A sűrű pelyhekben hulló hó eltemetett valamit a Fekete-tó partján; valamit, amit nem lett volna szabad magába fagyasztania. A fölötte bólogató kopasz fűz, szegény szomorúfűz, már tudta, hogy a Tavasz hónapokkal késve érkezik, hogy felfedje a valamit, hogy új életre hívja; de arra a valami a tél merevvé lett, használhatatlan rongybabájává válik. Gyilkos tél, szerető tavasz… halálos fehérség után rothadással gyászoló pirkadat.

Örökéletű kövek, évről évre kizöldülő fűszálak, hogy kerülhetett közétek valami, aminek nem adatott meg az esély a folytatásra, és az újrakezdés öröme nem lehetett övé?

A valamit már öklömnyi vastagságban takarta a vakító lepel. Nem volt oly mély, mint a sírgödör, de szabadulni ez sem engedett. Halotti lepelnek groteszk volt, de igaz: a valami egyszer tiszta életet élt, és ellobbanthatatlan erkölcsi lángját a végsőkig megőrizte. Tisztítótűz volt, hiába látszott tünékenynek, bemocskolhatónak.

A hó fölött, mint elkoszolódott ökörnyálat, hosszú fekete szálakat lobogtatott a szél. A valamin táncolt e sötét menet, mint a halotti torban lerészegült apák, nagyapák és nagybácsik, akik ifjú lányukat temették. Éjsötétbe öltözötten mind-mind a temető felé ringtak, a család közös nyughelyére, bár a gyászszertartás elvégeztetett: sírt maga a halott, aki izzó jégbörtönéből feltámadni nem bírt, mert nem lehetett; temetett a Tél, mert feladatául ezt szabta ki az ég, s imádkozott a szél, de nem illőn.

Felüvöltött. Kemény szavú pap volt, hívei házukba rohantak.  A mókusok, a baglyok és a cinegék elmenekültek előle, mert ítéletidőt hirdetett.

A valami én vagyok, de pár perc múlva úgy mondják majd: én voltam. Én voltam Elisabeth Tailor Wood, én voltam a leggyengébb láncszem, én nem akartam tovább lépni és én öltem meg magamat. Én voltam a bűnös, én káromkodtam, én hibáztam: azért voltam ember, hogy lenézzenek. Utoljára kimondanám, ha lehetne: Tessék, ide jutottam!

Végignézte… végignézte, és nem szólt semmit…

Este magával vitt a Titkok Kamrájába, ahol minden elkezdődött. Ez volt a mugli gyűlölet bölcsője, ez szülte az aranyvér-sárvér-félvér szavakat. Iszonyatosan hideg volt odalent: a hátborzongató zöld fény és az a sok kígyós oszlop már az első percben megdermesztett… ő megfogta a karom és a leglágyabban, ahogyan férfi még nem szólt hozzám, a fülembe súgta: Ne félj! Magához húzott és életemben először átölelt. Így vezetett még mélyebbre.

Mardekár szobránál megtorpantunk. Ő tisztelettel, megbecsüléssel nézett fel a torz majomarcra, én néma félelemmel, de dacosan. A nagy alapító már évszázadok óta halott volt, nekem mégis harcolnom kellett vele, mert Tom zöld szemén át olyan lelket láttam, amit az ő szennye fertőzött meg.

Denem parancsszavára kinyílt egy oldalajtó. Beléptünk és kézen fogva végigszeltük a hosszú, sötét alagutat. Hamarosan egy barlangba érkeztünk, ahol már vártak ránk.

- Elhoztad? – vörös szeme volt a kérdezőnek. Voldemort volt az.

Denem bólintott. Most sem eresztette el a kezemet, sőt, még erősebben szorított. A nagyúrnak csak egy bizonyos kísérője volt, és ő nem viselt csuklyát: tőlünk pár lépésnyire Jason bukkant elő a homályba vesző sziklafalból. Az emlékek hatására közelebb bújtam Denemhez, és ő sem eresztett el jó ideig.

- Ha igazi griffendéles – a hangja megremegett, ahogy beszélni kezdett -, képes lesz rá.

Voldemort bólintott. Tom egy rongyos ruhadarabot vetett elénk a földre:

- Ez az iskolai Teszlek Süveg! – suttogtam döbbenten.

Voldemort elhúzott szájjal csak ennyit mondott:

- Van, amiben nem változik az ember. – Tomra értette, de nem tudtam, miért.

Tom érzelemmentes tekintettel szembe fordított magával:

- Tedd, amit mond!

Bólintottam, de reszkettem. Denem eltolt magától és várakozóan hátralépett.

- Kedves Elisabeth!

Voldemort készségesen átvette a helyét. Tom alig távolodott el tőlem, máris a varázsló pikkelyes kezét éreztem a vállamon.

- Most szépen belenyúlsz a süvegbe, és megkéred, hogy segítsen rajtad Mardekár Utóda ellen – utasított negédesen. - Egyelőre nem mondom el, mi történik, ha nem teszed.

Lehajoltam és felvettem a kopottas fejfedőt.

