12. fejezet  Elfogadás

Mikor felébredt, úgy érezte magát, mintha egy percet sem aludt volna. Kimerült volt, fáradt, eszméletlenül törődött és... Magányos.
Nem tudta, mi okozhatta magányát, hiszen Loki hangosan dorombolva bújt mellkasához, biztosítva túláradó szeretetéről, de ahogy egyre éberebb lett, az éjszaka eseményei lassan visszakúsztak tudatába és ráeszmélt, hogy nem Loki apró, bundás testét hiányolja, hanem Kalas erős, biztonságot nyújtó ölelését, az izmos testet, amibe kapaszkodhat, ha úgy érzi, kicsúszik a talaj a lába alól.
A felismerés hirtelen szakadt nyakába és félelemmel töltötte el. Akármennyire is tagadta eddig, most rádöbbent, hogy igenis vonzódik a szőkéhez és nem tud ellene tenni, akármilyen észérvet is hoz fel. Ez a vonzalom beleivódott pórusaiba, és már akkor jelen volt, amikor Kalas létezéséről még nem is tudott.
Felsóhajtott és szemeit lehunyva hátradőlt.
- Istenem, mondd, mi a fenét csináljak? - motyogta magában. - Ez az egész annyira nem normális...
- Talán el kéne fogadnod a helyzetet - suttogott egy halk hang tudata mélyén és Shagan nagyon hajlott arra, hogy hallgasson rá.
- Fenébe az egésszel - könyökölt fel, felriasztva ezzel macskáját. - Jó reggelt, Loki - simogatta meg a sértett állat fejét és fölült. - Remélem, neked jó éjszakád volt, mert a gazdádnak pocsék...
Loki beleásított Shagan képébe, nyújtózott, majd könnyed mozdulattal leugrott az ágyról és eltűnt a résnyire nyitott ajtó mögött.
Shagan keserűen elmosolyodott magában és beletúrt szekrényébe, valami használható holmi után kutatva - de csupán azokat találta, amiket még Kalasszal és Mimivel vásárolt és amik most furcsán idegennek és kényelmetlenek hatottak. Elgondolkodva bámult le a drága anyagra kezében és érezte, könnyek gyűlnek szemébe. Rádöbbent, mennyire hiányzik neki a saját világa, a nyüzsgő, füstös város, Jonas ugráltatása, az egyre gyűlő számlák konyhafiókjában, Johnny idegesítő kíváncsisága, Kora szemtelen visszaszólásai, amikor benéz a benzinkútra...
Visszadobta a ruhadarabot a szekrénybe, rácsapva a szekrényajtót és zihálva dőlt neki a hűvös falapnak.
- Rohadt életbe... - káromkodott halkan magában és lenézett remegő kezeire. - Rohadt életbe...
Könnyeit leküzdve feltápászkodott és ismét benyúlt a szekrénybe, emlékezve, hogy valahol még meg kell lennie annak a rongyos ingnek és farmernek, amiben idehurcolták. Hosszas tapogatózás és turkálás után ujjai beleakadtak valamibe, aminek anyaga ismerősen durva volt és amit csak és kizárólag farmergatyájának és pólójának tudhatott be.
Megkönnyebbülve húzta magára ruháit, mélyen beszippantva az otthonias illatot, kicsit csillapítva ezzel hirtelen rátörő honvágyát
Nem nagyon akaródzott neki kilépni szobája kellemes félhomályából, noha tudta, későre járhat és Mimi nem nagyon tolerálja a késést. Igaz, reménykedett benne, hogy Kalas esetleg rávette a férfit, hogy aznap ne legyen gyakorlás, de ez csak halvány reménykedés volt.
Nehéz szívvel és összeszoruló torokkal lépett az ajtóhoz, bizonytalanul fogva rá a kilincsre, mikor halk beszédfoszlányok ütötték meg a fülét.
Nem akarta megzavarni a társalgást, mert Kalas hangsúlyából érezte, hogy fontos dologról lehet szó és hallgatózni sem akart, így inkább gondolta, ledől és megvárja, amíg befejezik, de mikor meghallotta saját nevét, inkább mégse mozdult és kíváncsian a vastag ajtóhoz simult, kifülelve a résen.
- Nem elég erős hozzá, Kalas...
- Épp ez az, hogy elég erős! - a szőke férfi hangja heves volt, mintha próbálná meggyőzni valamiről mentorát. - Ha nem lenne az, már rég belepusztult volna, mint az elődei! Látod, a látomásokkal megbirkózott és nem roppant össze, amikor...
- Csak mert ott voltál mellette. Vedd már észre, hogy csak azért, mert rád támaszkodik...
- Tudom! Tudom, hogy csak miattam maradt meg a józan eszénél az éjjel, de a látomásokat egymaga dolgozta fel!
- Kalas... - Mimi hangjában csöppnyi figyelmeztetés bujkált, noha nem emelte fel hangját, azonnal elnémítva fiatalabb társát. - Te ott voltál mellette a születésétől kezdve és csak vele törődtél annyit, mint a többivel összesen. Pedig ők is ugyanolyanok voltak...
- Ők nem az igaziak voltak! - tört ki Kalas. Shagan hallotta, hogy talpra ugrik és elkezd keringeni a nappaliban. - Persze, benne voltak a vérvonalban, de egyikük sem volt képes feldolgozni, hogy ők másak valamiben! És ott voltam velük, csak egyikük sem volt elég nyitott ahhoz, hogy elfogadjon, hogy közel engedjen magához, hogy...
- Hogy bemocskolhasd őket - morogta Mimi. Kalas megtorpant.
- Tessék?
- Ezt csinálod. Rátaláltál Shaganra, azt hiszed, hogy része van ebben az egész kavarodásban, holott csak magadhoz próbálod édesgetni, hogy aztán újabb rovátkát húzhass az ágyad fejére.
