Voldemort távozása után sokáig így maradtunk:

Denem elhalványulva nyugodott a hideg köveken, egy tintatócsa kellős közepén.

Apa a sötét jegyet fürkészte a karján, és búskomoran nagyokat sóhajtott.

Anya az asztalra borultan hangtalanul zokogott, és öklével újra és újra lesújtott egy tányérra, amelyből korábban Jason evett.

Én fent ültem a konyhaszekrényen és felváltva néztem őket.

Csak akkor tértem vissza a valóság süppedős talajára, amikor Denem felsőtestén csattanva átesett a kés. Ekkor mellé térdeltem, és fölé hajolva az arcomon folyó vért a sebébe kentem, amitől aranyló fénnyel behegedt a hátán tátongó szúrás és fokozatosan alakot öltött. Miután rendbe jött, hanyatt fekve magára rántott…

Köpni-nyelni nem tudtam. Megpofozott és felugorva kirohant a hátsó ajtón.

- Kapd be a faszomat, hülye bunkó állat, gyűlöllek!! – üvöltöttem utána égő orcámat szorongatva.

Anyához rohantam és sírva az ölébe vetettem magam. Apa is odajött hozzánk, és könnyes szemmel átölelt minket, hogy belénk ültesse az újféle biztonság harmatgyenge érzetét…

Anya és apa éjfélig takaríthatták a romokat, amiket Voldemort nagy kegyesen itt hagyott nekünk. Anya most még elszántabb volt a karácsony megmentését illetően, noha minden főztjét kukába öntötte, és az étkészletet, amit a Halálfalók használtak, haragjában darabokra törte. Én ezalatt a szomszéd szobában, a nappaliban kuporogtam, és mint gyerekkoromban, bebújtam a karácsonyfa mögé. Néha felnyúltam a zöld tüskék közé rumos kalácsért vagy whiskey-vel töltött szívópálcikáért, és addig-addig tömtem magam, amíg meg nem szűnt lábaim vad remegése. 

Apám halálfaló lett. Apám Voldemort embere lett. Apám feketemágus-szolga lett.

Apám sötét varázsló lesz.

Semmit sem mertem megtenni, amivel könnyíthettem volna magamon: se írni Jameséknek, hogy sürgősen jöjjenek értem, se írni Dumbledore-nak, hogy vészhelyzet van. Még ahhoz sem volt merszem, hogy felmenjek a szobámba és titokban dehopponáljak a mugli barátnőmhöz, akinek megígértem, hogy elkísérem az éjféli misére. Az valami mugli ceremónia volt, és állítólag nagyon szép…

Bosszút fogok állni Denemen, bosszút fogok állni Voldemorton, de a legnagyobb mértékben Jasonön!

Ha ezt Dumbledore megtudja! Denem meg ne képzelje, hogy ezek után megtartom!

Néha elbóbiskoltam, de ilyenkor még azelőtt felriadtam, hogy álom szállt volna a szememre. Hajnali egykor, amikor sokadjára magamhoz tértem, Denem lábait pillantottam meg a fa túloldalán.

- Nem jönnél elő? Gyerekes vagy – gúnyolódott, és az ágak közül rám villantotta hideg tekintetét.

Leakasztottam a közelből egy sörnyalókát és a másik irányba fordulva csendesen szopogatni kezdtem.

- Ne akard, hogy rád borítsam!

Nem érdekelt semmi, még ha meghalok, az sem.

- Voldemort parancsára mától fogva nekem engedelmeskedsz!

Elpattant nálam az ideg:

- Nyald ki a seggem, faszszopó! – kiáltottam, és még mielőtt ő tette volna meg, magamra döntöttem a karácsonyfát.

A gyertyákból mind rám folyt a tűzforró viasz. A tüskék felkarcolták a bőrömet és átbökték a ruháimat, néhány dísz pedig a fejemen tört szét. Elsötétült körülöttem a világ.

Amikor karácsony első napján felébredtem, teljes meggyőződésem volt, hogy este túl sokat ettem, azért álmodtam össze ekkora baromságokat. Amikor megláttam magam fölött Denemet és anyát, ahogy hideg vizes törölközőkkel pakolják a testemet, már nem reménykedtem: apa halálfaló lett, én meg Jason prédájává és Denem rabszolgájává váltam.

Anyát, apát, Denemet, mindenkit félrelöktem és visítottam, ahogy csak tudtam. Ebben csak kis szerepet játszott a jéghideg borogatás a felsőtestemen, mert a tényleges ok a totális fuccs volt.