„Kérlek, segíts rajtam!” Magamhoz szorítottam a szakadozott anyagot és belecsúsztattam a jobbomat. „Ha nem segítesz, Mardekár Utóda bántani fog engem és a barátomat.”

Kopp.

Ügyetlen voltam, mert a süvegben megjelenő tárgy hosszú volt és keskeny, így nem sikerült elkapnom.

- Igazi griffendéles – szuszogta elégedetten a vörös szemű, és felemelte a földre esett valamit.

- Ez egy… kard. – A hangom elcsuklott.

Voldemort végigmérte a fegyvert, de nem sokáig tanulmányozta. Gyors mozdulattal fekete talárjába süllyesztette, majd összecsapta a tenyerét:

- Ezzel megvolnánk.

Nem óhajtott tájékoztatni, hogy miféle kard jött elő a Teszlek Süvegből, és hogy mire kellett neki, de nem bántam. Reméltem, ezzel véget ér a szerepem a történetben.

- Jason… - sziszegte felfelé görbülő szájjal, és rám mutatott.

Denem egyetlen ugrással előttem termett, s kitartott karjával mindkét feketemágust elzárta előlem.

- Megtette, amit parancsoltál, miért nem engeded el? – kiabálta már-már könyörgően, de mielőtt ténylegesen rimánkodni kezdhetett volna, a főmágus egyszerűen felpofozta.

Nem akartam megérteni, hogy mit jelentett Voldemort intése, hogy Jason miért nem a kijáratot célozta meg, és hogy Denem miért vicsorgott rájuk tehetetlenül ökölbe szorított kézzel.

- Jason… - újra az az emelkedő hangsúly járta be a barlangot.

A ruháim reccsenve a földre hullottak.

- Tom! – sikoltottam, és térdre esve megpróbáltam eltakarni magam.

Zokogtam a megaláztatástól. Voldemort felnevetett, Jason pedig mögém lépett és talpra állított.

- Tom! – visítottam újra segélykérően.

Szárazon nemet intett. Csak nézett rám, hidegen és mereven, részvét nélkül. Nem mondott és nem csinált semmit. Ha akart is, nem mert. Nem mert értem harcba szállni. Nem voltam elég fontos neki…

Jason lenyomta a fejemet, előredöntötte a hátamat…

Aztán csak a mindent betöltő fájdalomra emlékeztem, a szenvedés erősödő lökéshullámaira, és elsötétült körülöttem a világ.

A második emeleti mosdóban tértem magamhoz.

Az első néhány percet követően - amikor még döbbent üresség és hiábavaló hitegetés töltötte be a gondolataimat, mely aztán átcsapott fülsértő sikolyok, hörgés, nevetés, kárörvendő szavak visszhangjába - felváltva hánytam és sírtam. Valaki a rendbe hozott ruháimba öltöztetett és a hideg kövekre fektetett. Mire elmásztam a legközelebbi WC-ig, mindent beterítettem a gyomortartalmammal.

Lementem a Fekete-tó partjára, ahol a felderengő érzések ájulásba taszítottak.

A hideg a húsomba mart. Felocsúdtam tőle. Felülve levegőm fogytáig tartó visításba öntöttem a fájdalmat, de hiába erőltettem a hangomat, amíg ki nem fulladtam, a kín nem tompult. Magam sem tudtam, mi volt az erősebb: a lélekmarcangoló emlékképek, melyek százszor is felderengtek lüktető agyamban, vagy az émelygés a saját szagom miatt. Bűzlöttem Jasontől. Igen, bemocskolt… értéktelen ringyóvá tett…

Artikulálatlan hangon felüvöltöttem: megátkoztam Voldemortot, Jasont és Denemet; azt akartam, hogy mind a hárman dögöljenek meg, hogy életemben utoljára jót nevethessek rajtuk. Bárcsak elém hullna a holttestük és mindegyiket szarrá rúghatnám! Nem is, bár én magam gyilkolhatnám meg őket a lehető leghosszabban tartó, legnagyobb szenvedést okozó átokkal! A halálukat kívántam. Mind a hármukét.

Hol volt már az együtt töltött percek boldogsága? Villanásnyi sem maradt belőlük az emlékezetemben. Jason szennye kimosta belőlem mindazt, ami jó volt és szép, és ami segíthetett volna az újrakezdésben.

Amikor még Jason és én gyerekek voltunk és együtt játszottunk… amikor hármasban homokoztunk Jamesszel…

Ahogy Denem naplója a kezembe került…

Voldemort ajkai a homlokomon…

Denem ölelése, az első mosolya, a szavai…

- A kurva élet basszon seggbe titeket!!

Zilálva hanyatt dőltem.

Újrakezdés?

- Bassza meg!! – nyögtem fel, és remegő karjaimmal betakartam az arcomat.

Mert talán újra szűz leszek? Mert talán lesz kedvem valaha ágyba bújni valakivel? Mert hetek, hónapok, évek alatt elkophat a szívemben forgó tőr, és hátat fordíthatok a legnagyobb gyalázatnak, amit férfi nővel tehetett?

