21. fejezet 

Az indulás előtti utolsó éjszakán Freya átgondolt magában mindent. Érezte legbelül, hogy a tempó, amit a felelősség és céltudatosság érdeke diktál, túl gyors és őrült lesz számára. Viszont tudta, hogy Shilina is ki fog tartani. Neki egy évvel több tapasztalata volt, egy évvel idősebb volt, amikor harcolni kezdett, és mégis, Freya mostanáig nem érezte ezt a korkülönbséget kettejük között. Tudta, hogy Shilina meg fog állni a lábán, makacsul tartani fogja magát ahhoz, amit elhatározott, még, ha ezzel életveszélybe is sodorja önmagát, vagy nagyobb felkészültségre sürgeti fejlődő szervezetét. Neki is ezt kell majd tennie. Ugyan nemrég jutott el oda, hogy biztonságban és kényelemben érezze magát, ha arra gondolt, mi történhet azzal a nyolc másik lánnyal, akik jogosan ugyanezt érdemelnék, már nem tudta olyan jól érezni magát. Gondolatai őrülten kavarogtak, hogy csak ők ketten segíthetnek. Csak ők. Ez a felelősségtudat ugyan boldoggá tette és a hasznosság érzetét fokozta benne, de nem sejthette, milyen hosszú úton kell majd végigküzdenie magát, mire az intrikák és veszélyek útvesztőjében végre rátalálhat a válaszokra.
Az órára nézett. Hajnal két óra volt, és ő még semmit sem aludt. Az óra mutatóinak kattanása ott döngött a fejében, idegesítően és fárasztóan. Látta maga előtt Mona meggyötört arcát, hallotta a szavait, hogy semlegesítette magát. Gondolt arra a veszélyre, hogy Rowaan mit fog tenni vele, ha visszamegy oda mandalóriaiként, de nem számolt vele.
Felkelt az ágyából, mert tudta, úgysem fog már aludni, legalábbis ebben a házban egy ideig nem. Körbejárta a ház felső szintjét, végignézte a képeket, a szobákat. Bement a fürdőszobába is, ahol a tükör előtt ott hevert feldöntve édesanyja kedvenc illatszere. Kósza gondolattal bevitte a szobájába, és eltette a bőröndjébe. Tovább kutatott, azt sem tudta, mi után, talán csak emlékezni akart. Még többre. Utoljára szülei hálószobájába pillantott be. Arcára önkéntelenül is mosoly lopakodott, szeme elé forró könnyek köde úszott. Ha ők nem adnak neki erőt, akkor most ki tudja, mi lett volna vele. Furcsa, mennyi ismeretlen érzést idézett elő benne, hogy egy időre saját akaratából hagyja itt őket. Már nem is akarta annyira, csak a lelkiismeret-furdalás hajtotta. Nagy levegőt vett. Ha most nem megy el megkeresni a lányokat, akkor lassan fel fogja emészteni a bűntudat, a harc után való vágyakozás, és az űr szerelme.
Sürgető késztetést érzett. Nem segélykérést, csak egy egyszerű hívást, hogy menjen, mert valaki látni akarja, vagy szüksége van rá. Elszorult a szíve e vonakodó, félénk jel felfogása után. Remegő kezekkel öltözött fel: csak a valóságba visszatérve érzékelte az álmatlan órák hatását. A hátsó kapun ment ki, átmászott a kerítésen és nekivágott a végtelen, illatos éjszakának. Nem lepte meg, hogy a hang a felszállópályára vezette. Egy finom, sötét árny rajzolódott ki a két Spelling alakja mellett. Shilina volt az. Hosszú, szőke haja hátul befonva, kék szemein látszott, hogy ő sem rendezett maratoni alvást ma éjszaka. Amint meglátta – vagy érzékelte, ezt már nem tudni – Freyát, elé szaladt.
- Reméltem, hogy eljössz. – mondta.
- Tudtad, hogy eljövök. – mosolygott rá Freya. – Tudtam, hogy tudod. De miért hívtál ide?
Shilina töprengeni látszott.
- Gondolom, te sem aludtál öt percnél többet.
- Eltaláltad.
- Szeretnék adni neked valamit. – kezében megvillant a karcsú ujjai közt szorongatott fémhenger, ami nem volt művészi pontossággal megmunkálva, de remek hozzáértéssel készülhetett. Freya sokáig nézte, de nem tudta, mit jelképez az ajándék, vagy miért kapja.
- Ez mi? – bökte ki végül, bár nagyon is jól tudta.
- Fénykard. Neked csináltam. – közelebb nyújtotta Freyának a kardot, mire az végül tétovázva elfogadta.
- Miért kapom ezt? – kérdezte halkan Freya, kezében forgatva az egyszerű díszítésű fémhengert.
- Hogy harcba menj vele. És köszönetképpen. Mert sokat tettél értem. Nagyon sokat.
- Igazán köszönöm. – Freya leengedte a kezét. – De nem háláért tettem.
- Én meg nem köszönetért készítettem. – mosolyodott el Shilina. – Tegnap estéig nem értettem, mi értelme van ennek az akciónak. Kockáztatjuk az életünket néhány ismeretlen lányért, hogy boldogok legyenek, csak, mert mi is azok vagyunk. De rájöttem, hogy neked sem kellett volna, hogy érdeked legyen az én boldogságom. Nem kellett volna gondoskodnod rólam, nem lett volna szükséges megszabadítanod a parancsoktól és attól a micsodától. Szóval arra gondoltam, valamit mégis adnom kellene, ami legalább neked is érték.
