Ron

Ohohohó! Vendégünk van: Dinah nagyon csinos barátnője… aki ezúttal sem vitte túlzásba az öltözködést, már ami a mennyiséget illeti. A minőségre nem lehet panasz. És tudom, hogy nem kéne bámulni, már csak azért sem, mert a frissen elsajátított vezetőtudományom még nem teszi lehetővé az efféle hanyagságot, de a látvány feltűnőbb annál, semhogy ki tudná kerülni a figyelmemet. Hogy lehet egy ilyen aprócska lánynak ennyire hosszú lába?
- Ronald, az útra figyelj! – Nagyapa megragadja a kormányt, s mielőtt frontálisan ütköznénk a szökőkúttal, félrekapja, majd erőteljesen balra tekeri, és mi a formára nyírt sövénycsoport karcos ölelésében találjuk magunkat.
- Jujj… – mondom bocsánatkérő képpel. – Nem ütötte meg magát, Mr Fergusson?
- Kutya bajom – legyint nagyapa. – Tedd rükvercbe, és tépjünk innen, mielőtt Jonas meglátná, hogy letrimmeltük a hülye bokrait.

Hátramenetbe rántom a sebességváltót, és kitolatok az élő sövényből. Nagyapa erre kuncogni kezd.
- Ronald, te csibész! – csóválja a fejét. – Talán a kislány szoknyája alá dugtad a szemedet? Így elbambulni! – Rácsap sebváltót markoló kezemre. – Gyere, bemutatlak neki…
- De már ismerem – dünnyögöm az orrom alatt, miközben a kocsiból kikászálódva a nagyapa nyomában megindulok a tornác előtt ácsorgó két lány elé, akik – mily kellemetlen – a legjobb szögből nézhették végig a mi kis balesetünket.

- Nagyapa, egyben vagy? – érdeklődik az unoka, és csak nagy erőfeszítéssel tudja visszatartani kikívánkozó nevetését. – Vagy hozzam a repülősót? Olyan furán lóg a bajszod…
- Repülősót?! – prüszköl nagyapa. – Nem vagyok én holmi ájuldozó dáma! – S hogy demonstrálja, nem a levegőbe beszél, mély meghajlást mutat be Angie felé. – Csókolom az édes kis kacsódat, Angela! Hogy vagy mostanában?
- Pompásan, köszönöm! – Angie szemkápráztató mosollyal jutalmazza a keze végén csüngő kisöreget, majd aggodalmasan hozzáteszi: – Biztos, hogy nem sérült meg, Mr Fergusson? Elég nagyot koccantak…
- Oda se neki, Angela, oda se neki. – Nagyapa feszesen kihúzza magát. – Bírom még a gyűrődést!
- Azt látom – neveti el magát Angie, s szinte kacéran jegyzi meg: – Igazán jó formában teccik lenni.

Nagyapa az sem tudja, hova legyen örömében, még a bajsza is belepirul a dicséretbe. Aztán új témát nyit:
- Jut is eszembe: a nagyapád. Hogy van az a vén pernahajder? Hajkurássza még a pipiket?
- Nem, most éppen nem. – Angie szomorkásan megcsóválja a fejét. – Szanatóriumban van.
- Csak nem beteg? – aggodalmaskodik Mr Fergusson. – Megint az epéje?
- Nem – feleli Angie. – Most nem egészségügyi okokból ment be, hanem elővigyázatosságból, mert… – itt gondterhelt szünetet tart – mert a kerületi ügyész vádat emelt ellene bigámia miatt.
- Bigámia!? – horkant fel nagyapa. – Hogy eshetett meg ez a gyalázat?
Angie védekező mosollyal tárja szét a karját.
- Nagyapus azt mondja, az oltár előtt valahogy elfelejtette, hogy ő már nős… Kiment a fejéből. Pillanatnyi rövidzárlat.
Nagyapa egyetértően csóválja a fejét.
- Hiába no – sóhajtja –, Richard nem az igazi, mióta lenyelte a műfogsorát. – Aztán felkapja a fejét, s mintha csak most venné észre, hogy én is itt vagyok mellette, rám bök. – Angela, engedd meg, hogy bemutassam a személyi asszisztensemet: ő…
- Ron, tudom. – Angie meleg tekintettel mér végig. – Már ismerjük egymást…
- Persze, hogy ismerik egymást! – csattan Dinah, aki eddig meglepően szótlan volt. – Nem emlékszel, nagyapa, hogy meséltem róla? – és ezzel egy hosszúra nyúló, pergő nyelvű, verbális adok-kapok veszi kezdetét unoka és nagyapa között.

- Te sem sérültél meg, Ron? – fordul felém ismét Angie. A szeme gyönyörű szép, forró barna, csak úgy, mint Hermionéé. – Kívülről nézve komoly koccanásnak tűnt.
- Semmiség – legyintek, mint akinek az ilyesmi meg se kottyan, majd mielőtt féket rakhatnék a hirtelen késztetésre, eldicsekszem magam: – Ennél sokkal súlyosabb baleseteket is túléltem már.
Angie szeme felcsillan, a karomra fekteti a kezét.
- Mesélj – biztat –, mindent tudni akarok!

Hermione

Fogdossa! FOGDOSSA! Hogy merészeli? A szégyentelen perszóna!
- …és még az aktív időbeli elhatárolásod is hibátlan, én sem csináltam volna jobban. Meg is mondtam a könyvelőnknek, hogy… Hermione! Figyelsz te egyáltalán?
- Hogy mi? – kapom el a tekintetemet az ablakról. Jack, kezében a vastag paksamétával, a szemben lévő karosszékben ül, és nagy szemeket kerekít rám. Egy szavát sem hallottam, annyira lekötötte minden figyelmemet a kint zajló közjáték. – Ö… ne haragudj – hunyorítok bocsánatkérően. – Egy kicsit elkalandoztam.
- Igen, láttam. – A szája sarkában dorgáló mosoly bujkál. – Épp az egekig magasztallak téged… vagyis a munkádat. Te pedig ahelyett, hogy fülig pirulnál a dicsérettől, csak bámulsz ki az ablakon. – Tettetett rosszallással megcsóválja a fejét. Cicceg. – Nem lesz ez így jó, Hermione, nem bizony. Elvárom az alkalmazottaimtól, hogy a legelső kedves szavamtól feltétel nélkül elolvadjanak… különösen, ha ilyen szívből jövő őszinteséggel tudom tolmácsolni azt, mint tettem a te esetedben… De áá – megint nagyot sóhajt – még mindig semmi hatás, továbbra is a hátam mögötti ablakot fixírozod. Hát tényleg helyet kell cserélnünk, hogy végre a szemembe néz?
- Nem, nem kell! – ocsúdok, s hogy bizonyítsam együttműködésemről, olyan lendülettel szegezem rá a tekintetemet, mintha hátra akarnám dönteni vele. Nem veszíthetem el a kilátást! Muszáj látnom, mit művelnek azok ketten az ablak túloldalán!

