Hermione

- Ron… Ne csináld már! Ne vágj ilyen mufurc képet, hallod? – Suttogóra fogott hangon duruzsolok Ron fülébe, miközben fél szemmel a másik oldalamon ácsorgó Dinah-t figyelem. Nem akarom, hogy fültanúja legyen a mi kis vitánknak – annak a néma csatározásnak, ami Ron tüntető szótlansága jóvoltából immár másfél órája dúl köztünk. Ilyen amióta csak elhagytuk a Carmichael birtokot.
- Jobb lenne, ha végre túltennéd magad a dolgon – folytatom összeszorított fogakkal –, bármi legyen is az a súlyos sértés, amit elkövettem ellened… Ron! – Keményen oldalba könyöklöm. – Hagyd már abba a duzzogást! Már a többieknek is feltűnt, hogy milyen undok vagy velem.

Erre aztán nagy nehezen elszakítja pillantását a színpadról, felém fordul, s méla közönnyel végigmér.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – rázza meg a fejét, és hűvösen hozzáteszi: – Képzelődsz… – Majd, mint aki jól végezte dolgát, elfordítja rólam a tekintetét, s teljes figyelmével újra a színpadon zajló akrobatikus táncprodukcióra mered.

Egy futó pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy fellendítem a kezem, s gondos véletlenséggel orrba vágom („Ó, bocsi! Azt hittem, egy tarantula mászik az arcodon. Hoppá!”), mert tényleg annyira ingerel ez a közönyös arckifejezés, ez a lekezelő fölényesség. De jobb belátásra térve leteszek a tervről, s inkább én magam is megpróbálok az előadásra koncentrálni.

A színpadon fél tucat feszes lasztexbe öltözött cirkuszi akrobata ugrál, olyan, fizikai törvényeket is meghazudtoló ügyességgel, hogy cseppet sem csodálkozom a közönség egyöntetű elragadtatásán vagy a dörgő tapsviharral kísért elismerő ováción. Én mégsem tudom értékelni a lenyűgöző produkciót. Gondolataim minduntalan visszatérnek Ronhoz, s az ő hűvös modorához; töprengő agyam szüntelenül őrli az elmúlt kilencven perc viszontagságos eseményeit.

Nem tagadom, érzek némi bűntudatot. Meglehet, hogy Jack bókját túlságosan lelkesen fogadtam, hogy ott, a lépcső alján egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Elképzelésem sincs, hogyan nézhetett ki az a gyorsan pergő néhány perc a kívülálló szemszögéből, emlékezetemben csak az érzés maradt meg: az elismerő szavak által kiváltott hálás melegség és a homályos tudat, hogy mélyen elpirulok a simogató férfitekintetek sugarában.
Ritkán részesülők ilyen odaadó figyelemben, különösen a másik nem részéről, így hát nem szégyellem bevallani: alulfejlett hiúságom valósággal belerészegült abba a szokatlan pillanatba.
Hogy mi ütött belém, amikor elfogadtam Jack felkínált karját, még most sem értem. Hogy miért hagytam kivezetni magam, és miért nem találtam valamilyen kifogást…? Teljes rövidzárlat.

Ugyanakkor, ha így visszagondolok, nemigen tudom, mi mást tehettem volna. Talán vérig sértetten ki kellett volna kérnem magamnak a dolgot? Ragaszkodni hozzá, hogy a „bátyám” kísérjen ki a felhajtón parkoló kocsihoz?
Nyilván nem. Az enyhén szólva is furcsán vette volna ki magát.
A kínos helyzetből nem volt kiút. Bármennyire restelltem a viselkedésemet, bármily nyomorultul éreztem magam az anyósülésen kuporogva, tudván, hogy Ron hátul gubbaszt Dinah-val, és az isten tudja, miket gondol rólam ezalatt, nem tehettem mást, mint végigszenvedni a tízperces autóutat, ami idegileg minimum háromszor olyan hosszúnak tűnt.

Hátranézni nem mertem. De erre nem is volt szükség; Ron tekintete úgy égette a tarkómat, mintha kitartó szuggerációval szégyenbélyeget akart volna sütni a bőrömre. Amikor a helyszínre érkezve kiszálltunk a kocsiból, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy még véletlenül se keveredjek Jack mellé; egyfolytában Ron tekintetét kerestem, az ő arcát bámultam – ami a fesztiválozók színes és hangos kavargásában nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. A szem-láb koordinációm megfeszített üzemmódban működött, ám minden óvintézkedés ellenére még így is sikerült belegyalogolnom egy őrizetlenül hagyott, kihűlt vízzel teli gumipancsolóba, majd földig rombolnom azt az amatőr rakétakilövő állomást, amit három, az illumináltság eltérő fokozataiban leledző fiatal srác építgetett lelkesen az ötlet üzemanyagul szolgáló, kiürült sörösüvegekből, és ami sajnálatos becsapódásom előtt már épp röppályára készült állítani a poháralátétekből és kupakokból fabrikált csinos kis holdkompot.

A pancsolós incidens – szemtanúk és a hasznos térfogat híján (gyerekek már nem tartózkodtak a medencében) – következmények nélkül maradt (még a kilapított gumikacsa sem emelt panaszt); a befuccsolt űrkutató projekt miatt nekikeseredett srácokat pedig szorgalmasan hajlongó farmernadrágom látványa kárpótolta – erre következtetek legalábbis a szapora füttyögésből, ami a mozdulataimat kísérte.

Ha azt reméltem, hogy kínos bénázásom majd szánalmat kelt Ronban, hát fájdalmasan kellett csalódnom. Ron továbbra sem vett rólam tudomást. Tüntetően keresztülnézett rajtam; ha szóltam hozzá, elfordult, esélyt sem hagyva rá, hogy megmagyarázzam az előszobai incidenst.
Pedig Jack fél órával ezelőtt lelépett – zsűritagként jelenése volt a nemrég kezdődött cseresznyemag-köpő versenyen –, Dinah-val hármasban maradtunk hát, de Ron hangulatán ez sem enyhített. Most is konokul mered előre; blazírt képpel úgy tesz, mintha észre sem venne.

Ron

Objektíve meg kell állapítanom, hogy hiba nélkül hozom a rezzenéstelenül nyugodt férfiember szerepét. Az arcizmok lazák és közönyösek, fél láb enyhe szögben behajlítva, két kéz lezserül a csípőn. A nyugalom szobra – ez vagyok én.
Ám belül, a gyomrom mélyén és az agyam hátsó tekervényeiben rendületlenül üvölt a hímállat. A gyilkos indulat, ami a nagyház halljában fogott el, nem tud, nem akar csillapodni; a nyugodt vonások mögött tekergőző ösztönlény vért kíván, és üvöltve követeli a konkurens emberpéldány megsemmisítését. Igen, legszívesebben miszlikbe marcangolnám Mr Ügyeletes Szépfiút. A kocsiba beszállva, de már az odáig vezető lépcsősoron is csak ez járt a fejemben. Különös kegyetlenséggel végrehajtott ölésmódok kínálgatták magukat, mint kecsegtető gyógymódok, a bennem lüktető különös sajgásra.