- Hogy készítetted el?
- A barlangban a kijárat felé mindent kristályok világítanak meg. Mivel semleges volt a belső energiájuk, ezért tudtam belőlük fénykardot készíteni.
Freya elmosolyodott.
- Visszamentél a sith barlangba?
Shilina nem jött zavarba, mégis befont haja végével játszadozott:
- Igen. A fémet pedig már könnyű volt beszereznem. Aztán, mivel a barlangban sokféle színű kristály volt, voltak választási lehetőségeim.
Freya aktiválta a fénykardot, mire lila penge szökött ki a nyélből, megvilágítva az éjszakában Shilina arcát, és a Spelling orrát.
- Milyen varázslatos a színe! – csodálkozott Freya. – Az akadémián mindenkinek zöld meg kék fénykardokat osztogattak, mert azt mondták, az a legmegbízhatóbb.
- Azért ezt a színt választottam, mert megy ez egyéniségedhez. – villantott rá egy furcsa mosolyt Shilina. – Egyébként teljesen megbízható, mert a saját sárga fénykardomat is én magam készítettem, majdnem három éve használom. És, mert már ráhangoltam a pozitív energiára, így a sötét erő első munkái is először csak semleges állapotba tudnák visszaterelni a kristály hajlamát.
- Lenyűgöző. Én nem tudok ilyesmiket csinálni.
- Nem kell hozzá nagy ész. Majd megtanítalak rá. Nekem egyedül a kristály lecsiszolása szokta kikezdeni az idegeimet, mert csiszolatlanul nem teheted be a cellába.
Elhallgattak. Az éjszaka észrevétlenül terítette rájuk a csönd lepedőjét, majd továbbsuhant, hogy a díszkertek virágaira édes csókot szórjon. Suttogó hang járt körbe a Spellingek körül, míg a két lány hallgatva várta a virradatot, amikor is startra készen itt hagyják ezt a mesés mennyországot egy változatosan kínzó pokolért cserébe.

Ascilla korán ébredt. Pillantása a mellette alvó Astrixra vándorolt. Gyengéd csókot adott a homlokára, ezzel a mozdulattal viszont fel is ébresztette.
- Máris ébren vagy, kicsim? – kérdezte a férfi álmosan.
- Igen. Nem tudtam aludni.
Ascilla felkelt az ágyból, szelíd mosollyal kitérve az ölelő karok elől, majd elhúzta a függönyöket. Langy sárga napfény áramlott a szobába.
- Esni fog. – állapította meg, aztán sietős léptekkel elhagyta a szobát. Astrix furcsán bámult utána. Ez a fajta viselkedés nem vallott Ascillára. Nagy nehezen felkelt az ágyból, magára kapott valamit, és asszonya után indult, és bár értette furcsa viselkedésének okát, sőt, tudván tudta, hogy nem fog megnyugodni, mégis meg akarta próbálni.
Mire kiért a szobából, Ascilla sürgött-forgott a lakásban, bár azt látszólag maga sem tudta, mit csinál. Zavartan pakolászott, és egyre az ajtót leste, ami mögül egyszer csak ki kellett jönnie Freyának, és ő pedig zokogva a nyakába kellett, hogy boruljon, mert elmegy, ilyen hosszú idő után még egyszer, csak azzal a különbséggel, hogy most saját akaratából.
Feltevése helyes volt; Freya kilépett a szobájából bő, hosszú pizsamában, arca fáradt, szinte már nyúzott volt, mintha napok óta nem aludt volna. Haja kócos volt, talán mert egész éjjel álmatlanul forgolódott a párnáján, miközben fejét képtelen gondolatok szorongatták. Nekidőlt a nyíló ajtó keretének, lehunyta a szemét, hogy legalább néhány rövid pillanatot tudjon pihenni, és ne essen ki a folyosóra. Reflexmozdulattal ölelte át felé siető édesanyját, arcát a megszokott illatú, puha tapintású hálóköntösbe temette, szemében már ott tolakodtak a könnyek. Ascilla fekete tincsei az arcába borultak, érezte a haján és fejbőrén édesanyja meleg könnyeit. Volt a mozdulatában valami szemrehányó, hogy itt hagyja őt, de valami könyörgő is, hogy minél előbb térjen vissza hozzá. Épségben.
Miután elengedték egymást, Ascilla arcára nagy nehezen mosoly lopakodott, puha kezével megsimogatta lánya arcát, aztán újra átölelve elindult vele a lépcső felé. Mindeközben nem tűnt fel nekik, hogy Astrix szomorúsággal vegyes csodálattal bámul utánuk.
Együtt reggeliztek meg, de közben egy szót sem szóltak egymáshoz, ezért a feszültség, a mondanivaló szavak, az érzések egyre hatalmasabb formát öltöttek, így Freya volt az első, aki megadta magát:
- Jól aludtatok? – hangjában egyfajta remegés volt jelen.
A két szülő egyszerre emelte fel a fejét, egymásra néztek, szinte örültek, hogy elhangzott a kérdés.
- Jól. – válaszolt Astrix, eltekintve attól a füllentéstől, hogy a hajnal első óráiban tudott csak elaludni. – Te?
- Viszonylag. – bólintott eltűnődve Freya. Ő meg egyáltalán semmit sem aludt.
- MI lesz az első dolgod, ha odaérsz? – kérdezett rá hirtelen Ascilla, és Freya szinte meglepetten emelte fel a fejét.
- Meggyógyítom Monát. – felelte halkan. – Semlegesítette magát a jedik miatt.