Nem, nem. Itt már csak meghalni és imádkozni lehet, hogy a földi pokolból ne a bűnösök bugyrába, az öngyilkosok üstjébe pottyanjak, hogy ott az idők végezetéig kínok-kínjai közt vergődjek, hanem a megbékélés paradicsomába. Ah, milyen könnyű lenne a lelkem, ha így történne!

Mit tegyek hát, hogy elérjem a fényt? Uram, adj tanácsot! Idelent olyan sötét van. Fázom és félek, de ez az a bénító fajta félelem bennem, ami csak nyüszíteni tud, de cselekedni képtelen. Nem érem el a fényt, amíg nem mozdulok. Nem mozdulok, mert nincs erőm, mert gyáva vagyok…

„Igazi griffendéles…”

- Isten, ide hallgass! Azt akarom, hogy öld meg őket!

Tudtam; az első pillanattól fogva tudtam, hogy nekem már soha de soha nem lehet normális életem. Még fel sem eszméltem, de már ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy az alkalmas pillanatban magába zárjon.

- Állj bosszút értem! – hörögtem egy veszett ember grimaszával, s vörösben játszó szemem a szürke égboltra szegeztem. Ebben a pillanatban őszintén vágytam rá, hogy a fenti mindenség a világra szakadjon, és velem együtt mindenkit a pillanatnyi helyére szegezzen, örökre. Örökös haláltusára.

Nekem már nem volt miről álmodnom: sosem lesz hosszú kapcsolatom, mert nem tudok majd szeretni. Jason képtelenné tett rá. Nem lesz családom sem, nem lesz senkim és semmim, és összességében véve én sem leszek. Mindent elveszítettem. Oda lett a hitem, az ártatlanságom, a barátságom – ugyan, ki hiszi, hogy ezek nélkül van tovább? Hogy fel lehet menni a gyengélkedőre, lehet kérni esemény utáni bájitalt és sírni egyet a barátok vállán, aztán hipp-hopp béke van?

A hasamra gördültem. Magam elé húztam egy kis havat: az első lapátnyi földet én szórtam a saját koporsóm födelére. Én akartam meghalni, én öltem meg magamat!

Lehunytam a szemhéjam és vártam. Vacogva a fogamat szívtam, sebesre rágtam a számat, s fájdalmaim közepette világosan éreztem, amint a testem, az én törékenynek mondott vékony női testem apránként megfagyott. Egyszer csak nem éreztem a lábamat… a karom is zsibbadt, dideregtem… aztán eljött a Sötétség.

Suhogó fekete leplet hozott; betakart vele. Értem jött? Tényleg értem? Hát vajszíve van! Bizalommal neki adhatom magam? Magával visz egy biztos helyre, ahol nem kell többé a múltammal törődnöm, ahol végtelenül szabad lehetek?

Szűnjön a fájdalom! Szűnjön már!

Hát vigyen, vigyen el innen, ragadjon magával bárhová is! Az övé vagyok!

Zokogott a Roxfort! Az ódon falak közt fekete árnyak sírtak:

- Hová lett? – kérdezgették egymást zaklatottan.

A választ egyikük sem tudta.

- Merlin!

Szétrebbentek, futottak, süvítettek, segítségért ordítoztak, s halált félő könnyeikkel hintették meg a kopott kövezetet.

- Mire készül?

A kérdés, amit senki sem tett fel, de mindenki rettegett. Csak ne, csak ne! – hessegették el maguktól a lehetséges válaszokat, melyek készek lettek volna még több jeget zúdítani a nyakukba. Így is megborzongtak tulajdon lépteik neszétől.

Az iskola oroszlánja felüvöltött: bőszült szavai felverték a kísérteteket, előcsődítették a házimanók apraját-nagyját, s miután a diákok is az előcsarnokba gyűltek, az oroszlán érces hangon felkiáltott:

- Mindenki keresse őt! Nézzetek be minden sötét zugba, minden asztal, pad és ágy alá, fésüljétek át az egész birtokot!

- Uram!! – a szétszéledni készülő tömeg újra összecsapott, mint a hullám, mely visszatért régi medrébe.

Mégsem volt ott mindenki.

Öt fiatal késve érkezett. Az oroszlán megpördült a tengelye körül, és mint a kicsinyét féltő vad, előrelendült. 

A hatodikat ölben hozták a márványlépcső felől…

- Kimászott… a tetőre… - lihegte Sirius Black.

- Láttuk… a toronyból… - tette hozzá Remus Lupin, és sápadt arcára ezüstöt festett az aggodalom.

A diáksereg engedelmesen megnyílt bölcs igazgatója előtt.

- Be… be-be-be-beszívott! – dadogta James Potter, és maréknyi füstölgő levelet nyomott az öreg orra alá. Dumbledore kiütötte a kezéből a parázsló zöldeket, előreszegezett tekintettel megkerülte őt és Sirius Blackhez lépett. A döbbent James Pottert szemrebbenés nélkül hátrahagyta.

- Vigyétek őt az irodámba! Hazaviszem – vetett egy pillantást a Black fiú karján nyugvó lányra, azzal sarkon fordult és köddé lett.