24. fejezet

- Apa, a Hoth-ra kell mennünk! – egy kétségbeesett hang jogos bejelentkezés nélkül kapcsolódott rá a kommunikátorára, így kizökkentve őt a gondolataiból.
- Ezt pont most mondod? Azt mondtátok, a Khomm az igazi helyszín! – nem esett jól ezt hallani; a havas szél egyre vadabbul fújt szembe velük a Khomm zord pusztaságain, az élővilág kezdett érdeklődni irántuk és ez a bolygó szinte minden műszeri beavatkozást kivetett magából.
- De kiderült, hogy csak elterelő hadművelet! Itt nincs semmi, csak sötét-jedik!
- Sötét jedik? – gyorsan torpant meg, így a mögötte haladó csapat is megállt.
- Igen. Erre egész sok van belőlük. És Altora jelezte, hogy nekik sem túl kellemes a társaságuk.
- Sith-ek?
- Igen. – a hang elhallgatott, a háttérből csatazaj tört fel.
- Freya! Freya, itt vagy?
Halk pihegés után újra megszólalt a hang:
- Itt. Csak nem túl vendégszeretőek. Megzavartuk a szeánszot.
- Ezek mindig szeánszot tartanak?
- Kérdezd meg tőlük! – aztán egy percre újabb kiabálással töltött csend.
- Hol vagytok most?
- A hajó felé igyekszünk. Még szerencse, hogy a Clattering Copy-t erő-mező rendszerzavarókkal is levédtük.
- Na, ugye, mit tesz az óvatosság! Akkor mi is visszafordulunk! Ne menjetek sehová, legyetek a hajónál! A többieknek szóltatok?
- Automatikus üzenetet küldtünk. Kommunikátorról.
- Nem jó. – csóválta a fejét. – A jediknek küldjetek jelet, mert ők automatikusan felfogják. Harc közben nem olyan könnyű előkapni a kommunikátort.
- Nekem mondod… rendben, szólunk nekik. Altora már a hajónál van.
- Hogy érhetett oda olyan piszok gyorsan?
- Nem tudhatom. Altora az Altora. Siessetek! A vihar kezd feltámadni! A hó betemeti a nyomokat, és a radarok is szeretnek ilyenkor megrészegedni.
- Rendben, sietünk! Vigyázzatok magatokra!
- Ti is! Messze még a nap vége…
A kijelentkező hanggal végleg megszűnt benne a melegség érzése. A fagyos szél most mindenét eljegesítette.
- Indulás! – szólt hátra, és átvágott a csapat másik oldalára. – Visszamegyünk!
- Csapda? – kérdezte az egyik harcos.
- Igen, csapda. – nézett vissza Astrix. – És piszkosul utálom a csapdákat.
Meggyorsított léptekkel igyekezett a hajó felé. A havas szél szembefújt, de az érzékelők még villogtak fáradhatatlanul.
- Az ég áldjon meg, Azex! – mormolta magában, és hirtelen eszébe jutott az első alkalom, amikor a telrevani sith barlangban jártak, és látták a sötét-jedik szertartását. Megborzongott. Akkor még nem gondolt bele, hogy nem túl kedélyes dolgokat látott már életében. Hiszen a harciasságot kiegyenlítette valami más… valami sokkal fontosabb, ami értelmet adott annak, hogy harcoljon valakiért. És most ezért a valakiért kellett harcolnia. Persze, a legnagyobb hévvel és dühvel tette meg! A legnagyobb beleéléssel. De azt sem tudta, hol van, él-e még… és, hogy látja-e még valaha.
- Mennyi idő van még a vortex-i akció végéig? – kérdezte a mellette haladó őrharcosától.
- 6-7 óra a tervezett időpont.
- Talasea?
- Még özönlenek a sith-ek.
- Sok a veszteség?
- Nem. Csak a mennyiség dominál, nem a minőség. Szerencsénkre.
- Igen, szerencsénkre. – elgondolkodva nézett maga elé. Hiszen lehetne máshogy is. – A lányaink a Hoth-on vannak. Nem itt. Átverés, csapda, csőbehúzás. Nem gond, végül is mire jó az edzettség…
Komor arccal, komor belsővel haladt tovább. Őrharcosai megjegyzés nélkül követték. Talán… talán máris túl sok időt vesztettek. Az akció többi része kedvezőnek ígérkezik, de ki tudja, ha ezt az utolsót nem sikerül végrehajtani… akkor is képes lesz a többinek örülni? Az igazi kérdés: képes lesz valaha még valaminek örülni? Nem, erre nem szabad gondolnia. Ascilla él, és tudja, hogy értük mennek. Csak erre szabad gondolnia. Hiszen a jedik rögtön elmondják, ha másképp lenne.
Negyven percig tartott az út, vissza a hajóig. Pedig kétszer olyan gyorsan jöttek. Altora ott lebegett a gép fölött, meditációs pózban, küldve a jeleket visszaérkező társainak. Korszerű GPS-rendszer. Freyáék is ott vártak már, mindenki, hiszen Astrix és a csapata mentek el legmesszebbre.