- Ők is ott vannak? – Ascilla most örült a legjobban, hogy végre kifogást talált az akción, mert, ha tényleg jedik vannak a Hoth-on, akkor jogosan tarthatja vissza a lányát.
- Már nem. Csak voltak. Mielőtt lezuhantunk, a környező bolygókra menekültek a mandalóriai hajó végzetes támadása elől. – Freyának hirtelen támadó gondolatai között nem tűnt fel, hogy szülei erről semmit sem tudtak.
- Nem mondhatod, hogy a mi hajóink lőttek le titeket! – csapott az asztalra ingerülten Astrix, bár az utolsó pillanatban visszafogta magát, és így nem csattant nagyot az ütés.
Freya elgondolkodva bólintott:
- De. A Hadiár hajója. A jedik megtámadták a hajót, aztán ők elmenekültek. Mona szerint visszamentek most a köztársaság határain belülre. Úgy tűnik, tudták, mit csinálnak. – mély levegőt vett, szülei szemébe nézett, és felállt az asztaltól. – Ha megbocsátotok, felöltözöm…
A mondat végét már alig lehetett hallani, elcsigázott léptekkel indult a lépcső felé. A fordulóban megtorpant, mint minden alkalommal, aztán mély sóhaj kíséretében folytatta útját a szobája felé.
- Astrix, én nem fogom hagyni, hogy elmenjen! – mondta elszántan Ascilla, mikor már biztos volt benne, hogy Freya nem hallhatja a szavait.
- Én sem hagynám. – sóhajtott Astrix. – De félek, sokkal nagyobb fájdalmat okoznánk neki, ha nem hagynánk, hogy felkutassa a többieket, mintha fizikailag fájna neki valami. Hiszen, ha valaki, akkor ők tudják, milyen szenvedni…
- De én is tudom milyen szenvedni! És te is! Amikor a lányunk eltűnésének hetedik évének végére kezdett elhalványulni a remény, amit a fájdalom ölt ki belőlünk, akkor találtuk meg. És én nem hagyhatom, hogy veszélynek tegye ki magát! Csak úgy, egyedül elengedni egy tizenhárom éves, tapasztalatlan, önfejű kislányt a galaxis másik felére… hát szülőkként ezt hagynunk kellene?
Astrix a kezébe vette Ascilla kezét.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj…
- Hogy mondhatod ezt Astrix?! – Ascillából kitört a tehetetlenség. – Hiszen te mondtad, hogy csodálod, te mondtad, hogy meg akarod ismerni, mert így még semmit sem tudsz róla, és most ilyen könnyelműen veszed az egészet?
- Kicsim, hidd el, nem veszem könnyelműen. De meg kell nyugodnod, mert…
Hirtelen elhallgatott, mert Freya jött lefelé a lépcsőn. Fekete haját már megfésülte, befonta, hosszú, kezes-lábas, fekete pilótaruhában volt, ami – mint minden ruha, amit felvett – kiemelte harcban edzett, arányos testalkatát, nőies vonalait, és kecses mozdulatait. Arcán fáradtság, bár Ascilla inkább szomorúságnak vélte. Fekete kesztyűs karcsú kezében pilótasisakot tartott. Szemeiben elszántság tüze lobogott, mint mindig, fáradhatatlanul, és Ascilla szíve hirtelen belesajdult a tudatba, hogy Freya már most felnőtt nő, mert úgy kellett viselkednie, feltehetően mindvégig hanyagolni fogja azt a pár kislányos szokását, amit szülei közvetlen közelében nyugodtan megengedhetett magának. Az élet már most előtte állt, mint felnőtt ember előtt. Még egy kicsit hasított a szívén, hogy a lánya gyönyörű, és nem lesz, aki megvédje. De egy másik érzés, egy csodálatos érzés túlszárnyalta mindezt. A büszkeség. Ott állt előtte az, akit hat éves, komoly kislányként látott utoljára, boldogan nevetve, és most… még a könnye is kicsordult serdülő lánya szépségét, talpraesettségét, elszántságát, komolyságát látva.
- Nem eszel többet? – kérdezte Astrix, látva, hogy asszonya most valahol teljesen máshol jár, talán az emlékek útvesztőjében.
- Nem vagyok túlságosan éhes. – vonakodott Freya, de visszaült melléjük, csak a fekete pilótasisakot tette le a szék lába mellé.
- Feltöltődött az energiád? – kérdezte aggódva Ascilla.
- Igen, nagyjából. – felelt a lány. – És nálam van a kard, amit Cryus adott, meg… - elhallgatott.
- Meg?
- A fénykard, amit Shilina készített nekem. – fejezte be.
Ascilla nem tudta leplezni meglepődöttségét:
- Fénykardot készített neked? De hogyan?
- Nem tudom. Ő ezt már az akadémián megtanulta, hiszen mindig harcolt. És, ha esetleg volt valami a fegyverével, akkor fel kellett találnia magát. Jut eszembe, Kelor adott egy sugárpisztolyt tegnap, a lelkemre kötötte, hogy mindig legyen nálam. – előhúzta a különleges, egyedi formájú fegyvert, ami minden gond nélkül elfért a kezében.
- Nem is értem, hogy tudta egyáltalán a kezedbe adni. – jegyezte meg Astrix komolyan. – Hiszen megrögzött kard-párti vagy.
