22. fejezet 

Freya érezte, hogy közel jár az Echo bázis jéghegybe vájt szállásához. A gépet a leszállópályán tette le, amihez le kellett ereszkednie a föld alá, de láthatóan senkit sem zavart, hogy ő megérkezett. A közelben még mindig ott volt a lezuhant fogolyhajó, de Freya már nem félt rossz emléktől. Mindenre felkészülten vitte a hajóját egy távolabb eső kis sarokba, hogy a visszatérő Rowaannek ne kelljen idegeskednie a leszállás miatt. Ahogy földet ért, kikapcsolta a biztonsági övét, és hátradöntötte a fejét az ülés puha támláján. Levette a pilótasisakot, aztán a konzolhoz nyúlt. A képen megjelent Astrix arca, aminek jelen esetben nagyon-nagyon örült. Láthatóan arrafelé még világos volt.
- Megérkeztél? – kérdezte az édesapja.
- Meg. Látom, Telrevanon még tart a nap.
- Igen, most ebédeltünk.
- Itt már éjszaka van. Várj, mindjárt megnézem… egy óra éjfélig.
- Fárasztó utad volt?
- El sem hiszed, mennyire. Még soha nem mozogtam ilyen keveset egy nap. Nagyon hiányzik, hogy kinyújtóztassam mindenemet, de olyan fáradt vagyok, hogy itt fogok elaludni. A dreadnaught elindult már?
- Nem, még nem. Még láttam azt a köztársasági fiút bóklászni, akivel beszéltél.
- Akkor jó. Szóval holnap reggelre érkeznek meg.
- Összezavaró, hogy itt egy óra van, ott meg tizenegy.
- Igen. Jobban kimerültem, mintha egy hosszabb edzést csináltam volna végig.
- Idehívom Ascillát, ő is beszélni szeretne már veled.
- Jó.
Astrix láthatóan szólt Ascillának, mert édesanyja boldog arca jelent meg a képernyőn.
- Minden rendben, kincsem? – kérdezte kedvesen.
Freya elmosolyodott a kedves hanghordozás, és a becézés miatt:
- Igen, anyu. Már itt vagyok. Azt hiszem, lefekszem aludni.
- Van most ott valaki?
- Nekem nem úgy tűnik, mintha bárki is figyelne az érkezésemre. Csak orvosok maradtak itt, meg Mona, úgyhogy senkit sem érdekel. De nem baj. Azért az ittlévőknek szólok, hogy én vagyok az.
- Biztosan örülni fognak neked. – mondta Astrix.
- Ki tudja? Végül is… nem nagyon ismernek.
- Az ismerkedésre lesz alkalmuk. Azex mondta, hogy van a hajón egy hordozható holo-kommunikátor, amit viszegethetsz ide-oda, mert kicsi, de bármelyik vonalat el tudod érni vele.
- Köszönjétek meg neki a nevemben! Mindenre gondolt. Mindenre.
- Csodálkozol? Az ő feladata a műszaki dolgok biztosítása, ami egyben a biztonságotok jelentős részét teszi ki.
- Nagyon hálás vagyok neki.
- Mi is. Attól függetlenül, hogy fáradt vagy, ugye jól érzed magad? – kérdezte aggódva Ascilla. – Nincs hideg?
- A pilótaruha szigetel. És csak fáradt vagyok, de az is elég. Fáj a fejem a sok konzolozástól. De majd hozzászokok, annyit fogok ezen az úton oda-vissza járkálni.
- De mindig ellenőrizd indulás előtt a hajót. És vigyázz magadra nagyon!
- Persze, értettem. – villantott rájuk egy mosolyt Freya.
Még beszéltek egy kicsit erről-arról. Freya láthatóan igényelte szülei társaságát, még ha nagyon messze voltak is tőle, de legalább megnyugtatta.
Végre kikászálódott a Spellingből. Kezébe vette a dolgait, bezárta az űrhajó ajtaját. Hirtelen torpant meg a nyugtató, erős energiát érzékelve. Még mindig nem tudta, mi, vagy ki lehet az, de mióta elindult, egyfolytában érezte. Bement a bázisra.
Szokatlan csönd uralkodott. Csak az orvosiból szűrődtek ki a műszerek hangjai. Hozzászokott már két nap alatt, hogy itt minden folyosón van legalább egy ember, és minden percben beszél valaki a másikhoz. Nagyon szokatlan volt a teljes üresség, sötétség, némaság.
Az orvosiból Rod lépett ki, láthatóan azóta felfedezte, hogy vendégük van. Freya láttán leírhatatlan volt a döbbenete:
- Freya? Te meg mit csinálsz itt egyedül? És a többiek?
Freya elmosolyodott:
- Szia, Rod. Ők csak holnap érkeznek. Én külön jöttem.
- Hogy, hogy külön?!
- Hosszú, de elmesélem. – azzal nekifogott a történetnek, Rod nem kis meglepődöttségére, elmondott mindent, de az orvosból nem váltott ki ellenséges érzelmeket a származása. Figyelmesen végighallgatta.
- Hát ez tényleg bonyolult. – foglalta össze az orvos. – Rowaan tud minderről?
- Úgy-ahogy. Arról nem, hogy itt vagyok.
- Nem gond, szerintem. Rowaan engedékeny is tud lenni, téged meg úgyis nagyon szeret.
Freya hihetetlenül nézett rá:
- Tényleg?