- Oké, így jó lesz – nevet fel Jack, és belefog a következő hét könyvviteli elszámolásainak részletes ismertetésébe.
A szemem félig rajta, félig az ablakon, oda-vissza jojózok, hogy a kinti eseményekről se maradjak le, és Jacket se haragítsam magamra. Ám tiszta körvonalakkal csak a ház előtti alakokat látom, azokat viszont a féltékenység félelmetesen éles kontúrjával.

A gyomrom forró kő a hasamban, belülről éget, az érverésem ott dobol minden porcikámon. Miről csevegnek ilyen önfeledten? Angie min nevet hátra vetett fejjel? És Ron milyen okból kifolyólag feszegeti a bicepszeit? A kérdések nyugtalanító áradatban öntenek el; kettejük közös, egymással évődő látványa mentális pillanatfelvételek villámsorozataként raktározódik el az agyamban, s én bármennyire igyekszem kihúzni magam az élmény sokkoló hatása alól, egyszerűen nem tudok másra figyelni.
Jack magyarázó szavai áradó-apadó mormolássá mélyülnek, a tudatomig csak Ron arca, az ő gesztusai jutnak el. Hisz az ég szerelmére, idáig látszik, hogyan dülled a szeme! Mintha a tekintetével akarná felfalni a csajt. A pillantása valósággal fejest ugrik a dekoltázsába.
Még szerencse, hogy nincsenek kettesben. Mr Fergusson és… MI? Ne, Dinah, ne gyere be! Ne hagyd őket kettesben, könyörgök!

De hiába fohászkodom, Dinah már a küszöbön toporog.
- Hagyd már, Jack! – támad rögtön a bátyjára. Betrappol közénk, és a rá jellemző lendülettel máris rám veti magát. – Hermionénak most nincs erre ideje… – és rángatni kezd.
- És miért nem, ha szabad kérdeznem? – Jack előbb Dinah-ra, majd rám néz. Én megrántom a vállam: nem tudom. Még mindig az ablakon túli állapot az egyetlen dolog, ami érdekel.
- Hát, mert időben el kell készülnünk estére – türelmetlenkedik Dinah, és egy nagy hó-rukk!-kal kiszabadít a karosszékből. A tekintetem még mindig Ronra és Angie-re szegeződik.
Jack eközben a karórájával konzultál.
- Még csak fél egy – emeli Dinah-ra a tekintetét. – Minek úgy sietni? Nem érne rá a piperéskedés ebéd utánig?
- Majd fent megkajálunk – zárja rövidre a vitát Dinah, és a bátyja hőbörgésére oda sem figyelve kivonszol a szobából.

(nyolc és fél perccel később)

Még mindig lent vannak. És még mindig beszélgetnek.
Most Dinah emeleti szobájában ülök, s a behajtóra néző ablak függönyének résein át kémlelem az alant zajló eseményeket. Dinah, ahogy ígérte, felfelé jövet útba ejtette a konyhát, felmart két teli tányért, és a fésülködőasztalon terítette meg egy fogásra redukált ebédünket. Nem mintha bánnám, jelen állapotomban azon is meglepődnék, ha a sertésbordát sikerülne leerőltetnem a torkomon.
- Mit gondolsz… – fordulok el az ablaktól – Angie ebédre is marad?
- Nem hiszem – rázza meg a fejét. – Őt is várják otthon. Csak azért fuvarozott haza, mert találkozni akart a bátyámmal… gondolom. És miután ez nem jött össze neki, ráakaszkodott a tiedre…

Összerándulok a kijelentés kéretlen őszinteségétől. Nem is az, amit Dinah mondott, hanem ahogy mondta, érint fájdalmas pontot a lelkemben. A további kémkedésről lemondva (hisz ugyan mit tehetnék ellene?) elfordulok az ablaktól, s Dinah mellé lépve lehuppanok az egyik puha támlájú székre.
- Én azt hittem, kedveled Angie-t – kezdem óvatosan, s beszéd közben figyelmesen kémlelem az arcát: tényleg megbántottnak tűnne? Jól látom? – Nekem úgy tűnt, jól kijöttök egymással. Hogy te és Angie barátnők vagytok.
Itt egy kicsit szépítettem a dolgon, igazából nem ezt hiszem, de sugalmazni mégsem akarom az ellenkezőjét. Az lesz a legjobb, ha Dinah önmagát vezeti rá az igazságra.
- Tényleg úgy tűnt? – kérdez vissza, és olyan esdeklő reménnyel néz rám, hogy összeszorul a gyomrom.
- Hát persze – hazudom automatikusan. – Úgy tűnt…
- De igazából nem így volt – vallja be Dinah. Kijelentése olyan, mint a gyorsan letépett sebtapasz: a pillanatnyi fájdalom után igazi megnyugvást hoz, hogy végre túl van rajta. – Angie csak az utóbbi hónapokban kereste a társaságomat – folytatja könnyedén –, mióta Jack visszajött Amerikából. Azelőtt még csak nem is köszönt, amikor összefutottunk a suli folyosón.
- De akkor miért voltál vele olyan… olyan… – keresem a szavakat. Azt még sem akarom mondani, hogy minden alkalommal az ájult imádatot láttam az arcán, amikor a drágalátos Angie-je feltűnt a színen. – Olyan kedves – fejezem be végül.