Az életem bekrepált, véget ért, tönkrement.

A karácsonyi ajándékokat, amiket a barátaim és a szüleim halmoztak az éjjeliszekrényemre, kivágtam az ablakon (sajnos csukva volt és nem törött ki), aztán fogtam a paplanomon fekvő naplót és felbőszülve ugrálni kezdtem rajta. Hiába próbáltak leállítani azzal, hogy lázam van, meg hogy Voldemort kinyír érte, tettem rá.

Amikor kifáradva nekitántorodtam a szekrénynek, ahonnan rám potyogtak a bekeretezett fényképek, melyeken Lilyvel és Tekergőkkel voltam a Roxfort udvarán, feljajdultam és becsörtettem a fürdőbe.

- Wood! Követelem, hogy engedj be! – dörömbölt be Denem, de én addigra odatoltam a mosógépet az ajtó elé és belerogytam a kádba.

- Liza, fogadj szót neki! – kiáltott be anya, de vissza sem böffentem.

Magamra engedtem a vizet és órák hosszat zokogtam.

Mától kezdve Halálfaló családban élek, mint Nott, mint Malfoy, mint Avery 1- 2 és a többiek. Mától kezdve semmi közöm nem lehet a régi barátaimhoz, mától kezdve megszűntem létezni számukra. Ha ezt megtudják… ha én is parancsot kapok, hogy kémkedjek griffendélesek után… ha a RAVASZ után nekem is kötelező lesz belépnem…

Ez az: kémkedni fogok. Mindent meg fogok tenni érte, hogy Voldemort elbukjon és véget érjen ez az őrület.

- Wood! Azonnal nyisd ki!

A fejemre csavart kötések szép lassan leáztak. Egy üveggömb csúnyán megsebesített. Megindult a vérem is, de kész voltam beledögleni egy kád jéghideg vízbe, ha ezzel legalább egy ellenségem számításait keresztül húzhattam. És ezzel a fogással három legyet üthettem volna egy csapásra: Denemet, akinek így kárba veszett volna a cselédje, Voldemortot, akinek így nem lett volna kivel zsarolnia az őseimet, és Jasönt, akinek meg nem lett volna kit megerőszakolnia a családjából.

- Wood, ha ki mered nyírni magad, én…

Te nem tudsz mit csinálni, mert nem te vagy az Isten.

Meggondoltam magam: inkább visszamegyek a Roxfortba és köpök Dumbledore-nak, hogy e három semmirekellőt bosszantsam. Kimásztam a kádból (de tényleg másztam, nem kiszálltam) és fürdőköpenyben távoztam.

Denem nagyot nézett, amikor megálltam vele szemben és gyönyörűen keresztül néztem rajta. Na nem azért, mert átlátszó volt, hanem mert ez lett az új flegmaságom: Denem hangját meghallani, de a követeléseit másképpen teljesíteni…

- Helyes – fonta össze maga előtt a karjait, és egy nagy kupacra bökött az ágyam közepén.

Csupa mugli cucc volt: mugli könyvek, mugli tetrisz, focilabda, teniszütők és egy fényképező.

- Ezeket dobd ki. Nem akarom többé látni őket.

Felőlem! A talárja is ott volt az ágyamon, hát belecsavartam az én drágaságaimat és most már tényleg mindent kivágtam az ablakomon. Denem hápogott egy darabig, aztán nekem támadt:

- Te idióta! – zilálta, és a hajamnál fogva az ablakhoz rántott. – Szeretnél utána menni, he?

Kinyomta a fejemet az udvar fölé. Magamban bíztattam csak, hogy lökjön rajtam egyet, direkt nem szóltam hozzá.

- Tanulj meg viselkedni! – azzal kivonult a szobámból és magamra hagyott.

Délben sem járt nagyobb szerencsével, amikor normális táplálkozásra „bíztatott”. Csak egy pillanatra nézett másfelé, máris a hajába szórtam a rizsámat (vagy rizsemet?), amiért apám és anyám elismerő pillantással jutalmazott, de amikor Denem leellenőrizte őket, persze tüntetően a tányérjukba mélyedtek.

Rabtartóm jóvoltából megmaradhatott a karácsonyi díszítés maradéka, sőt, Denem az én szobámat kivéve sehol máshol nem rendezkedett. Vagy mert nem mert feleselni apámékkal, vagy mert nem kapott rá kifejezett parancsot és nem akarta fölöslegesen izzasztani magát.

Amikor délután háromkor rám rontott, már semmi sem volt a hajában. Kísérletet tett egy komoly elbeszélgetésre, de miután a fülemet sem rezdítettem, letett eme nemes szándékáról és újabb egy órára békén hagyott.