Jack le fogja csapni a kezemről Hermionét… Jack el akarja őt csábítani tőlem… – ez és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejemben. Kezdetben minden sötét indulatom Jackben és az ő viselkedésében talált céltáblát, s csak később, a tisztánlátás első, lassan jelentkező pillanataiban ötlött fel bennem, hogy Hermionéra legalább annyira haragszom. Ha nem jobban.
Elvégre mit tett Jack? Bókolt a barátnőmnek, s a karját nyújtva kikísérte a kocsijáig. Hát, ez már önmagában felnyomta az agyvizemet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gesztusban nem volt semmi provokáló, hiszen nem tudhatta, hogy ezzel az én felségterületemre merészkedik.

Na de Hermione… Neki milyen mentsége lehet? Erre lennék én módfelett kíváncsi!
Egy pillanatra talán kiesett az agyából az igazság, és átmeneti elmezavarában azt hitte, mi ketten tényleg testvérek vagyunk?
Ugyan! Hermione agya megbízhatóbban működik ennél.
Nem tudok másra gondolni, mint hogy élvezte a megkülönböztetett figyelmet, hogy hízelgőnek találta Jack közeledését, s ezért hagyta magát olyan egyszerűen karon ragadni.
Na persze később tudatára ébredt a viselkedésének, és azóta kitartó igyekezettel próbál valamiképp kontaktust teremteni velem… talán, hogy kiengeszteljen.
Most is magamon érzem kutató pillantását. A barna tekintet engem fixíroz, s nekem minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ellenállhassak neki.

De az elhatározás keményen tartja magát bennem; eszem ágában sincs alábbadni a duzzogásból! Hermione meg főjön csak egy kicsit a saját levében, akkor majd legközelebb nem fogadja olyan lelkesen más férfiak bókját!
Ah, talán ez a legrosszabb az egészben. Ma délután több ízben is rá kellett döbbennem, hogy Hermione igenis tetszik a pasiknak. Először Jacket bűvölte el, utána meg azt a három részeg fazont, akik versenyt füttyögve igyekeztek kinyilvánítani elragadtatásukat, amíg ő hajlongva szedegette össze a ledőlt sörösüvegtorony elgurult darabjait.

Na persze mindig tudtam, hogy Hermione szép lány. Én már a fogzsugorítás előtt is annak láttam, de valahogy mégis úgy hittem (vagy hinni akartam), hogy ezt a szépséget kifejezetten az én szememnek szánták; hogy Hermione látványának élvezete exkluzív kegy, amiben csak én részesülhetek, mert a többi férfi – megfelelő készség híján – érzéketlenül átsiklik felette.
Kényelmes álláspont volt ez, most már belátom. Ahogy duzzogással büntetni is egyszerűbb, mint kegyesen megbocsátani az önérzetemen esett csorbát. Így hát, amikor Hermione ismét megpróbálja áttörni a hallgatásom burkát, én újfent szelektív süketséggel reagálok, és összeszorított fogakkal úgy teszek, mintha nem is érezném bordáim közé ékelődő hegyes könyökét.
Ebből majd tanul…

(negyed órával később)

Hermione

Az utóbbi tíz perc drámai változást hozott az égbolt tágas kupoláján, mintha a napszakváltás felgyorsítva, egy megszakadt áramkör sötétséget hozó hirtelenségével ment volna végbe. A nappal utolsó bágyadt fénye is felolvadt a nyugati horizont narancsszínű ívén, a csillagok egyesével átfúrták apró fejüket az alkonyat mélykék vásznán, s hideg fényükkel bepöttyözték a keleti égboltot.

A fesztivál hangulata ezzel párhuzamban változott, s a beköszöntő sötétségen felbuzdulva egy több lakónegyedre kiterjedő házibuli jellegét öltötte magára. A gyepen leterített pokrócokon fiatalok kisebb-nagyobb csoportjai gyülekeznek, a félkörben sorakozó fák tövében sátrak és kisebb színpadok világítanak; a túloldalon pedig zeneszótól hangos pavilonok csalogatják a szórakozni és fogyasztani vágyókat. A levegőben sült hús és cseresznyepálinka illata úszik; italozástól kipirult arcok, vészesen homályosuló tekintetek vesznek körbe, ahogy a nagyszínpadtól távolodva belevetjük magunkat a zsibongó tömegbe.
- Jack valahol arra lehet – mutat előre Dinah, át a kavargó emberáradaton. – Abban a citromszín pavilonban. Mindig ott rendezik a cseresznyemag-köpő versenyt. Siessünk, akkor még elcsíphetjük a döntőt.

A pavilonig vezető út jobbára esemény nélkül zajlik. Már Ron pillantását sem keresem, feladtam, így marad elég kapacitásom figyelni, hova lépek. Dinah töretlen jókedvvel üget mellettünk, szemmel láthatóan nem zavarja, hogy minden beszélgetés csak és kizárólag az ő közbeiktatott szerepével zajlik, s mi ketten Ronnal nem váltunk közvetlenül szót. Önfeledten csicsereg, és minden alkalmat kihasznál, hogy felbukkanó osztálytársainak bemutasson minket.
Kezdek élni a gyanúperrel, hogy direkt élvezi ezt a helyzetet, mintha imponálni akarna „idősebb” társaságával.
Lelke rajta, én nem bánom, csak keressünk már végre egy ülőhelyet! Ha még egy lépést kell tennem ebben a topánban – amit a farmer mintájára ugyancsak Dinah hosszas könyörgése után öltöttem magamra –, tutira kifakadnak a vízhólyagjaim.

Kívánságom két perc után meghallgatásra talál, s az óhajtott ülőhely egy hosszú, mérsékelten kényelmes pad formájában testet ölt a szemünk előtt. Nem sokat teketóriázom, az első szabad helyre lezuttyanok. Dinah a balomra huppan, Ron pedig az asztal átellenes oldalán foglal helyet, egy négyévesforma kissrác mellett, aki épp egy gleccser méretű csavaros fagyival küzd, megpróbálva azt mindenestől az arcába kenni.
Jack, ahogy észrevesz minket, felénk int. Még pár perc – tátogja némán. Megereszt egy apró fintort, és kötelességtudóan visszafordul a pódium felé, ahol a környék hat legígéretesebb tehetsége erőteljesen liluló fejjel épp a mindent eldöntő köpésre készülődik.
Sípszóra eldördülnek a kidagadt pofazacskók, s a reflektorok sugarában fél tucat cseresznyemag-üstökös hasít át, csillogó nyálcsepp-csóvát húzva maga után. A becsapódó lövedékek földet érési helyét hat krétával felszerelkezett sasszemű vonalbíró követi figyelemmel, s jelöli meg szinte azonnal.

Két perc sem telik bele, s a verseny véget ér. A győztes köpés (6,7 méter) tulajdonosa megkapja jól kiérdemelt kupáját, diadalittas arccal magasba lendíti azt, majd tapstól kísérve lesétál az asztalok közé, hogy ott fogadhassa szurkolóinak gratulációját.

