Hermione

Ron még hosszú méterekre van tőlem, de én már innen látom, hogy valami történt vele a távollétében. Sápadt az arca, mintha durrfarkú szurcsókot látott volna.
- Dinah, Ron, hol hagytátok nagyapát? – szegezi a közeledő párosnak Jack a kérdést. – Ugye, nem engedtétek, hogy egyedül kószáljon?… Dinah! – csattan a húgára – Tudod, mi volt a múltkor is! Hétmegyére kiterjedő kutatás, meg fél tucat önkéntes csoport, akik éjjel-nappal járták a környező erdőket. Aztán harmadnap nagyapának volt képe tetőtől talpig strassz-kövekbe és feszülő kezeslábasba öltözve előkerülni, és bejelenteni, hogy amint összeszedett néhány személyes holmit, már indul is a világ körüli turnéra, melyet az az „Elvis Imitátorok” nevezetű társulat szervezett, ami – némi anyagi hozzájárulás fejében – elfogadta az ő jelentkezését. Szóval nyugtass meg, hogy most semmi hasonlótól nem kell tartanunk!
- Nyugi, bátyó! – forgatja szemét megvetően a kioktatott húg. – Jó kezekben hagytuk nagyapát. Összefutottunk azzal a… hogyishívjákkal, na… Jimbóval, vagy kivel. Tudod, aki Rosie mamáéknál dolgozik…

Amíg Dinah magyarázkodik, én Ron arcát fürkészem. Mi történt? – tátogom felé némán. Ő alig észrevehetően megrázza a fejét. Semmi – artikulálja hang nélkül, de továbbra is olyan képet vág, mintha bélgörcs gyötörné.
Rosszérzés lesz úrrá rajtam, de a többiek előtt nem akarom tovább forszírozni a dolgot, már csak azért sem, mert ebben a pillanatban meglódul velünk a sor, s mi hirtelenjében a várakozókat elkerítő kötélkordon mögött találjuk magunkat.
- Csak utánad – mutat Jack a két férőhelyes ülésre, s én csak ekkor döbbenek rá, hogy nem Dinah-val fogok egy gondolában utazni. A hezitálásom már kezd kínosan hosszúra nyúlni, amikor erőt véve magamon végre sikerült megmozdulnom, és jobb belátásom ellenére helyet foglalok a piros műbőrrel kárpitozott ülésen.

Ron

Na, még csak ez hiányzott! Magamban egész eddig reménykedtem, hogy négyesünk a rokoni kapcsolatok mentén rendeződik majd párba, és akkor kibeszélhetem Hermionéval ez elmúlt, finoman szólva is fordulatos negyed órát. De nem. A lehető legrosszabb kombináció valósult meg, s ahelyett, hogy a második legkívánatosabb „lány-lány, fiú-fiú” felállásban óriáskerekeznénk, most végignézhetem, ahogy ezek ketten egy ülésben szoronganak tíz álló percig. Ah!
Dinah ráadásul teljesen be van sózva, hogy végre indul a menet.
- Jobb vagy baloldal? – akarja tudni helyválasztást illető preferenciámat.
Megrántom a vállam, jelezve, hogy nekem aztán tökéletesen mindegy, erre ő bepattan elsőként, s még csak az sem szegi jókedvét, hogy látja, milyen mérsékelt lelkesedéssel mászom utána.

Az az igazság, hogy a fejem még most is visszhangos a váratlan találkozás és az azt követő különös diskurzus utórezgéseitől. Dinah nem vette ugyan észre (honnan is vette volna?), de előttem annál világosabb, hogy Chloe szagot fogott. Az, hogy tudja, Hermione nem a testvérem, csak egy tétel a nyugtalanító listán. Valószínűleg Hermione is egyetért majd velem, és sokkal zavaróbbnak találja azt a Chloe szerint is gyanús párhuzamot, ami a mi menekülésszerű távozásunkat köti össze a könnyhullató egyházi csoda hírének elterjedésével.

Még akkor is Chloén és a vele lefojtatott beszélgetésen agyalok, amikor nagy rándulással megindul velünk a kerék. Két teljes, lassú kört teszünk meg az este egyre hűvösödő levegőjében, mikor egyszer csak megtorpan alattunk a szerkezet, s közös ülésünk a körpálya legmagasabb pontján lágyan himbálózni kezd. Pont abban a szögben sikerült megállnunk, amelyikből a legtisztább kilátás nyílik az alattunk lengő gondolára, benne Hermionéval és Jackkel, akik – meglátásom szerint – túlságosan is meghitten osztozkodnak a szűken mért kétszemélyes férőhelyen.

- Ti, ugye, nagyon jól kijöttök a húgoddal? – töri meg Dinah a csendet. – Én legalábbis ezt látom rajtatok. Nem is veszekedtek.
- Pedig szoktunk – jegyzem meg, csak hogy mondjak valamit.
- De tutira nem annyit, mint mi Jackkel. – Dinah rövid szünetet tart. – Biztos azért, mert nincs köztetek akkora korkülönbség – állapítja meg végül. – Köztünk majdnem kilenc év van, és erre Jack is mindig felhívja a figyelmemet. Nagyon idegesítő tud lenni. Pedig nem vagyok már kislány… Szerinted?
- Hm? – kérdezek vissza. Igazság szerint csak töredékeket hallottam Dinah monológjából, annyira leköt a Hermione utáni kémkedés.
- Semmi – legyint Dinah. Előre szegezi a tekintetét, és csak úgy mellékesen elejt egy olyan megjegyzést, amitől egy szempillantás alatt megduplázódik a pulzusom. – Szerintem jól kijönnek. – Ennyi. Egy teljességgel ártalmatlan mondat, én mégis frászt kapok tőle.
- Hogyan? – tettetem a hülyét. – Kik jönnek ki jól?
- Hát ők – mutat Hermione és Jack közös ülésére. – Szép pár lennének, nem gondolod?
Olyan hang tör elő belőlem, amilyet tíz egyszerre kiduguló lefolyó tudna csak élethűen utánozni.
- Dehogy! – prüszkölöm, egy testvér ilyen helyzetben elvárható reakciójához képest talán túlságosan is nagy hévvel. – Egyáltalán nem gondolom, hogy azok lennének. Hisz… hisz… – agyam szédült igyekezettel kutat valami jó érv után – hisz Jack sokkal idősebb nála! – bököm ki végül.