Amikor legközelebb bejött, furcsa paranccsal állt elő:

- Ki akarok menni. Te is velem jössz! – közölte ezt olyan hangnemben, mintha a kutyáját ugráltatta volna.

Felöltöztem és követtem őt a szabadba. Nem tudtam és nem is érdekelt, mit akart ott a társaságomban, de vele mentem mindenhová. Amikor kellőképpen eltávolodtunk a háztól és már esélyem sem volt berohanni, olyasvalami történt, amiről álmodni sem mertem: egy hógolyó puffant a hátamba.

Ha azt várta, hogy felé fordulva rávigyorogjak, ostoba volt. Csak álltam ott leeresztett karokkal és hagytam magam megdobálni.

- Szórakozni jöttem – förmedt rám idegesen. - Volnál szíves csinálni valamit?

Valamit? Mit csináljak?

Hátat fordítottam neki felkínálva a másik felemet, hogy azt is jól teleszórhassa. Nem volt valami kíméletes elől sem, erőseket, keményeket dobott. Fájt is a mellem meg a combom, de ezt a világért sem adtam volna a tudtára.

Bumm! Nekem szaladt és leterített. Elkezdte a fejemre lapátolni a havat, hátha fulladás ellenében már hajlandó leszek valamicske ellenállást tanúsítani, de még akkor sem kezdtem ficánkolni, amikor gyönyörűen eltemetett.

Nem várta ki, hogy meghaljak. Sajnos. Átgördített a hátamra és lefeküdt mellém.

- Wood… nem azért mondom, de ritka ostoba vagy.

A te véleményed az utolsó, amire adni fogok, de mondd csak…

- Ha nem vetted volna észre, a kezemben van az életed. Hozzáteszem, a lehető legjobb helyen.

Annyit mondok, ezen vitatkozhatnánk…

- De ha nem leszel hálás érte, úgy…

Életemben először halálra rémített. Végigsimította a nyakamat és hirtelen, pokoli tekintetét rám vetve, belemarkolt.

Fojtogatni kezdett.

A keze után kaptam és lelöktem magamról. Hideg kacajt hallatva odébb gurult:

- Tudtam én, hogy működni fog. Wood, te is csak a bábom leszel…

Felültem és sötéten rá meredtem. Nem szóltam egy szót sem.

- És most el kéne egy kis gyakorlás! Crucio!

Perceken át visítozva dobálóztam a hóban. Minden tagom elviselhetetlen tűzben égett, a csontjaim perzseltek, ropogtak… amikor az átok megszűnt, még mindig apró tűszúrásokat éreztem a húsomban.

Denem fölém hajolt és könnyes arcomba lehelte:

- Igazán jó barát vagy, Wood…

Kisimított egy tincset az arcomból és otthagyott.

Mire visszavánszorogtam a házba, teljesen besötétedett. Legnagyobb döbbenetemre Denem a szüleimmel csevegett és nevetgélt a konyhában. Amikor betámolyogtam a helyemre és hitetlenkedve végignéztem rajtuk, rájöttem a titok nyitjára: mindkettejükre Imperiót szórt a szemétje! Más lehetséges magyarázat nem létezett.

Vacsora alatt meg sem szólaltam, annyira fájt testem-lelkem egyaránt. Az, hogy anyámtól még egy sajnálkozó pillantást sem kaphattam, mert Denem a szeretet e legapróbb megnyilvánulását is megtagadta tőlem (nemcsak a szabadságomat), teljesen megtört. Szép csendben megettem mindent és elmentem lefeküdni.

Alig jutottam el az ágyamig, az utolsó métereket már szédelegve tettem meg.

Már órák hosszat kesereghettem, amikor kopogtak. Nem fáradtam beszéddel, aki igazán akart, úgyis akadálytalanul beléphetett.

- Ne kapcsolj villanyt!

Denem volt az. Leült mellém az ágyra és kertelés nélkül benyúlt a takaróm alá. Összerezzentem. Meleg, ismétlem: meleg keze a hátamhoz ért, és finoman rajzolgatni kezdett rá…

- Nem szeretném, ha a mai még egyszer megismétlődne – szólalt meg fenyegetően halkan. - Ha holnap nem viselkedsz normálisan, még tovább foglak kínozni.

Vagyis így is-úgy is meg fog kínozni. Igazán finoman fogalmaz, ha az ember nem figyel oda rendesen…

Várjunk csak? Mit csinál ez az ujjaival? Mintha betűket írna rám!

