-Későn értél haza – morogta anyám, mikor beléptem az ajtón.

-Dolgom volt – válaszoltam neki kedvtelenül, s elindultam szobám felé.

-Vele voltál igaz?

-Ne kezd megint, nem vagyok rá kíváncsi – csaptam be magam mögött az ajtót. Leültem íróasztalomhoz és kezembe vettem legféltettebb kincsem, a naplóm. Szomorúan lapoztam a kis, fekete, bőrkötéses könyvecske közepére és írni kezdtem.

„Csodálatos délutánt töltöttem Keitával. Végre úgy érzem minden a legnagyobb rendben alakul majd. Csak anyám ne lenne. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy a fia meleg. Nem értem, miért akar folyton megváltoztatni. Igazából bármit tettem eddig, szinte soha sem tetszett neki. Szép lassan kezd elegem lenni ebből az egészből, és fáj, hogy cseppet sem veszi észre, nekem mennyire rosszul esik az, hogy ellök magától...”

Letettem a tollat, s visszacsúsztattam naplóm rejtekébe. Nagyot nyújtózkodva álltam fel újra, majd cigarettám után kutatva zsebembe az ablakhoz léptem. Ekkor kintről meghallottam anyám hangját.

-Vacsora!

Kedvtelenül tettem le asztalomra az öngyújtót és kisétáltam. A mai vacsora is úgy zajlott, mint a többi. Először csak méregettük egymást, majd a végén elszabadult a pokol.

-Miért csinálod ezt velem? - kérdezte csendben és rám se nézett.

-Miért fáj, hogy szeretjük egymást? - feleltem kérdéssel kérdésére.

-Ez nem normális!

-Miért?

-Mindketten férfiak vagytok!

-És?

-A férfinak nőt kell szeretnie...

-...a nőnek meg férfit – fejeztem be anyám mondatát és ezzel ismét csend telepedett az asztal köré. Persze ez sem tartott sokáig.

-Egy hónap múlva elköltözöl – jelentette ki tárgyilagosan.

-Mi van? - meredtem rá és szinte levegőt is alig kaptam.

-Beszéltem Sue nénikéddel, azt mondta szívesen magához vesz egy kis időre.

-Nem kényszeríthetsz erre...

-De igen, az anyád vagyok, jogom van ehhez...

Nem tudtam szólni, felálltam az asztaltól és visszamentem szobámba. Ilyenkor rettenetesen gyűlöltem őt. Miért nem tudja megérteni az érzéseimet? Attól még, hogy meleg vagyok, nem lettem más ember. Ugyanúgy a fia vagyok és ugyanaz az ember, az meg, hogy kivel és mit művelek a hálószobában legyen az én dolgom. Kezdtem bánni, hogy bevallottam neki mindent, de már nem volt mit tenni.

Másnap iskola után egyenesen haza mentem, hogy még véletlenül se legyen balhé köztünk. Még el is mosogattam mire hazaért, remélve, hogy így talán megenyhül majd. Tévedtem, megint.

-Ha azt hiszed ettől megváltozik a véleményem, akkor nagyon is tévedsz – közölte hűvösen.

-Anya kérlek...

-Eredj a szobádba!

-Az isten szerelmére, vegyél már végre engem is emberszámba!

-Majd, ha képes leszel emberként viselkedni...

-A fiad vagyok, cseszd meg! - üvöltöttem, s percekkel később egy pofon csattant arcomon. Ledöbbentem, anya még sosem ütött meg.

-Tűnj a szemem elől – fordult el hidegen.

-Gyűlöllek! - kiabáltam és beszaladtam a szobámba, szememből pedig megállíthatatlanul záporoztak a könnyek. Sokáig tartott míg valamelyest megnyugodtam, az ablakhoz mentem és rágyújtottam. Teljesen belefeledkeztem gondolataimba, s alig fogtam fel, hogy telefonom vadul rezegni kezd az íróasztalon.

-Igen?