Döbbent csend telepedett a szobára. Shagan hallotta saját, nehéz lélegzetvételét, már-már attól félt, a kintiek meghallják, mikor Kalas megtörte a csendet.
- Nem vagy normális...
- Tudom.
- Te... Te komolyan azt gondolod, hogy meg tudnám ezt tenni Shagannal? És... Vele?
- Az elmúlt évtizedekben bebizonyítottad, hogy igen.
- Akeda... - szólalt meg Kalas hosszú hallgatás után. Shagan megremegett Mimi nevének és a Kalas hangjából áradó fagyosság hallatán. - Ha valakinek, hát neked tudnod kéne, mi folyik az orrod előtt.
- Szöszi, pontosan tudom, mi folyik az orrom előtt - felelt Mimi rendíthetetlen nyugalommal. - Talán jobban is, mint te. És azt is tudom, hogy Shagannak nem szabad jobban belekeverednie.
- Akeda, Shagan már azzal belekeveredett, hogy világra jött!
- Tudom.
Újabb feszültséggel teli hallgatás telepedett a szobára és Shagan hallotta, ahogy Loki szöszmötöl a kanapén.
- Akkor… Te most… - hallatszott Kalas összezavarodott hangja. Mimi felkuncogott.
- Kalas, tisztában vagyok azzal, hogy Shagan miféle alak volt és miféle most. És ismételten ott vagyunk, ahonnan a vita indult.
- Igaz… - sóhajtott fel Kalas és leült Mimi mellé. – De ez azt jelenti, hogy tudod, hogy Shagan elég erős ahhoz, hogy…
- Fogd be, Szöszi. Ha úgy látom, itt az ideje, elmondom neki. Ha nem…
- Mondd el neki, kérlek…
- …magának kell rájönnie. Ne hozz a fejedre még több gondot, így is elég nagy slamasztikában vagy. Most pedig menj, mielőtt odaát szükség lenne rád – paskolta meg Kalas vállát és lökött rajta egyet. A szőke szusszantott, majd felállt és köszönés nélkül távozott.

Shagan térdei megremegtek és a rajzolónak nagy erőfeszítésbe került óvatosan leereszkedni a földre, nehogy felhívja magára a figyelmet és kitudódjon, hogy kihallgatta a beszélgetést.
Aztán rémülten kapott levegő után, mikor Mimi mély baritonja felzendült az ajtó túloldalán – és úgy érezte, jégkocka süllyed gyomra legaljára, ahogy a hangok szavakba formálódtak.
- Jól van, Kölyök, most már előjöhetsz, nem kell tovább fülelned.
A rajzoló dermedten, zihálva meredt a könyvespolcra, mintha az kibúvót tudna nyújtani neki látszólag szorult helyzetéből.
- Shagan… - hívogatta Mimi játékos hangon. – Senki nem fogja letépni a fejed azért, mert kíváncsi vagy a rád vonatkozó ügyekre.
Shagan idegesen nyelt és gyorsan végigpörgette fejében a lehetőségeket, de mindenféleképp arra lyukadt ki, hogy jobb, ha kilép a másik férfi elé.
- J-jó reggelt… - motyogta és feszengve állt meg az ajtóban, kerülve mentora tekintetét. Mimi vigyorogva fordult még inkább hátra, huncut pillantást vetve rá.
- Jó reggelt neked is, bár inkább délután, nyuszifül.
- Te-tessék? – hökkent meg a rajzoló a kedveskedő becenéven, mire Mimi hangosan felnevetett.
- Nem tudtad? Ha sokat hallgatózol, nyúlfüled nő – nyúlt a dohányzóasztal felé és egy barackot tömött szájába. – Kalas hozott tegnap sütit, kérsz? – nyújtotta felé a dobozt.
A rajzoló értetlenül nézett le az illatozó édességre, amit Mimi biztatóan tolt orra alá. – Na, egyél csak, nagyon finom.
Shagan hezitált – nem értette a férfi jókedvét. Azt várta, hogy dühös lesz, amiért hallgatózott, de nem. Viccelődik vele, süteménnyel kínálja…
Szóra nyitotta száját, de a szavak, amik elhagyták ajkait, nem azok voltak, amiket mondani akart, még csak nem is a saját szavai, nem az ő hangsúlya… Nem, ő képtelen lenne ennyire gúnnyal telt hangon beszélni.
- Játszod a cukrosbácsit, Mirheim?
Most a sötéthajú férfin volt a meghökkenés sora. Fekete szemöldöke egészen hajvonaláig ugrott föl, szemében a felismerés fenyegető szikrája villant, de rögtön utána hideg, zárkózott arckifejezést vett fel és elhúzta a dobozt Shagan elől.
- Rendben, Shag… Ha te így… - fordult el és lassú mozdulatokkal feltápászkodott, majd elindult az ajtó felé. – Fél óra múlva a szirteknél. És vegyél fel valami hozzádillőt, elvégre te nem ember vagy…
Shagan döbbenten bámult Mimi hosszú alakja után, azon gondolkodva, mi is történhetett…
Aztán egyszeriben összeállt a fejében a kép.

Hirtelen mélységes undor fogta el önmaga és teste iránt, érezte, ahogy a keserűség lassan felkúszott torkán…
Néhány pillanatra kihagyhatott tudata, mert a következő, amire emlékezett, az volt, ahogy a vécékagyló előtt térdepel, görcsösen kapaszkodva a peremébe, és öklendezve, fuldokolva próbálja felküzdeni mindazt, ami kikívánkozott.