Ezentúl bármit is mondott, csak a hátamra koncentráltam.

N E F É L J

Kikapcsolta a melltartómat és lehúzta rólam. Felmutatta, perverz mosollyal végigmérte és kiment.

Át kellett értékelnem magamban a dolgokat.

Kigyúlt az égi fény: hiszen Denem egész nap arra célozgatott, hogy ő is megfigyelés alatt áll, de bíznom kell benne, mert tudja, mit csinál! Az összes tette azt a célt szolgálta, hogy Voldemort békén hagyjon minket a szünet hátralevő részében, és egy darabban visszajussunk a Roxfortba. A tekintetemmel megkerestem a naplót, amit gazdája még most is a szobámban tárolt, és gondolatban testvériesen megpaskoltam: egy cipőben járunk!

Egy héttel később nagyjából ugyanitt tartottunk. Denem játszotta a kiskirályt; néhanapján leimperiózta apámat vagy anyámat, miközben engem sátáni kacajjal megkínzott, és úgy ennyi… Nem üzent többé, nem ismételte el, hogy az én pártomat fogná; teljesen magamra hagyott a félelmeimmel és az egyre tartósabb fájdalmat okozó Crucióival. Ha valaki keresett minket, Imperio alatt elmondatta velünk, hogy „éppen” nem érünk rá, és ilyenformán mindenkit gyanútlanul elküldött. Senkinek sem tűnt fel, hogy valami nem stimmelne Potterék szomszédjában, senkinek az ég egy kerek világon…

Kivéve Siriust.

Komolyan mondom, tízezerszeresen áldottam Istent, amiért teremtett nekünk varázslóknak animágiát!

Egy délután, amikor Tommal az erdőben sétáltunk, szembe futott velünk egy nagy fekete kutya… Nekem sem kellett több, elkezdtem játszani a szerepem, hogy Denem mindig úgy feleljen (persze a tudta nélkül), ahogyan akartam.

- Ne! Meg fog harapni! – kiáltottam és megtorpantam.

Denem kegyetlen mosolyt villantott rám és direkt a kutya elé sietett. Megfogta a fülénél és finoman odahúzta hozzám, hogy vélt iszonyomat kihasználja.

- Simogasd meg, Wood! – parancsolt rám erélyesen, mire bizonytalannak tettetett mozdulattal Sirius kutya bundájába túrtam.

„Könyörgöm Black! Most az egyszer rá kell jönnöd az igazságra! Bajban vagyok! Csak te segíthetsz rajtam!” Magamban efféle fohászt intéztem Siriushoz, és egy pillanatra elváltoztattam az arcomat: könyörgően sötét szemébe tekintettem, hátha úgy megérti, hogy szorult helyzetben vagyok.

Kicsit hagyta még, hogy ügyefogyottan simogassam, aztán morgott egyet és elszaladt. Denem futni hagyta, nem törődött vele, hiszen más állatokkal is találkoztunk már erdei barangolásaink során, akiknek semmi közük nem volt hozzánk (ki gondolta volna, egy kutyának lehetett). Nem ölte meg őket, nehogy feltűnjön valakinek a tetemük, meg aztán… ja, hát nem volt annyira erőszakos típus, bár a kínzóátkot is valahonnan vennie kellett…

Másnap reggel James és Sirius az ablakom alatt tipródtak. Arra ébredtem, ahogy kavicsokkal dobálták az üvegemet, hát felkeltem és kikiabáltam:

- Jó reggelt! Hogy s mint?

Összenéztek.

- Ezt mi akartuk kérdezni, de köszönjük jól – válaszolt James elgondolkodva.

- És te? – kiáltotta Sirius.

- Egészségügyileg jól.

Máshogyan nem, de a fiúk úgyis rájöttek a visszanyelt folytatásra.

A következő kérdést megelőzően Denem már ott kuporgott a lábam mellett, hogy a srácok ne lássák meg, ahogy a combomba mélyesztette a pálcáját… vagyis a pálcámat. Elszoktam a kifejezéstől, mióta állandó jelleggel magánál tartotta.

- És a drága szüleid? – faggatózott Potter.

- Hasonlóan – mosolyogtam rájuk „ártatlanul”.

- Délután átjössz? – szólt fel Blackie lelkesen.

- Nem. Anyámékkal elutazunk.

Elköszöntek és szépen hazamentek. Úgy gondoltam, minden szükségeset közöltem velük, úgyhogy szép nyugodtan visszafordultam Denemhez és semmit mondó arccal ránéztem.

Tessék, hát nem Crucio lett a jutalma?

Azt hiszem, most először elájultam.

Amikor magamhoz tértem az ágyamon, anya valamilyen büdös kenőccsel masszírozta a hátamat, mondván, hogy Denem küldte és hogy jót tesz. Nem voltam meggyőződve róla, hogy igazat mondott, mert már a zsíros anyag szagától is rosszul voltam. Habár… úgy Isten igazából semmit sem éreztem. Denem átka kisütötte az idegeimet? Fakír lettem? Nem baj, azzal csomó pénzt lehet keresni a muglik között.

Jamesék nem jöttek többet. Sírtam és nevettem rajta, mert bár rettentően hiányoztak, örültem neki, hogy nem keveredtek még nagyobb bajba miattam. Már azzal is sokat kockáztattak, hogy egyszer szóba álltak velem.

Aztán jött egy bejelentés, ami bearanyozta a legborongósabb napjaimat: Denem felhagyott a kínzásommal, és a szünet utolsó két napjára egyedül azt a feladatot adta, hogy hagyjam anyát magam körül sertepertélni, mert minden nyomnak el kell tűnnie a testemről, mielőtt visszatérnék a Roxfortba. Mialatt anya kenegetett (nem volt rajta Imperio), Denem belém sulykolta, hogy mit tehetek és mit nem, ha holnapután kilépek a ház ajtaján. A lista itt megtekinthető:

Mit tehet Wood anélkül, hogy megölnék:

1. légzés

2. pislogás

3. alvás

4. táplálkozás

5. emésztés

Egyéb létfontosságú életfunkciók megengedettek

Mit nem tehet Wood, ha nem akarja megöletni magát:

1. nem állhat szóba senkivel Denem felügyelete nélkül

2. nem levelezhet senkivel Denem felügyelete nélkül

3. nem mehet sehová Denem felügyelete nélkül

4. nem lehet hülye és meggondolatlan

5. nem próbálkozhat ezek közül semmivel

Alaposan megmozgatta a fantáziámat, hogy Denem vajon miért vette olyan komolyan a prédikátor szerepét, pont, amikor félmeztelen voltam. Az meg, hogy mit csinált az elkobzott melltartómmal (brühű, a kedvencem volt), örök rejtély maradt…

Miközben csigalassúsággal bepakoltam a holmimat, visszaszámoltam: már csak tíz óra alvás és öt óra itthonlét választott el az indulástól, aztán visszamegyek a Roxfortba és kezdetét veszi a nagy hadművelet!

Ha azt hittem, hogy innentől fogva minden egyszerű lesz, hülye voltam. Utolsó este nem várt vendég hopponált a nappalinkban: Voldemort Nagyúr jött személyesen, hogy kígyószemével a körmünkre nézzen. Én éppen Denemmel veszekedtem, mert nem akartam az ő ruháit is cipelni, amikor a csuklyás alak türelmetlenül toppantott mögöttünk:

- Nocsak, Tom Denem! Tűzről pattant hölgyet fogtál ki magadnak.

Mindketten összerezzentünk, de én még el is hátráltam tőlük.

- Elisabeth-hez jöttem – jelentette a sötét varázsló hűvösen, és otthonosan helyet foglalt a kanapén.

Leültünk vele szemben két külön fotelba és hallgattunk. A szívem valahol a kislábujjamban dobogott; nem voltam se élő - se holt a vörös íriszek kutakodó pillantásától…

- Nyilván megfordult a fejedben, hogy a kastélyban segítséget kérj valakitől – kezdte Voldemort kertelés nélkül.

Sápadtan lesütöttem a fejemet. Ez a férfi átlátott rajtam. Olyan voltam számára, mint a legtisztább ablaküveg.

- Nem fogom elismételni százszor, hogy miért nem teheted.

Megfagyott a levegő a tüdőmben. Képtelen voltam elfogadni, hogy nem létezett kiút ebből a pokolból. Életem végéig a sötét erők fogja leszek? Az a végzetem, hogy Voldemort csatlósai közé szokjak, és én is gyilkos szörnyetegként tengessem a napjaimat, mint a Halálfalók? Még járókerettel is muglikat kell hajkurásznom?

Nem, nem, nem. Ha ezzel a tudattal kell léteznem, hamarosan megőrülök és végzek magammal. Muszáj reménykednem, mert anélkül nincs tovább.

- Amíg ezt nem fogadod el… nem leszel szabad. Te pedig tedd, amit parancsoltam!

Futó pillantást vetett Denemre és távozott.