- Az elején leszögezte, hogy vagy az ő szabályai szerint játszunk, vagy sehogy sem. – magyarázta Freya. – Csak azt csodálom, hogy nem küldet velem harcosokat. Talán felmérte a veszélyt, hogy az túl feltűnő lenne…
Míg így gondolkodott magában, Astrix halkan áldotta Kelor nevét.
- Hosszú út lesz. – mondta hirtelen Astrix. Freya felemelte a fejét és kérdőn nézett rá. – De persze, ha találsz valamit, úgyis visszajössz, mert a Spelling nem elég annyi embernek… ha meglátják, hogy a mi hajóink közül egy visszatér, akkor automatikusan beengedik…
Freya nagyon furcsának találta apja eszmefuttatását:
- Mire célzol?
- Csak elgondolkodtam. – villantott rá egy könnyed mosolyt Astrix. – Miért, mire gondolsz, mire céloznék?
- Még egyelőre nem tudom. Csak… szokatlan volt… - hirtelen feldobogó szívvel kapta fel a fejét. – Ugye a köztársasági nehézcirkáló itt van még?
- Itt. Úgy hallottam, ma délután indulnak haza. Miért?
Freyából a megkönnyebbülés sóhaja tört fel, majd elmosolyodott:
- Nem fontos. Keresztkérdés volt.

A felszállópályán nem még nem voltak sokan, egyelőre Kelor sietett odaérni a lányok előtt. Benézett a Spellingek ablakán:
- Itt minden rendben? – kérdezte alig hallhatón. Bentről motoszkálás hallatszott, valószínűleg még ellenőrizték a két gép állapotát.
- Minden, Kelor. – válaszolt ugyanolyan halkan egy hang belülről.
Kelor bólintott, tovább ment a másik Spellinghez, és mivel igenlő választ kapott, most, már nyugodtan állt meg a pálya szélén, laza testtartásban, kezeit összefűzve a háta mögött. A gyakorlatozás levezetését a startolásra és az első pár órára, amit a lányok a hajókban fognak tölteni, átruházta másra, de sajnos érezte, hogy ez a néhány óra megszokottságból való kilépés meg fog érződni a csontjain. Nagyon régen volt már kiképzőparancsnok. Apja oldalán harcolt a mandalóriai háborúban, de a jedik még éppúgy rossz érzéseket keltettek benne, mint sok évvel ezelőtt. Látta apját elesni a háborúban, és ő is majdnem elesett mellette. Nem nősült meg az után sem, hogy a háború által felkorbácsolt feszültségek rendeződni látszottak. Talán nem is volt rá szüksége, mert jó sok éve már, hogy utolsó kedvesét is elfelejtette. A jedik elleni érzéseit nem mutatta, hiszen csak azokkal volt baja, akiket nem ismert, de tudta, hogy bajkeverők. Mivel úrnője is jedi volt, nem lehetett kifogása a személye ellen, viszont azt sem tudta elképzelni, hogy bárkinek lehetne. A Calora kedves, aranyszívű, gondoskodó teremtés volt, és nemegyszer látta gyakorlatozni őrharcosai ellen – nem kis eredménnyel. Már az új Mandalore megérkezésének napján hallotta, hogy az úrnőnek hároméves közelharci tapasztalata és mesterfelderítői képzése van, e mellett mesterkardforgató, amire még rátesz egy lapáttal jedi érzékenysége és képességei is. Azzal, hogy megismerte először a szelíd Freyát, aztán egy kicsivel később a makacs Shilinát is, a háború alatt szerzett sérelmek lassan oldódni kezdtek benne. Viszont, ahogy meghallotta, mit művelnek a lányaikkal a jedi mesterek, olyan felbőszült lett, hogy képes lett volna bárki szembejövővel megosztani a gyűlöletét irántuk. Persze nem haragudott a Calorára, sem Freyára, sem Shilinára. Ők mindnyájan mandalóriaiak voltak, és ez ütötte a jediségüket. Úrnőjét tisztelte, a két kislányt pedig… valahogy szerette. A férfiasság és harc világában élve nem gondolt gyengédségre, családra, gyermekekre.
A palota irányából hirtelen menetet látott közeledni. A csapat élén két, nagyjából ugyanolyan magas, elszánt tekintetű lány lépdelt, könnyű, határozott lépteik egyszerre érkeztek le a pálya betonján. Hónuk alatt pilótasisak, oldalukon fénykard, sugárpisztoly, kard. Szóval betartották a szabályokat. Hajuk szigorúan befonva, szinte klónoknak lehetett nézni őket, csak Shilina haja jóval elütött a Freyáétól. Mögöttük a családtagok jöttek; no, ezek se sokat aludhattak – gondolta magában Kelor.
Eléjük sietett, kedvesen üdvözölte őket. Pillantása még mindig a két lányon időzött:
- Igazi harcosnők vagytok, ugye tudjátok?
Shilina mosolygott, Freya úgy szintén:
- Bárcsak egy ilyen csodás páncélt is magamra ölthetnék! – sóhajtott Freya.
- Afelől ne aggódj, drágám, mert amint visszatértek, én bizony mandalóriai harcost csinálok belőletek!
Freya szinte hihetetlenül bámult a kiképzőtiszt sötét szemeibe:
- Valóban?
- Valóban. – bólintott Kelor. – Csak egy kicsit át kell alakítani a páncélt, mert ez már nem fog rátok menni… De most térjünk a lényegre. Ugye mindenetek megvan?
- Minden. – vágta vigyázzba magát a két lány.
Kelor hangja még jobban megenyhült:
- Talán tényleg megérhetem, hogy az én kezem alatt fogtok harcossá formálódni. Szóval minden megvan. Kommunikátor, kard, fénykard, sugárpisztoly, energia a maxon?