Freya megkönnyebbülten borult apja karjaiba:
- Aggódtam értetek!
Astrix némán ölelte át a lányát. Az arcára tekintve Ascilla arca jutott eszébe róla, és ez könnyített a terhén.
- A Hoth-ra megyünk! – közölte a következő lépést hangosan, bár nem kellett volna ekkora hangerővel, hiszen a harcosok között fegyelmezett, síri csönd volt.
A Clattering Copy fedélzetére szállva a szobájába ment. Egy harcosa sem tette szóvá, hogy lenne még tennivaló. Némán rendezték el maguktól a fennmaradt dolgokat, hagyták, hogy elvonuljon.
Örült neki. Tudta, hogy nem fognak utána szólni, hogy csinálja ezt meg ezt, hiszen a nyomás és a teher láthatóan rajta volt a legnagyobb. Leült az ágyára, és hiába, hogy fáradtnak érezte magát, tudta, hogy képtelen lesz aludni.
Harminckilenc órája volt ébren, és most először jól esett neki. Azt kívánta, bárcsak ne lenne benne most a szükségleteibe az alvás, mert, ha tehetné, biztosan hanyagolná. Egy gyors zuhanyozást megengedett magának, de azt is csak jéghideg vízzel, hogy képes legyen felfrissülni.
Most, már tudott koncentrálni rendesen. Hoth… Legalább megtudja, milyen alakokkal van nap, mint nap a lánya, és tudja majd csoportosítani, hogy melyikük szándékozik mindenképpen bekerülni a családba. Ez a gondolat felvidította.
Felkapta a felszerelését, és már ment is. Odakint Altora és Freya beszélgettek halkan, mellettük három páncélba öltözött harcos; két starvilleri és egy dxuni. A két előbbit jól ismerte, az utóbbit csak látásból. Futó pillantással üdvözölte őket csak, további figyelmét az űr látványára fordította. Tökéletes semmi, állapította meg. Az eddigi vidékekhez képest, ez a hely tényleg az volt. Egy-két bolygó látszott elérhető távban, a többi színes üveggolyóként csillogott a messzeségben; a Varonat, Bespin, Andat, Hoth, Ibon és kicsit arrébb a Bump.
A Clattering Copy meglehetősen gyorsan haladt, senki sem mondhatta, hogy nem. Amit kértek tőle, azt elváráson túl teljesítette, cserébe megengedhető volt, hogy szegény hibrid-hajócska többször igényelt karbantartást, mint jóval fiatalabb felderítő Spelling társa. Meg is kapta! A Clattering Copy-t tiszteletben tartották, sokan azért is, mert féltek, hogy, ha egy rossz szót szólnak hozzá, akkor esetleg bemondja az unalmast. Ezt pedig nem szerették volna.
Astrix hirtelen megérzett valamit. Ez az érzés tökéletesen úgy fogalmazódott meg benne, mint, amikor Freya közölte, hogy egy bizonyos ˝fodrozódást˝ érez az Erőben. Pontosan ezt érezte, csak nem az Erőben, hanem az ereiben, a teljes testében és érzékeiben. Az érzés gyorsan távozott. Astrix még percekkel később is döbbenten tapasztalta, hogy az ˝utóhatása˝ lüktet benne. Talán egy hívás? Egy meg nem fogalmazott hívás? Vagy valami egészen más, egy üzenet, vagy egy veszélyjel? Amióta jedikkel volt körülvéve, azóta úgy érezte, bizonyos dolgokra érzékenyebben reagál, vagy képes reagálni, mint azelőtt. Ilyen volt a veszély, egy harc stratégiájának előrelátása, vagy a halál halvány felfogása és értelmezése.
- Érzed? – kérdezte mellette egy hang.
Meglepődötten nézett oldalra. Altora volt az; előre nézett, mintha valamit nagyon figyelt volna maguk előtt, pedig a bolygók most sem voltak nagyobbak előtte, mint a fél ökle.
- Érzem. – mondta végül, tudattalanul is engedelmeskedve, hogy válaszoljon.
- Az jó. – bólintott a zabrak nő. – Akkor tényleg a Hoth-on vannak.
- Hogy érted ezt, hogy tényleg? – Astrix furcsán kutatta a jedi arcát.
Altora arcán szomorkás mosoly suhant át:
- Nem tagadhatod, hogy a Khomm haván lépdelve is felfogtad a jeleit, és ezért tudtad, hogy csapda.
- Nem, nekem Freya üzent, hogy nem a Khomm az eredeti cél! – tiltakozott Astrix.
- Említette neked Folq, hogy rákapcsolta a tudatod az asszonyodéra?
- Nem. – nyögte elképedten a harcos.
A jedi nő arcán ismét szomorú mosoly jelent meg:
- Nem említette. – ejtette ki lágyan. – Akkor mit gondoltál?