- Új ifjúsági rekord született – újságolja a zsűri-feladataitól megszabadult Jack, és lehuppan Ron baljára, pontosan szemközt velem. – A srác csapágygolyókkal gyakorolt egész télen. És ha hinni lehet a dicsekvésének, e felkészülés jegyében egy egész doboznyit szétköpködött belőlük – az örege legnagyobb bosszúságára, persze. – Itt szélesen elvigyorodik. – Akartok még több háttér információt, vagy inkább eszünk valamit? A szomszéd sátorban készítik a világ legporhanyósabb báránysültjét. Hányat hozzak?

(húsz perc múlva)

Jack végül négy púposra rakott, illatosan gőzölgő tányérral tért vissza, s a társaság azon nyomban rávetette magát saját fejadagjára.
Az ínycsiklandó bárányhusi maga a kulináris költemény, nem vitás, és a sovány ebéd után, amihez Dinah szobájában volt szerencsém, különösen jólesik minden egyes falatja, ám alig pusztítom el a felét, máris azon kapom magam, hogy dugig vagyok. És Jack hasonlóképpen lehet vele, mert ebben a pillanatban ő is jóllakott sóhajjal tolja el magától félbehagyott vacsoráját.
Dinah és Ron viszont töretlen lelkesedéssel falatoznak tovább, s miután végeznek saját adagjukkal, szemrebbenés nélkül vetik magukat a maradékra. Egyszerre nyúlnak elénk, és nagy igyekezetükben kisebbfajta tányérkarambolt okoznak félúton.

Jackkel összevillan a tekintetünk. Arcunkon hajszálra egyforma vigyor jelenik meg.
- Fizikailag lehetetlennek tűnik, mi? – bök fejével a húga felé. – Mármint, hogy egy ilyen egyszálbél csaj ennyi kaját lapátoljon magába. Olykor elkap a kísértés, ilyenkor már-már az asztal alá nézek, csak hogy lássam, nem emésztetlenül potyog-e ki belőle a bevitt tápanyag…
- Ron ugyanez, csak nagyobb csomagolásban – bólogatok sokat értően. – Megszakítás nélkül képes lenne végigenni a fesztivál teljes ételválasztékát, és a nagy zabálás még csak meg se feküdné a gyomrát…
- Dinah a saját testsúlyát eszi meg puffasztott gabonából minden reggel – tromfol rá Jack. – Amiből egy egész hónapra megoldhatná a harmadik világ élelmezési gondjait… Nem igaz, te kis zabagép? – hajít húga felé egy összegyűrt szalvétát.
- Kopj le! – Ennyi Dinah válaszreakciója; s háborítatlanul falatozik tovább.
Jackkel összenevetünk.
- Pontosan tudom, miről beszélsz – folytatom cinkos vigyorral a cukkolást. Ronra sandítok. – Ahhoz, hogy ő jóllakjon, valaki másnak éhen kell halnia… – Hogy szavaimat ellentételezzem, szeretetteljes pillantást küldök Ron felé. De ő leszegett fejjel majszol, így nem láthatja az engesztelő gesztust.

Ron

Hahaha. Mért nem szakadok meg a röhögéstől? Lehet, hogy ők ezt viccesnek tartják, de nekem cseppet sincs ínyemre a dolog. Sőt mi több, minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne vágjak valami gorombaságot a fejükhöz. Mióta vannak ezek ilyen pajtáskodó jó viszonyban? És egyáltalán: honnan veszik a bátorságot, hogy közös erővel élcelődjenek rajtam?
Jó, elismerem, a szurkálódás fele Dinah-nak szólt, de akkor is piszkálja a csőrömet, hogy ennyire… hogy ennyire „egy húron pendülnek”. Bosszant… igen, nagyon bosszant, amiért megtalálták a közös hangot, és láthatóan ennyire jól kijönnek egymással. Ez már vajon smúzolás, ami köztük folyik? Vagy csak én magyarázok bele túl sokat a dologba, s mindez nem több ártatlan haverkodásnál?

Akárhogy is legyen, Jack visszavonhatatlanul felkerült a listámra. Ezután – vagyis abban a három hétben, amit még velük töltünk – a fél szemem mindig rajta lesz Mr Amorózón, s az első gyanús mozdulatra – úgy éljek! –, fogom Hermionét, és ha kell, a hátamon cipelem el Perth-ig. Azok után, amit Angie-vel művelt ez a vadállat, nem is túlzott az aggodalmam – még akkor sem, ha tudom, Hermione sokkal józanabb annál, hogysem ilyesmibe keveredjen. Meg hát… (ha minden igaz, és nem tévedek) ő az én irányomban elkötelezett úgymond… érzelmileg, még ha ennek hangot élőszóban soha nem adott vagy adtunk is. S én igazán bízom benne, tényleg. Semmit sem tett – eddig –, amivel okot adhatna az ellenkezőjére, de mégis… mégis… A pokolba! Először fordul elő velem, hogy nem tudom maradéktalanul élvezni az evést. Ha legalább Mr Fergusson itt lenne! Nem járna az agyam egyfolytában kettejük körül… Tulajdonképpen bárki megtenné, csak üljön le közénk, és bolygassa fel ezt a két párra szakadt nyugtalanító felállást!

Hermione

Ahogy az utolsó falatok is eltűnnek a tányérokról, valami tompán érzékelhető, várakozásteljes feszültség telepszik közénk – amolyan „Na és most mi legyen?”-féle érzés. Ami engem illet, a további programmal kapcsolatban csak találgatni tudok. Dinah indulás előtt ugyan említette, hogy egy óriáskerék-menetre mindenképpen szeretne befizetni, s a tízórai tűzijátékról sem szívesen maradna le. Én, megmondom őszintén, nem akarom ilyen sokáig húzni az estét, s ha szavazásra kerülne a dolog, már most a hazatérés mellett tenném le a voksomat. Nem mintha kellemetlen lenne az ittlét; hisz jó volt végre kimozdulni a négy fal közül, kiszellőztetni a fejemet, és nézelődni egy kicsit. Titkon reméltem is, hogy összefutunk Rosie mamáékkal, s alkalmam adódik majd kifaggatni őket a sírkertbeli fejleményekről, mert az ott történtek – ha bevallom magamnak, ha nem –, még mindig nyugtalanítanak. Nem tudok szabadulni a homályos rosszérzéstől, hogy valaki leleplezi a turpisságot, és válaszokat követelve a nyomunkba ered. Agyrém az egész, tudom, de a lelkem akkor is szomjúhozik a bizonyosság után, hogy nincs mitől tartanunk.

A tekintetem e gondolat jegyében azonmód vándorútra is kel a tömegben, és figyelmesen sorra veszi az elhaladó arcokat. Egy apró termetű, rövid léptű, kontyos alakot keresek… vagy annak párját: a meleg mosolyú, fehér szakállú Mikulás-arcot – de ami hirtelen elkapja a tekintetemet, az a legnagyobb jóindulattal sem nézhető az általam keresett idős házaspárnak.
Három feltűnően öltözött, csupa-láb nőszemély vonja magára a figyelmemet, ám csak félpercnyi kitartó bambulás után döbbenek rá, hogy a középső gráciát – a trió közül a legcsinosabbat, leghivalkodóbbat – személyesen is ismerem.
Na, már csak ez hiányzott!

