Egy óra múlva megint kopogtattak.

Hozzávágtam a zárhoz a párnámat, és folytattam aznapi második remekművem kivitelezését: mugli módszerrel próbáltam körmöt vágni a lábamról. Hát beszarás, vagy sem, de irtó nehéz volt ezzel a kis picsa ollóval, és már legalább tíz perce csináltam.

Denem lábai jelentek meg előttem.

- Kiszórtam a házra néhány védőbűbájt. Ablakok, ajtók biztosítva, csak a főbejáraton át jöhetnek, már ha beengeded őket – tett jelentést lenéző mosollyal. Ha nem tetszett neki, hogy ilyen szerencsétlenül vagdalkoztam, miért nem fordult el?

- Leszarom. Jöjjenek.

- A kandallót is lezárnám, de gondolom, nem örülnének neki a szüleid – folytatta elnézően. - Ha kijössz, csinálunk egy riasztóvonalat a ház köré.

Bekaphatja, mert nem megyek sehová. Vele főleg nem.

- Jaj, kislány, ne tedd itt az agyad! – ciccentett egy „még egy ilyen seggfejet” kifejező grimasszal. - Úgyis tudom, hogy csak a baj előtt van ekkora szád – azzal felrántott az ágyról (majdnem a talpamba állt az olló) és odalöködött az ablakhoz. Igyekeztem rátaposni a lábára, de egyszer sem jött be.

- Hagyjál! Hagyj már békén! – kiabáltam minden egyes taszításnál, és ilyenkor megdögönyöztem valamelyik oldalát, a hátát vagy a mellkasát, ami éppen kézre jött.

- Ne nyavalyogj! – sziszegett le párszaszóul.

- Ne merd ezt a nyelvet használni a házamban! – dörrentem rá szikrákat szóró szemekkel.

- Ne légy ilyen lehetetlen!

Szembe fordított az üveggel és heves mozdulattal a szemközti erdőre mutatott.

- Tudod te, hányan tudnak lerohanni onnan egyszerre? – súgta a fülembe, miközben erősen markolta a karomat. Ez már fájdalmat okozott; feljajdultam. - Segítek, sokan. Nagyon sokan. Észre sem veszed, és itt lesznek húszan-harmincan, hogy feltörjék az átkaimat.

Nagyot szusszanva elengedett, és a vállaimra tette a kezét. Dühösen kihúzódtam alóla.

- Ezért időben tudunk kell róluk. Világos voltam?

- Mint a halál - köptem a képébe.

Szemöldökének vonala kiegyenesedett, szája széles mosolyra húzódott. Éljen a fekete humor, ami a kritikus helyzetben megnevettette!

Megkerültem és elindultam zoknit húzni. Ezután lementem a csizmámért, és a hátsó ajtón át a szabadba léptem.

Hogy a franc vinné el – mérgelődtem magamban, ahogy a jeges szél az arcomba vágott, és lefagyasztotta hamvas bababőrömet.

Denem előttem baktatott, egy szál talárban - őőő, az ingje azóta sem készült el -, hősiesen dacolva a farkasordító hideggel; habár… kissé mintha fázhatott volna, mert a nyaka egy sávban libabőrös volt.

„Hékás! Egy emléknek nem szabadna fáznia!”

Fogtam magam, lenyúltam a hóba és megalkottam számára néhány impozáns méretű golyóbist, majd amikor megtorpant, tűz alá vettem.

- Ne már! – kiáltotta, ahogy az első golyó a hajába vágódott.

Kiöltöttem rá a nyelvem és a következő ajándékomat a mellkasára küldtem.

- Ne gyerekeskedj! – ugrott nagyot.

