az óra végét jelző csengő.

A szünetben szótlan volt, nem pakolt el semmit, nem evett egyáltalán a tízóraijából, egyre csak a padlót bámulta. Barátai próbáltak néhányszor hozzászólni, de nem figyelt föl egyszer sem, így hát hagyták. Elvonultak beszélgetni, hülyéskedni, megtárgyalni az órák anyagát, megkérdezték ki mit nem értett és mit igen. Ő csak ült, és egyre csak ugyanazon a témán törte a fejét.

Nemsokára becsöngette, és jött a következő óra, ami ugyanúgy telt el, mint az előző. A macska még mindig aludt, az emberek lassan hömpölyögtek a közeli főúton, az autók óvatosan közlekedtek. Sehol nem volt egy apró rés sem a vastag felhőrétegen, ami ontotta magából a hópelyheket. Telt az idő, odakint pedig annak ellenére, hogy alig délfelé járt az idő, egyre sötétedni kezdett, a havazás pedig egyre erősödött, egyetemben a széllel. Negyedik óra közepére szabályos hóvihar alakult ki az utcán, elvéve minden valamennyire is izgalmas képet az érdeklődők szeme elől.

Most, hogy nem igazán tudott kifelé nézni, megint csak lefelé meredt, és egyre csak elmélkedett. „Tudhat az ember ilyet előre? És ha tud, változtathat rajta? Hogy kezeljem? Félni kell tőle? Milyen lehet utána? Amiben biztos vagyok, az úgy is lesz? A halál hideg?”

Mire ismét észbekapott, már az osztályban volt az irodalom tanár, a többiek pedig épp fölállni készültek. Csatlakozott hozzájuk, laza vigyáz állásba állt, és komoran szemezett a parkettával. Az óra elkezdődött, és ő gondolatai között vergődve néha jegyzetelt egy keveset. Úgy érezte semminek sincsen így jelentősége, hiszen vége lesz. Nem tudta miért erőltesse akár egy kicsit is magát, de puszta megszokásból írt tovább.

Éppen csend lett, miután a tanár lediktálta egy szöveg befejező mondatát, és annak utolsó szavait írták az osztálytársai, amikor hangosan felszólalt.

– Tanár úr! Maga mit csinálna, ha biztosan tudná, hogy a közeljövőben meg fog halni?

Az osztályban az előbbinél is nagyobb csend támadt. Senki nem értette hogyan jött ez a kérdés.

– Nem egészen értem, hogy kapcsolódik ez a témához.

– Mit tenne, ha tudná, nemsokára meghal?

– Nem tudom biztosan. Még nem gondolkoztam el ezen soha. De majd óra után megbeszéljük.

A válasz végén a fiú fölállt, és elkezdett bepakolni a táskájába. A tanár már éppen rá akart szólni, amikor megszólalt a nap utolsó csengője az osztály számára. Sóhajtva pakolt el maga is, ahogy a gyerekek felbolydulva siettek mind hazafelé, el az iskolából. Az irodalom tanár, miután mindenét eltette, a fiú helyére nézett, hogy megbeszélje vele az előbbi kérdést, de az már távozott.

Lassan, egykedvűen sétált a járdán, a cipője orrát nézve. Igazából nem érdekelte mit tenne a tanára a helyzetében. Azt akarta tudni ő mit tegyen, de azt nem mástól tudja meg. Sétált, egyik láb a másik után, céltalanul a városban. A vihar valamelyest alábbhagyott, de a csípős hideg szél így is arra kényszerítette, hogy nyakát behúzva zsebre tett kesztyűs kézzel járja az utcákat. „Más is tudja, mielőtt bekövetkezik? A nagymama tavaly halt meg, de nem beszélt ilyesmiről. Én beszéltem valakinek róla? Nem hiszem. Ha más is tudná, megváltozna? Ha mást tennék, mint teszek, elkerülhetném. Ezt miért nem tanítják az iskolában? A halál hideg?