- Tényleg. Látom, hosszú utad volt, úgyhogy szerintem menj aludni, semmi nincs, ami miatt maradnod kéne. Pihenj le, ha éhes vagy, az ebédlőben találsz meleg ételt, mint mindig.
- Köszönöm, Rod. Igazán köszönöm.
Az orvos bólintott, gondolatai láthatóan már máshol jártak, és befordult a betegszoba ajtaján.
Freya még üzent a hordozható konzolon Shilinának is. Aztán csak ledőlt az ágyra, és rögtön álomba merült.
Korán kelt. Az órára nézve megállapította, hogy szerencsésen tartja magát az eddigi megszokottságához. Gyorsan kiugrott az ágyból, pár mozdulattal felöltözött, aztán kilépett az ajtaján, és a betegszoba felé vette az irányt. Még mindig senki nem volt a bázison, szinte ijesztő volt a kihaltság, pedig már megszokhatta volna.
A hordozható konzolon kiszámolta az időt, miszerint szülei még jócskán aludtak. Befordult az orvosi ajtaján, ahol szokás szerint már ott ült Rod, bár nem értette, hogy képes már ilyenkor talpon lenni, és teljes figyelemmel koncentrálni. Átlépte a küszöböt, de az ajtó különös módon nem csukódott be mögötte. Beléptére az orvos felemelte a fejét:
- Freya, máris ébren vagy?
- Igen. – bólogatott a lány. – Általában ilyenkor kelek.
- Értem. Monát jöttél megnézni?
- Igen. Most nagy segítségre van szüksége.
Az orvos fordult a székben, mintha hirtelen felkeltette volna az érdeklődését:
- Üzent neked? Rosszabbodott az állapota?
- Nem, Rod, igazából az a helyzet, hogy Mona teste most halott. – az orvos döbbent pillantására folytatta. – Igen. Közölte velem, hogy nemrég itt jártak nálatok a jedik. Ebben még nem tévedek, ugye?
- Nem, ez így van. Megnézték Monát, aztán valamit beszéltek, megköszönték a segítséget, és elmentek.
- Na, igen. Szóval Mona egy jedi képességet használt föl, hogy a társai ne érzékelhessék. Testéből kivonta a hőt, energiát, életet, és mindent az agyában raktározott el egy időre. Ezt a folyamatot hívjuk semlegesítésnek. Teljesen elfüggetlenedik az igazi világtól, csak egy lebegő valami lesz, azonban csak addig élhet az agya, ameddig van energiája. Ezért, ha nem tér vissza egy bizonyos időn belül a ˝való˝ világba, akkor az energiája elhasználódik, teste erő híján megszűnik, csakúgy, mint a tudata, egyszóval a teljes létezése. Ebből az állapotból kell segítenem visszahozni őt, mielőtt még késő lesz.
- Bonyolult. Hogyan gondoltad ezt a visszahozást? Vagy a jediknek erre is van megoldásuk?
- Nem mindenképpen. Nekem csak a megfelelő nagyságú ingert kell megadnom, hogy visszatérhessen.
- Miért, magától nem tud?
- Attól függ, hogy mennyire erős. De egyszerre nem tudja életben tartani magát, és impulzust adni a testének az újraéledésre, ha nincs rá energiája. Márpedig, neki nincs rá energiája, csak az egyikre.
Rod bólintott.
- Ha viszont abbahagyja az egyiket, hogy megtegye a másikat, akkor is mindenképpen meghal.
- Igen.
- Mit tervezel? – nézett rá komolyan az orvos.
- Még nem tökéletes az elmélet. – sóhajtott Freya. – Arra gondoltam, hogy lassan felerősítem, feltöltöm energiával, mert ő test nélkül nem tud feltöltődni, csak fogyasztani, abban viszont nem tud megállni. Egyszóval nem képes visszatölteni az elhasznált energiát, mert nincs mivel.
- Azt mondod, a jedik a testük segítségével fogják fel az energiát?
- Is. A test egyfajta csatorna számunkra, hogy eljuttassuk az erőnket az igényelt pontra, akár a testen belül, akár azon kívül. Csatorna nélkül viszont nem tudjuk felinni az energiát, amit a természet, vagy más ereje nyújt számunkra.
- De akkor Mona hogy fogja felfogni az energiádat?
- Van rá megoldás. Csak az agyamba irányítom az energiát, amit az ő agya is képes felfogni.
Rod megint bólintott:
- Tehát félig semlegesíted magad. Veszélyes folyamat, ugyanis te is legyengülhetsz annyira, hogy nem tudsz majd visszajönni.
- Az már most nem számít, mivel nekem félig még lesz testem, azaz, ha Mona visszatér, képes annyi energiát adni, amivel életben maradhatok.
- Bárhogy nézzük, csak fél siker. Elkerülhetetlen, hogy életveszélyesen legyengülj. Erős szervezet kell ahhoz, hogy ezt kibírd.
- Ha feltöltöm magam teljesen, akkor nem minden esetben. A gyengébb tudat automatikusan vonzza a felvehető energiákat, hogy életben maradjon, ez egyfajta túlélő ösztön. Az erősebb pedig mindaddig automatikusan átadja neki, amíg a saját szintje a normálra nem csökken. Csak akkor engedi még lejjebb csökkeni az energiáját, ha arra parancsot kap.
- Mennyi idő kellett, hogy eddig az elméletig eljuss?