Dinah erre elég sajátos arckifejezést ölt – sértettet? durcásat? –, és jó darabig nem is szól, csak mered marad maga elé némán. S mikor már kezdene kínosan érinteni a hallgatása, megint olyat szól, amitől újfent égnek mered a hátamon a szőr.
- Viktor miatt vagy ilyen, igaz?
Gyorsan végrehajtom a kisujj/fülkagyló tesztet – de nem, semmilyen testidegen anyag nem ékelődött a hallójáratomba, szóval valószínűleg jól hallottam a nevet.
- Mit tudsz te Viktorról? – teszem fel remegő hangon a kérdést. Ó, istenem, mondd, hogy csak álom volt ez a mai nap!
- Hermione mesélt róla ma délután… Elmondta, hogy mi van, vagy volt köztük, és… – Dinah-ból minden szó vonakodva jön el, végül meg is torpan. Mert bármily szószátyár típus is legyen, a női szolidaritás bizonyos szabályai alól ő sem bújhat ki. Így hát nekem kell kihúznom belőle a részleteket.
- Én is tudom, hogy mi van, vagy volt köztük – kényszerítem ki magamból a közömbös mondatot. – De nem értem, mi köze van ennek Jackhez.
- Hát én úgy gondoltam, hogy te meg Viktor jóban vagytok… Hermione miatt… meg… – Dinah szemmel láthatóan már bánja, hogy felhozta a témát, ám mert továbbra is kitartóan szuggerálom, muszáj folytatnia: – Szóval tudva azt, hogy mennyire komoly volt köztük a viszony, úgy hittem, te inkább Viktornak szurkolsz.
- Szóval Hermione azt mondta, komoly volt köztük a viszony…
- Azt – bólint Dinah. És elmondja, mennyire…

Hermione

Végre elindult a kerék, s én nem győzök hálát adni ezért. Már kezdett módfelett kínossá válni a mozdulatlanság – vagyis egész pontosan az a látvány, amiben az előttünk utazó párocska részesített minket. A sors furcsa fintoraként ugyanis egy, a bimbódzó szerelem leghímporosabb szakaszát élő duó került elénk. Abban a minutában, ahogy megállt a kerék, egymásra szívták magukat, és ötpercnyi izzadt markolászásba fogtak, amit szomszédos elhelyezkedésünk folytán premier plánból nézhettünk végig.
A helyzet kínos voltát csak tetézte, hogy egyfolytában a tarkómon éreztem Ron szúrós pillantását. S ezért még csak szemrehányás sem illetheti őt, hiszen nagyon is el tudom képzelni, hogyan viselkednék hasonló helyzetben.

Hogy eltereljem figyelmemet a nyalakodó tinédzserekről, elővettem az összes semleges beszédtémát, ami csak eszembe jutott. Úgy faggattam Jacket, mint egy erőszakos talkshow műsorvezető, ám mert ő készségesen és udvariasan válaszolgatott, sikerült úgy-ahogy elvonatkoztatnom a rendkívül idegesítő cuppogásoktól.

Sőt, helyenként egészen érdekes fordulatokat vett a beszélgetés. Megtudtam például, hogy Jack, édesanyja halála után, a cég főrészvényese lett, s hogy Mr Carmichael helyett ő Dinah örökségének törvényes kezelője is. Jack apjának soha nem is volt, és nem is lesz érdekeltsége a vállalatban, azt még Mr Fergusson valamint annak családja alapította. A birtok viszont Mr Carmichael kizárólagos tulajdonában van, és csak ez a tény – hangsúlyozta ki nevetve Jack – akadályozza meg a nagyapát abban, hogy a végsőkig feszítse a húrt a vejével való csatározásokban.

- Na persze a bosszantás lehetőségének soha nem tud ellenállni – folytatja Jack, miközben lendületesen tovább forog velünk a kerék. – Tavaly például apróhirdetésben kínálta fel apát eladásra. Így akart bosszút állni, amiért az nem engedte benevezni a Krokodil Dundee hasonmás versenyre… Ő afféle nemzeti ikon nálunk – magyarázza. – Nem tudom, láttad a filmet?
- Nem, nem láttam – rázom a fejem –, de tudom, miről van szó. Egy szikár, napbarnított pasi krokodilfogakkal díszített kalapban meg hatalmas böllérkéssel… igaz?
- Pontosan. – Jack majdhogynem elismerő pillantással jutalmazza a helyes választ. – Nagyapa odáig van minden ilyesmiért. Minél férfiasabb és macsóbb valami, ő annál lelkesebben támogatja a dolgot. Ki se néznéd belőle, de fiatalkorában még rodeó-viadalokat is nyert.
- Csak nem bikamegülésben? – tippelek. – Vagy az ökörlasszózásban jeleskedett?
Oké, most már nem csak képzelem: Jack tényleg elismeréssel vegyes csodálattal néz rám.
- Csupa meglepetés vagy nekem, Hermione! – húzza széles mosolyra a száját. – Egy angol lányhoz képest nagyon is otthon vagy a vadnyugati témában. Miért… úgy értem, honnan vagy ilyen jól értesült?

