|
11. |2008 .aug. 17.|
TRANSLATE
egy kicsit gondolkoztam az életről. Gondolkoztam a “hírnévről” és a “hírességről”. Ez nem egy túl őrült, elmélyült dolog lesz. Nem fogsz okosabb lenni, és én sem fogok okosabbnak tűnni, miután elolvastad ezt a bejegyzést... csak azt mondom, hogy gondolkoztam... és erről akartam írni.
Az utóbbi másfél év nem volt se könnyű, se nehéz. Őszintén szólva nem sokra emlékszem belőle, mert túl gyorsan elment ahhoz, hogy megértsem mi is történt valójában. Még mindig meglep, amikor a dalainkat hallom a rádióban, vagy a képeinket látom a magazinokban. Még mindig nem értem hogy a pokolba érdekelhet bárkit is, hogy az aláírásunk valamelyik cuccán rajta van, haha. Rendszeresen megkérdezik, milyen érzés híresnek lenni, és még mindig egy üres vonalat húzok. Mert számomra ugyanolyanok vagyunk. Az egyetlen valódi különbség az életben van, amit ezelőtt, és amit most élünk, minden apró dolog. Minden. Jelentéktelen. Dolog. Hogy amit csinálunk, azzal valamilyen módon foglalkoznak is. Lehet az törődés, megszállottság, gyűlölet, őszinte érdeklődés vagy öröm... mindenkinek meg van a saját véleménye, és többnyire mindegyikről hallunk. De nem nagyon foglalkozom vele. Igen, unalmassá válhat. Lehet vicces vagy dühítő, vagy egyszerűen csak szomorú... semmi sem változtatja meg a tényt, hogy mindig van valaki, aki újabb elméletekkel áll elő rólunk, új ötletekkel, amivel megfoghatja az embereket, vagy minket is megbélyegezhet. Most elég keserűnek hangozhatok, de most egy kicsit elvarázsolt vagyok. Még mindig nem jöttem rá milyen érzés, amikor ismernek, de nem értenek meg semmilyen módon, alakban vagy formában. Tele rakhatnék többszáz oldalt versekkel, dalszövegekkel, megtört gondolatokkal és még mindig nem nem értene meg és nem venne komolyan senki. Ez egy jó dolog. Még mindig nem értem.
Az élet soha nem volt túl izgató és túl csodálatos. A legjobb része, amikor nem értenek meg. Hogy nem tudod megmondani mi lesz legközelebb. Mindenki azt akarja, amit nem kaphat meg, de amikor visszanézek az eltelt napokra, mindig azt gondolom, hogy valami teljesen mást akartam ennél – látom milyen nagy baromságot. Hogy milyen önző voltam, hogy mindig megpróbáltam magam beleerőltetni valaki más történetébe. (végtelen törtéénnettt!!! ... bocsi)
Összegezve ezeket a szétszórt dolgokat, ezt szeretném mondani: amikor azt gondoljuk, hogy ismerjük az embereket kívülről-belülről, és azt hisszük, hogy tudjuk mi a legjobb számukra, emlékeznünk kéne arra, hogy még mindig nem tudjuk, hogy számunkra mi a legjobb.
love,
hayley
ENGLISH
but... i was just thinkin about life. i was thinkin a little about "fame" and "celebrity" (what a great nsync record). this is not about to be some crazy profound thing. you're not going to get smarter nor will i look much smarter to you after reading this post... i'm just saying, i was thinkin... and i wanted to write about it.
the past year and a half has not been easy or hard. honestly, i can't remember much of it because it went by too fast for me to understand what was actually going on. it still surprises me when i hear one of our songs on the radio or see a picture of us in a magazine. i still don't get why the hell someone would care to have one of our signatures on something of theirs haha. on a daily basis, we are asked, if not by a journalist then by a fan, what it feels like to be famous and yet i still draw a blank every time. because, to me, we are just the same. the only true difference between the life we lived before riot and the life we live now is that every little thing. every. insignificant. thing. that we do is cared for in some way. whether it be concern, obsession, hate, a genuine interest or delight... everyone has their opinion and we hear them all at some point. i really don't mind listening. yes, it can get old. it can be humorous or enraging or just plain sad... nothing changes the fact that there's always someone out there coming up with new theories about us, new ideas so that they can get a grip or put a handle on who we are. i might sound bitter but actually i'm just a little bit fascinated. i still haven't really figured out what it means to be known of but not understood in any way shape or form. i could fill a hundred pages of lyrics, poetry, broken thoughts and still never be understood even the slightest. it's a good thing. i just don't get it yet.
life has never been so exciting and so wonder-full. the greatest part is not understanding it. not being able to tell what's next. everyone wants what they can't have but when i look back on days i thought i wanted something completely different than all of this - i can see how stupid that was. how selfish i was to ever try putting myself in someone else's story. (neverending stooryyyyy!!! ... sorry).
to sum up these scattered thoughts i would like to say this: when we think we know people inside out and we think we know what's best for them we should try to remember we don't even know what's best for ourselves.
love,
hayley
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