- Tizennégy óra egy Spellingben, végigjőve a teljes űrön elég volt. – mosolygott rá a lány.
- Dicséretes. – biccentett Rod. – Mikor akarod kezdeni?
- Egyelőre kommunikálni szeretnék vele.
- Miért, eddig nem tetted meg?
- Szerettem volna a közelében lenni. Tudod, kisebb távolság, kisebb erőveszteség…
- Értem, értem. Utána pedig gondolom, feltöltődsz. De miből?
Freya megállt mozdulat közben, aztán vállat vont:
- Lesz rá időm kitalálni. Mona energiája egyenletesen fogy, keveset használ, mert a minimumon tartja magát. Az idő, amit semlegesen tud tölteni, az… - töprengeni kezdett. – Talán néhány év. – mondta végül.
- Rendben. Ha van valami, amiben segíthetek, akkor csak szólj.
- Köszönöm, Rod! Sokat jelent a segítséged.
Az orvos megszokott módján csak rábiccentett a lány szavaira, aztán visszafordult a munkája fölé.
Freya pedig meditálni kezdett. Már, amikor belépett az orvosiba, érezte Mona jelenlétét. Talán ő volt az a nyugtató energia mellette, és miatta maradt nyitva az ajtó. De akkor Shilina kit érzett?
Mona gyengének tűnt ugyan, de magyarázatot adott rá, azzal az érvvel, hogy nem akar felesleges energiát használni. Miután Freya elmondta neki az ötletét, a twilek szeméből még a könny is kicsurrant, hogy Freya ezt hajlandó lenne megtenni érte. Meghatódva mondott köszönömöt, mielőtt a lány magára hagyta.
Freya ezután bement az ebédlőbe, de nem nagyon volt kedve enni. Kihasználta a különös alkalmat, és leült a hosszú asztalok egyikéhez. Úgy döntött, ő is a bázis lakóival együtt fog enni, hiszen félig ő is itt fog lakni, nem? A reggeli után, amit szintén elmélkedéssel töltött, visszament a hajóhoz, hogy mindent ellenőrizzen. A konzolon egy üzenet villogott, amit Telrevan vezérlőjétől kapott. Azex üzent neki néhány fontosabb dologról, valamint tudakolta a jóllétét, és útja sikerességét. Freya türelmesen pötyögte be a válaszokat, aztán nekilátott üzemanyagot cserélni a gépben. Először utazott ugyan Spellinggel, de máris megkedvelte a csöndes kis járművet. Kesztyűt húzott, és belefeledkezett a szerelés örömébe. Nem tudta, mennyi időt töltött el vele, de bizonyára jó sokat, mert valaki kizökkentette:
- F… Freya? – hallott egy döbbent hangot, mire felemelte a fejét.
Rowaan állt előtte; mellette és körülötte az, az ötven fiú, akikből személyesen egyet sem ismert, de mindegyikük döbbentnek látszott. A visszatérő Jenkis feltűnően örült Freyának, bár ezt csak egy mézes-mázos mosollyal mutatta ki felé.
Elhatározta, hogy megtöri a beálló csendet:
- Sziasztok! – köszönt nekik kedves mosollyal, és elsimította arcába omló, fekete tincseit.
- Te… te meg mit keresel itt? – nyögte a hothi vezér. – Nem otthon kellene lenned? A szüleid tudják, hogy itt vagy?
- Persze, hogy tudják. – nyugtatta Freya, és felegyenesedett. – Nem szöktem meg.
- De miért vagy itt? Nem otthon kellene lenned? – ismételte meg a kérdést.
Freya tanácstalanul nézett rá. A hirtelen megjelenő Ayra láttán viszont odaszaladt a nőhöz, megölelte, megcsókolta mindkét arcát.
- Freya, te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte ugyanilyen döbbenettel vegyes boldogsággal Ayra.
- Hát eljöttem. – vett nagy levegőt a lány. – Ennyire nem kellene itt lennem?
- Dehogy, dehogy, nem úgy értettem. – mondta gyorsan a nő, és kézen fogva vezette el a hajótól, átvonulva a döbbent fiatalok során.
Néhány perc múlva Deptford is megjelent a színen, hasonló arckifejezéssel, mint amilyenbe a körülötte állók dermedtek két teljes perce. Odarohant a lányhoz, egyszerre öt kérdést tett fel, de ő volt az egyetlen, aki egyáltalán tudta, hogy Freya valaha vissza fog térni.
- Hát ezért utasították el a szüleid, hogy elköszönjek tőled. – ébredt rá hirtelen a fiú. – Mert már nem volt kitől elköszönni.
- Igen. – Freya még mindig mosolygott, mindenkire, aki a közelben állt.
Rowaan végül ki tudott törni a szobor-állapotból, és közelebb lépett a lányhoz:
- Mikor indultál? Mikor érkeztél? És egyáltalán miért jöttél vissza? – hangjában nem volt számonkérés, sem ellenvetés, csak kíváncsiság.
Freya hirtelen megfordult, mély levegőt vett, és Rowaan szemébe nézett:
- Engem köt Mona. – mondta végül. – És ti vagytok a megmentőim! Nélkületek… nem tudom, mi lenne most velem. Hálás vagyok. Egyébként tegnap reggel kilenckor indultam, és ugyanaznap éjszaka tizenegykor érkeztem.