- Igen.
- Rendben, akkor beszállni, még egy próbakört mentek, hogy lássam, minden rendben van-e!
A két lány olyan egyszerre mozgott, mintha tagjaik vékony, láthatatlan fonállal össze lettek volna kötve, így csak ugyanúgy tudták volna, összehangoltan elvégezni a mozgásukat. Feltették a pilótasisakot, beszálltak a Spellingekbe, és már fel is emelkedtek a levegőbe.
Talán csak ők érezték a végtelen félelmetes közelgését, amit izzadó kezeik alatt kormányzott hajóik levegőbe emelkedése váltott ki belőlük. Mire visszaereszkedtek, Kelor már lentről nézve rájuk, elégedetten bólintott:
- Nagyszerű! Bátorkodtam ma reggel kölcsönkérni Azex barátunktól két zseb-holotérképet, amin bármikor ellenőrizhetitek az utatok helyességét, számba véve a veszélyeket, helyszíneket, népeket. Azex bölcs javaslatára elkészítettünk egy virtuális útitervet, hogy ne máshol kössetek ki, mint ahol egyébként szükséges lenne. Freya, mivel te a Hoth-ra mész, az Aridusig biztonságos utad lesz, ha hipertérre kapcsolsz. – megmutatta a bolygót. – Márpedig arra fogsz kapcsolni, mert én azt mondtam. Aridustól sietsz tovább, messze elkerülve a Hutt űr homályos határvonalait. A Bothan űr mellett elhaladva a következő hely, ahol pár percig kifújhatod magad, a Malastare, vagy a M’haeli lesz, de eszedbe ne jusson leszállni! Végig teljes sebességgel kell menned, üzemanyag az van bőven, te meg úgyis sietsz! Mivel a Malastare a ˝piros kereskedelmi vonal˝-on helyezkedik el, ott ne bámészkodj sokáig. A Senex Juvex szektorba lépve nem lesz sok lehetőséged, mint látod. Csak két bolygó közül választhatsz, ha a rövidebb utat akarod, viszont van egy másik lehetőséged, ami a két kereskedelmi vonal metszésén végighaladva lesz elérhető.
- A piros és a zöld? – kérdezte Freya.
- Pontosan, aranyom. Itt már van három-négy-öt bolygó, amit számításba vehetsz, mert ezek semlegesek, mint általában a kereskedő bolygók. De utána úgyis vissza kell térned az eredeti útvonalra, onnantól pedig már nyílegyenesen repülsz a Hoth-ra. Értve?
- Értve. – Freya bólintott, mire Kelor most Shilina felé fordult.
- Shilina, te a középső peremen végigmész, ez a rész tele van bolygóval. Hasonlóan, a középső peremig te is hipertérrel jutsz el. Kb. tizennyolc bolygó lesz a közeledben az Ord Mantellig, ami aztán okozhat meglepetéseket is. Arrafelé nem túl barátságosak a népek. Ha valamire szükséged van, azt lehetőleg ne a Tanaab-on, vagy a Myrkr-n próbáld beszerezni, ugyanis ezeken a helyeken semmi nincs, csak veszély. A Plod-ot elhagyva te is találkozni fogsz a ˝piros vonallal˝, ami mentén három bolygó helyezkedik el. Apropó, a középső peremről leérve a ˝rózsaszín vonallal˝ is összefutsz majd, ez az Arkaniához vezet.
Shilina nyelt egyet, ahogy Freya is. Kelor figyelmét nem kerülte el a két lány reakciója:
- Valami gond van?
- Csak oda akartak vinni, hogy tovább képezzenek. – hebegte Freya.
- Folytasd, kérlek. – kérte Shilina.
Kelor biccentett.
- A következő biztonságos út a Garos IV., Ithor. Ezek mellett fogsz elmenni, és a bárónővel az utóbbi bolygónál már felveheted a kapcsolatot. Még valami. A származásotok csak akkor fontos, ha a kérdező személyének köze van a lányokhoz, vagy maguk a lányok kérdezik. Nem akarok botrányt, sem felesleges gondot. Értve vagyok?
- Értve. – a két lány ismét egyszerre bólintott.
- Akkor nagyszerű. – Kelor átnyújtotta nekik a holo-térképeket. – Vigyázzatok magatokra, drágáim!
Átölelte mindkettejüket.
Freya elköszönt Ascillától és Astrixtól, könnyeit alig bírta visszatartani. Kicsit csalódott volt, hogy Cryus nem jött el, hogy elköszönjön, pedig nagyon számított rá. Xelt és Azex-ot is megölelte, és a lelkükre kötötte, hogy Cryusnak adják át az üdvözletét. A két harcos egymásra vigyorgott, érthetetlenül, de megígérték, hogy megteszik. Ezután elköszönt Alinnától, Rywolától, Wellabytól és Shilina bátyáitól. Utoljára Shilinához lépett oda, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány hevesen átölelte.
- Jó utat! Sok szerencsét! – mondta.
- Neked is, Shilina! – most először tudott megszólalni. – És köszönöm…
- Nem, én köszönöm. Mindent!
Mandalóriai Spellingben talán soha nem látott két olyan fiatal, és meglehetősen csinos pilótát a társaság, mint amilyenek most foglalták el a vezetőülést a kis felderítőgépekben. Halk, suhogó hanggal emelkedtek a levegőbe. Kommunikátoraik ott voltak a fülükben, szájuk elé rögzítve.