-Hogy vagy kincsem? - hallottam meg Keita búgó hangját a vonal másik végén.

-Jól – sóhajtottam, de nem sikerült meggyőznöm őt.

-Megint veszekedtetek?

-Igen..

-Érted megyek – mondta kedvesen, majd letette a telefont.

Kicsit feldobott, hogy beszélhettem vele és tudtam, megint csak botrány lesz abból, hogy vele leszek, de nem érdekelt. Őt akartam, ő volt az egyetlen, aki megértett. Felkaptam táskámat, s elindultam kifele.

-Hova mész? - kérdezte anyám, de nem válaszoltam neki. Mintha nem tudná. Megfogtam az ajtó kilincsét és egyszerűen kisétáltam a lakásból.

***

Napok teltek el úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz. S valahol furdalt a lelkiismeret, hogy ezt kell tennem, de nem hagyott nekem más lehetőséget. Talán így rájön mit is tesz, tett velem.

Szomorú voltam. Sosem vágytam másra, csakhogy anyám néha megértsen engem és újra fiaként szeressen. Nem értettem mért gyűlöl, mért nem jó neki soha az, amit teszek. Az ember azt gondolná, hogy egy szülő felül tud kerekedni olyan dolgokon, mint az, hogy a fia meleg, de az én anyám nem ilyen. Régen sem volt valami felhőtlen a viszonyunk, de ez a dolog csak rontott az egészen.

Péntek este volt. Boldogan és kimerülten bújtam Keita mellé, majd átöleltem. Biztonságban éreztem magam mellette. Ilyenkor percekig csak bámultuk egymást és nem szóltunk egy szót sem. Ám a mai nap valamiért más volt. Nem éreztem túl jól magam, de nem akartam elrontani semmivel ezt a meghitt pillanatot.

-Szeretlek – cirógatta meg mellkasom mosolyogva, de már nem volt erőm válaszolni neki. Még hallottam, hogy engem szólongat, majd teljesen körbe zárt a sötétség, s én zuhanni kezdtem. Édes melegség cirógatott meg. Anya ölelt szorosan magához, én pedig hangosan kacagtam karjaiban. Hat éves lehettem.

Ismét elsötétült minden. Hideg megvetés zárt körbe, anya után kiabáltam, de ő rám se nézett. Zokogtam a szívemben érzett hatalmas fájdalomtól, s kérdések ezreit tettem fel neki, míg ő egyre inkább távolodott, s beleveszett a sötétségbe. Csend volt, néma csend. Pár perccel később ismét hangokra lettem figyelmes. Anya beszélt valakivel, de nem tudtam kivel. Aztán a hangok egyre inkább felerősödtek és kitisztultak. Keitával veszekedett. Nem láttam őket, de fájt hallani minden egyes szavukat.

-A te hibád, hogy ez történt vele...

-Az enyém? Nem én löktem el őt magamtól csak, mert egy férfit szeret!

-Semmi közöd hozzá!

-Úgy gondolja? Jelen helyzetben több közöm van a fiához, mint magának. Ahelyett, hogy folyton csak bántja őt, elgondolkodhatna azon ő mit érez!

-Ne merészeld...

-Gyerünk, üssön csak meg, ahogy őt is. Sokkal könnyebb gyáván megfutamodni, mint elfogadni a tényeket. Pedig ő nem vágyik többre, csak, hogy Ön megértse és újra szeretni tudja...

-Anya... - nyögtem fel fájdalmasan.

-Nico... - lépett oda hozzám ledermedve.

-Kérlek... ne veszekedjetek – suttogtam nehézkesen.

-Sajnálom Nico, bocsáss meg kérlek... - borult zokogva nyakamba.

-Szeretlek anya – vettem egyre nehezebben a levegőt.

-Nico... - súgta kedvesem, s szemeiből patakokban záporoztak a könnyek.

-Most már... minden... rendben... - préseltem ki ajkaim közül még ezt a mondatot, majd végleg magával ragadott a sötétség.