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy valami kitérő válasszal elkanyarodok a témától, aztán rájövök, hogy semmi baj nem származhat belőle, ha részben igazat mondok:
- Jártam már rodeó-versenyen – vallom be. – Épp itt, Ausztráliában. Ron még dolgozott is egy társulatnál… rövid ideig… – elhallgatok. Ennyi elég lesz. Nem akarok ellentmondásba ütközni a korábbi mesénkkel, mert isten tudja, miket hazudtunk már össze-vissza. – Szóval, mi állt abban a hirdetésben? – kanyarodok vissza a sokkal biztonságosabb nagyapás témához. – „Létszámfelettivé nyilvánított családtag jutányos áron eladó…”
Jack hátravetett fejjel hahotázni kezd; még a kabinunk is beleinog hirtelen kitörő jókedvébe.
- Ja… hát… majdnem… – feleli nevetésszünetekkel tarkítva. Aztán nagy levegőt véve így folytatja: – Ha jól emlékszem, a rövid és meglehetősen lényegre törő hirdetés valahogy így hangzott: „Alig használt vej leselejtezés miatt ingyen és bérmentve elszállítható. Jelentkezés a «Reklamációt vásárlás után nem fogadunk el!» jeligére.”
- Ez most komoly? – harapom össze a számat, hogy ki ne bukjon belőlem a röhögés.
- Biz’ isten! – erősíti meg Jack. – Nagyapa mellett egy percig sem lehet unatkozni.
- Na, azt látod, elhiszem! – és ezzel megadom magam a kitörni készülő nevetésnek.

Egészen addig kacagok, amíg a kerék meg nem áll – ezúttal a körút alsó kvadránsában –, s én szemközt találom magam két villogó kék írisszel, ami az óriáskeréken történő utazás rendhagyó tulajdonságaiból adódóan most nem a hátunk mögötti, hanem az elébünk került ülésről szegeződik rám.
Ron kitekert nyakkal bámul felénk, s egészen addig fixíroz, amíg torkomra nem forr a kacaj. S bár a látásomat örömkönnyek homályosítják, a vonásait feszesre húzó rosszallást – vagy inkább dühöt? – így is felismerem.
Bűntudat férkőzik a szétfoszló jókedv repedéseibe. Már bánom, hogy nem tettem hangtompítót – elvégre én mit szólnék hozzá, ha Ron fakadna hasonlóan önfeledt kacajra egy másik lánnyal az oldalán?

(öt perccel később)

Ron

Kerülöm Hermione pillantását. Ha nem így tennék, talán az önfegyelmem is felmondaná a szolgálatot, s én olyat tennék, amire nem lenne bocsánat.
Viktor… De most komolyan!? Volt már olyan nyomorult helyzet, amit ez a név ne tett volna még nyomorultabbá? Egy sötét repedés ez a pali, ami a múlt egy bizonyos pontjáról kiindulva bepókhálózza az egész életemet.

Nem hiszem el, hogy Hermione mesélt róla Dinah-nak! Hát, ilyen kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne az a néhány hónap, amíg együtt voltak!? Ó, hogy a kínai gömblángsárkány pörkölte volna ropogósra! Vagy fulladt volna bele a tóba! Mennyivel könnyebb lenne most…
Csak az nem fér a fejembe, Hermione miért cifrázta túl a meséjét, és állította be a kapcsolatot sokkal komolyabbnak, mint amilyen az valójában volt. Azon a sivatagi, csillag alatt alvós estén alaposan kiveséztük a témát, és ő őszintén elmondta, hogy a csóknál tovább nem jutottak. Hacsak… Úristen! Egy ijesztő gondolat furakszik hirtelen a többi közé – hisz én is hazudtam neki!

Lefaragtam egy kicsit az igazságból, hogy elkerüljem az esetleges sértődést… és nem másodsorban azért, hogy reális esélyeim maradjanak az aznapi hancúrozásra.
De ő miért akart kíméletes lenni?
Talán, mert jóval több történt annál, amennyit a szemembe nézve be merne vallani?
Uh, pfuj… nagyon is el tudom képzelni, ahogy ezek ketten a könyvtár legeldugottabb sarkában paráználkodnak… ahogy Viktor körbevezeti őt az üres hajón, meg a személyes kajütjében… Olyan elképzelhetetlen, hogy viszonzásképpen bekéredzkedett Hermione privát kis „kabinjába”?

Na ne! Inkább nem gondolom tovább ezt a képzetet.
De nincs mit tenni, a nyugtalanító képek kéretlenül is jönnek. Dinah szavai pornografikus élességgel elevenednek meg lelki szemeim előtt…
A külvilág már csak egy emberzsivajtól hangos, lábaktól, karoktól nyüzsgő buborék, amiben öntudatlanul sodródom. A többiek hangja úgy éri a fülemet, mint esőcseppek a háztetőt – lecsurognak, elvesznek. A színes fényekkel keveredő sötétség foltokban úszik át a látóteremen, fogalmam sincs, merre haladunk, vagy hogy haladunk-e egyáltalán, s nem csak a park letaposott füve mozog a lábunk alatt.

Az első összefüggő mondat, ami átjut kábulatom ködén, Dinah szájából hangzik el.
- Légyszi, légyszi, Jack! – Így rimánkodik a bátyjának. – Úgy szeretném, naaa! Olyan édi, de csak a győztes kapja meg.
Erőt veszek magamon, és körbekémlelek. Egy kötélkordonnal elkerített tágas pázsitrész mellett ácsorgunk, oldalt több tucat szék tornyosul stószba rakva. Tőlem balra egy földbe szúrt karton transzparens áll, ami öles betűkkel adja hírül: „Ki marad a végén? Székfoglaló verseny. Nevezési díj: 4$” A tábla tövénél egy Fődíj feliratú kartondoboz lapul – benne a legförtelmesebb állati teremtménnyel, akit életemben láttam.