- Minden rendben? – hallotta Freya Azex hangját.
Mély lélegzetet vett.
- Minden. – felelte végül.
- Rendben. Kiengedünk titeket a légkörből!
Mellettük felemelkedett még néhány Spelling; ők kísérték ki a jedi-mandalóriai pilótákat egészen Telrevan egének határáig, majd még onnan egy pár mérföldig. Csak a hipertérbe nem követték őket.
Freya izgatottan szorongatta kezében a kormányt; ujjairól, homlokáról szinte csöpögtek a verejtékcseppek, olyan izgatott volt.
- Szóval először Aridus… - motyogta magában.
Kitette a holo-térképet, hogy mindig lássa. Remegő ujjai táncolni kezdtek a konzolon, teljes megszokottsággal, mintha a nap minden órájában csak a konzolok pötyögetésével lenne elfoglalva. Megkönnyebbülve fújta ki a visszatartott levegőt, amikor a helyes parancsot megértette a gép, és hipertérre kapcsolt. A sötét ég, a teljes semmiség elmosódott körülötte. Színes pontok csíkot húztak maguk után a végtelen sötétségben; a bolygók. A csoda csak pár érzékelhető másodpercig tartott. A hajó hamar lelassult, és egy teljesen új helyre érkezett. Freyában az űr csodálata láttán eszébe jutott, hogy, ha pár pillanat alatt ilyen messze jutott az otthonától, akkor mi történhet vele, ha a kutatás évekig is elhúzódik… Aztán meglátta az Aridust. Szavannás, viszonylag száraz vidék lehetett, de a kontinenseket mélykék vizű tengerek metszették el egymástól, szabálytalan, tagolt partvonalat eredményezve. Az űrkikötője jelentős nagysággal bírt; a környék tele volt hajóval, siklóval, utasszállítóval, láthatóan mindenféle népek közlekedtek errefelé. Senkit sem zavart a másik, így a mandalóriai Spelling is minden feltűnés nélkül elsuhanhatott a raktárhajók, kompok, cirkálók és magángépek között. Egy pillanat erejéig még elnézelődött arrafelé, megkerülte az űrkikötőt, aztán a kommunikátor hanghibája vágott élesen a fülébe, és ez megszakította csodálatát.
- Bocsi. – hallotta Azex hangját. – Valami bezavart. Merre vagy?
- Aridus űrkikötőjét hagyom el éppen. – ezzel le is fordult az űrkikötőhöz vezető útról. – Pont belecsöppentem a közepébe, amikor vége lett a hipertérnek… - hirtelen valami furcsa hangot hallott a háta mögül, a hajó hátuljából, és gyorsan mozdult, hogy megnézze, mi az. De a Spelling hátában semmi sem volt, csak merő sötétség.
- Értem. Megvan a holo-térképen az út?
- Meg. A következő célpont a Bothan űr.
- Igen. Akkor rendben van minden. Nagyjából ilyen jellegű tájékoztatásokkal láss el, ha bejelentkezem, rendben?
- Értettem. – Freya mosolyogva indult el a semmibe, és hirtelen sehol sem érezte magát, mert a környező bolygók még messze voltak, pici üveggolyókként csillogtak a távolban.
- A szüleidet ugyanezen hanghullám Z/3-as funkcióján érheted el, de figyelj az időzónákra. Kicsit fel fog borulni a normális rend benned, az alvást, evést, ébren levést illetően. Ha eszel, vagy pihensz, ne feledj el robotpilótára kapcsolni, de koordinátákért fordulj Telrevan vezérlőjéhez. Számold az időzónákat, hogy, ha nem szükséges, a szüleidet se az éjszaka közepén hívd fel. Ne szemrehányásként értsd, csak egy megjegyzés. Számításaim szerint körülbelül 12-14 órát vesz igénybe az utad, ha semmi sem történik közben – márpedig mi ezt reméljük.
- Esetleg van rá lehetőségem, hogy a dreadnaught előtt érjek oda?
- Nem csak esetleg és nem csak lehet. Biztos, hogy előttük érsz oda. Lehet, hogy látni fogod őket magad mögött, de az már nem baj. És mindig a gépre hagyatkozz, mert az itteni távolságok nem felelnek meg annak, amit ki tudsz számítani. A bolygók közti táv megtévesztő lehet, ha olyan szögben fordulnak, és lehet, hogy a hajó, amit nagyon messzinek tűnik, már ott van az orrod előtt.
- Értem.
- Gondoltam. Feleslegesen ne kerülj bajba, ne nagyon játszadozz az ottani természetes élővilággal és…
- Azex. Tudok vigyázni magamra. Hiszen hét évig csak harcoltam.
- Én elhiszem. De értsd meg, hogy aggódunk értetek, és ez nem vaklárma. A szüleid, a barátaid, az őrharcosok, akiket ismersz, mind aggódnak érted. Jut eszembe, megtudtam, Cryus miért nem tudott elköszönni tőletek.
- Igazán? És miért nem?
- Éppen bevetésen van. Egy Spelling fedélzetén álcázva egy másik társával titkos parancsot teljesít. Most tudott csak üzenni nekem a kódolvasójával, hogy hajnalban indult, és senkitől sem tudott elköszönni, és sajnálja. Üdvözöl téged, és sok szerencsét kíván.
Freya magában szeretettel ölelte át Cryust.
- Köszönöm. Kérlek, ha lesz rá alkalmad üzend meg neki, hogy üdvözlöm és sok szerencsét neki is.