Puff: egy került a pofájába (aki pontosabb információkra vágyna: az ólajtó méretű szájába) egy a nyakába folyt le, egy pedig a zsebét töltötte meg. Én csak nevettem rajta; végre visszavághattam neki az álmatlan éjszakákért és a sok kellemetlenségért, amit a barátaimmal kapcsolatban okozott. Annak ellenére, hogy dühbe gurult és rám villantotta hibátlan fogsorát, három generációra visszamenően lehordva a családomat, mégsem dobott vissza. Talán mert beakadt a dereka és nem bírt lehajolni…

Vidám kacajom tagadhatatlanul bosszantotta. Arca megfeszült, a felgyülemlett indulattól ökölbeszorult keze megremegett, de hiába eresztette ki a hangját, hogy „elég legyen”; újabb hógolyók paccsantak testének különböző pontjaiba. Eltáncolt, de még így is jó párszor betaláltam neki, nemhiába voltam kiváló kviddicsező…

Egyre közelebb merészkedtem hozzá és egyre nagyobb hólabdákkal hajigáltam; utoljára már akkorával, mint egy mugli focilabda. Ezt már ő sem tűrte prófétai alázattal (pedig számomra a hidegvér mintapéldánya volt), s a saját pálcámat rám szegezve elkiáltotta magát.

A hómezőből borotvaéles jégcsapok váltak ki.

- ÁÁÁÁ! – Felvisítottam, mintha máris ölni kezdtek volna. – NE!

Denem megpöccintette a karcsú varázsvesszőt, mire a jobb oldalán lebegtetett jégkristályok szélsebesen megindultak felém.

- NE!

Gyakorlott mozdulattal hasra vágódtam. A jégcsapok nem sokkal a fejem fölött húztak el!

- Te megőrültél – hörögtem feltérdelve.

- Jól szórakozol? – rebegtette meg a szempilláit ártatlan félmosollyal. Az életveszélyes jégdarabok fele még mindig a rendelkezésére állt. Nem volt valami bíztató látvány…

- Nem – feleltem dacosan.

Nosza, neki sem kellett több: a jégcsapokat leselejtezve varázsolt nekem, csakis nekem egy hószörnyet; és ahogy a kutyámajom vagy rinocérosz, vagy Isten tudja mi megfogant a bűbáj kavarta fergetegben, kiadta neki a parancsot, hogy játszadozzon el velem.

Hirtelen nagyon be akartam menni. Felpattantam és visongva a hátsó ajtóhoz rohantam, de hiába rángattam a kilincset, nem eresztett. Emlékeim szerint nem zártam be…

- Elfelejtettem volna mondani, hogy most csak elölről lehet bemenni? – hallottam Denem elégedett kacaját az erdő széléről. Az a valami már a lábához simulva csattogtatta rám hosszúkás jégfogait.

- Ezt így konkrétan nem mondtad.

- Hát akkor… - Denem széttárta a karját és még huncutabbul vigyorgott.

- Ne, kérlek, Denem! NE!

A hóddisznó megiramodott felém. Patás lába nyomán finom porhó csapott a levegőbe; mint karácsonykor az ügyetlenül kezelt liszt, például ha apám sütéssel kísérletezett…

Gondolkodjunk csak egy kicsit. Ennek az izének nem voltak sem szárnyai, sem uszonyai – hacsak nem igen - tehát a szilárd talajt kivéve bárhol biztonságban lettem volna tőle. Mivel víz nem nagyon volt a közelben (és ha lett is volna, nem sűrűn menekülhettem volna bele a fagytól), hát mit volt mit tenni, repülni kellett!

Pár méteres távolságból már csak egyetlen problémám akadt: hogyan? A seprűm be volt hányva a bőröndjeim közé, azok meg bent voltak a házban, ahova meg nem tudtam bemenni. Még ilyet!

Fára mászok! – ekképpen okoskodtam magamban, és a hátsó ajtóhoz vezető ösvény mentén sorakozó kopasz növényekhez rohantam. Kiválasztottam, amelyiknek a legalacsonyabban volt az első ága, és felkapaszkodtam rá.

Denem szörnye belekapott a lábamba, de mivel a patája jégből volt, egyszerűen csak végig szánkázott vele a lábbelim ázott bőrén. Nem tudott visszarántani. Amikor felfogta, hogy két méter függőleges irányú messzeségből már nem nagyon ér fel a maga medvebocs termetével, lekuporodott a fa tövébe és hidegen csillogó szemével figyelni kezdett.