Későn kapom el a tekintetemet: Angie kiszúrja, hogy őt nézem; felém int, és egy gyors szempásztával felméri a közvetlen környezetemet. Amikor látja, hogy nem magam ücsörgök az asztalnál, sőt még csak nem is Dinah az egyetlen társaságom, hanem neki háttal Jack is velünk van, rögvest felcsillan a tekintete, és pillanatnyi habozás nélkül szabadon ereszti csilingelő hangját.
- Halihó! – kiabál felénk. – Jack! Ron!… Dinah! Sziasztok! – Ahogy a szólítottak felé fordulnak, vad integetésbe kezd. Ajkán száz-wattos mosoly fénylik, és a kísérő hölgykoszorúból kiválva elindul felénk.
Nem tudom, min bosszankodjam jobban. Azon, hogy szántszándékkal kihagyott a felsorolásból? Vagy hogy rossz szokásához híven ezúttal is egy végtelenül textiltakarékos kreációban pompázik – átvonultában nem egy védtelen férfira ráhozva ezzel a kangörcsöt?

Ron is őt figyeli: a ficamot kockáztatva tekeri hátra a nyakát, s a tarkója formájából arra következtetek, hogy mosolyog is hozzá. Jack épp csak egy futó pillantással nyugtázza a lány közeledtét, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy üdvözlésképpen felé intsen.
Angie szépen koreografált gazellaszökellésekkel közeledik, s már éppen az asztalunk végébe érne, amikor teljesen váratlanul ütemet vált, és mintha csak véletlenül történne, kiesik korábbi egyensúlyából, és látványosan megbotlik.
Micsoda mesterkélt színielőadás! – csúfolódik bennem egy kárörvendő hang, és ahogy Jack arcára villan a tekintetem, látom, hogy ő is gúnyos szemforgatással jutalmazza a produkciót.

Nem így Ron! Az én gavallér bátyám egy hiperaktív keljfeljancsi ritmusában pattan fel, és nyújtja szolgálatkész karját a bajba jutott hölgynek.
- Köszönöm, Ron… – pihegi az, és a nagyobb hatás kedvéért ziháló mellkasára fekteti szabadon maradt kezecskéjét. A másikkal szorosan kapaszkodik megmentője felkínált karjában, és el sem engedi addig, amíg helyet nem foglal kiszemelt helyén, Ron balján, pontosan a két fiú között. – Buta cipők… – sóhajtja immár ülve. – Számtalanszor megfogadtam már magamban, hogy leszokom a magas sarokról. De aztán mindig…

Angie hangja elkeveredik, majd lassan beleveszik az agyamban felzengő kórus dühödt-féltékeny szólamaiba. Tudom, mire megy ki a játék! Tudom, hogy ezzel a műsorral csak Jack figyelmét akarja magára vonni, az ő féltékenységét igyekszik felpiszkálni, és ehhez nem rest kihasználni bármelyik útjába kerülő férfipéldányt.
Most éppen Ron jött neki kapóra, akit – és ez a legbosszantóbb az egészben – nem hagynak hidegen a lány bájai. A tekintete valósággal fejest ugrik Angie túldimenzionált dekoltázsába, és még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha nem tetszene neki a látvány. Vajon ezzel engem akar bosszantani? Ez valamiféle visszavágás a délutánért, vagy tényleg ennyire lenyűgözi őt a látvány?
Nem tudom, és tulajdonképpen nem is igen érdekel a válasz, bőven elég, hogy látom kettejüket.

Ezer ördög és pokol! Kényszerítenem kellene magam, hogy ne őket nézzem, a tekintetemet olyan makacsul vonzza a diskuráló páros. Csak az térít jobb belátásra, hogy tudom, összehúzott szemű pillantásom furcsának és érthetetlennek tűnhet Dinah-ék előtt. Elvégre mit érdekel engem, kivel trécsel a drágalátos bátyám?
Így hát erőnek erejével elszakítom róluk a pillantásomat, derékból kifordulva a perifériámra száműzöm a látványt, és kissé túljátszott lelkesedéssel megpróbálok beszélgetést kezdeményezni szokatlanul hallgatag asztaltársammal.
- Hogyhogy nagyapátok nem akart eljönni? – kérdem Dinah-tól. – Furcsállom, mert ő olyan embernek tűnik, aki nem szívesen hagyja ki az ilyesmit. Ő amolyan nyüzsgő típus lehet… nincs igazam?
Ám a választ Dinah helyett Jack adja meg.
- Mi az hogy! – mondja nevetve, és én kénytelen vagyok újból előre fordulni. Jack tudomást sem vesz a felé pislogó Angie-ről, egyenesen rám nézve folytatja: – Nagyapa valóságos állócsillag a környék társasági életének gyorsan változó egén! Egyetlen nyilvános rendezvény vagy össznépi mulatság sem múlhat el nélküle. Mindig meghívják, ha kell egy udvari bolond… Jaj, ne ért félre, Hermione! – teszi hozzá rögtön, ahogy megrándul az arcom. – Ő az én egyetlen élő nagyszülőm, és én odáig vagyok érte, tényleg… de a megnyilvánulásai olykor… szóval néha komolyan úgy viselkedik, mintha farkasok nevelték volna fel.

Jóízű nevetés szakad ki belőlem. Nagyon is el tudom képzelni, mit ért Jack ezalatt.
- Nagyapátok egy igazi jelenség – vallom be, és a témát meglovagolva egészen belefeledkezünk a beszélgetésbe.
Jack elmondja, hogy az öreg mókamester azért nincs most itt, mert már hetekkel ezelőtt alkut kötöttek vele. Mr Fergusson belement, hogy a „gyerekek” önfeledt szórakozásának javára lemondjon idei részvételéről – mely részvétel mindig többletterhet ró a kísérő személyzetre, főleg, ha a nagyapát „elkapja a buli-hangulat”. Cserében viszont kiharcolta, hogy részt vehessen a hamarosan megrendezésre kerülő és kifejezetten, sőt szigorúan a fiatal korosztálynak szánt Carmichael álarcosbálon, mely minden évben a családi birtokon található tágas nyírószínben kap helyet.

Majd szórakoztató anekdoták következnek: kisebb-nagyobb katasztrófával végződő történetek, melyeket természetesen a kimeríthetetlen fantáziájú Mr Fergusson és az ő megyeszerte híres stiklijei kötnek közös csokorba. Az egyik kerti grillpartit például, amire a legtisztábban emlékszik – meséli Jack fülig érő szájjal –, fegyveres rendőri közbeavatkozással kellett feloszlatni. A kedélyesen induló baráti összeröffenés egy apró incidenst követően durvult el, majd fajult tettlegességig. Egy grillsütőből kipattanó óvatlan parázs ugyanis telibe találta és félig leégette az épp arra kószáló nagyapa versenyre készülődő bajuszát. Azt a tragédiát elképzelni sem lehet! A csúcsformában lévő és zajos sikerekre predesztinált arcszőrzet egy csapásra alkalmatlanná vált bármiféle szervezett megmérettetésre, a legszebb fazonért járó fődíjról nem is beszélve! Mindez már önmagában is taccsra tette volna a szőrzetügyben túlérzékeny Mr Fergussont, ám a helyzetet külön tetézte, hogy a merénylő széndarab történetesen épp abból a grillsütőből pattant ki, ami mögött nagyapa legnagyobb ősellensége, az ugyancsak tekintélyes szőrdíszt viselő Mr Brunswick állt. A szándékos szabotázzsal vádolt férfiú persze váltig tagadta, hogy bármiféle köze lenne a sajnálatos eseményhez, ám ez nem győzte meg az égett szőrszagot árasztó nagyapát, aki még mindig füstölgő arccal azonmód meg is ragadta az első keze ügyébe eső húsforgató villát, és fegyverét előreszegezve legott bajuszlobogtató sprintre késztette az irhája épségét féltő szabotőrt.