- Meglesz. Most egy percre átmegyek Shilina konzolját bűvölni, és mindezt elmondom neki is. Addig átkapcsollak a szüleidhez. Pá-pá!
- Szia Azex… - a kommunikátor rögtön váltott, a kijelentkező Azex hangjából Astrix hangja lett.
- Minden rendben?
- Igen, apu. Talán egy kicsit furcsa így a semmiben lenni.
- Azt elhiszem.
- Várj egy percet! – Freya bekapcsolta a vezérlőpulton elhelyezkedő kis képernyőt, a hanghullámot pedig beállította a kommunikátoréra, és reménykedett, hogy sikerül.
Sikerült. Astrix és Ascilla arca megjelent a képernyőn.
- Mindjárt jobb. – mosolygott rá a szüleire, akik láthatóan egyetértettek vele.
- Milyen hosszú lesz az út?
- Azex szerint 12-14 óra. Igyekezem minél előbb szilárd talajt érni.
- Megnyugtató hallani. – biccentett Astrix.
- Tényleg, esetleg nem tudjátok, hogy sikerrel jártak-e a hothiak?
- De igen. Állítólag a szenátoruk kitett magáért. Pedig nagyon fiatal.
- Nem ismerem a szenátorukat. A politika nem nekem való dolog.
Ascilla szomorkásan mosolygott:
- Hát, kincsem, ezzel az üggyel pedig jócskán belekeverted magad a politika közepébe.
- Ezt nem túl jó hallani. – komorult el Freya arca.
- Pedig így van. – helyeselt Astrix. – Mivel a jedik is benne vannak, ők pedig elég központi helyet foglalnak el a köztársaságban, azt hiszem, nehéz dolog lesz csak úgy visszaszerezni azokat az elrablott lányokat…
- Nem baj! – vágta rá rögtön Freya.
- Arra számíts, hogy mindenképpen megpróbálnak majd sarokba szorítani. – figyelmeztette Ascilla.
- Meg fogom nehezíteni a dolgukat! Ők nem építkezhetnek sem jogokra, sem semmi másra, mert a lányok Mandalóriához tartoznak, nem máshová!
Ascilla először férjére nézett, aztán vissza a lányára:
- Kicsikém, ez nem ilyen egyszerű. A politikában nem mindig számítanak a logikus dolgok, inkább csak a szavazatokra és a befolyásosságra építkeznek, valamint érvelnek. Jogokkal semmiképp sem tudod őket leszorítani. Érvekkel meg pláne nem, kivéve, ha valami nagyon igazzal rukkolsz elő. A befolyásosság az, ami döntő fontosságú.
Freya elgondolkodott.
- Valahogy majd azt is szerzek. Csak idő kell. És utána visszajövök a lányokkal, aztán… aztán nem tudom. – fejezte be tanácstalanul.
- Esetleg… nem akarnál haza látogatni közben? – próbálkozott Ascilla, és Astrix is meggyőzőn rábólintott. – Hiszen, ha nagyon sokáig leszel távol, akkor…
Freya a szüleire nézett: ez neki meg sem fordult a fejében.
- Ez egy nagyon jó ötlet! – mondta végül. – Pár napon belül úgyis honvágyam lesz.
Ascilla és Astrix arca egyszerre ragyogott fel.
- Örülünk, hogy egyet értesz.
- Persze, hogy egyet értek! Ha találok valamit, akkor úgyis felhívlak titeket, de az kevés, nem? – elgondolkodott.
- De igen.
- Várjatok, ezt megmondom Shilinának is, mert szerintem ő is támogatni fogja.
- Rendben.
Freya átkapcsolt a másik sávra, de nem szólt bele a kommunikátorba, mert hallotta közvetve Azex hangját, és nem akart beleszólni. Amint Azex befejezte, rögtön kihasználta az alkalmat, és megosztotta Shilinával az ötletet. A szőke lány természetesen beleegyezett.
- Te nem érzed furcsán magad? – kérdezte Freyától.
- Mire célzol? A távolságra?
- Nem. Furcsa energia van a közelemben, és melletted is érzem, de nem tudom mi az. Mintha… valamivel lezavarná az érzékeimet.
- Én is éreztem. Rosszat sejtesz?
- Nem. Sőt, meg is nyugtat, de nem tudom mire vélni. – sóhajtott. – Örültem volna, ha néhány harcos is velem jöhet…
Freya elmosolyodott.
- Mióta érdekelnek ennyire a harcosok? Hiszen azt mondtad…
- Tudom, mit mondtam. Azt viszont nem tudom miért, de most mégis nagyon megnyugtatna, ha itt lenne legalább egy közülük. És én is mandalóriai vagyok, az pedig nem járja, hogy idegenkedjek a saját népemtől, ami ráadásul harcos nép is.
- Szóval büszke vagy. – szögezte le Freya.
- Akár. Csak mikor köztük vagyok, úgy érzem, mintha üvegtárgyként bánnának velem. Ez egy kicsit megalázó.
- Megalázó? Csak féltenek. Nem tudom, miért, de nagyon vigyáznak errefelé a nőkre.
- Hát persze, hogy vigyáznak. Bár, ha te eddig csak a jedik közt éltél, még ezt nem nagyon értheted…
Freya zavartan nézte az előtte álló űrt.
- Mire gondolsz? Mit nem értek?
- Majd megtudod. Úgy látom, lesz, aki megtanítsa neked.
- Mit kellene annyira megtanulnom, hogy nem értem a célzásaidat? És te miért tudod, hiszen te is a jedikkel éltél, ha jól tudom.