Zihálva, kifulladva ereszkedett vissza sarkaira, homlokát a hűvös peremnek döntve, csurgó könnyekkel. Pánikolt, nem tudott mit kezdeni a helyzettel…
- Jobb már, Shaganom…? – simult egy hűvös kéz hátára. A rajzoló megremegett és elhúzódott a túlontúl ismerős hang tulajdonosától.
- Hagyj békén… - nyöszörögte, az azonban nem tágított.
- Nem akartalak megijeszteni…
- Azt mondtam, TAKARODJ! – tört ki Shagan, izzó tekintettel meredve bele a másik szemének pulzáló, zöld íriszébe.
- Talán nem kellett volna mindent megmutatnom… - fordította el a démon zöld szemeit bűnbánóan. – Bocsáss meg nekem, hajlamos vagyok a túlzásokra…
- Takarodj… - sziszegett a rajzoló, érezve, hogy újabb adag keserűség kúszik fel torkán, az álom emlékére.
- Kérlek, ne görcsölj… - guggolt mellé a másik, óvatosan megtartva Shagan remegő testét. – Ha ellazulsz egy kicsit, könnyebb kiadni.
- Vedd le rólam a mocskos kezed, te rohadék… - köhögte. – Mit akarsz te tőlem?! Neked csak a testem számít, nemdebár?
A démon visszahúzta kezeit és lehajtotta fejét.
- Sajnálom, hogy ilyen érzést keltettem benned… De tévedsz.
- Csak felhasználsz! Kényed-kedved szerint átveszed felettem az irányítást, mi ez, ha nem kihasználás? Egyántalán, miért pont engem szúrtál ki?! – zihált, dühösen meredve az őt támasztó hasonmásra. Az elhúzta száját és felpillantott a rajzoló szemeibe.
Shagan abban a pillanatban annyira aprónak, esetlennek és törékenynek látta a másikat, ahogy az kétségbeesett, könyörgő és bocsánatkérő tekintettel nézett fel rá, hogy képtelen volt tovább haragudni rá, noha tudta – illetve nem tudta – mit akar tőle. Valahol mélyen, tudatlanul is szimpatizált a másikkal.
- Csak védeni próbállak – kapta el a démon a tekintetét, mintha megérezte volna, hogy Shagan kiolvasta belőle érzéseit. – Nem vagy még elég erős ahhoz, hogy felfogd a dolgok súlyát.
- Miért? Milyen dolgokról van szó? Miért nem mond nekem semmit? Miért próbál engem mindenki védeni ahelyett, hogy felvilágosítanának arról, mi folyik itt?! – kifulladva támaszkodott meg a földön, mikor a másik elengedte és elhúzódott tőle, halk, nyüszítő hangot adva bizonytalanságának.
- Talán… Jobb, ha nem tudsz arról, mi folyik itt…
- De én tudni akarom! Elegem van abból, hogy mindenki csak titkolódzik! Az ég szerelmére, nem vagyok már ostoba gyerek, hogy dugdosni kelljen előlem az óvszert, képes vagyok felfogni a dolgokat, ha elmagyarázzák!
- Ne akard tudni! – csattant fel a démon, Shagan pedig megszeppenve hőkölt hátra a hirtelen felizzó szempár elől. – Csak fogadd el a dolgokat, mint eddig tetted, hagyd, hogy az események magukkal sodorjanak, mert semmi jó nem fog kisülni belőle, ha beleütöd az orrod a mi világunk dolgaiba! Shagan, amíg küzdesz, addig itt nem lesz szabad akaratod, addig Zakhyel fog irányítani és ő nem fog visszaengedni a saját földedre! És akkor életed végéig kell a testedben rostokolnom, aminek te nem örülsz, ahogy észrevettem! És képzeld, én sem, mert gyűlölök ezen a világon lenni, de ha már egyszer elkezdtem a dolgokat, be is fejezem! De… - elakadt, mintha nem tudná hogy folytatni. – De… Ehhez a te segítségedre is szükségem lesz…
Shagan megdermedt és értetlenül pislogott. Zavartan megrázta fejét és elhúzódott hasonmásától.
- Miféle segítség?
- Ha olyan helyzetben leszünk… Kérlek, engedd meg, hogy én dönthessek helyetted.

Az elkövetkező fél óra egyetlen szürke pacává mosódott össze Shagan emlékezetében. Tudta, hogy összezavarodva futott el Kalasék házából, remélve, hogy ezzel hátrahagyhatja a benne élősködő másikat, de az már nem jutott el tudatáig, merre tartott. Nem ment Mimi után, nem mert a férfi szemeibe nézni szégyenében, noha tudta, azokat a sértő szavakat nem ő mondta.
- Shagan? – hallatszott egy félénk hang mellette, mikor megállt a város szélén. Összerezzenve kapta oldalra fejét, hogy Shivas csodálkozó tekintetével találja szembe magát és eltátotta száját, mikor felismerte a fiút.
Az mintha éveket öregedett volna a néhány hét alatt, amit itt töltött, arca beesett volt és szürke, szeméből is kiveszett az a fiatalos csillogás, ami jellemezte találkozásukkor, haja kifakult és fénytelenné vált, testét egészen furcsán tartotta.
- Shiv… Mi történt veled? – meredt rá a rajzoló, mire a fiú gyorsan haja mögé rejtette arcát – és Shagannak még csak most tűnt fel a bal arcát elcsúfító félig behegedt seb.
- Lényegtelen. Mit csinálsz itt?
- Öhm… - pillantott körbe Shagan, majd mikor nem tudott semmi okot kitalálni, megvonta vállát. – Nem tudom. Elrohantam otthonról és…
- …itt kötöttél ki – fejezte be helyette a mondatot Shivas és keserűen elmosolyodott. – Jó dolgod van, látom.
- Tessék?
- Kalas vigyáz rád, ugye? Meg Mirheim. Szerencsés vagy, hogy kifogtad Zakhyelt. Látszik rajtad a jómód…
Shagan értetlenül nézett végig magán. Rongyos ing, szakadt farmer… Megrázta fejét.
- Nem értelek.
- Nem a ruházatodról beszélek – szólalt meg Shivas keserűen. – Egyszerűen látszik rajtad, hogy nem vetnek meg. Magasra emelve tartod a fejed, egyenesen jársz… Egészen más képet festesz, mint amikor összeismerkedtünk.
- Te viszont borzalmasan nézel ki – jegyezte meg a rajzoló és elhúzott néhány kopott, barna tincset a fiú arcából. – Megvert?
- Fogalmad sincs arról, mit tud tenni egy démon az emberrel, ha nem tetszik neki valami – húzta el arcát Shivas. – Még Zakhyel se tudja, mit csináljon veled.
- Miből gondolod? – nézet rá Shagan nagyra nyílt szemekkel. Shivas felsóhajtott és lassú, botorkáló léptekkel megindult a fal mentén.
- Zakhyel egyik talpnyalója a gazdám… Elég sok mindent meghall az ember, ha jókor időzít. Például azt is, hogy mi történt Cainékkal és a többiekkel.
Shagan megtorpant és értetlenül nézte a támaszkodó fiút.
- Mi történt velük?
- Cain nem tudta visszafogni magát és visszaszólt az egyik démonnak, aki ezért beköpte Hyondarnál. Hyondar ráküldte Kilee-t, Raven pedig megvédte Caint… Most pedig valami gályán raboskodik.
- Raven? – pislogott hitetlenkedve a rajzoló. – De hát… Ő annyira béketűrő alaknak tűnt.
- Az is, de nem akkor, ha a szeretőjéről van szó. Seira felkerült a palotába… Takarítani. Liennah… Róla annyit tudok, hogy nagyon sokat emlegetik az utcasöpredékek köreiben. Keyra eltűnt, valószínűleg megölték. Cassius a kikötőben dolgozik, azt mondják, egész jól bevált felügyelőnek. Mikel… Őt, azt hiszem, felpakolták egy hajóra és a peremvidéken járőröznek.
Shivas elhallgatott, Shagan pedig elgondolkodva nézte a megkeseredett fiút.
- És te? – csúszott ki száján. A másik megrántotta vállát és felszisszent a mozdulatra.
- Mit érdekel téged az?
- Érdekel és kész… Ha már nekem ilyen jó sors jutott, tudni szeretném, te miért nézel ki úgy, mint akit naponta vernek.
- Mert egy őrült az ágytakarójának hisz és ha bármi olyan mozdulatot teszek, amit ő nem tervezett meg előre, elver. És ezt napi rendszerességgel.
- Úgy beszélsz, mintha már hozzászoktál volna.
- Mert hozzászoktam. A korbácsot lassan már meg sem érzem.
- Nem tudsz… Elszökni?
Shivas úgy nézett rá, mint egy őrültre, majd keserű mosolyra húzta száját és erőtlenül felnevetett.
- Elszökni… Annyira naiv vagy, Shagan. Naiv vagy és burokban élsz… Azt sem látod, ami az orrod előtt van.
- Mint például?
- Mint például hogy Kalas mit csinál. Hogy hogyan kavarja a szálakat a háttérben. Hogy hogyan próbál mindent a saját javára fordítani… - elfordult és folytatta tétova útját a fal mentén. Shagan nem moccant, csupán tágra nyílt szemekkel bámult utána, gondolkozva szavain és minden másodperccel egyre nyomorultabbul érezve magát, mert érezte a fiú szavaiban rejlő igazságot…
Megfordult és az egyik, már jólismert fogadó felé vette az irányt.

Némán bámult bele a poharában zöldellő italra. Fogalma sem volt, mi lehet az ital, csak rábökött a pultnál és kérte, de eddig egy kortyot sem ivott belőle.
Tudta, hogy Mimi mérges lesz rá, amiért nem ment le hozzá. Hogy gyakorlatilag megfutamodott önmaga és az őt körülvevő világ elől. Hogy csukva tartotta szemeit, mert nem akarta meglátni, mi folyik szín alatt…
Elfogadta, hogy Kalas alig-alig jár haza, és amikor ott van, többnyire nagy gondokra, slamasztikára hivatkozva kerüli a témát, ha rákérdeznek. Hogy rendszeresen átjár az emberek világába, noha elvileg semmi keresnivalója nem lenne ott. Hogy név szerint ismeri a mágusok legtöbb vezetőjét és hogy Zakhyel egyenlő félként kezeli. Noha nem tudta, mikbe keveredett a szőke, érezte, hogy tud a három világ minden rezzenéséről… És így végiggondolva a dolgokat, Shagan hirtelen tehetetlennek érezte magát, mert képes volt felfogni a Kalas vállára nehezedő terhet, a titkokat, amiket csak ő tud, és amiket nem adhat tovább.
Felrémlett előtte másának arca – de nem az, amelyikkel nemrégiben beszélt, hanem aki álmában rontott rá.
- Csakhogy a mágusok azt nem tudják, hogy a fátyol az az Alkotó lelkének egy darabja, a kóbor darab. Folyton változik, hajlik a többség, az erő akarata előtt, ám megvan a saját öntudata és ennek formát is adott. Tudod, kiről van szó…
A felismerés tonnás súlyként szakadt nyakába. Keze megremegett, a zöldes ital kezére löttyent, ragacsos csíkot húzva rajta, de nem törődött vele. Zihálva meredt a pohárra, mintha csak azt hibáztatná, hogy eddig nem jött rá a nyilvánvaló tényre… Shagan akkor Kalasról beszélt, Kalas az Alkotó lelkének hiányzó darabja… Shagan a Sors, ő látja, mi vár az emberekre, Zakhyel az Élet, ő dönti el, kinek van joga az életre, és Hyondar a Halál, mert ő oszthatja a halált… És Kalas az, aki mindezt összetartja.
Lecsapta a poharat, felugrott és futva indult el otthona felé. Beszélnie kellett Mimivel, mert ő az egyetlen, aki válaszolni tud neki, aki meg tudja erősíteni feltevéseit…
Nem figyelt a járókelőkre, akik mérgesen kiabáltak utána, mikor elviharzott mellettük, beléjük ütközött… Csak a fejében kavargó gondolatokra figyelt, amik majdhogynem szétfeszítették testét, szavakba kellett öntenie őket, de nem tudta ezt akárkinek megtenni…
- Mimi! – vágta ki házuk ajtaját és majdhogynem bezuhant a lakásba. – Mimi! – kiáltott ismét, azonban választ nem kapott. A ház üres volt.
Kifutott a teraszra, hátha ott sütkérezik a férfi, de csupán macskáját találta ott, aki lusta farkbillegetéssel üdvözölte feldúlt gazdáját. Zihálva meredt rá az állatra és hirtelen felindulásból felkapta, majd magához ölelve rontott ki a házból, kutatva Mimi után.

A férfi nem volt sem a megszokott gyülekezési ponton, sem a gyakorlótéren, de még csak a szirteknél sem. Shagan benézett az összes ismert kocsmába és fogadóba, ahol mentora meg szokott fordulni, de nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el.
A rajzoló végül alkonyatkor kifulladva indult vissza lakásukba, reménykedve, hogy a férfi az óta hazatért – de reménye hiú remény volt. A ház ugyanolyan kihalt volt, mint mikor otthagyta.
Elkeseredve simogatta meg macskáját – aki teljesen értetlenül állt a történtek előtt. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy átcipelik a fél világon, de nem ahhoz, hogy ilyen tempóban. Gazdájának feldúltságát látva pedig még inkább nőtt értetlensége, aminek halk, bizonytalan nyávogással hangot is adott – Shagan pedig bundájába temette arcát és belezokogott a selymes szőrbe.
- Jaj, Loki… Annyira szeretném, ha ember lennél… Akkor most elmondhatnék neked mindent és te talán értenéd, mert nekem már fogalmam sincs, mi folyik körülöttem…
Lassú, bizonytalan léptekkel vette az irányt szobája felé… Berúgta maga mögött az ajtót, majd macskájával kezében, ruhástul terült el az ágyon.
Összegömbölyödött macskája körül, ujjait többször végigfuttatta a fekete bundában…

Loki már rég aludt, de Shagannak még mindig nem sikerült lehunynia szemét. Sötétség borult a szobára, de a rajzoló még mindig mereven bámulta a könyvespolcot, várva az ajtó ismerős kattanását, ami vagy Kalas, vagy Mimi érkezését szokta jelezni – de akármennyit is várt, forgolódott ágyában, a kattanás csak nem hallatszott, csak nem akart senki hazajönni…
Képtelen volt tovább egyhelyben maradni. Óvatosan, nehogy Lokit felriassza, kimászott az ágyból és kilépett a nappaliba – de ott még nyomasztóbb volt a légkör Mimi szokásos szöszmötölése nélkül.
Fel-alá keringett a kanapé körül, végül nem bírta tovább. Néhány hosszú lépéssel az ajtónál termett és úgy érezte, valami lepattan mellkasáról, ahogy mélyet szippantott az éjszakai levegőből és becsukta maga mögött az ajtót.

A város éjszaka még élénkebb volt, mint nappal… Mintha az utca összes söpredéke előbújt volna, hogy megcsodálja a gyönyörű ruhákban pompázó démonokat, akik fürkész tekintettel vizslatták a velük szembejövőket, kutatva a még szabad prédák után, akiket bebörtönözhetnek uralmuk rácsai mögé…
Shagan megborzongott, valahányszor egy-egy démon rápillantott. Néha meghökkenést látott arcukon, néha gyűlöletet, gyakran undort… De legtöbbször bátorító pillantások kísérték, mind démonok, mind szolgák részéről.
Nem értette ezeket a pillantásokat, de sejtette, hogy a másik Shagannak szólnak, nem neki.
Bizonytalanul, kissé félve lépett be a szűk, árnyas sikátorokba – de a legtöbben kitértek előle, néhányan aprót biccentettek felé, de érezte, hogy ezek a gesztusok nem neki szólnak.

Lassú léptekkel haladt előre a palotákat szegélyező fal mentén, megállt, hogy felnézzen a felhők mögül előbukkanó holdra – de tekintete megakadt az egyik kerítésen kuporgó alakon, aki merev tekintettel bámulta az előttük elterülő tengert.
- Hé – szólította meg a fehér hajú férfit. Cain nem mozdult, épp csak tekintetét fordította felé.
- Mit akarsz? – morogta halkan. Shagan kényelmetlenül fészkelődött.
- Én… Öhm… Hallottam, mi történt…
- Hurrá.
- Sajnálom…
- Mit?
- Hogy…
- Hogy voltam olyan hülye és hagytam, hogy felhúzza magát? Vagy hogy egyedül maradtam?
- Nem, én nem úgy…
- Nem úgy értetted, persze… - vicsorgott a másik férfi. – Mi lenne, ha egyszerűen csak keresztülnéznél rajtam és továbbmennél? Nem kérek a sajnálatodból!
- Ne haragudj… - motyogta Shagan lehajtott fejjel. Cain tekintete megvillant és folytatta a tenger bámulását.
- Tűnés.
Shagan bólintott és széles ívben kikerülte a tüskés férfit – aki komor tekintettel követte mozdulatait.

Folytatta kóborlását a nyüzsgő városban, mélyen gondolatai közé süllyedve, nem figyelve az útvonalra, amit bejárt… Csupán arra eszmélt fel, amikor kis híján lebucskázott egy lépcsőn, méghozzá azon a lépcsőn, amiről Kalasszal együtt megcsodálták a tengert – és ekkor döbbent rá, hogy lábai a férfi műterme felé vitték.
Zavartan nézett körbe, ám a környék furcsán kihalt volt, mintha erre a környékre senki nem jönne szívesen… Igaz, errefelé lakóházak nem nagyon voltak, csupán a démonok palotáit körülölelő falak.
A feltámadó szél felé sodorta a tenger moraját, amitől megborzongott… Volt valami rendkívül félelemkeltő a hangban, ami az utca kihaltságával párosulva idegtépő hatást eredményezett.
Így hát nekilódult és ezúttal célirányosan Kalas második otthona felé indult.

Ahogy halkan lépdelt a hűvös köveken, melyek a műterem felé vezető utat díszítették, furcsa felismerés furakodott be gondolatai közé, ami megtorpanásra késztette. Lepillantott a macskakövekre lába előtt, fel a magas kőfalra, ami kerítésként szolgált, a sziklás hegyre, mely a város határain kívül emelkedett – és csak ekkor jött rá, hogy amióta itt van, fákat, vagy virágokat még nem is látott. Kövek, sziklák, csupa szürke és fekete, de sehol egy foltnyi zöld, vagy akár egy szál virág… Se madarak, se tétova lepkék, bogarak… Néhány, a szolgák által behozott kutya, macska, esetleg egy-egy teherhordó állat, de semmi egyéb. Mintha a démonok kiirtották volna az életet maguk körül…
Gyomra görcsbe rándult a gondolatra. Megrázta fejét, próbálva kiverni belőle a zavaró gondolatot, de az makacsul kapaszkodott tudatában, ezért inkább megpróbált nem gondolni rá… Ám csupán akkor sikerült megfeledkeznie róla, mikor már a műterem ajtaja előtt állt és ujjait kopogtatásra emelte.
Nem érkezett válasz sem az első, sem a második, de még a harmadik kopogásra sem, így elszontyolodva lépett hátra és mereven szuggerálni kezdte az ajtót, mintha az bármit is segíthetne… Majd hirtelen mozdulattal megragadta a kilincset, lenyomta azt és belökte az ajtót, ami meglepetésére könnyedén kitárult.
Shagan elképedve nézett a nyílásra, hiszen tisztán emlékezett, hogy Kalas még hangoztatta is, hogy rendkívül nehezen nyílik. Zavartan körbenézett, hogy meggyőződjön, jó helyen jár-e, de történetesen ott volt, ahova indult. Óvatosan bedugta fejét a terembe, de nem sokat látott – azonban ahogy átlépte a küszöböt, halovány fény derengett fel, épp csak annyi, hogy lássa, mi van előtte.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Kalas nincs a műteremben, Shagan mégis megbabonázva állt a férfi „irodájának” közepén, egy épp készülő képre meredve… A tenger haragosan hullámzott a vásznon, a rajzoló úgy érezte, mintha az valóban mozogna, hallotta a moraját fülében… Végigfutott a hideg hátán, ahogy felrémlett szeme előtt a képhez fűződő látomás.
Lassan a bevetetlen ágyhoz lépett és lerogyott rá, tekintetét nem volt képes elszakítani a festményről…
Lehet, hogy órákig, de az is lehet, hogy csupán percekig bámulta a művet, nem tudta eldönteni. Mindenesetre sikerült elfordítania pillantását róla – és érezni kezdte a tagjaiban lüktető ólmos fáradtságot, ami az egész napos fel-alá szaladgálás és kialvatlanság eredményeképp jelentkezett.
A falra akasztott portrék merev félmosollyal nézték, ahogy a férfi elnyúlt az ágyon, magára húzta a takarót és a párnát magához ölelve, Kalas-illatú álomba merült.

Halk kattanásra riadt fel és szinte azonnal magához is tért, mikor meghallotta az ismerős zörejt. Mintha zsinórral rántották volna, úgy ült fel az ágyban, de rögtön meg is dermedt, mikor a zörejhez ismeretlen hang társult – vággyal terhes nyögés, férfias mordulás…
Kalas háta tompán puffant az ajtófélfán, ahogy a nála magasabb démon nekicsapta, majd vékony hangon felnyikkant, ahogy a férfi nyakát vette célba…
Shagan döbbent, kikerekedett szemekkel bámulta a párost, akik környezetükre oda sem figyelve estek egymásnak – azonban Kalas megérezhette magán tekintetét, mert hirtelen eltolta magától a rámenős démont és ránézett a rajzolóra.
Megakadt a levegő Shagan torkában attól a pillantástól, amit a szőke felé villantott. Meghökkenés volt benne, vágy, izgatottság, türelmetlenség… És féktelen düh, mikor felismerte az ágyán kuporgó alakot.
- Mi… Mit keresel itt? – nyögte elfúló hangon, ahogy a démon kezei végigsiklottak mellkasán. – Ne, várj egy picit… - fogta le a kezeket. A sötéthajú férfi Shaganra pillantott, majd gonosz vigyor terült szét arcán és belesúgott valamit Kalas fülébe. A rajzoló egyre gyorsuló lélegzetvétellel bámulta őket… Majd mikor a démon kínzó lassúsággal húzódott el Kalas fülétől és ajkára tapasztotta ajkait, nem bírta tovább. Felpattant és elviharzott, ügyelve, hogy széles ívben elkerülje a párost… Azonban a magas férfi szavai még utolérték:
- Így ni… Legalább rendesen megdolgozol a pénzedért.