- Semmit sem értek, amiről most kérdezel. – nézett rá komoran Astrix. – Semmiről sem tudtam, és semmiről sem tájékoztattak.
- Túl zaklatott vagy. – közölte Altora. – Így nem leszel képes tiszta fejjel nekimenni ennek a küldetésnek. Nem leszel képes győzni.
- Te ezt ennyire tudod?
- Érzem. – hunyta le mámoros hang kíséretében a szemét a zabrak. – Ha nem lenne túltáplálva benned a szerelem, akkor képes lennél kétségek nélkül végezni az asszonyod elrablóival.
- Most is képes vagyok. – komorult még sötétebbre Astrix arca.
- Persze, hogy képes vagy. De gondolj arra, hogy nem minden ellenséged az igazi ellenséged. Lehet, hogy egyszer majd úgy tűnik, de ezek a barátaid fognak megmenteni az igazi ellenfeleidtől.
Astrix percekig némán kutatva fürkészte a jedi arcát. Végül kisvártatva megszólalt:
- Segítesz nekem?
Altora mélytürkiz szemei az övébe meredtek el, ugyanolyan messzire fúrva magukat, mint az előbb:
- Segítek. – súgta lágyan.
A válasz csak egy bólintás volt.

Tizenöt… tizenöt… tizenöt...
Ez a szó járt a fejében. Elégedettségnek kellett volna eltöltenie, de nem érzett ilyesmit. Csak értetlenséget. Semmi sem változott meg, csak magasabb lett, hosszabb lett a haja és más ruhákat kellett hordania, mint azelőtt, mert bizonyos helyeken nem ment össze rajta a ruha olyan könnyen. Ezen értve harcban edzett combjait, vagy akár nőiességét. Több mindennel volt tisztában, habár úgy érezte, az életből teljesen kimaradt, de nem sokra volt a végtől. És aztán hogyan tovább? Talán egyszer még elnéz az Arkania-ra is. Ki tudja? Lehet, hogy végleg jedinek megy. Hiszen mást nem tud tenni. Hacsak az a kedves kiképzőparancsnok be nem váltja az ígéretét, miszerint harcos lesz belőle. Harcos… Mély sóhaj tört föl belőle.
Felállt, és a tükör elé ment, hogy magára képzelje a lila páncélt. Szó, ami szó, kicsit át kell majd szabni, hiszen a magassága nem olyan arányban passzolt össze az alkatával, ahogyan a férfiaknak. Halkan megszidta magát, mint, már annyiszor, hogy ilyenekkel foglalkozik, amikor fontosabb dolga is lenne. Visszaült a kijelző elé, amire éppen titkosított betűk egész arzenálja várt megfejtésre. Percekig nézte, hogy esetleg talál valamit, amin el tud indulni, de nem jött rá semmilyen összefüggésre. Talán fél óra telhetett el így. Végül felállt, bezárta a programot, és másvalamihez látott.
Meditációs pózban ült le az ágya szélére. Ahogyan sejtette, rögtön kopogtak. Általában így volt ez; egyszer nyugton maradt, máris valaki megzavarta.
- Szabad. – szólt ki.
Egyik ˝kedvenc˝ harcosa lépett be a szobába, ezt is csak érzékelni tudta, hiszen rajta volt az arcot eltakaró halványlila sisak.
- Indulunk! – közölte a lánnyal.
- Máris? – Freya meglepettnek látszott.
- Igen, gyönyörűm, gyere gyorsan, mert a hothiak már itt vannak.
- Jó. – a lány felpattant, kardhüvelyébe csúsztatta a kardját, és futólépésben követte Hendsort.
Lelépve a Clattering Copy fedélzetéről, ismerős arcok derültek mosolyra előtte. Körülnézett, hogy mindenki itt van-e, akire szükség van, de az apját nem látta. Astrix nem volt sehol. Utoljára akkor látta, amikor Altora beszélt vele, de annak már legalább egy órája.
A csapat Rowaan, a hothi vezér vezetésével elindult. Freya odaszökkent egyik hothi társa mellé:
- Whinn, mindenki lejött a Clattering Copy-ról?
A fekete hajú fiú felvetette a fejét; meglepett volt:
- Tudtommal a pilótákon kívül igen. Mert? Kit hiányolsz?
- Nem fontos. – Freya megállt, a csapat pedig tovább ment.
Aztán mintegy véletlenül megpillantotta a tömegben az apját. Ezt nem tudta felfogni. Hogy lehet, hogy nem érzékelte lejöttét, és most mégis itt van?
Nem ment oda hozzá, inkább Altorával mélyedt beszélgetésbe:
- Mit mondtál neki?
- Ráhangoltam a célra. – felelt a jedi nő. – Te milyen messzinek érzed a távot?
- Nagyjából félórányira van, ha sietünk. Pontosság?