Visszafordulok a vitatkozók felé.
Dinah már szinte a könnyeivel küzd, annyira igyekszik benevezésre bírni a bátyját. De Jack hajthatatlan.
- Utoljára mondom: nem! – rázza le húga csimpaszkodó kezét. – Semmi kedvem bohóckodni… és ne fáraszd magad a krokodilkönnyekkel. Versenyezz te, ha annyira akarod a fődíjat!
- Te nem vagy ép! – fakad ki dühösen Dinah, és csodák csodája a könnyek rögtön felszáradnak. – Látod a többi nevezőt? Az a pacák, ha nincs százhúsz kiló, akkor egy gramm se. Matricává lapítana…
- De engem nyugodt szívvel beküldenél a húsdarálóba, mi?
Úgy tűnik nekem, mintha Jack csak kéretné magát. Húga közbevetésére, miszerint lovaspólósként ennél veszélyesebb helyzetekbe is keveredett már, csak legyint, de én látom, hogy futólag Hermionéra pillant, talán hogy lássa, milyen hatást gyakorol rá ez a bejelentés.

Hermione arca nem árul el semmilyen érzelmet, ám ez csak egy igen aprócska pipa, ami korántsem képes ellensúlyozni a temérdek fekete pontot, amit nemrég gyűjtött be nálam.
- És mihez kezdesz vele, ha megnyerem neked? – teszi fel a kérdést Jack. (Mintha bizony más végeredményt még csak elképzelni sem lehetne.) – Egy vietnámi csüngő-hasú nem tartozik épp a nagytestű sertések közé, de azért igényli a maga életterét.
- Azt ne mondd má’, hogy nincs nálunk elég hely! – vág vissza Dinah. Magamban megtapsolom. Remek érv.
- A házban akkor sem tarthatod – köt belé Jack. – Apa nem engedné. Hisz nagyapát is alig tűri meg…
Hermione elröhinti magát – és ez betesz nekem.
- Akarod a röfit, Dinah? – szólok közbe hirtelen ötlettől vezérelve. – Tényleg akarod? – teszem fel újra a kérdést, mire ő határozottan rábólint. – Akkor megkapod!

Nem tudom, mi ütött belém. Mire végiggondolnám, mibe keverem magam, már a kordon bejáratánál vagyok, s kérem a nevezési sorszámot.
- Három dollár – nyújtja markát a pénztáros. Pokolba… Könyékig alámerülök a farmerem zsebébe, holott jól tudom, egy árva centet sem hoztam magammal.
- Hagyd csak. – Jack lép mellém, s anélkül, hogy megkérném rá, kicsengeti helyettem a nevezési díjat. – A vendégem vagy – mondja, s rövid gondolkodási idő után magának is kér egy sorszámot. – Oké, Ron – küld felém egy vigyort – lássuk, ki az ügyesebb!
- Lássuk… – viszonzom a gesztust, és igyekszem diszkréten csikorgatni a fogamat. – A három dollárt meg vond le a fizetésemből! – Azzal fogom a gombostűket meg a sorszámos papíromat, és hátat fordítok neki.
Esküszöm, ha egyszer hazajutok, rögtön társulok George-dzsal a varász-vicc bizniszben, és soha többé senkitől nem fogadok el alamizsnát!

(picit később)

Hermione

- Hányszor mondjam még: nem kell segítség, Hermione! Egyedül is fel tudom tűzni.
Mégis hogyan? – vágnék vissza a legszívesebben. Tőből kiforgatnád a karodat, hogy elérd vele a hátad közepét?
- Én inkább mégis segítenék – mondom szelíden, és úgy fordítom Ront, hogy hozzáférhessek a pólója hátuljához. Mintha egy berezonált hegedűhúr lenne a kezeim közt, úgy vibrál minden porcikája. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ennyire felfokozott idegi állapotban. Fogalmam sincs, mi váltotta ezt ki belőle. Ilyen, amióta csak visszajöttek Dinah-val, de az óriáskerekes menet után mintha még inkább gőzerőre kapcsolt volna a rosszkedve. A nevetésem ingerelte fel ennyire? Vagy történt más is, amiről nem tudok?
Nem bírom ki, megkérdezem:
- Mi bajod van, Ron? Miért viselkedsz így?
- Miért, hogy viselkedem? – fakad ki ingerülten. S nem kerüli el a figyelmemet, hogy mióta csak hozzákezdtem a sorszáma feltűzéséhez, most először vett levegőt.
- Hát ilyen… passzív agresszíven. Mintha haragudnál rám…
Olyan gyorsan fordul meg, hogy időm sincs elkapni a kezem. A döfésre emelt tű mélyen felsérti a hátát.
- Mondd meg te! Van miért haragudnom rád? – Két szeme, mely mindig olyan tiszta, akár a ragyogó zafír, most a háborúzó tenger sötétkékjével villan. A gyomrom apró gombócba ugrik tőle, s kényszerítenem kell magam, hogy remegés nélkül mondhassam ki:
- Nincs. Az égvilágon semmi.
- Úgy!? – Olyan magasra araszol a szemöldöke, hogy az más körülmények között már komikus lenne. – Hát, ha te mondod, biztos így van.
Elengedem fülem mellett a gúnyos mondatot. Megfogom a karját, és megpróbálok a hátához férni, hogy rögzíthessem az utolsó sarkot is – de Ron kitépi magát a kezemből, és fityegő rajtszámmal elviharzik a csapatba verődött többi versenyző felé.