Dinah ezúttal nem kapkodja el a választ.
- Mert… mert errefelé nem sok választási lehetősége van az embernek – ismeri be –, és Angie nagyon népszerű lány a suliban, ráadásul végzős, a környéken lakik, és hát őt mindenki szereti.
- Ahogy téged is – vágom rá gondolkodás nélkül, mert elképzelni sem tudom, hogy a cserfes, közvetlen Dinah-nak ne lennének rendes, korabeli barátnői.
- Ez kedves tőled, Hermione. – Hálás mosoly teríti be az arcát. – De az új suliba még nem sikerült igazán beilleszkednem, és…
- Új suli? – vágok közbe. – Bocs, de nem mindig ebbe jártál? Én azt hittem…
- Nem – feleli. – Amikor anya ö… tartósan kórházba került, én is várost és sulit váltottam… tudod, hogy tanítás után meglátogathassam. És nem tudom, biztosan az én hibám, de nem is nagyon igyekeztem bevágódni a többiek előtt… hiányoztak a régiek, az osztálytársaim, a barátnők… aztán anya meghalt, a tanévnek vége lett, és Jack is hazajött…
- Ő nem volt itthon, amikor… szóval, amikor megtörtént? – Furcsa elképzelnem, hogy Jack a távoli Amerikában ki tudja mit csinált, miközben az anyukája itthon haldoklott.
- Anya akarta így – válaszolja Dinah. – Jack maradt volna, de anya azt mondta, bolond lenne kihagyni egy évet a Princetonon… csak apa akadt ki nagyon. Azóta sem bocsátotta meg neki, hogy mégis elment.
- Értem – bólintok, és hagyom leülepedni a csöndet.

Princeton? Uh, el kellett nyomnom egy füttyentést, amikor ezt kimondta. Az egy igen elit és jó egyetem, habár nem tudom, mit vagyok ezen meglepve. Jack intelligens és előkelő környezetből származik, épp odavaló. Azon felül ez sok mindent megmagyaráz: a feszült viszonyt az apjával, no meg a hamisítatlan amerikai önbizalmat.

Dinah felkel, s szó nélkül a komódhoz sétál. Egy vastagra tömött fotóalbummal tér vissza, amit az első oldalon felüt, és kinyitva az ölembe fektet.
- Ez itt nagyapa – mutat a középre beragasztott szépiaszínű fotóra. – Ő pedig a nagyi – azonosítja a másik képen pózoló asszonyt. – Már azelőtt meghalt, hogy én megszülettem volna.
Szeretném mondani, hogy nagyon sajnálom, de a torkomat olyan fokú nevetés ingerli, hogy mukkanni sem bírok tőle. Mr Fergusson műtermi fotója köti le minden figyelmemet, amin ő és az ifjú ara látható, az esküvőjük boldog napján. Archie nagyapa fülig érő bajusszal (már akkor is megvolt neki) öleli a nálánál másfél fejjel magasabb és minimum harminc kilóval súlyosabb asszonyát, aki egyenes vállaival és markáns arcvonásaival olyan mellette, mint valami kemény kezű domina.
- A nagyi azelőtt egy nyilvános házat vezetett – világosít fel Dinah, és restelkedésnek még csak nyomás sem hallani a hangjában. – Mármint mielőtt nagyapa elvette… Ő volt a madame – teszi még hozzá vigyorogva.
- Tényleg? – Az egész arcom egy hatalmas vigyor. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ez a sötét, olajos bőrű delnő korábban hivatásszerűen űzte az ipart. – És ő kicsoda? – lapozok tovább.
- Ő… anya – csuklik el Dinah hangja. – Ugye, hogy gyönyörű?
- Igen. Tényleg az. – Nem hazudok: Dinah anyukája valóban páratlanul szép teremtés volt, csupa mosoly és huncutul csillogó, fényes szem. – Nagyon hasonlít Jackre – szalad ki számon a hirtelen észrevétel. Aztán felriadva még hozzáteszem: – És persze rád is…
- Komolyan így gondolod? – Dinah olyan sugárzó örömmel néz rám, hogy hezitálás nélkül felelem:
- Hát persze.

Tovább lapozunk. Nagybácsik, nagynénik, tántik és mindenféle másod- és harmadfokon rokonságban álló családtagok villannak fel egy gyors mosoly erejéig. Kerti partik, keresztelők, esküvők követik egymást a rendszertelenül csoportosított fotókon, élők és holtak váltakoznak a színes és fekete-fehér, spontán és előre beállított felvételeken. Arcok kavargó röpte… no meg néhány magyarázó szó Dinah-tól, s én teljesen beleszédülök a múltidéző emléknézegetésbe. Már-már kezdenék elzsibbadni, amikor egy ismerős mosoly hirtelen erővel magához ragadja a pillantásomat.

- Ez itt nem… – kezdek bele, de mielőtt végigmondhatnám, Dinah megelőz:
- Angie, igen. – Közelebb hajol a képhez, és összehúzza a szemét, mintha egy apró részletet próbálna kisilabizálni rajta. – A tizenkettedik szülinapom – állapítja meg végül. – Látom a számot a tortámon…
- De az már három éve volt, nem? – Töprengve vonom össze a szemöldököm. – Angie-t pedig az új suliban ismerted meg. Akkor hogy lehet, hogy ott volt a…
Be sem fejezem. Magam is rájövök, hogy félreértettem valamit.
- Már azelőtt is ismertük egymást – igazít ki Dinah. – Sőt, kiskorunktól fogva. A családjaink amióta az eszemet tudom összejártak, és egészen két évvel ez előttig jóban is voltak.
- Miért, mi történt akkor? – kíváncsiskodok közbe. – Összevesztek valamin?