- Plusz-mínusz. – biccentett Altora. – Jó esély van rá, hogy még kiszabadíthatjuk őket a sith-ek karmaiból. Velem csak egyet nem osztott meg Folq. Hogy került kétszáz mandalóriai nő és lány békeidőszakban a birodalom határain kívülre?
Freya elnézett valamerre:
- Nem csak kétszáz. A telrevani ostrom napján vitték el őket. Aznap sokat veszítettek a sith-ek is, és a Központ is. Három hajóval jöttek; még erősebb védelmi rendszerrel szemben is mindenképpen behatoltak volna. Akkor először láttam a fővárost feketében és viharban… Olyan volt, mint a seloniai háború. Mindent sötétség, félelem és feszültség uralt, de akkor a harc nem csak heves és durva volt, hanem egyszersmind értékes is. Volt értelme harcolniuk. A sith-ek értelmetlen módon törtek be a Központba; kétezer sith katona állt ok nélkül szemben több ezer mandalóriai harcossal, miközben többi ötszáz társuk további pusztítást végzett. Ott volt mindenki, aki valaha félelmet keltett… olyan sith nagyurakat döntöttek meg kétségbeesésükben azok a mandalóriaiak, akiknek családjuk volt, mint Lévoja, Khamm-Ri, Zeltora és Itbul Dass.
- Zeltora?! – a jedi nőből rémült, rekedt hang tört fel. – Tudod, ki ő?!
- Igen. Tudom, hogy a génklónozott ellentéted volt, akit ugyan gonosznak terveztek, mégis édestestvéred volt. Altora & Zeltora… a tökéletes képviselői az ellentéteknek, az összetűzéseknek és a két különböző oldal hatalmának…
- Ki… Ki végzett vele? – Altorából elfúló hangon vánszorogtak elő.
- Mandalore… - Freya hangjában volt valami messzi, valami csodáló és áhítatos.
Nem is csoda. A telrevani ostrom utolsó perceiben lépett fel Zeltora a Palota lépcsőin. Vele szemben ott állt Mandalore, csillogó-ezüst páncéljában; testtartása hódító Mandalore-ok szobraihoz volt hasonló, fejét büszkén vetette fel a sith nő előtt, és lecsapott ősei rettentő kardjával… Abban a percben, mintha minden elcsitult volna. A csata egy percre megállt, mandalóriai katonák és sith tanítványok nézték döbbentek a vérbe fúló sikoly kíséretében szörnyethalt sith mestert. Pár másodperc után, kardok és páncélok csattantak, Telrevan harcosai csontokat megreszkető üdvrivalgással rontottak a harcba. És Mandalore csak állt; lábai előtt folyt el egyik lehetséges ellenségének vére. Aztán egyszerűen hátat fordított, és belépett a Palota kapuján, amint őrharcosai védőalakzatot formáltak körülötte.
Ezért volt Freya hangjában áhítat és csodálat. Ő is pontosan látta mindezt, tíz-húsz méterekre állva a Palota lépcsőjétől. Látta, ahogy az uralkodó lesújt, kegyelem nélkül, szánalom nélkül… A szárazföldi csatát a Központ nyerte. De nem sejthették, hogy egy akkor még ismeretlen fegyverrel asszonyok és lányok százait rabolták el. Talán, hogy bosszút álljanak, talán konkrét terveik voltak velük. Órákkal később érkezett a hír, hogy a fegyvert több klán bolygóján is alkalmazták. Mandalória vesztesége? A harcoló őrharcosokon kívül háromezer női fogoly, vagy akár halott is.
Persze, a sith-ek is sokat vesztettek. Már, ha csak Zeltora esetét nézzük, ő körülbelül akkora érték volt a sith-ek számára, mint Altora a jedikére. Lévoja még nagyobb veszteség volt; ő Nihilus, a Ravager sith nagyurának egyik rabszolgája volt. Tökéletesen kegyetlen, hideg, őrült. Khamm-Ri és a ˝fenevad˝ voltak a ráadás; hogy tele legyen a lista. Hogy Itbul Dass hogyan és miképp szökött meg Mandalória fogságából… na, az egy rejtély. Szépen elszivárgott.
Szóval, ha a teljes veszteségeket nem is lehet listázva felmérni, azért mindenki tudta, mennyit jelentett ez a meggondolatlan ostrom.
Hetek múltán egyre fogyott a remény, hiszen senki sem talált nyomokat a sith-ek hollétéről. És akkor jött Sedon… Sedon felmérte a helyzetet, felvette a kapcsolatot az erősebb jedikkel, így például Folq-kal, Kyson-nal és Altorával. Aztán összeköttetést teremtett a halott világok akadémiai teleportjai és a foglyok között. Teljes sikert ért el; képes volt rövid időkre felfogni az erősebb rabul ejtett nőket, akik még képesek voltak a félelem és halálközelség tudta mellett is összeroppanás nélkül megmaradni. Csak az volt a kérdés, hányan voltak ezek az erősebb nők.