- Nem teljesen. Voltak már szökési kísérleteim, de még a pártfogómtól is visszakerültem a mesteremhez. Nem tudom, hogyan talált rám, de nagyon ügyesen csinálta.
- Paga bárónőre gondolsz?
- Igen rá.
- Ő egyébként milyen?
- Fiatal, kedves, jószívű. De szigorú is tud lenni. Például, ha egy hajó megjelent a közelben, akár egy köztársasági utasszállító, és engedélyt kért a leszállásra, a bárónő legalább három biztonsági rendszerrel ellenőriztette. De még a legkisebb siklókat és magán gépeket is.
- Lehet, hogy meg volt rá az oka. Lehet, hogy éppen te voltál ez az ok.
- Lehet. Ezt már nem fogom megtudni. De az Ord Mantell egyéb veszélyeket is rejteget. Sok sith görény szereti ott meghúzni magát, a savripokról meg már ne is beszéljünk. A víztározók állandó veszélynek vannak kitéve, ez alól nem kivételek a hegyoldalakra épített gyárak sem, pedig a savripok Tízmilliós-fennsíkon honosak, nem pedig a hegyekbe.
- Szóval ezért kellettél a bárónőnek. Közben azért gondolkodnod kellene azon, mit mondasz neki, miért mentél el hozzá, ha addig nem akartál.
- Elmondom neki az igazat. Elegem lett a mesteremből, megöltem és most elutaztam őhozzá.
- Szerinted nem fog feltűnni neki, hogy mandalóriai Spelling fedélzetén jöttél?
- Azt gondol, amit akar.
Freya sóhajtott. Shilina talán fel sem fogja, milyen nagy a veszély?
- Tényleg ilyen könnyelműen veszed? – kérdezte aggódva.
- Ugyan, Freya, ne nézz már hülyének, dehogy veszem könnyelműen, csak idegesít minden!
- Én sem érzem túl mesésen magam…
- Talán feledkezz el egy percre arról, hogy tök egyedül vagy, nincsenek itt a szüleid, sem harcosok, sem senki, akit egyébként… - elbizonytalanodva hallgatott el.
- Köszönöm szépen, Shilina Telrevan, ezzel most egy egész életre megnyugtattál! – Freya félrehúzta a Spelling orrát, hogy kitérjen a közelében lebegő hajóroncsok elől, amik mellesleg az utat mutatták egy közeli űrtemetőhöz.
- Lerion, mikor megölelt, azt mondta, nagyon szeret, bár nem emlékszik rám. – mondta Shilina, szinte tudomást sem véve Freya szavairól. - És Wellaby is sírt. – sóhajtott. – Mondd, túlérzékeny lettem?
Freya elmosolyodott:
- Nem hiszem.
- Na, nem fecsegek tovább, mert még elárulom magam, hogy sokkal több mindent érzek, mint amit kimutatok. – azzal kijelentkezett.
Freya csak fejcsóválva sóhajtott. Shilina, Shilina…

Nem tudta megfogalmazni, sem elfojtani azt az izgatottságot, amit a vakítóan fehér bolygó láttán érzett. Alig várta, hogy leszállhasson. A háta már fájt a sok egyhelyben üléstől, kezei izzadtak a bőrkesztyűben, ujjai görcsben álltak a kormány állandó szorongatásától, csak akkor volt egy kis megkönnyebbülése, amikor a konzollal kellett foglalkoznia, mert akkor legalább mozgathatta őket. A lábai is fájtak, ezért néha keresztbe tette őket, hogy egy kis izomgyakorlatot végezzen. A nyaka sajgott a pilótasisak súlya alatt, szemei kápráztak a mindenféle bolygók és konzolon villogó betűk láttán. A feje megfájdult az állandó koncentrálástól, amit az elmúlt tizennégy óra folytonos odafigyelése igényelt. Legszívesebben ott helyben elaludt volna.
A Hoth láttán azonban felvillanyozódott, önkéntelenül felegyenesedett, ezzel nem kis megkönnyebbülést okozva a gerincének. Számolgatni kezdett, és megállapította, hogy most nagyjából éjszaka lehet ott, ahová ő tart. Útját a bolygó felé vette, figyelme és félelme önkéntelenül is a mellette forgó vörös-sivatagos Bespinre, a furcsa, meghatározhatatlan felszínű Andatra, és a szintén rendhagyó tagolású és színű Ibonra terelődött. A Hoth ezek mellett valami megnyugvást sugallt. Nagyobb sebességre kapcsolt, közben figyelte a három másik bolygót, de nem fogott sem fenyegető energiát, sem pedig üzenetet a konzolon.
A Spelling körülbelül ötven méterre volt a Hoth bolygótól. Eszméletlen sebességgel közelített a havas puszta fölé. Néhány percen belül könnyedén egyenesbe rázódott, majd ijesztően közel a talajhoz, végigszántott a tökéletesen sík alföldön. A távolban már magasodtak a hold fényében megcsillanó jéghegyek csúcsos, valamint lapos teteje, az éjszaka metsző hideg levegővel járta körbe őket. A koromsötét égen ott piroslott a Bespin, vele ellentétesen pedig az Andat és az Ibon. Teljes csend ereszkedett a tájra, a jéglények láthatóan visszahúzódtak jégvájta barlangjaikba, vagy üregeikbe, ahol szépen elfogyasztották a vacsorájukat, aztán aludni tértek. Senkit sem lehetett látni, csak a kicsiny termetű felderítőgép halk suhanása hányta odébb a frissen esett havat.