- Egy hivatásos rögbi-játékos is megirigyelte volna azokat a testcseleket – folytatja Jack a visszaemlékezést. – Mr Brunswick olyan éles kanyarokkal menekült nagyapa elől, hogy komolyan mondom, az aznapi teljesítménye alapján a profi ligába is bekerülhetett volna. Esélyünk sem volt utol érni őket. Amikor a rendőrök kiérkeztek, Mr Brunswick már a földön hasalt, és nagyapa éppen egy virágágyásból felszaggatott kerti locsolóval kísérelt meg beöntést alkalmazni rajta.
- De hisz ez nálunk volt! – csacsogja közbe Angie. Elfordul Rontól, és kidüllesztett mellkassal Jack felkarjához törleszkedik. – A mi kerti partinkon történt, úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Pedig mikor is… mikor is…? – Itt töprengve összehúzza ívesre szedett szemöldökét. – Jaj, Jack mondd már: melyik évben is volt ez…
Jack, aki eddig jókedvű lendülettel adomázott, most kifejezéstelen arcot ölt, ám mivel nem akar udvariatlan lenni, megadja a választ:
- 95-ben volt, Angie. – Aztán nevetős grimasszal az arcán még hozzáteszi: – Egyébként fura, hogy nem emlékszel rá, hisz épp akkor ünnepeltük a tizenötödik születésnapodat.
- Jaj, tényleg! – Angie mérgeskedve a homlokára csap. – De buta vagyok. – S azzal belefog az esemény nagyapa-mentes óráinak részletes ismertetésébe.

Beszámolója nyomán egy teljesen új, fényűző világ kezd körvonalazódni bennem: impozáns udvarházhoz tartozó színpompás kert, bokorcsoportok közt őgyelgő, csinosan öltözött vendégek és vendéglátók elevenednek meg a szemem előtt. Angie minden jelzőkkel túldíszített mondatából süt-ordít a rongyrázó életvitel, melyről olyan magától értetődő természetességgel beszél, hogy abból mindenki számára világos lenne: a pénz vagy annak hiánya soha nem állta még vágyai, kívánságai útját.
Figyelmesen fürkészem Ron arcát, próbálom kitalálni, vajon neki is feltűnt-e ez. Hisz tudom, mennyi kényelmetlen pillanatot szerzett neki a múltban a saját pénztelensége – de hiába kutatom vonásait, semmit sem tudok leolvasni róluk. Legfeljebb némi udvarias figyelmet, amivel Angie egyre inkább neki intézett szavait fogadja.

A beszélgetés most újból kétfelé ágazik. Jack, akinek Angie aligha mondhat már újat, felveszi korábbi történetének fonalát, és ott folytatja, ahol néhány perce félbeszakították. Figyelmet tettetve követem a szája mozgását, a megfelelő helyeken közbeszúrom a kísérő hangokat (Hű! Tényleg? Nem mondod!?), de az az igazság, hogy az eszem szüntelenül Angie körül jár.

Ez a csaj egy igazi sötét ló. Egyre jobban nyugtalanít a jelenléte. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ő is egy a sok üresfejű szőke közül, hogy a régi osztálytársam, Suzy mintájára ő sem több mint húszkörömnyi francia manikűr. De a helyzet most nem ilyen egyszerű. Angie kvalitásai nem merülnek ki a csinos arcvonásokban, meg a szerencsésen formatervezett mellkasban, amit soha sem rest közszemlére tenni! Hisz – te jó ég! – most veszem csak jobban szemügyre a felsőjét, és nem tudom… mi ez tulajdonképpen? Zsugorfólia? Mert tényleg úgy néz ki, mintha egy speciális vákuum-berendezéssel szippantották volna rá.
De ez csak a jéghegy csúcsa. Angie-ben az a legnyugtalanítóbb, hogy egyáltalán nem az a szende naiva, akinek néha tetteti magát. Meggyőződésem, hogy pontosan tudja, mit csinál; hogy veszélyesen ügyes manipulátor, akinek nagyon is vág az esze.

Hirtelen fel is ötlik bennem, hogy mi lehetett az a botrány, amiről Dinah az indulásunk előtt beszélt. Mivel ugrasztotta össze a két családot, és hozta kínos helyzetbe Jacket? Mert hogy a fiú még mindig neheztel rá valamiért, az a viselkedéséből tökéletesen kiviláglik.
Még az is megfordul a fejemben, hogy talán… de nem, az nem lehet… Vagy mégis? Elképzelhető, hogy Angie annak idején erőszakkal vádolta meg Jacket? Hogy sikertelen hódítási kísérletein feldühödve végső elkeseredésében ilyesmire vetemedett?
Hm… talán túlzás ilyesmit feltételezni róla. Mindenesetre nyitva tartom a fülem, s ha bármi terhelő bizonyíték a birtokomba jut, nem leszek rest megosztani azt Ronnal is. Hátha attól kevésbé lesz szimpatikus neki ez a nőszemély…

(kicsit később)

Ron

- Hát akkor most elköszönök, srácok… – E szavakkal Angie lassan felemelkedik a padról, és magas térdemelésben átküzdi magát annak túloldalára. A szoknya egészen apróra összehúzza magát a mozdulat közben, amin egyáltalán nem csodálkozom. Olyan magasan nekem is tériszonyom lenne. – Jelenésem van a színpadon – magyarázkodik Angie (és nem a szoknya). Belenyúl tenyérnyi retiküljébe, s kihúz belőle egy csupa strassz, csilli-villi tiarát. – Tavaly az én fejemre került – közli büszkén, és a szavait mintha egyenesen Hermionénak címezné, aki továbbra is értetlenül bámul rá. – De most – folytatja fesztelenül – mint leköszönő szépségkirálynő, az én reszortom átadni ezt az új győztesnek. No meg persze a zsűri tagjaként pontozni is fogok. A főszínpadon lesz a verseny… ha gondoljátok, fenntarthatok nektek néhány ülőhelyet, közvetlenül az első sorban.