- Aztán… hogy vitték el az asszonyokat? – kérdezte Altora.
- Egyszerűen. Amíg odakint folyt a csata, addig ők szépen ˝kirabolták˝ a házakat.
- Jellemző. – a jedi megvetően harapdálta a száját. – Alattomban, bátorság nélkül.
- Altora, te mióta vagy jedi? – nézett rá hirtelen Freya.
- Amióta csak képes vagyok emlékezni. Talán a jedik segítettek túlélni, vagy nem tudom. Az első emlékeim nagyon kicsi gyermekkoromból maradtak meg.
- Nem is emlékszel a szüleidre? Senkire, akit szerettél?
Altora nem mosolygott:
- Nem szerettem senkit. Senkim sem volt. Csak a két kezem és a tudatom. E kettő keresztezésével tudtam valamit elérni.
- Pedig, úgy könnyebb lett volna.
A zabrak megállt, és Freya vállára tette a kezét:
- Te más vagy, mint a többi jedi. Nem olyan volt a neveltetésed, ezért teljesen másképpen vélekedsz a dolgokról. Főleg, hogy újra azt csinálsz, amit akarsz, átlépve a jedik esküjét. Mi sok mindenről lemondunk, amikor jedikké válunk. Az emberi érzelmeinkről, cserébe, hogy mások megtarthassák azokat. Vagy egyszerűen ez kell a túléléshez. Téged nem is jedinek akartak képezni, egyszerűen azt akarták, hogy meg tanuld kezelni a magasabb energiát, amit végül ők képesek voltak felhasználni.
- De… mégis kik ezek az ˝ők˝?
- Nem tudom, Freya. Jedik. De, hogy pontosan kik vannak benne, és kik a szövetségeseik, azt nem tudom. Senki sem tudhatja. – Altora továbbment.
A lány követte.
- Szóval én… nem is vagyok igazi jedi? – hangja megkeseredettnek és fájdalmasnak csengett.
- De, az vagy. Hiszen ugyanúgy kezeled az energiát, ahogyan mi, csak te… hogy mondjam?
- Ahogy tudod.
- Mintha a két kezeddel foglalkoznál az Erő másik oldalával. Mintha megfognád, és elkezdenéd a kezeidben formálni valamivé. Azt sem tudod, hogy mit csinálsz, hogy esetleg veszélyt jelent-e rád az adott ˝forma˝.
- Akkor tényleg nem vagyok jedi. – mondta neki Freya. Hangjából eltűnt az előbbi keserűség.
- Mondtam, hogy az vagy. – nézett át a válla fölött Altora. – Ne makacskodj, mert azt nem szeretem. Még mindig egy padawan vagy, csak művészetként bánsz az energiával.
- A jedik hogy bánnak alapból az energiájukkal?
- Türelmesen. Csak annyit hoznak ki magukból, amennyire képesek, és túléléshez használják.
- Mert én nem ezt csinálom?
- Nem. Te egészen mást csinálsz. Szívvel kezeled ezt a művészetet. Nem józanésszel.
- Talán, ha ˝ésszel˝ használnám, akkor nem állnék ki azokért, akiket szeretek. A jedik is pontosan ezt csinálják, nem?
- Úgy tűnik, elérték, hogy benned mindenki ellen ellenszenv legyen. Nem, mi jedik a béke képviselői vagyunk. Te is az vagy. Követned kell a szabályokat.
- A saját szabályaim szerint játszom. – vált keserűvé Freya hangja ismét. – A többi nem érdekel.
Azzal előrement. Érezte, ahogy Altora fejcsóválva néz utána, de hidegen hagyta. Ezúttal hidegen hagyta.
Megtorpant. Az energiaáramlás magával sodorta, és a földre vetette. Alig bírt felállni. Altorára nézett; a jedi csak igenlően nézett rá. Előreszaladt.
- Rowaan! – hothi vezér megfordult a hangra. – Azt hiszem… - még egyszer Altorára pillantott. -… itt vagyunk.
- Itt? – Rowaan körbenézett; egy medencében voltak, amit hegyek vettek körül, és amit középen egy hasadék szelt ketté. – Oda lentre gondolsz?
- Itt vannak. – hunyta le a szemét a lány. – Apró erőketrecekben, vagy nem is tudom mik ezek. Talán… energiablokkok.
- Rowaan, van egy ötletem. – szólt közbe az egyik köztársasági fiú. – Errefelé volt régen az a raktártelep, amit végül az itteni vadvilág megszállt. Emlékszel?
- Szerinted a raktártelepen elfér annyi ember? – vonta fel a szemöldökét a vezér.
- Csak ott lehetnek. – bizonygatta a fiú. – Ha energiablokkokban vannak, akkor tudtommal nem kell sok hely nekik…
- Tegyük fel, hogy ott vannak. Hogy jutunk le?
- Van az a régi rakodó. Az még működik…
- Honnan tudod te ezt ennyire biztosra?