Eszébe jutott valami. Sétálás közben zsebéből elővette mobiltelefonját, előkereste anyja számát, és megnyomta a zöld gombot. Nem tudta, hogy kicsöng-e, nem a kijelzőt nézte, csak el fölötte. Sétált, egyre csak ment előre, és a telefont nem tette a füléhez. Meghallott egy hangot. Az anyja hangját. Lenézett, és a készülék jelezte, hogy vonalban van. Füléhez emelte mobilját, és meghallotta édesanyja hangját.

– Ott vagy?

– Igen! Bocsáss meg, elbambultam. – egy hosszabb szünetet tartott. – Csak annyit akartam, hogy ma valószínűleg nem megyek haza.

– Hol leszel?

– Még… Még nem tudom.

– Akkor majd hívj megint, ha már tudod, jó?

– Rendben van. Szia! – azzal letette a telefont.

Zsebébe csúsztatta a készüléket, és ment tovább. Úgy érezte, ezt mindenképp meg kellett tennie, ha véletlenül mégis valami történik. Nem szerette volna, ha otthon nagyon aggódnak érte. Kiskorában egyszer az egyik barátjánál maradt estére szó nélkül, és a szülei nagyon mérgesek lettek, legalábbis akkor úgy gondolta. Már tudta, hogy csak aggódtak érte, és szerették volna biztonságban tudni. Jobb, ha most is úgy tudják.

Mikor végre felnézett, nem tudta elsőre, hol is van. Azt sem tudta mennyit sétált, csak hogy messze kerülhetett az iskolától és hazulról. Körülnézett, egy utcatáblát keresett, és amikor talált, megpróbálta betájolni magát valahogy. A város másik végében volt, gyalog nem akart hazamenni, mert nagyon későn ért volna haza, bármennyi is az idő. Ekkor megnézte telefonja óráját. Fél nyolc volt. Ha nem lett volna a vastag felhőtakaró, akkor is órák óta sötét lett volna, és ezen a kevésbé kivilágított részén a városnak még a vastag hó fehérsége sem segített sokat. Eszébe jutott, hogy járt már itt néhányszor, és a közelben van egy vonat állomás, ami megáll a hazafelé tartó busz egyik megállója mellett. Elkezdte keresni a megállót, és egy hangos dudálás útba igazította.

Azt a vonatot, ami a figyelmeztetést leadta, nem sikerült elérnie, úgyhogy várnia kellett fél órát a következőre. Szívesen leült volna az egyik padra az állomáson, de mind keményre fagytak, így sétálgatni kezdett a peronon. Gondolatai megint visszaterelődtek az egész nap jelen lévő kérdésre. „Nyugodt minden. A vihar elállt. Este van. Ilyenkor kevesen járnak az utcákon, főleg erre. Hideg van viszont. Lehet, hogy ez fog elvinni?” Itt megejtett egy apró belső nevetést. „Annál azért jobban fel vagyok öltözve. Lehet, hogy az egész csak egy hülye érzés volt. Valami rosszat álmodhattam tényleg. De akkor mért érzem még mindig úgy, hogy csakis így lehet? Zavar egyáltalán a dolog? Nem volt semmi különösebb célom. Még csak olyan sincs, aki olyan közel állt volna hozzám, hogy miatta a biztos halált is elkerüljem. Zavar ez egyáltalán? És ha biztos, van értelme ezen gondolkozni? A halál hideg?”

Megrázta a fejét. Úgy döntött nem törődik az érzéssel, hogy ő aznap nem halhat meg. Úgyis vége rövidesen a napnak, mi történhet ennyi idő alatt. Negyed kilenc volt, amikor meghallotta a vonat dudálását. A hangosbemondón bejelentették, hogy vonat érkezik. Ő nézte a közeledő vonatot. Gondolataiban fölmerült egy lehetőség, de elvetette. Túl egyértelmű lenne. A vonat elérte a peron szélét, ő pedig úgy döntött hátrál egy lépést.

A mozdonyvezető hangosat dudált, ahogy erőteljesen fékezett egyet. Több utas majdnem elesett a kocsikban, vagy leborultak a székükről. A fiú, ahogy hátralépett, megcsúszott a jeges betonon, fenékre esett, majd becsúszott a sínek közé. Amint ott feküdt, hassal a vason, arccal a hóban, arra gondolt: „Igen. Hideg”