Aztán továbbment – kénytelen volt, mert Ayra csak úgy vonszolta magával -, könnyed mosolyt eresztve vezére felé.
Deptford keresztbefűzte szálas karjait a mellén, és tátott szájjal álló, mégis boldog társai felé intézte szavait:
- Szóval… mit is mondtatok róla? – kérdezte őket, mintegy emlékeztetve mindnyájukat a cirkálóban elhangzottakra, amiben nem kevés indulat szólalt fel Freya ellen.
Whinn állt meg először, utána pedig sorban a többiek.
- Már nem emlékszem. – mondta végül a fekete hajú fiú. – Igazán nem emlékszem!
- Aha… - Deptford magában mosolyogva nézett új mulatság után. Érdeklődve vette szemügyre a Spellinget, de biztos volt benne, hogy ilyet még soha sem látott, hacsak nem a mandalóriai főváros tekintélyes méretű leszállópályáján. Aztán Freya után indult.
A lányt láthatóan Ayra már elárasztotta kérdésekkel, mindenféléről, amit tudni akart, vagy tudnia kellett.
- Tényleg, Ayra, hoztam neked valamit! – mondta Freya, és besietett a kettejük szobájába, ahol letette a dolgait.
- Komolyan? – Ayra befordult a lány után, jelezve Deptfordnak, hogy odakint várjon.
Aztán érdeklődve lehajolt Freya mellé, aki pakolászni kezdett a bőröndjében, míg rá nem lelt a keresett tárgyra.
- Itt van!
- Freya…! Ez… - Ayrának elakadt a lélegzete.
Freya egy hosszú, díszes ruhát tartott a kezében, a drága, ezüstszínű anyag egy kicsit pirosasan csillogott, derekán vékony, apró gyöngyökből fűzött lánc volt. A nyakat egészen magasra varrták, ujjai hosszúak, zártak voltak; a ruha aranyszállal átszőtt alja a földet söpörte, és az egész csoda meg volt szórva csipkével és csillámmal.
- Anyával vettük, neked! Köszönetképpen! – Freya a nő kezébe nyomta a ruhát, mivel látta, hogy az szinte megérinteni sem meri a puha tapintású anyagot.
- Nagyon, nagyon köszönöm… de… nem kellett volna…
- De igen, kellett. Majd próbáld fel, biztosan csodásan áll!
- De Freya, ez nagyon drága lehetett…
- Az már ne foglalkoztasson! – mosolygott rá Freya.
Azzal kiment az ajtón, Ayrát hármasban hagyva a ruhakölteménnyel és a csodálattal. Egyenesen beleütközött Deptfordba, aki már nem keltett rossz emléket benne, bocsánatkérése lévén.
- El sem hiszem, hogy tényleg visszajöttél! – hallotta a fiú hangját.
Freya nem tudott mit felelni, csak szelíden mosolygott, tekintete most a barna szemekbe tévedt, szíve megdobbant a fiúban megfogalmazódott rajongás éreztével. Talán ott állt volna napestig, szédülten bolyongva a meleg tekintetben, de Ayra színrelépése, és az ajtó halkan csukódó hangja visszahozta a valóságba.
- Nem veszed föl? – kérdezte Freya kicsit csalódottan.
- Nagyon-nagyon aranyos vagy, de ezek a ruhák nem nekem valók. – mondta szomorkásan Ayra. – Rajtad ezek sokkal jobban állnak. Én a harchoz szoktam, nem a pompához.
- Én is a harchoz szoktam. – ellenkezett rögtön Freya. Amint találkozott Ayra szelídülő tekintetével, rájött, hogy megint azt az akaratos viselkedését használja. – Bocsáss meg. Megértettem.
- Egyszer majd talán eljön az idő, hogy magamra ölthetem! – vigasztalta Ayra.
- Biztos vagyok benne! – felelt rögtön Freya.
Ayra visszavezette a szobába, leültette az ágyra, és ő maga is leült:
- Miért jöttél vissza? Hiszen megtaláltad a családodat, akiket hosszú ideig nem is ismertél, nem kell többé harcolnod, boldog lehetsz. Előtted áll az élet, lehet férjed, gyermeked…
Freya a fejét rázta:
- Most nem pihenhetek. Rajtam kívül nyolc lány raboskodik olyan körülmények között, amilyenek között én is kénytelen voltam. Ha feladják, akkor elvesztettem őket, csak néhány fehér, sziporkázó kristályt tartva a kezeimben sajnálhatom őket…
Ayra döbbenten emelte feljebb a fejét. Ez a döbbent állapot egészen jól állt neki.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Erőkristályt csinálnak belőlük, és nekem meg kell mentenem őket, mielőtt feladhatnák. De az, akitől megtudhatnám a lányok hollétét, most félig halott.
- Az égési sebek gyógyíthatók, van rá esély, hogy…
- Nem, arra már nincs esély. Mona testben nincs jelen, csak itt lebeg körülöttünk, egyszóval akár be is lélegezhetnéd, mert fizikailag csak egy légnemű valami. Bocsi, Mona… - mondta elerőtlenedő hangon. – Vissza kell hoznom a halál egy bizonyos pontjáról, hogy megtudhassak tőle bármit…
- Már két dolgot nem értek. Először is, hogy került Mona félholt állapotba, és hogy élhet csak a lelke, vagy tudata? Másodszor, ha tudsz vele meditatív módon kommunikálni, akkor miért nem kérdezel rá mindenre, amit csak tud?