A fiú cinkos mosollyal indult meg előre:
- Hidd el, voltak, akik jártak le oda az utóbbi időben. Jó az akusztikája.
Egyértelmű volt; a raktártelepen már réges-régen nem voltak wampák, hanem a fiatalok odajártak szórakozni: nagy volt, a mennyezet alkalmas volt fényszórók felerősítésére, és elég jól szigeteltek a falak.
Megindultak a hasadék felé. A régi rakodó egy nagy vasfelvonó volt, ami a felszín és a jégbevájt raktárak között közlekedett – észrevétlenül. Addig nem is lehetett észrevenni, amíg egyszerűen meg nem nyílt előttük a föld.
Leereszkedtek. A raktárhoz még egy kódolt ajtó vezetett; egy meglehetősen magas, és nehezen áttörhető ajtó.
- Hallotok valamit belülről? – csitított el mindenki Rowaan.
- Csak a szokásosat. – suttogta Freya.
- Mi neked a szokásos, tündérkém?
- Félelem. – a lány ajka megremegett. – Rettegés.
- Ne folytasd. – húzta el a száját a vezér, és nekifeszült az ajtó konzoljának, hogy valahogy életre hívja.
A panel bekapcsolt. Elfogadta a kódot, majd alvilági robajjal megnyílt előttük a hatalmas ajtó.

A döbbenet tonnás súlyú csendként zuhant a jelenlévőkre. Minden szó elhalkult, csak a magukban halkan könyörgő vagy épp káromkodó tudatok vibrálását lehetett érzékelni a levegőben.
- Te jó Isten! – Rowaan erőteljesen beleszántott ujjaival dús, fekete hajába. Közelebb lépett, de többet nem tudott mondani.
És nem volt vele egyedül. Mind a hothiak, mint a mandalóriaiak kövülten álltak. Az előbbiek talán azért is, mert ilyen berendezésben még nem látták kedvenc szórakozóhelyüket.
Freya mozdult először. De csak egy lépést. Aztán megállt…
Megállt a hatalmas, központi raktárteremben, ahol sorban a fal mentén felfelé, és középen oszlopszerűen, sok-sok ember nagyságú üvegkapszula sorakozott. A kapszulákat elektromos áram járta át, és átlátszó folyadékban, mindegyikben ott lebegett-hullámzott egy-egy test. Mintha az átlátszó, kapszulát kitöltő anyag furcsa, hullámzó ritmusára mozogtak volna. Embriópózból kifeszültek teljesen, aztán megint vissza előző állapotukba. Lélegeztek. Mindegyikük kifakult, holt-fehér testén egyszerű szabású, ugyanolyan fehér ruha volt.
Az egyik köztársasági fiú nyerte vissza először az önuralmát. Elindult a kapszula-oszlop melletti vezérlőkhöz.
Freya, mint aki mély álomból ébred, követte:
- Mit csinálsz?
- Leállítom ezt a pokolgépet. – felelt a fiú.
- Tudsz bánni vele? – kételkedett Freya.
- Tudok. Egyszerű. Nem akarok durván fogalmazni, de olyan, mint az állat kennelek vezérlője szokott lenni. Láthatóan őket sem tartják jobban…
- Segítek. – mondta a lány.
- Okay. – egyezett bele a másik. – Elmondom, hogy működik…
Eközben a többiek is léptek. Átmentek a többi terembe, és nem lepte meg őket a látvány; megszámolva hiánytalanul megtalálták mind háromezer mandalóriai nőt és kislányt.
Astrix bennszakadt lélegzettel figyelte őket. Szíve egy ritmusra vert a törékeny testek hullámzó ritmusával. Agya összefüggés reményében őrülten járt. Szeme majd kiszakadt a helyéből, olyan hévvel és kétségbeeséssel kereste asszonyát a sok kapszula között.
- Ott van! – mutatott fel Altora a központi terem kapszula-oszlopának tetejére.
Ascilla valóban ott volt. Teste kényszeredetten táncolt a folyadék- diktálta hullámzásra. Szeme lehunyva; sápadt arca fakó volt és mimikátlan. Astrixba fájdalmasan nyilallt a megfigyelés; asszonya vékony, fehér karján elszíneződött tűnyomok, vágások, ütések helye. A fehér ruha át volt vérezve a melle alatt, így egy kicsit vörösesre színezve a furcsa, nyálkás kitöltő-folyadékot.
- Vérzik! – harapott a nyelvébe. – Gyorsan, le kell szednetek onnan!
- Dolgozunk rajta! – Freya és a fiú türelemparancsoló hangon nyugtatták a férfit.
Hiába:
- De mi lesz, ha elkéstek, az isten szerelmére?! – toporzékolt Astrix. – Felmegyek, és leszedem!
Abban a percben, amikor hozzáért az üveghez, egy – addig láthatatlan – fémcsík az oszlopban lévő kapszulák tetején megvillant, és ötszáz test egyszerre rándult össze fájdalmasan.