Ron

A fülemben dübörgő vér visszhangján túl még hallom Hermione utánam kiáltott mondatát („Tudod egyáltalán, mi az a székfoglalós?”), de rá se hederítek. Pedig valójában halvány gőzöm sincs róla. Dinah-tól kell felvilágosítást kérnem, aki a kordon mellett állva épp az ellenfelek méricskélésével múlatja a verseny kezdetéig fennmaradó időt. Kérdésemre először meglepetten reagál („Hát nem tudod?”), aztán pontról pontra ismertetni kezdi a játék szabályait.
Az x darab versenyző a körbeállított x mínusz 1 darab szék körül kering, egészen addig, amíg szól a zene. Ám amikor az elhallgat, egy kivételével valamennyi versenyző rögtön helyet foglal. Az állva maradó kiesik, és magával visz egy széket. Ez így megy tovább, egészen addig, amíg már csak egy ülőhely marad – a győztes trónusa, amit a második legügyesebb versenyző legyőzésével foglalhat el.

- Én a helyedben különösen figyelnék arra a nagydarab fickóra – mutat a nagyjából harminc főt számláló csoport közepén magasodó férfira. Tényleg ritka nagy állat. Pingpongozni lehetne a hátán, olyan széles. – Ő a címvédő – folytatja. – Civilben sertéstenyésztő, úgyhogy ez neki nem csak egy verseny, hanem beszerző körút is egyben. Szóval komolyan veszi. De a bal csípője nem a legrugalmasabb, mióta két éve beleállt egy kitört székláb… így ha neked lennék, én arról az oldaláról támadnám.
- Kösz a tippet – hálálkodom. Malacos pasit balról támadni, info elraktározva! – Még valaki, akit érdemes szemmel tartanom?
- Hát… – Dinah nagyon mosolyog –, azért a bátyámat se írnám le. De én mégis neked fogok szurkolni. Oké, Ron? – és egy ártatlan jókívánság puszit cuppant az arcomra.

(percekkel később)

Hermione

Sípszóra indul a verseny. Kigyúlnak a reflektorok, felcsap a zene első akkordja – valami ritmusos country nóta –, és a nagyjából két futballcsapatot kitevő versenyzőgárda megkezdi körkörös útját a precízen felsorakoztatott székek mentén.
A csapat leosztása uniszex: a gyengébbik nemet néhány vállalkozóbb szellemű lány képviseli a túlnyomórészt tesztoszterontól szagló hordában.
És a legnagyobb hormontermelő történetesen épp az én Ronom, akinek fura viselkedése felett még most sem tudok napirendre térni. Nem a nevezése lepett meg elsősorban – na jó, az is –, hanem inkább az a harcias lendület, amivel bejelentette a dolgot. És lám, most is olyan konok figyelemmel masírozik, majd foglalja el az elhaló zene ütemére az egyik üres széket, mintha ez nem csak egy verseny lenne, hanem mindjárt a végső üdvössége múlna rajta.

(három perccel és mínusz négy székkel később)

Ron

Eddig minden különösebb nehézség nélkül sikerült versenyben maradnom. Mondjuk, sokan vagyunk még – olyan sokan, hogy Jacket meg a másik esélyest még csak nem is láttam. Utamba került viszont egy átható sörszagot árasztó fószer, akivel ugyanazt a széket szemeltük ki. Mit mondhatnék? Nem sok esélye volt ellenem. Az én reflexeimet halált hozó zöld sugarak és nem kevésbé félelmetes bikaszarvak edzették az utóbbi időben, úgyhogy akkor is könnyűszerrel lesprinteltem volna, ha történetesen nem csaprészeg.

Hoppá! Most majdnem elbambultam. Csak a másodiknak kiszemelt széket tudtam elcsípni – de legalább az megvan.
- Nocsak! Szomszéd…
A hang irányába kapom a fejem.
- Szép mozdulat, Ron – szól elismerően Chloe. Mert hogy ő ül a szomszédos széken. – Már-már a rodeós formádat idézi…
Újból felhangzik a zene. A huszonakárhány versenyző egy emberként áll fel, és folytatja félbeszakadt menetelését. Az előttem lépkedő Chloe hátra-hátra sandít.
- Testvérek, mi? – tátogja bele a zene hangjaiba. – Érdekes… – Itt szünetet tart. Majd újból hátraküld egy pillantást. – Én másként tudom…
Hirtelen csend lesz. Lábak dobogása, és izgatott kiáltások töltik meg a fejemet. Elbambulva meredek magam elé. Chloe már ül, lentről vigyorog fel rám édesdeden. – Nem kéne ülőhelyet keresned?
Mintha varázsütésre múlna el a kábulatom, a lábaim meglódulnak alattam, s egészen a kör túloldaláig visznek, ahol az utolsó üresen maradt székre vetem magam, bodicsekkel hatástalanítva a másik aspiránst.

Három további kiesést kell megúsznom, amikor ismét Chloe mellé keveredek.
- Mit akarsz? – térek a tárgyra, mellőzve minden bevezető udvariaskodást. – Zsarolni?
Újraindul a zene. Felállunk.
- Lenne mivel? – küld hátra egy igen álszent pillantást. Aztán előrefordul. Majd néhány lépéssel később újra rám sandít. – Hiszel te a csodákban?
Most résen vagyok. Amint elhal a zene, rögtön elfoglalom a legközelebbi széket, és már ülve nézem végig, ahogy Chloe hoppon marad. Próbálkozik jobbról és balról is, de mindkét irányban gyorsabb nála a konkurencia. A szabad ülőhely reményében egy teljes kört fut a már mozdulatlan játéktérben, aztán beismerve a vereséget visszatér kiindulási pontjára. Lassan felém hajol, és halkan, úgy, hogy csak én halljam a fülembe súgja:
- Mert én nem hiszek, Ron – azzal kikapja alólam a széket, és elnyargal vele a reflektorfényen túli nézőtér vaksötétjébe.