Zihálva rogyott le a már jól ismert lépcsőre és tenyerébe temette arcát. A látottak felkavarták lelke legmélyéig, gyomra kellemetlenül összerándult, valahányszor Kalas perzselő szemei villantak fel elméjében… Kínzó féltékenység lobbant lelkében, noha tudta, soha, egyetlen szóval sem kötelezték el magukat egymás mellett, hogy Kalas teljesen külön utakon jár és hogy a szőke legfeljebb a Shaganban élő démon iránt táplál érzelmeket – de ezek szerint nem is volt neki olyan fontos…
Ahogy megformálódott fejében az érzelem szülte gondolat, lassan felemelte fejét és tágra nyílt szemmel, levegő után kapkodva bámult le kezeire, majd dühösen hajába markolt és elüvöltötte magát.
- És mégis, mióta vagyok féltékeny egy FÉRFIRA?!
Válaszképp megerősödött a tenger felől fújó hűvös, sóillatú szél, Shagan pedig dideregve és térdeit ölelve bámulta a sötét horizontot.

Halk, koppanó léptek rezzentette fel melankóliájából. Felpillantott a közeledő alakra, aki szelíden rámosolygott és egy vékony kabátot terített vállára, majd leült mellé.
- Nehogy megfázz…
Shagan savanyú fintort vágott és leszegte fejét, Kalas pedig zsebeiben kezdett turkálni.
- Tudod… Az embereknek három nagy találmányuk volt… - húzott elő egy tasakot zsebéből. – A gyufa… A rágó… és a dohány. Vagy a füves cigi, ha úgy vesszük.
- A sört meg a kávét ki ne hagyd… - morogta a rajzoló és tüntetően elfordult, mikor a szőke felé nyújtotta a cigarettás dobozt. – Nem dohányzom.
- Tudom, én se. Csak néha jólesik, ha…
- Ha?
- Mindegy… - sóhajtott fel Kalas és meggyújtotta a fehér rudat. Egy darabig némán nézte a cigaretta izzó végét, majd beleszippantott. – Meglepett, hogy nálam voltál. Nem számítottam rá… Sajnálom, hogy ezt kellett látnod.
- Hát még én… Megdolgoztál legalább a pénzedért?
Kalas szájához illesztette a cigit, de nem szívott bele, hanem elgondolkozva nézte kezét, majd leengedte és combjára támaszkodott.
- Nem pénzért csináltam. Illetve… Nem anyagiakért. Pénzt kapok eleget Zakhyeltől, még többet is, mint amit egymagam el tudok költeni, ezt láthatod. Ne érts félre – tette hozzá gyorsan, Shagan felvillanó szemei láttán. – Nem érzek semmit Mordash iránt.
- Akkor miért?! – fakadt ki a rajzoló. – Én úgy tudtam, te még mindig Őt szereted! De akkor miért…
- Ez csak szex, Shagan. Hasznos információkat lehet kihúzni némely démonból, ha a farkát megnyalogatja néha az ember – szívta tövig a cigarettát a szőke és elpöckölte. Shagan kábán követte az izzó parázst tekintetével, majd undorodva elhúzta száját.
- Ez prostitúció, Kalas, nem szex. Még ha nem is pénzért csinálod…
- Prostitúció, vagy sem, én már akkor ezt csináltam, amikor Őt és a démonokat még csak hírből sem ismertem és az emberek között éltem.
A sötéthajú férfi felkapta fejét és rábámult Kalasra.
- Te az emberek között éltél?
- Igen – felelt a szőke elkomorodva. – Még nagyon régen. De beszéljünk inkább arról, mit kerestél a műteremben – terelte el gyorsan a témát és újabb cigarettára gyújtott. Shagan felvonta szemöldökét.
- Mintha azt mondtad volna, nem dohányzol.
- Mintha kérdeztem volna valamit. Mit kerestél a műteremben?
- Hát… - pislogott a rajzoló és hatalmas szemeket meresztve nézett a másik férfira. – Nem tudtam aludni…
- És ezért átjöttél.
- Nem, nem – rázta fejét Shagan és halványan elpirult. – A fenébe is… Reggel mondtam valamit, illetve Shagan mondott vala…
- Shagan? – kiáltott fel meglepetten Kalas. Shagan megszeppenten bólintott.
- Igen… De… Öhm… Előtte kihallgattam a beszélgetéseteket Mimivel… - vallotta be pironkodva. A szőke arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, csak biccentett.
- Semmi gond. Csak ne kezdj most arról kérdezősködni, mit kéne neked elmondani, mert én úgyse tehetem.
Shagan zavartan bólintott és térdeit még inkább felhúzva folytatta.
- Szóval… Kimentem Mimihez és megkínált sütivel, én meg… Illetve Shagan, de… Jaj, ez annyira… Nem is tudom… Kezdem magam skizofrénnek érezni – nevetett fel halkan. Kalas elfintorodott.
- Fenét skizofrénia… Élősködés inkább. Folytasd.
- Öhm… Szóval Mimi megkínált sütivel, Shagan pedig valami olyasmit mondott, hogy… Mirheim, játszod a cukrosbácsit?
- Jellemző – horkant fel Kalas. – Mimi a szolgája volt, de folyton piszkálták egymást. Az egyik kedvence a cukrosbácsi volt Mimi jelzői közül – folytatta Shagan kérdő pillantására. – És sosem hívta a becenevén. Ha jól sejtem, Mimi abban a pillanatban lelépett.
A rajzoló bólintott.
- Igen… Nekem meg összeállt a dolog, és rosszul lettem magamtól. Úgy értem… Abban a pillanatban valahogy annyira gusztustalannak éreztem, hogy saját magamon kívül még valaki osztozik a testemen, még ha pont úgy is néz ki, mint én…
- Hánytál?
Shagan ismételten bólintott.
- Utána… Megjelent előttem. Nem tudom, talán hallucináltam csak…
- Nem hallucináltál – szippantott ujjai között tartott cigarettájába Kalas. – Valóban ott volt. Nem is tudom, hogy magyarázhatnám ezt el neked – ejtette ölébe kezeit. – Viszont egyvalamit tévesen gondoltál. Nem a testeden osztozik, hanem a tudatodon.
- Az nem ugyanaz?
- Nem – ingatta fejét a szőke. – Ti most olyanok vagytok, mint a sziámi ikrek.
Shagan értetlenül pislogott.
- Össze vagyunk nőve?
- A tudatotoknál. Ő tud mindent, amit te is, de mivel Neki kicsit több tapasztalata van az ilyenben, nem engedi, hogy te tudj mindent, amit ő is. A látomásaid ezért is időszakosak. Ha nem akadályozná meg a kettőtök tudatának összemosódását, valószínűleg beleőrültél volna azokba a képekbe, amit Ő a nap minden percében lát. Ami múlt éjjel történt… Azt hiszem, azért láttad azokat a borzalmakat, mert már nem bírta tovább és úgy érezte, meg kell veled osztani a terhét.
Shagan zavartan beszívta ajkát és felpislogott Kalasra.
- Hogy tudott így élni?
- Nem tudom – húzta el száját az. – Ritkán beszélt arról, amit látott. Habár… Valósággal éhezett az érintésre és többnyire azonnal megnyugodott, amint magamhoz öleltem, de néha nem volt elég megölelni. Volt, hogy nem ismert fel és menekült előlem, volt, hogy rámtámadt és bántanom kellett, hogy lenyugodjon… Egy időben folyton egy füzetet cipelt magával és a leglehetetlenebb időpontokban ült le és kezdett írni vagy rajzolni. Az az időszak volt a legnyugodtabb…
- Mikor volt ez?
Kalas megvonta vállát.
- Nem tudom pontosan. Úgy a ti időszámításotok szerint az 1700-as évek vége felé. Mit mondott?
Shagan egy pillanatra összezavarodva nézett a szőkére a hirtelen témafordításon gondolkodva, majd magához tért.
- Ja… Hogy védeni akart, mert nem vagyok elég erős, hogy szembenézzek a tényekkel… Milyen tényekkel?
- Nem beszélhetek róla – fordította el tekintetét Kalas és intett. – Tovább.
- Azt mondta még, hogy… Hogy el kell fogadnom mindent, ahogy eddig tettem – nézett a sötét horizont felé elkomorodva. Kalas szemei elsötétültek és bólintott.
- Valahol igaza van…
- Te is úgy gondolod, hogy csak hagynom kéne, hogy sodorjon az ár?
- Nem tudom, Shagan. Néha szeretném azt hinni, hogy jót tennék neked azzal, hogy beavatlak mindenbe, de aztán rájövök, hogy belezavarodnál a szálakba, és ha a saját fejed után mennél, az nem csak az Ő, de az én terveimet is összekuszálhatja.
- Vagyis tetessem magam vaknak és létezzem.
- Nem… Hagyd, hogy idővel minden kitisztuljon.
Hosszú, terhes csend ült a párosra, mit egyikőjük sem akart megtörni. Shagan magában emésztette Kalas szavait, a szőke pedig szeme sarkából figyelte a rajzoló gyorsan változó arckifejezését.
- Akkor… - szólalt meg kis idő után Shagan. – Hallgatok rátok. Nem megyek a saját fejem után.
Kalas arcán érzelmek egész kavalkádja suhant keresztül, mielőtt erőltetett mosolyt húzott szája sarkába és halk sóhajjal társa vállának dőlt.
- Azt hittem, ez a beszélgetés nehezebb lesz.
- Azt hittem, sosem fogunk erről beszélni.
A szőke halkan felkuncogott és a Shagan vállára terített ingbe fúrta arcát, mélyet szippantva az illatból.
- Sosem tudtam, miért imádta Ő az ingeimet szagolgatni.
- Mert Kalas-illatuk van – felelt egyszerűen a rajzoló és lepillantott a hullámos hajú férfira, akinek szemeiben halvány vidámság csillogott.
- És az jó?
Shagan elgondolkodva bólintott, mire Kalas elmosolyodott, felült és magához húzta.
- Éhes vagyok, fáradt és fázom. Te nem?
- Az igazat megvallva… Az éjszaka közepén ücsörgünk egy kihalt lépcső tetején, fúj a szél és én ma még nem ettem semmit. De.
Kalas fejét hátravetve felnevetett és még közelebb vonta magához a sötéthajú férfit.
- Nincs kedvem elmozdulni innen… - dörmögte fülébe. Shagan megborzongott, ahogy a szőke lélegzete végigcirógatta nyakát és szorosan hozzábújt mellkasához.
Fülig vörösödött, mikor tekintete találkozott Kalaséval. A szürke szempár annyi érzelmet tükrözött, mint még soha; jókedv, szeretet, aggódás, büszkeség… és igen, talán szerelem.
A rajzoló egy pillanatra gondolkodóba esett, hogy vajon az utóbbi valóban ott van-e, és hogy valóban neki szól-e, de Kalas nem hagyott neki sok gondolkodási időt.
Óvatosan csókolta meg, mintegy engedélyt kérve – amit Shagan majdhogynem azonnal meg is adott. A puha ajkak lassú tempóval kényeztették az övéit… A szőke nem hajtotta a dolgokat, hagyott időt Shagannak, hogy felfogja, mi is történik vele – és Shagan nem húzódott el, csupán akkor, amikor úgy érezte, megfullad, ha nem vesz most azonnal levegőt.
Kalas könnyed puszit lehelt homlokára és összekulcsolta kezeiket.
- Mehetünk haza?