Astrix gyorsan elkapta a kezeit.
- Ne csináld még egyszer! – figyelmeztette Freya. – Fájt nekik!
- Azt… azt látom. – lélegzett nagyot Astrix.
- Bocsi, nem szólnék bele, de társaságunk van! – Rowaan a panelig hátrált, hogy tudatosítsa bennük; nincsenek egyedül.
Freya rögtön kilépett. Szemben a támadóival, visszaszólt a konzolnál dolgozó társának:
- Folytasd! Mi majd feltartjuk őket!
Támadott. Már nem is várt reakciót, csak a sötét erő által feltámadó túlélési ösztönére hagyta az első lépéseket. Mint mindig. Az ajtó bezárult ellenségei mögött, felbúgtak a lézerpengék, és ő rögtön kitért oldalra.
Láthatóan felkeltette a sith-ek érdeklődését, mert mind feléje fordultak:
- Még egy ribanc. – jegyezte meg szárazon az egyik. – Hát nem elég már belőlük ennyi?
Kivonta kardját, és még egyet lépett.
- Ismerlek. – szólalt meg ismét ugyanazon a száraz, kiperzselt hangon.
- Nem ismersz. – mondta neki Freya.
- De. Te vagy az a nyamvadt mandalóriai, akit egyszerre tíz harcos védett, amikor ellenem jöttetek. Ismerős mondat: ˝Hányszor haltál már meg?˝ - Freya kitáguló szemeire nevetett. – Már akkor is olyan voltál, mint egy húsz éves. Most azt hiszed, száz harcossal a seggedben nem lesz nehéz minket megölnöd.
A lány magában megpróbálta kontrollálni előtörő erejét; tudta, csak a félelem lobog fel benne, mélyen, az emléktől megszállva. Keményen megvetette lábait a fémrácsos padlóborításon, és a sith szemébe nézett:
- A saját két kezemmel harcolok ellened. – mondta. – És legyőzlek.
- Jedi duma. – húzta el a száját a sith.
Freya nem emlékezett rá, hogy a sith-barlangban pofázó beast-ridernek ilyen mély és száraz hangja lett volna.
- Jól van, kislány, most megmutathatod, mit tudsz. – szólalt meg újra a sith. – De most hátvédek nélkül, nyafogás nélkül.
- Ezer örömmel. – szűkült össze Freya szeme.
A háta mögül közeledő katonáknak nemet intett. A harcosok csak megálltak, de támadásra készen emelték fel fegyvereiket.
- Jellemző. – mondta a beast-rider. – Ha gyengének bizonyulsz, felgyógyítod magad, engem meg felkoncolnak a lovagjaid.
- Ők a családom. – Freya nem bírta visszatartani a gyűlöletét; a keze önkéntelenül erősebben markolta a fénykard nyelét, szeme valami idegen erőtől fájdalmasan befordult: veszített önmaga ellen. – És gyűlölöm, ha valaki beleüti az orrát!
- Ezaz, gyűlölj csak. – vicsorgott a sith, fémes állkapcsát kiakasztva oldalra. Hangja valahogy újra a régi volt.
Freya már nem emlékezett rá, hogy mi volt az első, és mi az utolsó mozdulata, arra meg pláne nem, hogy a kettő között mi történt. Csak az érzés tudatosult benne, ahogy a sith fém-állkapcsára tapos.
Aztán a többiek is beszálltak a harcba; hiszen csak egy sith-ről volt szó.
Astrix maga is megindult. Altora szavaira emlékezve az agya hirtelen átkattant. Nem volt többé kétsége afelől, hogy kit kell és kit nem muszáj megölnie. Mindenkit meg kellett ölnie, aki nem fogoly volt, és aki nem szövetséges.
Aztán rohant vissza az oszlophoz, hátra hagyva ellenségeit; fekete fürtjeiből csapkodott a vér és az izzadság, ahogy halványlila vállvédőjéhez csapódott minden egyes lépésnél.
- Na, van valami haladás? – kérdezte a fiútól.
- Még át kell törnöm a rendszeren.
- Nem tetted még meg? – türelmetlenkedett.
- Pár percre szükségem van. – felelt idegesen a srác.
- Nincs sok időnk hátra!
- Ha nem tudom végigcsinálni, akkor ez a kevés is lejár.
- Szólj, ha megvagy. – azzal visszament az oszlophoz, és egyre asszonyát bámulta.
Él. Újra és újra ez hullámzott fel az agyában. Most, hogy látta lebegni abban az elnyűtt ruhában, érezte csak, hogy mennyire igényli. Jobban, mint bármikor máskor – és ez akárhogy természetes volt is – elcsodálkozott rajta.
- Átjutottam az első falon. – hallotta a fiú közlését, ami most egyszerűen messzinek tűnt. De legalább kizökkentette.
- Pompás. – felelt vissza. – Mennyi van még?
- Három jelszó és utána már csak idő kell.
- Mire kell még neked idő? – idegeskedett Astrix.
- Az alsókat ki tudjuk nyitni, de mindig csak az alsókat. Utána tovább kell mozgatni a többi kapszulát, hogy lekerüljenek a lenti sorokba.
- Utálom az ilyet. – morgott vissza a férfi.
- Két jelszó. – nyugtatta le a fiú.
- Két jelszó, két jelszó… - ismételte magában idegesen.

- Ezek nem fogynak el! – a rémület megbénította, és visszahátrált a kezdő vonalig.
Egy harcos tartotta hátulról:
- De nem ám! – hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Lassan kezd idegesítő lenni!
- Igen! De örülj, hogy nem Vortex-en bevetésezel!
- Miért kellene örülnöm? – a lány elé vágott, és kettészelt egy ˝árnyat˝.
- Mert akkor a hátad fájna iszonyúan! – ő is támadott, egyszerre három ellenfelet vont ki a forgalomból egy széles hasítással.
- Valahogy mégis kellemesebb lehet haláli csöndben dolgozni.
- Mindjárt csinálunk mi itt olyan halálos csöndet, hogy…!
Tovább koncentrált. Csak néhány ilyen rövid kommunikációra volt lehetősége, mivel az ellenük támadó sith-ek, akiket egyszerűen nevezve árnyaknak hívtak, komoly kihívást jelentettek folyton megújuló testükkel és seregeikkel. Visszalépett még egyet. Tudta, hogy nem robbanhat ki, most nem. Túl nagy pusztítást végezne, és akár meg is halhatna. Azt pedig nem szerette volna. Nem azért, mert saját maga miatt akart élni; egy kedves szempár lebegett előtte: annak akart egyszer büszke lenni.
- Fogynak! – jelentette ki hangosan, mivel újabb hét harcos vetette egymásnak a hátát fölötte. – Bírom! – tette még hozzá hálás mosollyal, és kibújt az őt védő testek közül.
- Emlékezz, nem használhatod…
- Tudom, Zyon, nem fogom. – villantott rá még egy mosolyt.
Zyon komolyan a szemébe nézett, aztán bólintott, és visszavetette magát a harcba.
Fél óra telhetett el, mire a Talasea hűvös, ködfoszlányokkal borított felszínén kezdett megfogyatkozni az árnyak száma. A meredek sziklafallal övezett völgyben többen meg tudtak pihenni pár lépés erejéig. A füves, sziklás bolygófelszínen kezdett többségben lenni a páncélos alak, mint a halkan sziszegő, feketés ködtestek, amik három órája szüntelen megújulással örvendeztették meg támadóikat.
- Fogynak. – jelentette ki Shilina, leengedve sárga fénykardját. Hát még sem kell kirobbannia. Megnyugodott. Egy kéz nehezedett a vállára:
- Ne örülj gyorsan. Jön a következő mozgósítás.
- És sokan vannak?
- Rengetegen. Ennyit én még életemben nem láttam.
Shilina kiszáradt torokkal emelte maga elé kardját; készen állt a harcra.

- Kész!
Ez a hang felrázta megfigyelési szemléjéből, és rohanva rontott a konzolhoz.
- Valóban?!
- Igen. Az első sorok mindjárt nyílnak.
Szisszenő hangot hallatva nyílt fel az első néhány kapszula. Harcosok és nem harcosok siettek oda, kezükbe fogták a vékonyka, élettelen testeket. Az üres kapszulákból kiömlött a folyadék is, és maga az üveg végiggurult a padlón.
A fiú ekkor lehúzta a második sort, aztán a harmadikat, negyediket…
A hatodik sornál Astrix előrelépett. Felszisszentek a kapszulák, és asszonya teste az ő ölébe bukott. Féltve szorította magához; arcáról folyt a vér, az izzadság és… a könnyek. Óvatosan felemelte Ascillát, hogy ne okozzon fájdalmat neki, aztán elhátrált, hogy a következő sornak helyet adjon.
Végre! Végre! Többször hangzott még fel ez az agyában.
Ekkor egy középmagas, köztársasági egyenruhát viselő férfi lépett elé.
- Ön Astrix cal Telrevan, nem tévedek, uram?
Sötéttónusú arca simára volt borotválva, fekete szemei mélyen bújtak meg benne.
- Igen. – Astrix kérdőn nézett rá. – Ismerjük egymást?
- Még nem. Lecron, nabooi kapitány vagyok.
- Miért van itt?
- Az Naboo uralkodója mozgósított önök számára nagy férőhelyű, kényelmesen berendezett utasszállító hajókat és kíséretet.
- Ki a Naboo uralkodója? – Astrix nem tudta leplezni meglepettségét. – Ismerjük őt?
- Bizonyára igen. Kicsit szeszélyes, úgyhogy meg nem mondom önnek, miért, hogy dönt.