Magam sem értem, miért villanyozott fel ez a téma, de tény, hogy őszinte érdeklődéssel várom Dinah válaszát.
- Amennyire én tudom, igen – ismeri el ő. – Engem nem avattak be az ügybe… még a szobából is kizavartak, amikor szóba került a dolog, de arra tisztán emlékszem, hogy nagy volt a hepaj.
- Hepaj?
- Az. Valóságos botrány, valami… – Dinah összeráncolja a homlokát, olyan erőfeszítéssel igyekszik feleleveníteni a részleteket – valami Jackkel kapcsolatban, amihez Angie-nek is köze volt. Azt tudom, hogy a családja átjött, és hogy kiabáltak, még idefent is hallani lehetett a hangjukat. Anya teljesen kiakadt… valami olyasmit mondott, hogy mindez csak trükk, Angie hazudik, meg hogy ő hisz Jacknek, és nem hajlandó belemenni az alkuba, de hogy milyen alkuról volt szó, azt nem értettem… De mindegy is – vonja meg a vállát –, kis idő múlva elültek az indulatok, Angie nem jött többet, és a két cég összevonása is kútba esett.
- Angie családja is ilyen nagyban üzletel? – teszem fel a költői kérdést. Magamtól is sejthettem volna, hogy nem bérből és szociális segélyből élnek, hisz lesír a csajról, hogy gazdag família sarja.
- Ja – bólint Dinah. – Az ország legnagyobb hűtőipari konszernjének főrészvényesei. Sokáig úgy volt, hogy fuzionálunk velük. Hisz tudod, aki gyorsfagyasztott hústermékeket gyárt, annak jól jön a jutányos áron megszámított, legújabb technológia. Az ősök szerintem még azt is belevették a pakliba, hogy az utódok keresztezésével fonják szorosabbra a kapcsolatot, és szó szerint összeházasítják a két céget. S Angie hajtott is rendesen, alig múlt el tizenöt, de már folyton a bátyám körül koslatott. De aztán kirobbant a botrány, és többé nem jött. Néhány hónapja jelentkezett újra, és ha a szimatom nem csal, ott szándékozik folytatni, ahol az előtt abbahagyta. Persze megspórolhatná magának az erőfeszítést, mert… – Dinah itt gonoszkodva elneveti magát – mert a bátyám nem fog hasra esni a bájaitól, ismerem annyira, hogy tudjam, ő az egyszerűbb lányokat szereti – és ezzel célzatos és igen zavarba ejtő pillantást vet rám.

A pirulás szolgálatkészen el is önti az arcomat. Elfordítom a tekintetemet, és úgy teszek, mint aki nem vette az adást. Ám Dinah folytatja:
- Régebben voltak ilyen-olyan nőügyei, de mára már kigyógyult belőlük… Ami elmúlt, elmúlt. Jack tényleg megkomolyodott – bizonygatja, miközben én továbbra is indifferensnek tettetem magam. – A gimi meg az egyetem alatt egy egész életre kidorbézolta magát, ezt ő mondta nekem. És még azt is mondta, hogy… – Dinah jelentőségteljes szünetet tart, felnézek – hogy izgalmas személyiségnek tart téged.
- Ó… – felelem erre én. Majd rendkívül frappánsan hozzáteszem: – Mmm… – Aztán beszüntetem a nyöszörgést, és az orrom alatt valami olyasmit mormolok, hogy ideje lenne nekiállni a készülődésnek. Dinah igazat ad nekem, felpattan, és kiviharzik a fürdőbe, hogy néhány pillanat múlva hangos csobogással töltse meg kiüresedett fejemet. Hűha… és még ilyet!
Izgalmas személyiség vagyok!

Ron

Angie kocsija vastag porfelhőt kavarva hasít végig a behajtón, és csikorgó kerekekkel tűnik el a kanyart követő narancsfák tömött sora mögött.
- Tüzes egy teremtés – jegyzi meg nagyapa, és kajánul pöndörödő bajusszal felém sandít. – Nem igaz, Ronald?
- Nem t’om – adom az ártatlant. – Nem figyeltem.
Mr Fergusson bosszantóan jóízűt nevet a válaszomon.
- Nagy sumák vagy te, Ronald! – csóválja a fejét göcögve. – Hallottam, mit össze nem hencegtél, hogy elkábítsd a kislányt. Te szégyentelen, te! – és újabb kacajra fakad.

Duzzogva fonom össze a karom – szóval az öreg csóka hallgatózott, s csak tettette a szunyókálást!
Elismerem, hogy amíg ő a szökőkútnak dőlve gyalázatosan alvást mímelt, én egy kicsit belelendültem a mesélésbe. Mintha valami ár sodort volna magával, s mire észbe kaptam, mennyi mindent összehordtam, már késő volt visszavonulót fújni.
És Angie olyan őszintén kíváncsinak tűnt, valósággal itta minden szavamat. Mit tehettem volna, folytattam a dumát. Hangulathű előadásban beszámoltam korábbi kalandjaimról, a sok veszéllyel dacoló esetről, amikből bravúrosan, testi épségemet nem kímélve vágtam ki magam.
Na persze, a történetek prezentálásánál éltem némi költői szabadsággal, és mielőtt kínos kérdésekre adhattam volna okot, ügyesen úgy csavartam a részleteket, hogy azok belesimuljanak a mugli mindennapok kissé szokatlan, ám még hihető hátterébe. Így lett a sárkányból vérszomjas rottweiler, a roxforti csatából elmérgesedő futballmeccs, a halálfalókból pedig egy regiment gumibottal felszerelkezett, mindenre elszánt rendfenntartó erő.

Nem tudom, mi ütött belém. Tényleg nem. A szavak úgy fakadtak belőlem, mint nagynyomású forrásból a kútvíz. Amire nem lelek más magyarázatot, minthogy az eddig (megfelelő hallgatóság híján) visszatartott történetek most maguktól előtörtek, és az első fogékony személyre csapódtak, aki hajlandó volt végighallgatni őket. Hermionét hiába is traktálnám a hőstetteimmel, hisz mindet látta, sőt mi több, a maga részét is bőven kivette belőlük. Szóval nem esne hasra, Angie viszont…

- Nem hencegtem, ne nevessen, Mr Fergusson! – Kihúzott derékkel próbálok büszke és méltóságteljes tartást felvenni. – Egyébként is téved, eszem ágában sem volt „elkábítani a kislányt”, ahogy maga fogalmazott, csak próbáltam udvariasan válaszolni a kérdéseire.
- Nem szégyen az, fiam – legyint nagyapa, jelezve, hogy nem vette be a süket dumát. – Én magam is túloztam néha, ha az növelte a partnerhez jutási esélyeimet. – Ábrándosan elmerengve folytatja: – Egyszer még a lábamat is begipszeltem, csak hogy behálózhassam azt az imádnivaló kis nővérkét, aki máskülönben nem volt hajlandó szóba állni velem. Micsoda gangos menyecske volt az is! Én mondom neked, fiam, az ember a tíz ujját megnyalja az ilyen nő után!
- Túl sokat kombinál, Mr Fergusson – morgok türelmetlenül. – Utoljára mondom: nem akarom, és nem is akartam behálózni Angie-t. Az ujjnyalogatás meg végképp eszembe sem jutott!
- És ugyan miért nem? – horkant nagyot. Összeszűkített szemeit gyanakvóan rám mereszti. – Csak nem vagy te is olyan… buzerájos? Vagy hogy mondják mostanában…
- Nem vagyok az! – háborodom fel. És nem tudom, miért, de látványosan megigazítom a sliccemet. – Én szeretem a lányokat, nagyon is… csak azt nem akarom, hogy félreértsen.