- Az első kérdésre bonyolult a válasz. Annyit mondok, hogy egy jedik által használt semlegesítési folyamattal megszüntette a testét, minden erejét elraktározva az agyában. Azt is megmondom, miért. A jedik, amíg mindenki távol volt, eljöttek ide Mona miatt, hogy informálódjanak, vagy esetleg többért… Hogy a második kérdésedre válaszoljak, Mona megkért, hogy élesszem fel, aztán majd elmond mindent.
- De mi bajuk Monával?
- Az, hogy Mona áruló lett. Miatta kicsúsztam a kezükből. Én is egy kísérlet része vagyok. Deaktiválandó parancsok vannak bennem, ez a másik érv, ami miatt Monára mindenképpen szükségem van. Hogy kiszedje belőlem a parancsokat, mert különben úgy vonzom a jediket, még jelen esetben is, mint egy mágnes, vagy egy hirdetőtábla.
- Kísérlet? Parancsok? – Ayra inkább elszörnyedt ezúttal, mint elbizonytalanodott. – Nem lehet, hogy sithek, vagy sötét jedik igazából, csak… másnak adják ki magukat?
- Nem tudom, Ayra, nem tudom. Talán igen, de talán nem. Még egy sith ˝fenevadat˝ is felbéreltek, hogy egy másik lánnyal együtt leszállítson a jediknek.
Ayra szeme tágra nyílt:
- Itbul… Dass?
Freya megadóan nyögött egyet:
- Hát mindenki ismeri, csak én nem?
- Az tényleg egy vadállat! Ugye nincs már a nyomodban, mert ha igen, akkor nagy veszélyben vagy!
- Nem, már nincs. És már a mesterem sincs…
- Megölted?!
- Nem én. – hárított csendben Freya. – Apa…
Ayra cinkos mosoly kíséretében szólalt meg:
- Láttam ám, hogy nem csak a mi fiataljainkat bűvölted meg. Minden harcos szinte a tenyeredből evett.
- Kérlek, csak te ne kezd el a célozgatást, mert én már igazán semmit sem értek! – csóválta a fejét Freya.
- Bocsáss meg. Szóval, összefoglalva ezt az összegubancolódott fonalat, valamikor régen elraboltak téged otthonról, hogy aztán erőkristályt csináljanak belőled, mint több másik lányból is.
- Pontosan.
- Aztán parancsokat ültettek belétek… mi ellen is?
- A családunk és a népünk ellen.
- Igen. A családotok és a népetek ellen. Utána harcba küldtek, hogy feladjátok.
- Pontosan.
- A te utolsó állomásod egy fogolyhajó volt, ahol Mona valószínűleg megtudta, mit terveznek a jedik, és megesett rajtad a szíve, ezért nekiállt visszarontani a munkájukat. Azonban a jedik valahogy felfedezték, Mona áruló lett, te pedig már nem szolgálhatsz erőkristály-alappal.
- Pontosan.
- Ezért most mindenkit rád uszítanak, még sith-eket is, végigüldöznek a fél galaxison, miközben te egy félholt árulóval próbálsz kapcsolatot teremteni, hogy a jedik végre nyomodat veszítsék, és te megszerezd a maradék néhány lányt, akiknek még van esélyük a túlélésre.
- Teljesen tisztán látod.
- De ez nem vall a jedikre! – fakadt ki Ayra. – Ők állítólag védelmeznek, nincsharagbékevan szisztéma szerint cselekednek, és most kiderül, hogy ártatlan kislányokat akarnak kristállyá sűríteni, aztán meg ki tudja, mire elhasználni!
- Szomorú, de igaz. Huszonöt lányt vittek el aznap. – nézett le maga elé a tiszta, fehér ágyneműre. Aztán felemelte a fejét, tekintete Ayráét kereste. – Ebből tízen maradtak életben az első válogatások után, mert a gyengébb idegzetűek elestek… belepusztultak a harcba, az elveszettségbe, és nem utolsó sorban a kábítószerbe…
- Kábítószert használtak rajtatok?!
- Igen. Engem már Mona a fogolyhajón megszabadított a szertől, és mivel az nem volt része az életemnek, a szervezetem kivetette magából, ezért nem is vágytam rá úgy, ahogyan az emberek általában reagálni szoktak az ilyen szerekre. Hála az égnek… - suttogta halkan. – De még sok más dolog is történik közben. Egy fővárosi sith barlang, egy mester és a tanítványa, egy rossz emlékeket idéző bolygó, és feketekereskedők…
Ayra képtelenül csóválta meg a fejét, majd Freya őszintén csillogó szemeibe nézve végre megszólalt:
- Te tisztaszívű, kicsi lányka, nem is tudod, milyen kétségbeesett játszma közepébe csöppentél!