A szeme, az orra hegye, a fogai és a patái jégből voltak, másutt vakítóan fehér hó borította. Csúnya jószág volt, legszívesebben felrúgtam volna…

- Denem!! Vidd innen! – rikoltottam hisztisen.

Kimásztam egy ágra, hogy jobb rálátásom legyen a vadállat cinikus gazdájára. Ő éles nevetéssel elindult felém. A fa alatt ülő állatot az ölébe kapta és, hogy tovább feszítse a húrt, felnyújtotta nekem.

- Fúj! NE!

Megfeledkeztem magamról.

Reccs!

Egy pillanatnyi mocorgás is elég volt hozzá, hogy leszakadjak; rá az élettelen hókupaccá préselődő állatra, és közvetve rá a nagyot nyögő Denemre is. Na már csak ez kellett nekem! Denem, Denem… Ha nem lennél imbecillis (kis mértékben gyengeelméjű, azaz hülye), most nem utasíthattalak volna magam alá. Kellett neked engem idegesíteni! Látod, most meg lett az eredménye: kilapítottalak, legyőztelek.

Ha viszont esetleg ezt akartad, ám legyen: én szívesen segítek neked még mélyebbre süllyedni.

- Nesze! Nesze! – Jól megraktam a fejét a hókutya maradványaival. Prüszkölt, köpködött, fulladt, de megérdemelte!

- Wood!! – üvöltött fel talpra ugorva, amikor én már messze jártam. Befutottam az erdőbe és elbújtam egy széles törpefenyő mögött.

- Ezt még megkeserülöd!! Hogy az a… Wood!

Halk kacajjal kilestem a repedezett kéreg mögül: Denem elvágódott a saját jegén, amiből nemrég a jégcsapokat hasogatta nekem.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Ó, a mi tapasztalt őseink igen bölcs megállapításokat tudtak tenni! Nekünk csak meg kellett őriznünk sztoikus szavaikat (újakat mégse szülhetünk, mikor mi már a globalista világ antiszociális /mondhatjuk ezt, ha a gondolkodást társadalmi normának tekintjük: az író/ termékei voltunk), és a megfelelő pillanatban feleleveníteni az elszenvedőjüknek. Habár, nem mintha egy szellemes megjegyzés most segíthetett volna Denemen, de azért biztosan tanult volna belőle, és legközelebb talán nem követte volna el ugyanezt a hibát. Mert jó pap holtig tanul…

Na de elég ebből! Denem összekaparta magát, és a nevetés forrását bemérve indulatosan eltrappolt felém. Az egyik lábára sántított: esés közben megüthette a bokáját.

- Úgyse tudsz elkapni, beee!

Kiöltöttem rá a nyelvemet és vidáman odébb szökdécseltem. A pálcámat még a fa alatt elvettem tőle, úgyhogy karnyújtásnyi távolságon kívül teljesen ártatlan volt. Néha hátranéztem rá. Ijesztő volt ilyen… ilyen gyilkos-fájdalmas grimasszal.

Bumm! Véletlenül nekirohantam egy rücskös fatörzsnek.

Denem harsány nevetéssel egy farönkre roskadt. Én vérző orromat szorongatva visszaindultam felé:

- Á-á-á-á! – nyöszörögtem mellé telepedve.

- Hadd nézzem! – mondta féloldalast elém guggolva, de a szája széle még mindig árulkodóan rángatózott. A szemét!

Elhúztam a kezemet.

- Eldörd? – kérdeztem aggodalmasan.

- Hát, ha ezelőtt is ilyen szögben ált, akkor nem.

Tehát eltört.

- Gyógyítsd med! – kérleltem hatalmasra kerekített szemmel.

Nem tudott ellenállni nekem. Miután odaadtam neki a pálcámat, kötést varázsolt rá, hogy ne vérezzek el, amíg dolgozik; aztán egy általam ismeretlen igével forrasztani kezdte. Meleg volt, kicsit fájt, de túléltem.

Zöld szeme elégedettséget tükrözött, amikor megszemlélte az alkotását. Megnyugodtam tőle. Hálából békén hagytam, hadd húzhassa meg végre azt a fránya riasztóbűbájt. Ezután visszasétáltunk a házba, de valamiért kiröhögött a hátam mögött…