- Félreérteni? Hah! – Nagyapa felfújja magát, mint a varangyos béka. – Öreg róka vagyok én már, Ronald, láttam ezt-azt hosszú életem során. Félreértést legutóbb az urológusom okozott, amikor bepalizott ezzel a prosztatamasszázs dologgal. Csinos nővérkéket ígért, erre már az első alkalommal nyakamba varrt egy vastag ujjú ápolósegédet, aki, ha jól tippelek, rendes munkaidőn túl minden bizonnyal amatőr állatkitömőként tevékenykedik. A mozdulatai finomságából legalábbis erre következtetek. Ah, ha ezt előre tudom, dehogy megyek bele! – Fáradtan legyint. – Szóval nehogy azt hidd, hogy át tudsz ejteni, látom, amit látok. Tetszik neked a kislány, nincs abban semmi szégyellnivaló, fiam. Mutatós kis darab. Formás. És ami nagyon fontos: kedves is. Én ugyan a markosabb példányokat szeretem. Az igazi magas, erős, telivér asszonyokat, mint amilyen a megboldogult nejem, az én drága jó Francescám is volt.

Nagyapa mellkasa magasra emelkedik, bajsza fölhorgad, szürke szeme az emlékezés ködös párájába burkolózik. Ebben az emelkedett lelkiállapotban folytatja:
- Húsz esztendő, Ronald, húsz esztendő. Ennyi csodálatos évet töltöttem az én Francescámmal, és még ma is beleborzongok, ha rágondolok. Vad és állhatatos nő volt. Csupa temperamentum, csupa tűz. Olasz – mondja nagy hangsúllyal, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Igazi heves szicíliai, maffiózók lánya. A szórakoztató iparban dolgozott, amikor megismertem, és azonnal tudtam, hogy ő lesz életem asszonya, az egyetlen nő, aki kárpótolni tud ifjonti csalódásaimért. Így is lett… Ó, az én drága Francescám!
- Mikor is volt, hogy… – a legkevésbé fájdalmas kifejezést keresem – hogy távozott?
- Tizennyolc éve már annak, Ronald fiam – szipog Mr Fergusson. – Mintha csak tegnap lett volna… Na, de hagyjuk ezt – húzza ki magát nagy lendülettel. – Hol is hagytam abba, mielőtt elkalandoztam?… Ja, igen: Angela! Azóta ismerem a kislányt, amióta megszületett. A nagyapjával, Richarddal régi barátok vagyunk, fiatal korunkban együtt jártunk a ku… – itt megtorpan, és irányt vált a szó közepén – szóval, a már korábban említett szórakoztató ipari egységekbe, és sokáig úgy terveztük, hogy összeboronáljuk ivadékainkat. De a lányom máig ismeretlen okokból inkább ehhez a pancserhez ment hozzá. Áh – horkant nagyot –, nem is érdemes szót vesztegetni rá! Aztán megérkeztek az unokák, s mi újra tervezgetni kezdtünk. De megint nem jött össze. Jack, az a kurafi, eltolta az egészet. Ő persze tagadta, hogy köze lenne a dologhoz, de az ő dörzsölt nagyapját nem tudta átverni, nem bizony! Mondtam is neki, hogy: „Jack, légy férfi a talpadon! Ha már megcsináltad a bajt, vállald is érte a felelősséget. A batyut könnyű megrakni, annál nehezebb cipelni.” Erre mit mondott ő? Hogy más batyuját nem veszi a vállára, s vigye az, aki degeszre tömte, ő mossa kezeit. – Nagyapa nevetve csóválja a fejét, s félig büszkén, félig bosszankodva jegyzi meg: – A régi önmagamra emlékeztetett. Én is ilyen csökönyös voltam.

- Milyen batyu? – kérdem mellékesen. A gyomrom ebédidőt ketyeg, s ez felülír minden mást, különösen az utolsó néhány mondatot, amiből csak töredékek jutottak el az agyamig.
- Ej, Ronald, hol jár az eszed? – csíp a karomba Mr Fergusson. – Én itt kiteregetem neked a családi szennyest, te meg oda sem figyelsz. Na! – Nagyot fújtat, aztán leereszt. – Csak azért meséltem el, hogy tudd, mihez tartsd magad. Angela figyelemfelkeltő teremtés, de nem árt vigyázni vele. Meglehet, túl ambiciózus, és aztán… Ej, fiam, no! Nehogy az legyen a vége, hogy egy szép napon arra riadsz, hogy csenget a postás, és hozza az apasági keresetet!
- Úgy érti, hogy… – most kezd összeállni bennem a korábbi történet – szóval, hogy Jack és Angie… hogy ők ketten ö… – kezemmel mutatom, hogy nagyjából mire gondolok – összeszűrték a levet? Hogy a batyu közös közreműködéssel lett öhm… megtömve?
- Persze, hogy azt. Miért, mégis mit hittél, fiam? Hogy a dél-queenslandi kiscserkészek uzsonnaprogramját propagálom?
- És mi lett végül? – faggatom. – A batyunak mi lett a sorsa?
- Elintézték, fiam. Ott, ahol az ilyet szokás. Nem lett folytatása az ügynek. A két család ugyan összezördült egy kicsit, de, ahogy mondani szokták: az idő malma bedarálta ezt is, és mindenki folytatta a maga útján. Ahogy nekünk is illő volna már, Ronald. Az ebéd még kihűl, ha tovább szobrozunk itt kint. Na, gyere – csimpaszkodik belém –, menjünk be, etessük a macskákat az asztalon, és kergessük vele őrületbe a vejemet!