Nekem tulajdonképpen lenne hozzá kedvem, de van valami Hermione arcában, ami visszatart attól, hogy lelkesen helyeseljek. Végül Jack szólal meg:
- Ez igazán figyelmes tőled, Angie, de most inkább passzolnék. Én legalábbis… – itt néma kérdés gyanánt futólag körbehordozza pillantását a többieken, ám mivel a két lány sem repes túlzottan az ötletért, Angie-re nézve újra megrázza a fejét. – De azért kösz. Majd esetleg a végére kilátogatunk.
Angie megrántja a vállát. – Ahogy jónak látjátok – mondja csalódottan. Elköszön, majd apró léptekkel beleveti magát az asztalok közt kavargó emberáradatba.
Elfancsalodva bámulom távolodó alakját, ami néhány másodperc alatt beleolvad a pavilonon túli éjszaka sötétjébe.

Több szempontból is sajnálom, hogy itt hagyott minket. Ez a lány olyan nekem, mint egy korty a varázsos felix felicisből: minden csepp figyelme egy újabb tégla önbizalmam ingatag építményén. S habár ez a hatás csak talmi és időleges, megvan az az áldásos következménye, hogy kivívja nekem Hermione fokozott érdeklődését. Mert amíg Angie velem beszélget, Hermione csak és kizárólag rám tud figyelni. Észrevettem ezt, és bevallom, jólesett a tudat, hogy a féltékenység őt épp úgy kínozhatja, mint engem.
A dologban az a legszebb, hogy még csak lelkiismeret-furdalásom sem lehet a dolog miatt. Angie minden nekem tetsző vonása egy tükörkép Hermione arcáról, amit megismételve látok rajta. A hasonlóság olyannyira szembeszökő köztük, hogy nem is értem, a többiek miért nem tették még szóvá…

Hát ez meg…? Hirtelen egy ismerős alak vonja magára a figyelmemet. Robosztus vállak, verejtékfényes kopasz búra, trottyos klott-gatya… már-már a szagát is érzem. Ez Jimbo. De ki az a szőke pipi vele?
- Nagyapa! Hát te?
Dinah meglepett hangjára elrántom tekintetemet a fura párosról, és a hátam mögé nézek. Mr Fergusson masírozik felénk peckesen; Clint Eastwood, nagyapa ráncos tökű, vén kutyája pórázon vezetve üget mellette.
- Helyet nagyapátoknak! – rendelkezik azonnal, és unokái okvetetlenkedésére („Nem ezt beszéltük meg, nagyapa!”) ügyet sem vetve bevackolja magát Jack és közém, Angie még ki sem hűlt helyére.
- Mégis hogy a búbánatba jöttél ki? – Jack szemmel láthatóan nem tud napirendre térni nagyapja váratlan felbukkanása felett. – Csak azt ne mondd, hogy apa…
- Ne beszélj hülyeségeket, fiam! – szusszant nagyot Mr Fergusson. – Apád önszántából csak és kizárólag a temetésemre fuvarozna el. Dottie hozott ki, természetesen!
- Na és őt hol hagytad? – Dinah összehúzott szemmel fürkészni kezdi a tömeget. – Megléptél tőle, igaz, nagyapa?
Mr Fergusson erre önérzetesen kihúzza magát. Remegő bajusszal sérelmezi az aljas gyanúsítgatást, majd bőszen bizonygatni kezdi, hogy ezúttal nem renitenskedett, épp ellenkezőleg: engedéllyel távozott.
- Ha nagyon tudni akarjátok – folytatja vérig sértetten –, Dottie most is a szomszédos pavilon van. Ott várja, hogy kihirdessék a süteményverseny végeredményét… Erről jut eszembe: eszünk egy kis cseresznyés pitét?

(percekkel később)

Nagyapa addig kardoskodott (és fenyegetőzött botránnyal), mígnem Jack beadta a derekát, és halkan szitkozódva elment süteményt venni. Egy egész tál frissen sült cseresznyés pitével tért vissza, amit cikkekre osztva és kistányérokra kiporciózva majszolunk ebben a pillanatban is a végtelenül önelégült Mr Fergusson társaságában. Meggyőződésem, hogy a kis diadal – amit nyilvános pucérra vetkőzésének kilátásba helyezésével aratott vonakodó unokája felett – nagyobb elégtétellel tölti el, mint az erőszakkal kicsikart desszert. Ímmel-ámmal turkál a tányérján, miközben az import cseresznye hazai termelőkre gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt pöröl.
- Vietnámi félédes! – rikácsolja, magasba emelve a villájára tűzött töltelékdarabot. – Ez meg egy kínai fekete! – méltatlankodik tovább. – Hol marad a minőségi ausztrál cseresznye!? – Azzal a tányérra veti magát, és alapos etnikai tisztogatásba kezd a két tésztaréteg között.

Mi négyen, akik már rég végeztünk a saját adagunkkal, dologtalanul nézelődünk a felbolydult méhkast idéző pavilon kavargásában. A nagyszínpadon időközben elkezdődött a fesztivál szépének megválasztása, a konferanszié felerősített hangja túlharsogja még a tömeg zsivaját is. Dinah türelmetlenül toporog, és a beígért óriáskerék-menetet szorgalmazza. Jack ellenben sétálni szeretne, s egy kicsit lemozogni a bőséges vacsorát. Hermione semleges álláspontra helyezkedik, és teljes egészében a többiek döntésére bízza magát.
A kezdeményezést, ahogy azt már előre sejteni lehetett, ezúttal is nagyapa ragadja magához. Hajlott korát meghazudtoló lendülettel pattan fel az asztaltól, és recsegős papagájhangján mindenkit példája követésére buzdít.
- Hallod ezt, Ronald? – billenti félre a fejét, mintha egy távoli hangot próbálna kiszűrni a zsivajból. – Most konferálják fel… igen, a fürdőruhás forduló! Siessünk!
Ám mielőtt a könyöke alá nyúlhatnék, hogy átsegítsem a padon, egy öblös férfihang fúródik a hátunkba.
- Mit látnak szemeim! A vén csaló gazember…
Mint akibe belecsíptek, úgy fordul nagyapa a hang irányába.
- Rudyard… – szorul ökölbe a keze, ahogy meglátja az alacsony termetű, ám horizontálisan annál kiterjedtebb alakot.
- Archibald… – biccent a másik. És egy csapásra western hangulat árad szét a levegőben.

Nagyapa bajsza harcosan előremered. A segítségem nélkül átmászik… mit átmászik, valósággal átszökken a padon, és széles terpeszállásban lecövekel a jövevény előtt. Az nagyot csavarint saját (Mr Fergussonéhoz megszólalásig hasonlító) bajszán, majd apró malacszemeit rám szegezve elröffenti magát: – Ki ez? Csak nem a felügyelő tiszted?
- Ronald! – parancsol maga mellé nagyapa, s én szolgálatkészen előrelépek. – Ő a személyes asszisztensem – mutat be büszkén. Mire a kövér fazon gúnyosan felhorkant.
- Nem asszisztens kell neked, hanem dühkezelő terapeuta!… Winston! – veti a háta mögé, s a hívójelre azon nyomban előpattan a szólított.
- Uram! Hívott?
- Winston a saját, külön-bejáratú ápolóm – dicsekszik a kövér manus. – A legutóbbi stiklid után kényszerültem a szolgálataira. De nem bántam meg… egyáltalán nem. Winston, amellett, hogy elsőrangú egészségügyi szakember, kiválóan ért a bajuszápolás fortélyaihoz is. Jól mondom, Winston?
- Tökéletesen, uram! – vágja haptákba magát a lelkes alkalmazott.
Mr Fergusson alig észrevehetően megremeg az irigységtől.
- Ronald minden kívánságomat teljesíti! – licitálja felül ellenfelét. – Igaz, Ronald? – és jelentőségteljesen rám mered.
- Igen… – bólintok lassan. Majd rövid habozás után hozzá teszem: – Uram?
Nagyapa elégedetten szusszant. Ám a hóember-idomú öreg fazon nem hagyja annyiban; a legérzékenyebb pontján szúr bele nagyapába.
- Két hónap és máris itt a következő verseny… – kezdi óvatosan. Aztán egy hirtelen csavarral rátér a lényegre: – Áruld már el, Archie, ezúttal kit fogsz lefizetni, hogy te nyerhess?

Nagyapa arcát elborítja a vörösség.
- Te mocsok! – rikácsolja. – Még van képed!? Nem seggbe kellett volna téged durrantani, hanem… hanem… – Mr Fergusson a felháborodástól nem találja a szavakat. Nagyot ránt a csuklójára hurkolt pórázon, és egy éles „Fogd meg!”-felkiáltással ráuszítja a kutyát Mr Brunswickre – mert hogy hozzá van szerencsénk, esik le egyszeriben a tantusz.
Clint Eastwood azonban a füle botját sem mozdítja. Gazdája parancsára rá se hederítve önfeledten tovább nyalogatja bizalmas testrészeit. Nagyapa hozzám fordul:
- Ronald!
- Mi!? – ocsúdok döbbenetemből. Csak nem képzeli, hogy megharapom Mr Brunswicket!? Segélykérően a többiekre nézek, akik – és ezt csak most veszem észre – mind egy szálig felsorakoztak a túloldali padon, s az asztallapon könyökölve ebben a pillanatban is úgy figyelik az eseményeket, mintha egy izgalmas mozielőadásra fizettek volna be. Dinah körző mozdulatot tesz a kézfejével, ami gesztusnyelven annyit jelent: „hagyd kibontakozni a dolgokat”. Jack pedig nemes egyszerűséggel megrántja a vállát, s némán olyasmit tátog, hogy már úgyis mindegy.

Így hát teszek egy fél lépést hátra, kivonulva a közvetlen tűzvonalból, s hagyom, hogy a két öreg maga rendezze le ügyes-bajos dolgát. S az indulatok azon nyomban el is szabadulnak.

A kölcsönös sértegetés gyerekes szintjére süllyedt két javakorabeli férfiú dobhártyarepesztő hangerővel kezdi ócsárolni a másikat. Mr Brunswick lilára vált arccal kijelenti például, hogy az a másodvonalbeli szőrcsík, amit nagyapa bajusz helyett visel az arcán, már rég túl van a csúcson, s még egy mosásban összement, kókadt függönyrojt is nagyobb eséllyel szállhatna versenybe az ő luxuskategóriás ékessége mellett.

A füstölgő orrlyukú Mr Fergusson erre nagyon frappánsan úgy vág vissza, hogy vékonyra klopfolt mókusfaroknak nevezi a konkurens bajuszt, majd szívből jövő szavakkal kifejti abbéli reményét, miszerint a minél hamarabbi trombózis tesz egy szívességet, és megszabadítja a világot Mr Brunswicktől.

A halálba kívánt férfiú dühében újabb sértő hasonlatokat sorol fel – „Olyan a bajszod, mint egy sugárfertőzött patkány, ami szörnyet halt az arcodon.” „Vagy valamelyik rühös macskád vedlett oda a szád fölé? „Ez az embrionális bajuszkezdemény minden szőralapú arcdísz legalja, ami még viccnek is gyenge.” –, majd ékesszólóan kifejti, miért lett volna minden szempontból üdvözítő megoldás még csecsemőkorában kirakni nagyapát a Tajgetoszra.

A légszomjig feldúlt Mr Fergusson erre már nem is reagál, az oxigénhiánytól csak arra van ereje, hogy kifejezze sajnálatát, amiért Mr Brunswick nemző apjának kellő időben történő kiherélésével nem sikerült kiküszöbölni a selejtes génállomány terjedését, és a tréfás kedvű természet engedte világra jönni az evolúció eme torz oldalhajtását.
És ez a retorikai kirohanás pontot is tesz a vita végére. Mr Brunswick záróakkordként még prüszköl párat, majd sértetten hátraarcot vesz, és készséges alkalmazottjának karjára támaszkodva eldöcög a helyszínről.

Én lenyirkosodott háttal fordulok vissza nagyapához. Végig attól féltem, hogy ezek ketten ölre mennek, és nekem kell majd fizikailag közbeavatkoznom a háborgó indulatok megfékezésére. Nézőközönséggé lényegült három társam ez idő alatt kísérletet sem tett a békítésre, sőt mit több, még most is meg-megrándulnak a nevetéstől.
De igazán!

(kicsit később)

Hermione

Ron még most is sértetten füstölög. Hogy mi piszkálja leginkább a csőrét, nem tudnám eldönteni, de szerintem ő se.
Az tény, hogy nem voltunk valami segítőkészek a vita kapcsán… de hát a vak is láthatta, hogy csak cukkolják egymást. Nagyapa az utolsó lövöldözős akciója után ügyészi megrovásba részesült – tudtam meg Jacktől –, azóta visszavett a lendületből, és kénytelen-kelletlen eltekint a testi erőszaktól. Lehet, hogy Ron ezt nem tudja?
Szegény, most még Mr Fergusson is a nyakába szakadt. Az öreg szemmel láthatóan mélyen a szívébe zárta őt, mert egy pillanatra sem tágít mellőle. Egyfolytában osztja neki az észt, és ha helyesen következtetek Ron elpiruló füléből, akkor a sikamlósabb témáktól sem riad vissza. Amikor kiderült, hogy lekéstük a fürdőruhás fordulót, valósággal magába roskadt a csalódástól, és ragaszkodott hozzá, hogy az első sorból nézzük meg az eredményhirdetést – amit aztán hangos tetszésnyilvánítás közepette kommentált végig.

Most a park közepén összeverődött tömegben bolyongunk. A dinamizmusát visszanyert Dinah hasítja előttünk az emberáradatot, akár az óceánjáró a hatalmas tengert. A szemben tornyosuló, színes égőkkel kivilágított óriáskerék az irányjelzőnk, ami előtt – innen látszik – hosszú sor kígyózik, várva az újabb menetre.
Már éppen elérnénk a jegyváltó bódét, amikor Mr Fergusson éles hangon felrikkant, karon ragadja Ront, és a kutyapórázba gabalyodó Dinah-t maga után húzva eliramodik a másik irányba.
- Utánuk menjünk? – nézek tanácstalanul Jackre, akivel eltökélt szándékom volt nem kettesben maradni.
Ő a távolodó alakok után kémlel, aztán legyint.
- Nem érdemes – feleli. – Nagyapa kiszúrt egy ismerőst a tömegben… és addig úgysem tágít, amíg utol nem éri.
- És ez jót jelent? – vonom fel a szemöldököm. – Mert az előbb látottak tükrében én nem lennék olyan biztos benne…
Jack jóízű kacajra fakad.
- Ne hinném, hogy most ilyesmitől kellene tartani, Hermione. Nagyapa ezúttal békés szándékkal ügetett el. A rikkantás hangsúlyából legalábbis erre következtetek… Gyere – fogja meg a karom –, vegyük meg a jegyeket. Mire visszajönnek, talán sorra is kerülünk.