A magas kőablakokban három erős kisugárzású lány lógatta a lábát. Nem törődtek semmivel sem, a hajnal első jeleit csodálták magukban. Nem szóltak a másikhoz, bár ha szóltak volna, annak sem lett volna sok értelme. Nem ismerték egymást, csak látásból, és csak egy név kötötte össze őket. Egy bolygó neve, ami az idő eljövetelével levonzotta őket a kőablakokból, egyúttal szobáikból is, hogy folytassák, amit elkezdtek, bár teljesen céltalanul tévelyegve az útvesztők ködös ösvényén, aminek ráadásul vége sem volt. Néha egymásra pillantottak. Soha nem szóltak a másikhoz, még csak gondolati úton sem. Láthatóan nem mutattak több érdeklődést egymás iránt, mint idekerülésük napján, három héttel ezelőtt. Azóta ki sem jöttek a szobáikból, csak hajnalban kiültek a párkányra, végignézték a napfelkeltét, aztán visszasüppedtek magányukba, ahol valószínűleg meditáltak. Az egyikük mutatott némi érdeklődést a másik két lány iránt, egy sötéthajú, sötétszemű lány. Lopva pillantott a másik kettőre, a két közönyös szőkére, akik visszapillantottak rá, de nem kérdeztek. Bármelyikük képes lett volna kutatni a másik agyában, hogy elkerüljék a megalázó kapcsolatteremtést, de azt az illető bizonyára észrevette volna, leblokkolta volna a másikat, hogy megkezdje bosszúhadjáratát a kíváncsiskodó egyén fejében. A nap felemelkedett, a varázslat szertefoszlott, és a három lány visszament a szobájukba, miközben nem is sejtették, hogy a háromszögletű épület másik két oldalán ugyanez játszódik le, csak az egyik oldalon a két lány meg is meri szólítani a másikat…

Aznap éjszaka nagyon nehezen aludt el. Kérte Ayrát, hogy biztosítsanak neki saját szobát, mert nincs szüksége ilyen fajta védelemre, de Rowaant csak nagyon nehezen lehetett meggyőzni. Végül a vezér beleegyezett, hosszú könyörgések árán, de azzal a feltétellel, hogy a szoba az ő szobája mellett legyen. Freyának nem számított a feltétel, csak szeretett volna teljesen egyedül lenni. Napközben többször beszélt szüleivel, Shilinával, és most ez utóbbiról gondolkodott. Shilina is megérkezett a célpontjához, hamarabb, mint Freya, mert rövidebb volt az út. A szőke lány megosztotta furcsállását Freyával, hogy a bárónő őt valamiért nem ellenőriztette, hanem rögtön beengedte. Naphosszat a szobájában kuksolt, míg végre beszélhetett személyesen a bárónővel. Zavarta, hogy mindenhová testőrfélék kísérik, fegyvert az uradalmon belül nem vehetett elő, csak ha kalandozni ment a környező vidéken. Ezeket osztotta meg társnőjével, aztán végighallgatta Freyát is, akinek láthatóan kevesebb volt a gondja, csak a közelében tartózkodó erős energiák zavarták fölöttébb.
Freya kimerülten dőlt hátra a párnáján, de megint az agya volt az, ami kifáradt. Ez a fáradtság viszont legyőzte a testét is, bár nem látta értelmét, hogy harcoljon ellene. A suttogó hang ismét titokzatosan próbált beilleszkedni a szoba csendjébe, de Freya figyelmét nem kerülte el. Hirtelen fázni kezdett, még jobban magára húzta a takarót. Gyorsan felült az ágyában, és halk, vacogó hangon szólalt meg, nehogy Rowaan figyelmét felhívja magára:
- Ki van ott?
Semmi válasz. A sötét, jégfalú szobában továbbra is sejtelmesen hömpölygött a suttogó, sziszegő hang, és Freya egyszeriben félni kezdett.
- Ki van ott? – kérdezte még egyszer, ezúttal még halkabb, még remegőbb hangon.
A suttogás elcsitult. Próbálta legyőzni a félelmét, és csak néhány óra múlva aludt el.
Reggelre azonban eltűnt a félelme, nem foglalkozott többet a rossz emlékű éjszakával. Gyorsan lezuhanyozott, üzent a szüleinek, Azexnek, hogy jól van, aztán kilépett az ajtón. A folyosó rögtön megtelt fiatalokkal, de mindegyikük szeme oldalra sandított, Rowaan szobája felé, mivel a vezér még nem jött ki a szobájából, gondolták, biztosan alszik – ami ugyan nem vallott rá, de nincs más magyarázat.
- Gyere velünk reggelizni! – kérték udvariasan a szobából kilépő Freyát, aki program híján elfogadta a kedves meghívást. A fiúk között felismerte Whinnt, Deptfordot, akik a két oldalán haladtak, gondolataikból ítélve már teljesen elfogadták Freyát. Végignézett a kedves, jórészt vonzó, fiatal arcokon, meggyőző tekinteteken, de egyelőre semmit nem talált bennük, ami úgy nagyon érdekelhette volna. Az ebédlőben Deptford leültette, amíg Whinn reggelivel tért vissza. Mindenki hozzálátott az ennivalójához, azonban a csend most megtörhetetlennek hatott, nem úgy, mint máskor. Freyát felingerelte és nyugtalanította ez a csend. Az lehetetlen, hogy ennyi vad fenegyerek most egy csapat jókisfiúként üldögéljen!
- Tényleg, azok közül a harcosok közül az egyik az apád volt? – emelte fel a fejét a fekete hajú fiú.
- Whinn! – vágta oldalba Deptford.
- Jól van, na, nem kell leharapni a fejemet! – vágott vissza Whinn. – Csak egy kérdés volt…
- Kicsit udvariasabb is lehetnél!
- Bocs, bocs, de most komolyan? – huncut mosolya nem kerülte el Deptford figyelmét.
- Igen, az édesapám volt az egyik. – felelt Freya olyan lehengerlően nyugodt és szelíd hangon, hogy a közelben lévők inni kezdték minden szavát.
- Nem félsz tőlük? – tette fel az újabb kérdést Whinn.
- Whinn! – vágta oldalba ismételten Deptford.
- Most mit ütögetsz folyton? Látod, Freya, tiszta erőszakos, pedig én semmit se csináltam vele! Csak azért kérdeztem, mert szerény véleményem szerint elég ijesztőek…
Freya csak elmosolyodott, mire Deptford megráncigálta Whinnt:
- Hát hogy félne a saját családjától te nagyon okos?
- Igazán abbahagyhatnád ezt a fájdalmas modor gyakorlását, mert az én vállam bánja, és nem a tiéd! – nyafogott Whinn.
Egész paródiát lerendeztek, Freya csak mulatott rajtuk. De nem tűnt fel neki, hogy csak miatta csinálják ezt az egészet. A reggeli közben megjelent Rowaan is, aki először nem tudta mire vélje a mókázó díszes társaságot, akik szinte királynőként udvarolták körbe Freyát, de mivel semmi büntetnivaló nem történt, hagyta, hadd maradjanak. Tudta, addig nincs baj, amíg Daren meg nem jelenik…
Szerencsére Daren szokásához híven elaludt, csak a reggeli végeztével mutatott életjelet, de Freya akkora már odakint mászkált, így nem tudta köszönteni sem. Freya elővette a fénykardot, pár másodpercig gyönyörködött a lila pengében, míg észrevette, hogy a körülötte állók meg benne gyönyörködnek igen nagy, lohadhatatlan érdeklődéssel. Mindvégig érezte, hogy Jenkis egy percre sem téveszti szem elől, mintha valamin gondolkozna vele kapcsolatban.
Miután a többiek szokásosan beszélgetésbe elegyedtek egymással, Freya egy kicsit odébb húzódott, és fénykarddal végigcsinált néhány egyszerűbb gyakorlatot. Amint elmozdult a helyéről, Jenkis rögtön követte. Kezdte kellemetlenül érezni magát a férfi néma társaságában, amikor mintegy felmentő seregként megjelent Ayra. Szemét le sem vette a férfiról, mégis egyenesen Freyához lépett, és visszavitte a többiek közé. Jenkis szótlanul követte őket.
- Te tényleg olyan jól bánsz a karddal? – emelkedett fel egy szőke, göndör fiú, kérdését egyenesen Freyának szegezve.
- Milyen jól? – jött zavarba Freya. – Ki mondta ezt neked?
- Hallottam. – felelt a fiú. – Byron vagyok. Azt hallottam rólad, hogy lány létedre elég jól harcolsz.
Többen is mozdultak, hogy a ˝lány létedre˝ kifejezésért magyarázatot követeljenek, de Freya csak állt, néma mosollyal.
- Bárkitől hallottad, az túlzott. Annyira tudok harcolni, amennyi a túléléshez elég.
- Ebben az esetben is szeretnélek bárbajra hívni! – felelt Byron, mire megint többen tiltakozni kezdtek.
Még Ayra is kettejük közé lépett:
- Szó sem lehet róla! Byron, a te technikád túl durva, és túl erős a Freyáéhoz képest. Akárhogy nézzük, te húszéves férfi vagy, ő meg tizenhárom éves kislány! Ne kelljen ecsetelgetnem a veszélyeket!
- Hagyd, Ayra, kérlek. – szólalt meg Freya. – Párbajra hívott, tehát csak én utasíthatom vissza.
- Nos akkor? – nézett rá Byron.
- Elfogadom. – Freya eltette a fénykardját, és a duplapengéjű kardért nyúlt. Harcállásba helyezkedett.
Byron is. Ayra feladóan sóhajtott:
- Rendben. De két szabály van; nem végezhettek a másikkal, és nem vonhatjátok be a többieket szurkolni, vagy tombolni! Értettétek?
Mindketten bólintottak, felkészülve a harcra, de Freya ekkorra már felmérte Byron brutális erejének nagyságát, és mibenlétét.
A fiú heves, súlyos mozdulattal támadott, de Freya sikeresen kitért előle. Ugyan csak a kardcsapás szele ütötte meg, de még így is érezte a támadás súlyosságát. Gyors csapással támadott vissza, rögtön utána már ugrott is, hogy a másik oldalról közelítse meg ellenfelét. Byron láthatóan nem volt erre felkészülve, mert az első két támadást kivédte, de az utána következő sorozatra már nem tudott figyelni. Perceken belül kibillent az egyensúlyából, ezzel szabad pályát adva a még mindig fürgén mozgó lánynak. Egy rövidebb gyakorlat után már a hóban hevert. Nem fájt semmije, csak a büszkeségét sérthette a jóval gyengébb ellenfél gyors győzelme.
Freya felsegítette.
- Igaz, amit hallottam. – jegyezte meg Byron. – Te tényleg nem vagy semmi!
- Akkor most hadd próbáljam meg én! – ugrott talpra Whinn. – Én is kihívom Freyát!
- Elfogadom. – fordult felé Freya.
Ayra habozni látszott:
- Vigyázz vele! Whinn gyors és kitartó ellenfél!
Freya mosolyogva ránézett:
- Ez így már nem ér! Ne áruld el, mit tud, mert már nem lesz harc!
- De ő is tudja már a technikádat!