Hagyom, hogy Mr Fergusson maga után húzzon. Teljesen paff vagyok; az elhangzottak kivághattak nálam egy-két létfontosságú biztosítékot, mert még az étvágyam is elment.
Szóval, így állunk! Jack megejtette Angie-t, aztán meg simán dobta. Szép kis alak, mondhatom. Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel körülötte, de erre álmomban sem gondoltam volna. Micsoda egy rohadék!
És szegény Angie! Mennyit szenvedhetett…

(kicsit később)

Hermione

Két teljes kád öblítővizet áztattam porszürkére, s Dinah szerint még mindig retkes a nyakam. S hogy honnan szedte ezt a bizalmas információt? Hát első kézből, ugyanis itt ül mellettem a vécé lehajtott tetején.
A harmadik eresztés meleg vízben gubbasztok immár, ráncosra ázott ujjakkal, narancs-habfürdőtől illatozva, de ő továbbra is elégedetlen. Most a hajamra akar rákényszeríteni valami extra puhító kencét, ami a hangzatos címke szerint dús, selymes és kezelhető fürtöket ígér.
- Nullás gép kell ennek, Dinah – zsörtölődöm –, nem hajbalzsam. Akkor lenne csak könnyen kezelhető.
De önjelölt stylistom nem enged elhatározásból, és kíméletlenül a fejemre zuttyantja az avokadó illatú tégely teljes tartalmát.
- Tizenöt perc a hatóidő – jelenti be –, addig levakarjuk rólad a szutykot. Döntsd előre a fejed – utasít, és a körömkefe azonnal dolgozni kezd a tarkómon.

Tizenöt perc, ismétlen magamban, és elborzadok. Addig elolvadhat az összes hab, s ez a kilátás fájdalmasabban érint, mint a kíméletlen nyakpeeling. Amikor húsz perccel ezelőtt Dinah teletöltötte a kádat, sikerült olyan gyorsan kiugranom a ruhámból és belecsobbannom a vízbe, hogy ne érjen vissza a törülközőkkel, amíg csupasz testem éppen e két közeg átmeneti sávjában suhant nyaktörő sebességgel. Aztán az első fürdővízcserénél is kiötöltem valamit: lezuhanó vércukorszintemre hivatkozva sürgősen üdítőt hozattam, a második váltás víznél pedig tiszta fehérneműt apportíroztattam vele a kisházból. De most nem tudom, mit fundálhatnék ki…
Én vagyok túlérzékeny, vagy teljesen normális, ha lányok egymás között pucéran mutatkoznak? Akárhogy is, nekem fenntartásaim vannak a dologgal kapcsolatban. S a tény, hogy Dinah nem fiú, és nem néz rám olyan szemekkel, még korántsem nyugtat meg. Reménytelenül szégyellős vagyok, és nagyon nem szeretnék az ő vizslató pillantása mellett kikászálódni a kádból.

- Úgy irigyellek, Hermione! – sóhajt nagyot Dinah. Ijedtemben lenyelek egy kis fürdőhabot.
- Mit… irigyelsz… rajtam? – köpködöm ki a szörnyű szappan ízt. – A gubancos hajamat? Vagy a kosztól pikkelyes nyakamat?
- Jaj, ne legyél már ilyen! – A körömkefe még szaporább tempóban kezd mozogni a tarkómon. – Nagyon csinos vagy. És hiába húzod magadra a habot, akkor is látom, hogy így van. – Rövid szünet. – Fogadok, hogy sok barátod volt már… vagy – itt tapogatózóan óvatossá válik a hangja – van most is.

Ez most egy kérdés volt? És ha igen, akkor mit kellene válaszolnom? Ötletem sincs, ezért úgy teszek, mintha nem értettem volna a célzást.
- Én csak… – gyürkőzik neki újból Dinah – tudni szerettem volna. De ha nem akarsz róla beszélni, nem baj. Senki sem halt még bele a kíváncsiságba, úgyhogy…
- Semmi gond – vágok közbe, mert érzem, hogy bármennyire is igyekszik semlegesnek tűnni, nagyon is furdalja a kíváncsiság. – Beszélhetünk róla, ha akarod…
A körömkefe rögtön kíméletesebb ütemre vált.
- Szóval? – hallom Dinah felélénkülő hangját. – Van pasid?
- Hát… tulajdonképpen igen – válaszolom kis gondolkodást követően. Az ösztönöm azt súgja, jobb ezt előre tisztázni, mielőtt Dinah valami csalafintaságra adná a fejét. Például megpróbálna összeboronálni a bátyjával.
- Ó, ez izgin hangzik – kuncog. – Mesélsz róla?

Így hát néhány óvatos mondatban összefoglalom a lényeget. Keményen odafigyelve, nehogy kimondjam Ron nevét, elmesélem, hogy a szóban forgó fiúval évekig egy iskolába jártunk, hogy nagyjából egy idősek vagyunk, s hogy a kapcsolatunk csak többévnyi ártatlan barátság után mélyült szerelemmé.

- Hogyhogy nem jött el veletek? – veti közbe Dinah. – Miért a bátyáddal indultál útnak, és nem vele?… Talán összevesztetek? – kockáztatja meg, és mintha remény csendülne a hangjában.
- Nem, nem vesztünk össze, csak… – Ó, istenem, mit mondjak, miért nem jött? – csak neki ö… más elfoglaltsága akadt a nyárra – nyögöm ki végül, és magam sem vagyok elégedett a válasszal. Más elfoglaltsága akadt? Ez nagyon úgy hangzik, mintha azt mondtam volna: a barátom és én most éppen szünetet tartunk.
- Ó! – Dinah csak ennyit fűz a hallottakhoz. Aztán kisvártatva kiböki azt, amitől tartottam: – Akkor nem olyan komoly az ügy. Úgy értem, ha ennyire nem törte magát, hogy veletek jöjjön, akkor nem lehetett annyira mm… előrehaladott a kapcsolatotok.
- De az volt! – vágom rá határozottan. Ezt a vitát csírájában kell elfojtanom, mielőtt Dinah belém beszéli, hogy én és az alibi pasim tulajdonképpen már szakítottunk is. – Igenis haladt előre a kapcsolat, és a dolog működött is, tényleg.
- Hát jó, ha te mondod, biztos úgy van. – Dinah némiképp csalódottnak tűnik, ám ezen gyorsan túlteszi magát, és megkérdezi azt, ami minden tizenkilenc éves szűz lány rémálma: – Na és szexeltetek már?