(huszonnyolc perccel és tizenkilenc kiesővel később)

Hermione

Ron még mindig versenyben van. De masszívan ám. Eddig összesen huszonhatan távoztak, és ő csak kétszer került igen cikis helyzetbe. Először, amikor az a rikítóan szőke hajú lány foglalta el a helyét, aki különös módon ismerősnek tűnt nekem. Másodszor pedig épp egy perce, amikor egy böhömnagy fickó sodorta félre a kiszemelt széktől.
- Hé, Dinah, az ott nem a tavalyi győztes? – Az édeskés hang úgy éri a fülemet, mintha mézet csorgatnának bele. Kiráz a hideg. Hogy a fenébe talált ránk? Hisz töksötét van, ráadásul úgy állunk itt egymás hegyén-hátán, mint heringek a dobozban.
- De az. – Dinah úgy válaszol Angie-nek, hogy egy pillanatra sem szakítja el tekintetét a versenyzőkről. – Hajszálon múlott…
- Ron nagyon ügyes… – Angie még közelebb furakszik. A lábamat is letaposva egészen a kötélig pofátlankodik. – És látom, Jack sem esett még ki.

Micsoda briliáns meglátás! – csúfolódom magamban. Az öt versenyben maradó közül egyet kiszúrni nem nagy mutatvány.
Amúgy igaza van: Jack is állja még a sarat. És ahogy ezt végiggondolom, már a következő fordulón is túljut. Ronnal egyetemben. A finiséhez közeledő verseny kezd igazán kiélezett lenni; a szurkolók bekiabálásokkal, ritmusos tapssal és füttyel biztatják favoritjukat. Én egész eddig némán néztem a vetélkedést, és nem is szívesen váltanék hangos szurkolásba. Bőven megteszi ezt helyettem Angie és Dinah, akik felváltva kiabálják a „Hajrá, Ron!”-okat meg a „Hajrá, Jack!”-eket. Holott kétlem, hogy bármelyikük is külön buzdításra szorulna. Olyan merev összpontosítással menetelnek, totyorgósan és félig kidugott fenékkel, készen rá, hogy bármelyik pillanatban azonnal leülhessenek, hogy az már vicces… lenne, ha nem akarnák véresen komolyan a győzelmet.

Engem különösen az a testben túlméretezett pasi aggaszt, aki most épp Jack és Ron között masírozik. Láttam a technikáját, tudom, hogy egyértelműen a fizikai fölényére épít. Majd’ egy tucat nála sokkal fürgébb, ám kilókban alulmaradó társát ejtette ki, szimplán azáltal, hogy közelharcot helyezett kilátásba fenyegetően meglendülő öklével.
És tessék, most is megcsinálja! A harmadik, még szabadon maradt széket úgy szerzi meg, hogy nemes egyszerűséggel fellöki a guggoló pozitúrába dermedt negyedik versenyzőt.
A másik két szék – kell mondanom? – Ron és Jack fennhatósága és villámgyorsan lehuppanó feneke alá került.

Ron

Na most lesz igazán érdekes a verseny. A nagydarab pacák legyőzhetetlennek tűnik – combnyaktörés nélkül legalábbis –, de ez a kihívás nem is érdekel igazán. Amit minden idegszálammal akarok, az Jack kiejtése. Nincs rá egyértelmű magyarázat, miért olyan fontos ez, csak a leküzdhetetlen késztetés munkál bennem, hogy ezen az alakon vezessem le minden ideges energiámat és felhalmozódott sérelmemet.
Így hát, amikor elnémul a zene, meg sem próbálok kakaskodni a hústoronnyal. Minden figyelmem a másik, háttal elfordított székre összpontosul, amire most már Jackkel együtt konkurálunk. Egy szívdobbanásnyi idő… egy nagy löket adrenalin… a tekintetünk összevillan… Ez az utolsó kiadó hely, tudjuk mindketten, a lemaradó szégyenszemre épp a célvonal előtt fog elbukni…

Olyan egyszerre mozdulunk, mintha egy tükör két ellentétes képe lennénk, ő jobbról, én balról lopom a távolságot. A röpke másfél méter fele útja kilométer hosszúnak tűnik most… saját lendülő végtagjaim látványa elmosódik, az álombéli futás idegenszerű érzetét keltve bennem. A biztatástól harsogó világ kívül reked valamiféle buborékon, a hangok elmélyülnek, Jack közeledő alakja a lassú diavetítés állóképeire szakad… aztán egyszeriben kipukkad a külvilágot elzáró hártya, s a lemaradt idő nagy üdvrivalgással felzárkózik a pillanathoz.
Ülünk. Mindketten.
De én alul, Jack pedig az ölemben. Beletelik egy teljes lélegzetvételnyi időbe, mire agyam felfogja az információt: győztem! Én győztem! Kiejtettem Jacket!

A legteljesebb édes elégtétellel állok fel, és nyomom kezébe a levadászott széket. Akár most azonnal kivonulhatnék a porondról, akkor sem érezném befejezetlennek a versenyt, mert a Jack arcán végighullámzó csalódottság – ami épp csak egy töredékmásodpercre rántja össze a homlokát – minden fődíjnál többet ér nekem.

De aztán mégis maradok. És mielőtt ésszel felfoghatnám, ki ellen folyik, és mire megy ki a célegyenesbe fordult küzdelem, már nyakig vagyok a sűrűjében. Nincs időm gondolkodni, a lelkemben elömlő friss diadalérzet pedig időlegesen kikapcsol bennem minden félelmet és óvatosságérzetet, így amikor felharsan a tetemre hívó csönd, egy pillanatig sem habozok. A bal csípő… – villan belém hirtelen, amit késlekedés nélkül követ Ösztönkapitány ellentmondást nem tűrő parancsa: használd a könyököd! És mert pont jó szögben állok, semmi akadálya a mozdulatnak. Erőteljes karlendítéssel becélzom a kérdéses területet, és a kellő ütemben eltalálom a bal csípőt. Az elevenébe könyökölt pasas akkorát ordít, mint az epeköves víziló, elveszti egyensúlyát, és kidől, akár egy odvas fa.
A Richter-skálán is mérhető becsapódás utórezgéseit már a széken ülve várom meg, és itt kapom nyakamba a gratulálók első hullámát is.