- Az hadd legyen az én gondom. – azzal megint harci pozícióba helyezkedett, de a pengét most terpeszbe tárt lábai közé irányította, a föld felé.
Whinn gyorsult. Összezavaróan mozgott, szinte először csak ugrált Freya körül, aztán eltűnt a szem elől. A kívülállók látták az arcán a fölényes mosolyt, viszont, mielőtt leérkezhetett volna, hogy a gyanútlan Freyára támadjon, a lány meg az ő szeme elől tűnt el! Összezavarodottan érkezett le, és csak a reflexein múlott, hogy alig-alig, de vissza tudta védeni a magasból érkező csapást. Freya további magabiztossággal tartott a fiú felé, hiszen az hasonló ellenfél volt, mint ő: technikáját a gyorsaságra építette, nem a teljes fizikai erőre. Azonban a következő támadásánál kiderült, hogy Whinn karjában is van erő! Freya alig tudott hárítani, és már tudta, hogy neki egy másodperccel előrébb kell járnia, különben nem nyerhet! Felfogta, mire készül a fiú, kitért, aztán támadott, és ezt mindaddig csinálta, amíg Whinn is megingott. Freya csak erre várt. Többször támadott egymás után, szinte lépésenként végezte el ugyanazt a mozdulatsort. A küzdelem az ő győzelmével zárult.
- Hallod, ez szégyen! – csóválta a fejét Whinn. – Elismerem, jobb vagy!
Freya leült a hóba, hogy meditáljon, mert láthatóan a többiek már párokba rendeződtek, úgy felbuzdultak az előbbi két csatát látva. Ekkor azonban még egy magabiztos hang tört utat az első kardcsörrenések között:
- És velem hajlandó vagy kiállni?
Zavartan emelte feljebb a fejét. Deptford állt társai gyűrűjében, kezében hasonló duplapengéjű kard, mint az övében, és félmosolyával jelezte magabiztosságát a tétova lány felé.
Freya habozva állt fel, kezében szorongatva a kardját.
- Deptford egy igen különleges technikával rendelkezik. – közölte Ayra. – Még én sem láttam olyat, de általában senki ellen nem harcol vele. Úgy tűnik, ellened szeretne. Lássuk, Freya, elfogadod?
- El. – markolta meg mind a két kezével a kardját Freya, és ezúttal nem helyezkedett harcállásba, csak felemelte a fegyvert maga mellé.
- Megtisztelő. – eresztett meg egy újabb félmosolyt Deptford.
Amint felvette a harcállását, Freyának döbbenten körvonalazódott az emlékeiben a mozdulat. Most, már ő is felvette az ellene talán használható állást, számítva rá, hogy esetleg nyerhet.
Deptford ugyanúgy először támadott, mint társai. Heves, súlyos mozdulat volt, szálas termete viszont gyorsabban mozgott, mint azt sejteni lehetett. Freya visszavédte a támadást, majd a válla megrándult belé, de érezte, Deptford mozdulata teljesen üres. Nem használta fel minden erejét, és míg eddigi ellenfeleiben a ˝muszáj győznöm˝ motiváció uralkodott, Deptfordot láthatóan nem érdekelte az ilyesmi, talán mindössze a lendület hajtotta. Freyában csak az tudatosult, hogy nem támad, egyre hátrál a fiú elől, annyira leblokkolta az ismerős harcmodor. Beletelt néhány pillanatba, amíg magához tért, ekkor viszont már teljes erőbedobással igyekezett kiegyenlíteni a tudatos erőfölényt. Sikertelenül; Deptford még visszafogott erővel is túl erős, túl gyors ellenfél volt Freya számára. A harcnak hamar vége lett, Freya a földre került, ahogyan számított rá. A válla, csuklója sajgott, a térdébe is valami furcsa fájdalom nyilallt. Deptford felsegítette.
- Ügyes. – biccentett elismerően.
Freya láthatóan nem törődött bele a veszteségbe. Elfogadta Deptford kezét, aztán visszaült meditálni. Nagyon foglalkoztatta, hogy a fiú vajon honnan tanulhatta ezt a harcmodort… vajon honnan? Talán, amikor ott jártak, elleste a mozdulatokat. Nem, az lehetetlen, hiszen olyan pontossággal adta vissza őket…
Nemsokára észrevétlenül ment vissza a szobájába, valószínűleg senki nem vette észre eltűntét. Csuklója ekkora már egyenesen fájt, ezért fáslit vett elő, hogy bekötözze. Fél kézzel kicsit nehéz dolga volt, megszenvedett vele, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Deptford támaszkodott neki a nyitott ajtó keretének, két kezét a mellén fűzte össze, és láthatóan már az elejétől fogva roppant figyelemmel kísérte végig az elsősegélynyújtást.
- Segíthetek? – kérdezte készségesen.
- Nem fontos, köszönöm. – Freya nem tudta, hogyan juthatott a közelébe a fiú anélkül, hogy ő észrevette volna. Mindenesetre nagyon jól csinálta.
Deptford ellökte magát a kerettől, helyet foglalt Freya ágyának szélén, és gondosan bekötözte a lány csuklóját.
- Így ni.
- Köszönöm. – felelt rá Freya, elismerve magában, hogy Deptford tényleg jobb munkát végzett, mint ő. Felnézett a fiú arcába. – A harctechnikád… honnan tanultad?
Deptford vállat vont.
- Nem emlékszem. Mióta az eszemet tudom, azóta ezt is tudom.