Először csak hebegek-habogok, próbálom mindenféle közhelyes frázissal megkerülni a témát (az én barátom tiszteli az álláspontomat, nem sürget, rám bízza a dolog menetrendjét), aztán kibököm, hogy nem, tulajdonképpen odáig még nem jutottunk el.
- De unatkozni nem szoktunk – teszem hozzá gyorsan, hogy mentsem az alibi pasi becsületét. – Sok más dolgot kipróbáltunk már… tudod…

Hát persze, hogy Dinah „nem tudja”, és az is természetes, hogy „mindent” hallani akar. Így aztán egy igen kínos és torokköszörülésekkel sűrűn központozott kérdezz-felek következik arról, mit is jelent közelebbről ez a „sok más dolog”. Dinah információéhsége kielégíthetetlen, habzsoló megszállottsággal szippant fel minden apró megjegyzést, minden köntörfalazva megfogalmazott sikamlósságot.
Úgy érzem, két csapda közé kerültem. Egyrészt nehezemre esik a szexuális életemről mesélni, ami épp mostanság kezdett csak bimbózni. Másrészt kénytelen vagyok tényekkel alátámasztani foglalt státusomat, hogy elejét vegyem Dinah esetleges Cupido magánakciójának.

Végül egészen belelendülök a mesélésbe. Talán az elmúlt éjszakák sikeres és egyre sikeresebb próbálkozásai olajozzák meg a szavak útját, nem tudom, ám mire feleszmélhetnék, már ki is csúszik a számon a legutóbbi szexuális diadalunk története, mikor is a szimultán gyönyörszerzés mérföldkövét hagytuk magunk mögött sikeresen.
- Na és hogy hívják ezt a te macsódat? – teszi fel a kérdést Dinah, miután befejezem a mesélést.
- Mi? – nyikkanok. A kérdés valahogy nem akar értelmet nyerni a tudatomban.
- A pasid neve, Hermione – ismétli Dinah. – Hogy hívják? Folyton úgy emlegeted, hogy a „barátom”, de így mégsem anyakönyvezhették.

- Nem, tényleg nem – motyogom, s képtelen módon vad pánik önti el a gondolataimat. Hogyhogy mi a neve? Miért akarja tudni?
Teljesen leblokkolok. Tudom, hogy egyszerűen csak ki kéne találnom egy kamunevet, bármi megtenné, de tökéletesen üres az agyam. Á! Hogy hívják azt a nyomorultat?
- Hermione! Mi van, tán elfelejtetted?
A pánik tovább zakatol bennem. Ron, Ron, Ron – de ezt az egyet nem mondhatom. Más kell. De mi…?
- Viktor! – bököm ki az első férfinevet, ami beugrik. – Viktornak hívják, igen. Viktor.
- Jól van – nevet fel Dinah. – Csak beugrott. Tudod, Hermione, az ember azt hinné, hogy aki ilyen ügyes a „más dolgokban”, annak könnyebb megjegyezni a nevét.

(másfél órával később)

- Nem, én ezt nem veszem fel – utasítom vissza a Dinah által beprotezsált farmert. – A fél fenekem se férne bele. Kizárt, Dinah, ne is erőltesd.
- Felveszed! – Ez nem kérés, ez parancs. Dinah olyan tekintettel néz rám, hogy jobbnak látom megkísérelni a dolgot. Hadd lássa csak a saját szemével, hogy nem férek bele!

Ám, minő meglepetés, a farmer könnyedén siklik fel a combomon, és a kisebb megállókat leszámítva még a fenekem, sőt a csípőm sem okoz neki leküzdhetetlen akadályt.
- Tudtam én – bólogat nagy bölcsen Dinah. – Ez a te méreted, nem az enyém. Apa jófejnek akart tűnni tavaly, gondolta, szülinapomra meglep valami „menővel”, és hát ez lett a vége: egy két számmal nagyobb farmer. Majd belenövök, vigasztalt. Ja, amilyen ütemben fejlődöm, úgy kétszáz év múlva. De rajtad szédületesen fest! És látod – fordít meg a tükör előtt –, egy cseresznye van a farzsebére hímezve. Stílusos, nem? Ha épp a cseresznyefesztiválra mész. A piros felsőd is megy hozzá…

Teszek egy-két piruettet meztelen talpamon… Meg kell hagyni, valóban mutatós ez a nadrág. Úgy összefogja az embert. És megtámasztja a kritikus pontokon. Valahogy ruganyosabbnak és izmosabbnak hat benne a láb, no meg a fenék is.
- Hát ebben nem bírnád farzsebre dugni a mobilodat, az tuti.
- Még egy pikszi sem férne bele – helyeselek Dinah-nak. És csak fél ütemmel később jövök rá, hogy mit mondtam. – Úgy értem, bankkártya. De mi otthon csak pikszinek hívjuk…
- Aha. – Dinah karba font kézzel szemléli a tükörképemet. Valami sanda kifejezés készülődik az arcán. – Apropó mobil – rántja fel a szemöldökét –: te vagy az első alkalmazott, aki külön készüléket kapott Jacktől. A többieknek be kellett érnie a vonalassal…

Na, már megint a báty! Mit akar ezzel állandóan?
Ezúttal sem veszem fel a megjegyzést. Fogom magam, és szótlanul a fésülködőasztalhoz sietek. Nem nézek hátra az arcomat fixírozó Dinah-ra, szenvtelenséget mímelve leülök, s nekiállok copfba fogni félig megszáradt hajzatomat.
- Teszed le azt! – rohan hozzám abban a pillanatban Dinah. – Ma nem fogod összekötni a hajadat. Nem azért pacsmagoltunk a sok kenceficével, hogy most egy copf mögé rejtsd a végeredményt.
- Ne viccelj velem – szusszantok keserűen. – Puha lett, az igaz, de a kóc változatlan. Házon kívül inkább nem borzolnám vele az idegeket.
- Persze, hogy kócos – jelenti ki Dinah, és komplett idiótáknak kijáró arckifejezéssel néz rám. – Mert… még… be… kell… sütni – szótagolja, hogy én is értsem. – Aztán meg jöhet egy kis smink…

Uramisten. Mi lesz ebből?