Hermione

A nagy üdvrivalgást hallva bárki azt hinné, hogy minimum egy korszakos és nemzetközi hírértékű sportdiadal kellős közepébe csöppent, és nem csak a megyei fesztivál székfoglalós játékának győztesét ünneplik. A főként részeg fiatalokból álló nézősereg dagályt idézve csobban előre, és tarolja le a csekély ellenállást tanúsító kötélkordont. Dinah és Angie a hullám élén haladnak, és az elsők között érnek az össznépi örömködés főszereplőjéhez.
A megáradt tömeg engem rossz irányba sodor. Ahelyett, hogy közelebb kerülnék Ronhoz, egyre csak távolodom tőle.

Mire – minimum két bordarepedés árán – sikerül utat törnöm magamnak, Ront már malaccal a hóna alatt, és kék szalaggal a markában találom.
- Juj, köszi, köszi, köszi! – hálálkodik az extázisig felfokozott Dinah, amikor átveszi tőle a beígért fődíjat. Karján a röfögő trófeával áradozni kezd Ron parádés produkciójáról, kihangsúlyozva a megtisztelő tényt, miszerint az említett – azáltal hogy legyőzte az ellenszenves címvédőt – egy csapásra belopta magát a helybeliek szívébe. – Arról a könyökmozdulatról pedig – folytatja cinkos kacsintás kíséretében – hónapokig beszélni fognak, azt tutira veszem.
- Tényleg nagyon ügyes voltál – toldja meg a dicséretet Angie, és külön fődíjként édes mosolyt zúdít a pillanat emberére.
Valamit neked is mondanod kellene, sürget egy veszélyt szimatoló belső hang, de a szavak nem jönnek elő, s én akkor is kukán meredek Ronra, amikor az a két lány rajongó udvartartása kíséretében felséghez illó büszkeséggel kivonul a porondról.

(másfél óra kínkeserves szótlansággal és egy hasonlóan rémes hazaúttal később)

Az üvegtáblák is beleremegnek, olyan lendülettel csapom be magam után az ajtót. Ron a támadni készülő vipera hirtelenségével vágja magát hátraarcba.
- Neked meg mi bajod? – kérdezi. De olyan őrjítő képmutatással ám, amitől hatványozottan tér vissza ajtócsapkodással levezetett indulatom.
- Nekem!? – fakadok ki. – Hogy nekem mi bajom!? – Sípolni kezd a fülem. – Még te kérdezed ezt tőlem!?

Egy pillanatig farkasszemet nézünk, a feszültség valósággal szikrát vet a szobába, aztán ő elfordul, a kanapéhoz sétál, nagy szusszanás kíséretében leveti rá magát, és mint aki befejezettnek tekinti a még el sem kezdett vitát, nekilát levetkőzni.
- Ennyi!? – lépek egyet előre. – Még csak magyarázatot sem fűzöl a ma esti viselkedésedhez?
Nem szól. Bosszantó lassúsággal, hogy majd’ szétpattan tőle az agyam, babrálni kezd az övével. Kibújtatja a szíjat a csatból, aztán lehajtott fejjel kihúzza nadrágjából, és lazán a földre hajítja.
- És ugyan mihez kellene magyarázatot fűznöm? – Még most sem néz fel. – Te rombolod mások tulajdonát – biccent az ajtó felé –, nem én. Szóval, inkább neked lehetnek elfojtott problémáid…
- Csodálkozol!? – rivallom magamból kikelve. A türelmetlenség olyan forrpontra jutott bennem, hogy már képtelen vagyok civilizáltan vitatkozni. – Te tényleg úgy érzed, hogy semmi jogalapom nincs így érezni!?
Na erre már felkapja a fejét. És olyan tömény megvetéssel mér végig, hogy felkavarodik tőle a gyomrom.
- Hát akkor bökd ki, Hermione… – gúnyos vigyorba húzódik a szája –, mi nyomja a kicsi szívedet…

Egymást érik bennem a sérelmek – az este megszámlálhatatlanul sok pillanata, amikor szinte már a sírás kerülgetett –, de megfogalmazni egyiket sem tudom. Ami végül kirobban belőlem, az bánt épp a legkevésbé:
- Hiányzott a rivaldafény, mi? – Magam is hallom, mennyire ostobán csengenek a szavaim. – Láttam, hogyan ragyogtál a sok ömlengő dicsérettől. „Ó, Ron, tényleg nagyon ügyes voltál!” – utánzom affektálva Angie-t.
- És ez mért fáj neked? – Ron ezt inkább közli, mint kérdezi. Aztán lusta mosolyra görbíti a száját. – Vagy az a bajod, hogy tetszem Angie-nek?