Ron

Amikor észbe kapva hátrapillantok, már rég késő. Hermionénak hűlt helyét sem látom; a szüntelenül hömpölygő embertömeg úgy összekeveri bennem az égtájakat, hogy tippem sincs, hol váltunk el egymástól.
- Nagyapa… Mr Fergusson! – próbálok kapcsolatot teremteni eltérítőnkkel. – Lassítson már! – Ám ő rendületlenül masírozik tovább. Még Dinah panaszkodására („A bokámra tekeredett a póráz! Juj! «nyüszítés» Ráléptem a kutyára…”) sem vesz vissza a tempóból.
- Ott van! Ott van! – mutat előre, s megkettőzött iramban veti magát a jelzett irányba. – Jim, hé! Állj már meg… te agyatlan sügér…

Kisvártatva aztán beérjük az üldözöttet. Nagyapa rögvest rácsap az embertorony könyökére, mire az lefékez, és kíváncsian hátrasandít. A kutyapórázban foglyul esett Dinah hasmánt terül el a földön, és a zavartan futkorászó eb segítségével olyan szoros csomóba bogozódik, amiből a legtapasztaltabb szabaduló-művésznek is becsületére válna kigabalyodni.
A lágy tojás elkészítésének standard időszükséglete valamint hathatós közreműködésem szükségeltetik a helyzet megoldásához. S amikor a csomót leküzdve mindketten felegyenesedünk, a terefere már javában tart.

Mr Fergusson a tömeg zaját túlkiabálva érdeklődik egy bizonyos Rosie hogyléte felől, s az én agyamig csak ebben a pillanatban jut el a felismerés: ez itt Jimbo, Rosie mamáék mindenese. Hirtelen egy korábbi kép is belém villan: ma már láttam őt, igaz messziről, és akkor nem is volt egyedül…
Még végére sem érek a gondolatnak, amikor a valóság elébem vág, s a homályos emlékkép egy rövid, szőke hajú lány/nő formájában testet ölt a szemem előtt.
- Hello – lép ki Jimbo paraván méretű háta mögül az unokahúg. Hisz ki más lehetne? Még rémlik is, hogy láttam őt megérkezni, amikor elhajtottunk a buszpályaudvarról.
- Hello – viszonzom a köszöntést. És villámcsapásszerűen kísért meg a rossz érzés, hogy valami mégsem stimmel az okfejtésemmel. Én korábbról ismerem ezt a csajt. De honnan?
- Te nem… ööö… – Úgy látszik, felbukkanásom benne is hasonló zavar okozott, mert látható erőfeszítéssel igyekszik helyre tenni az agyába. Aztán hirtelen kisimul a homloka, és megfellebbezhetetlen határozottsággal beazonosít: – A bikaszelídítő srác! – Keményen a homlokára csap. – Úgy tudtam, hogy láttalak már valahol! De hogyhogy itt vagy, és nem a társulattal turnézol?

Vannak pillanatok az életben, amikor az idő beragad egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercbe, s a külvilág lelassul az ember szeme előtt. Na, ez is egy ilyen pillanat. Egy szívdobbanásnyi idő alatt megszámlálhatatlanul sok dolog történik velem. Rájövök, ki ez a lány, és hogy hol láttam először; észreveszem az érdeklődőn felém forduló arcokat, konstatálom nagyapa döbbenetét és Dinah mohón felszikrázó kíváncsiságát, de mindenekelőtt érzékelem a szőke lány (Chloe, igen, ez a neve. Chloe) ébredező gyanúját, hogy most bizony irtó kényelmetlen helyzetbe hozott engem. Az agyam hipersebes üzemmódban próbálja átvenni a lehetséges következményeket – Mit tudhat rólunk? És ez a tudás mennyiben állhat ellentétben kitalált inkognitónkkal? Potenciális veszélyt jelent rám vagy Hermionéra nézve? –, de megnyugtató válaszokat nem lelek.

Dinah találja meg először a hangját, s ő teszi fel a mindenkit érdeklő kérdést:
- Ti ismeritek egymást? – Szeme oda-vissza jár köztem és Chloe között.
- Ja – bólint ez utóbbi, és magyarázatként még hozzáteszi: – Broken Hill, vadnyugati show. Ron volt az egyik rodeó bohóc… Jól mondom? – néz rám megerősítést várva.
- Jól – ismerem el, hisz értelmetlen lenne tagadni.
- Megáll az ész! – Nagyapának a bajsza is belesápad a hírbe. – Ezt eddig mért nem mondtad, Ronald fiam? Eldicsekedhettem volna vele annak a pökhendi fráternek! A bajusz-fésülgető béna kis mitugrászát feldughatta volna a fenekébe. Egy rodeó bohóc mellett, hah!
- Igen, Ron – lovagolja meg a témát Dinah. – Miért titkoltad ezt eddig? Még Hermione sem említette…
- Hermione? – szól közbe Chloe felemelt szemöldökkel. – Az ki?
- Ron húga – feleli Dinah készségesen, és némi fejforgatós nézelődést követően kimutat. – Ott van, látod? Az óriáskerékre várakozók között. Az a barna, göndör hajú lány…

Chloe hunyorítva követi tekintetével a jelzett irányt. Csomóba rándul a gyomrom, amikor a felismerés sanda mosolyt ölt az arcán.
- Igen, rá is emlékszem. – Itt cinkos pillantást vet rám, majd leheletnyi gúnyos nyomatékkal megismételi: – Ő Ron húga, ja.
- És te ki vagy? – akarja tudni Dinah, és a kérdéssel olyan diplomáciai síkra tereli a beszélgetést, aminek kölcsönös bemutatkozás és rövid ismerkedés lesz a vége.
- Akkor ti hárman épp csak elkerültétek egymást – vonja le a konklúziót Dinah, miután értesül Chloe itt-tartózkodásának céljáról. – Úgy értem, te pont aznap látogattál a farmra, amikor Ronék eljöttek onnan.
- A farmra… Mi? – szalad ráncba Chloe homloka. Még nem állt össze benne a kép, és én magamban imádkozom, hogy ez így is maradjon. De Dinah nem hazudtolja meg szószátyár természetét, és kíméletlenül felvilágosítja a homályban tapogatózó lányt.
- Hát Rosie mamáék farmjáról! Ahol a sírkert, meg a könnyező madonna van. Te mondtad, hogy azt jöttél lefényképezni, nem?
- Mi a csuda!? – Chloén látszik, hogy egyre jobban élvezi a helyzetet. Gátlástalanul rám vigyorog. – Szóval, ti ott voltatok, amikor megindultak a szent könnyek. És épp aznap mentetek el, amikor én megérkezetem, de végül mégis összefutottunk. Nahát! Ennyi véletlen már nem is létezhet, nincs igazam, Ron?