(két órával később)

Ron

Fel nem foghatom, mi tart ilyen sokáig a lányoknak. Órák óta tollászkodnak, még az ebédet is kihagyták miatta. Árulás. Kénytelen voltam Hermione erkölcsi támogatása nélkül végigszenvedni azt a rituális fél órát, amit elejétől végéig kitöltött a nagyapa és a sokat szidott vej elmaradhatatlan csetepatéja.
Macskák randalíroztak a széklábak között, miközben Mr Fergusson potya falatokat csempészett nekik az asztal alá. Clint Eastwood féltékenységi rohamot kapott, és az egyik cirmos helyett tévedésből bokán harapta Mr Carmichaelt, aki persze azon nyomban követelni kezdte az állatfalka maradéktalan eltávolítását, és a végén már patkányméreggel fenyegetőzött.

Nagyapa egy-két kósza, ám annál hatásosabb Scusi!-val reagálta le a dolgot, mire Jack apja földhöz vágta a szalvétáját, és kijelentette, hogy ilyen mérhetetlenül gusztustalan emberi lénnyel, mint a nagyapa, még életében nem találkozott. Szavakkal el sem tudja mondani, mennyire undorodik. Megfelelő jelzők híján – folytatta indulattól rezonáló hangon – az állatvilágból kellene példát merítenie, de azt nem teheti, mert attól fél, a ganajtúró bogarak még megsértődnének. Aztán nagy dirrel-durral kivonult, a desszertet már meg sem várta.

Aztán, hál’ isten, felgyorsult a napom. Nagyapát elnyomta a délutáni buzgóság, leléptem hát, a kisházban szunyáltam egy kicsit, aztán lezuhanyoztam, átöltöztem, és visszajöttem a nagyházba. Mindez nagyjából húsz perce történhetett, azóta ácsorgok itt a hallban, és dobolok türelmetlenül a lépcsőkorlát végén. Mi az ördögért nem megyünk már, és esünk túl ezen az estén? Nem úgy volt, hogy fél négykor indulunk?

- Ron, hello! – Felkapom a fejem: Jacket látom kicsörtetni a földszinti dolgozóból. – A lányok még mindig tollászkodnak? – mutat az emeletre.
- Ja – bólintom. Semmi kedvem dumálni ezzel a gyalázatos himpellérrel. – Nem batyut csomóznak, annyi biztos…
Mr „Felcsinálom A Csajomat, Aztán Lepasszolom” nem veszi a lapot, tovább jópofáskodik.
- Hogy boldogulsz nagyapával? Nekem úgy tűnt, megkedvelt téged.
- Ja – rántom meg a vállam, mint akit nem érdekel különösebben a dolog (holott jólesik) –, kezdünk összecsiszolódni. Már megkért, hogy kísérjem el a területi rögbi-bajnokság döntőjére… Fura – toldom meg merengve. – Ki nem néztem volna belőle, hogy sportrajongó.
Jack harsányan felröhög.
- Nem is az! Egyetlen meccset sem húzott még ki ébren. Ám a pompon-lányok bemutatóját annál lelkesebben szurkolja végig. Még egy hét nálunk, Ron, és arra is rávesz, hogy vidd el valamelyik városi nudibárba… hacsak már meg nem kért téged erre – Jack szemöldöke kérdőjellé magasodik.

Csóválom a fejem, mint akinek tök új a dolog, holott az az igazság, hogy Mr Fergusson már megpendítette a témát. Csak ő táncos revü show-nak nevezte a helyet, és kedvenc pikáns magazinjának teljes évfolyamát ajánlotta fel a diszkréciómért cserébe.
A magazin-felajánlást elfogadtam. A kérést várólistára helyeztem. Talán el tudom neki intézni, hogy…

Mennyei Atyám! Hirtelen minden gondolatom elszivárog, mintha a lépcsőn lefelé ereszkedő látvány vákuumként szippantaná magába a józan eszemet.
Ki ez a lány, és mit csinált Hermionéval? Mert ez… mert ez nem lehet ő. Az én Hermioném soha nem venne fel ilyen feszes farmert… Te Mindenható Úristen! Ennél az sem lenne szexisebb, ha meztelenül lenne. És a haja… mit művelt vele? Gyönyörű loknis, és fényes, hogy szinte táncra perdülnek rajta az ablakon beszökő napsugarak. Az egyformára bodorított csigák minden mozdulatára huncutul megnyúlnak, aztán puhán visszaugranak. Eszméletlenül gyönyörű… és ez vérpiros felső… úgy simul rá, mintha a második bőre lenne. Nem! Nem-nem, ilyen mélyen dekoltált cuccban nem jöhet el! Nem engedem, minden pasi őt bámulná, ebben biztos vagyok.
Hess vissza, indulj átöltözni! – szólnék rá kíméletlenül, de valaki megelőz.
- Hermione, hű a mindenit! Szédületes vagy…

Elfordítom tekintetemet a káprázatról, s a zengő férfihang forrására nézek. A gyomrom vad erővel összeugrik, a kezem ökölbe szorul, s a szívem mintha ott dobogna görcsösen markoló ujjaim között. Ahogy felfedezem saját rajongásom tükörképét ezen a hirtelen oly gyűlöletesnek talált arcon, ahogy szóról szóra leolvasom vonásairól elragadtatásom visszhangját, egy belső sziréna eszelős fejhangon üvölteni kezd bennem.
Tetszik neki Hermione! Uramisten, igazán tetszik neki!
Ez a gondolat hatalmas bunkóként csap fejbe, lefagyok. Gutaütött kábultságban nézem végig, hogyan nyújtja a karját gavallérosan, s hogyan fogja meg, majd szorítja oldalához Hermione pici kezét.
Elindulnak… legalábbis azt hiszem, az egész szoba forog velem, hangok, képek, villanások csapódnak nekem mindenfelől. Miért nem rontok rájuk? – kérdem magamtól. Miért nem ugrok közéjük, s verem pofán ezt a pimasz frátert, aki elvette őt tőlem, aki magához vonta, s most az ajtó felé vezeti, mintha ez az ő feladata lenne. Mintha Hermione az övé lenne…
Miért érzem úgy, hogy valami láthatatlan erő visszatart attól, amit most a legszívesebben tennék?

Aztán rájövök: mert nem tehetem. Mert, ahogy Hermione mondta egyszer: a testvérek nem csinálnak ilyeneket… a testvérek nem…