A gúnyos kacaj, ami erre kirobban belőlem, kegyetlen visszhangot ver a magas légterű kisházban.
- Ne csinálj magadból bohócot, Ron! – harsogom hisztérikusan. – A vak is látja, hogy csak Jacket akarja idegesíteni veled. Téged használ fel rá, hogy féltékennyé tegye. És te bedőltél neki… Nem hiszem el! – Még egy utolsó kacajt kanyarítok a mondat végére, aztán elhallgatok, veszettül kalapáló szívvel, remélve, hogy Ron nem veszi észre: csak blöfföltem.
- Értem. – Ron arcvonásai rezzenéstelenek, de a tekintete baljós fénnyel ragyog. – Szóval te így gondolod?
- Így – vetem fel az állam. – Azért sertepertél körülötted, és verdesi a pilláit, akár egy begőzölt kolibri, mert… mert… fel akar használni a kisded játékaihoz! Jacket nem tudja felültetni, de téged…
- Jacket? – Ron, mintha katapultból lőnék ki, felpattan a kanapéról. – Na, témánál vagyunk! – És dühödt lendülettel sétálni kezd a dohányzóasztal körül. – Te csak ne vegyél mindent készpénznek, amit az az alak mond neked. Egyáltalán nem az, akinek mutatja magát… Erről Mr Fergussont is meg lehetne kérdezni… vagy akár Angie-t, ha első kézből származó értesülésre vágynál…
- Mi a fenéről beszélsz? – kottyantom közbe. – Miről számolhatna be pont ő? – És a következő mondat úgy árad ki belőlem, mint fújtatóból a nagynyomású levegő: – Hogy hazugságokkal csőbe akarta húzni Jack egész családját?
Ron megtorpan, összeráncolja a homlokát.
- Csőbe húzni? – ismétli el a szavaimat gúnyosan. – Hát látod, ez érdekes megfogalmazása annak, hogy Jack felcsinálta, aztán meg ejtette Angie-t, hogy boldoguljon egyedül… Na, ez meglepett téged, mi? – teszi hozzá, félreértve az arcomra kiülő döbbenetet.
- Úristen! – csapok a homlokomra. Már minden világos. – Szóval az az intrikus nőszemély megjátszotta a terhességet, hogy behálózza Jacket! Szakállas trükk. És milyen átlátszó! Hát persze, hogy csak kitalálta!

Ron

Hermione már azt sem tudja, miket beszél. Teljesen belelovallta magát a lázas igyekezetbe, hogy lejárassa előttem Angie-t, meg hogy kimagyarázza Jacket. Hát ennyire odáig van ezért a bájgúnárért? Még csak nem is a féltékenység szól belőle… hisz bőven kifejtette az előbb, mit gondol Angie mondvacsinált rajongásáról.
A keserűség újból eláraszt, forrón sziszegve kuporodik össze a gyomrom mélyén. A kényszer, hogy valami sértőt mondjak, erősebb, mint valaha.
- Én Angie-nek hiszek – jelentem be úgy, hogy közben mereven tartom Hermionéval a szemkontaktust. – Szerintem remek lány… és nem csak szép, de értelmes is. – Kis szünet után még hozzá teszem: – Talán még nálad is értelmesebb…

Hermione megvonagló arca láttán szégyenteljes, vadul sajgó elégtételt érzek. Fáj neki? Helyes! Meg sem kísérlem szépítgetni a kijelentést, némán hagyom, hogy bevonuljon a fürdőszobába, s még akkor sem érzek lelkiismeret-furdalást, amikor tíz perc múlva vörösre dörzsölt szemekkel látom kisomfordálni onnan.
- Nyugodalmas jó éjszakát! – kiáltom még utána, mikor eltűnik a galéria magas korlátja mögött. Válasz nem érkezik, amin cseppet sem csodálkozom.
Fürdés nélkül akarok ágyba bújni, de amikor leveszem pólóm, látom, hogy egy ponton ki van szakadva, és némi vér szennyezi az anyagot. A gombostű – jut eszembe –, amivel Hermione véletlenül megszúrt. Egész mély lehetett a seb, ha ennyi vér serkent ki a karcolás nyomán, de én akkor semmit sem éreztem belőle. Hát persze, mert Viktor járt a fejemben… akárcsak most.

Kulcsra zárom magam mögött a fürdő ajtaját. Nem mintha attól tartanék, hogy Hermione féktelen vágyában esetleg rám akarná törni, hogy megerőszakoljon… vagy hogy előállna azzal a követeléssel, hogy már pedig azonnal foglalkozzam a Micikéjével.
Ó, a bánatba! Miért pont most kellett kirobbannia ennek az átkozott vitának – most, amikor végre olyan jól haladtunk ebben a Micike/Bajnok témában.
Nem arról van szó, hogy én valami kórosan felfokozott étvágyú deviáns lennék, aki nem tudja kordában tartani a libidóját… tényleg nem. Elvégre dühös vagyok… igen. Hisz ez a céda hazudott nekem! Gyalázatos módon elhallgatta előlem a sikamlósabb részleteket – és nem érdekel, hogy én is azt tettem, mert az teljesen más tészta! –, aztán meg félretéve minden diszkréciót színes beszámolóban dicsekszik el Dinah-nak a bolgár bikájával…
Apropó, erről jut eszembe: Viktor micsodáját vajon hogyan becézte? Miféle szuperlatívuszok érhettek fel a nemes hímtag gyaníthatóan átlag feletti kvalitásaihoz? Mert biztos akkora van neki, mint egy kifejlett kentaurnak…

Uh, nem értem, miért művelem ezt magammal. Hagyni kéne békében nyugodni a múltat, földet szórni rá, és tovább lépni. Sőt! Felmenni az emeletre, és irgalmatlanul meghágni Hermionét.
De képtelen vagyok rá. Mintha billogvassal égették volna az agyamba kettejük pajzánkodó rémlátomásait, amivel könyörtelen fantáziám kínoz most már szünet nélkül. Szóval nem fogok egyszerűen legyinteni a múltra, nem, amíg nem tisztázzuk. És nem megyek fel Hermionéhoz, nem én. Ami meg a Micikéjével kapcsolatos terveket illeti, hát… hát, Micike cseszheti! Nem fogok senki küszöbénél kaparni, még akkor sem, ha az a küszöb olyan csalogató, mint amilyen az övé.
Most pedig lezuhanyozom, aztán meg belevetem magam az ágyba, és addig számolgatom a bárányokat, amíg az öntudatlanság el nem nyeli kavargó elmémet.

Azonban még az első ügyrendi pontig sem jutok el, amikor már megtorpanásra késztet az akadékoskodó Sors. Egy apróra összehajtogatott papír-cetli esik ki ugyanis letolt gatyám egyik farzsebéből. Lehajolok, és felveszem.
A fecni belső oldalára sietve felfirkantott betűkkel valaki ezt írta: