Hermione

Félúton járok a lefóliázott lépcsőfeljáróban, amikor pittyegni kezd a farzsebem. Három napja van már mobilom, de még most is összerándulok a hangjától. Tudom, ki keres, azt is, hogy milyen ügyben, s ettől csak még inkább fokozódik a zavarom.
A mappát a hónom alá szorítva hátranyúlok a zaj forrásához, s félve, nehogy elejtsem a drága készüléket, kibányászom azt nadrágom hátsó zsebéből.
- Halló – szólok bele lámpalázasan. Hangom visszhangzik az üres lépcsőfeljáróban.
- Hermione, szia! – Jack kellemes csengésű orgánuma ismerősen köszönti a fülemet. Munkaügyben minden nap egyeztetünk telefonon, többször is, így aztán nem kéne zavart éreznem, nekem mégis megrándul a gyomrom. – Itt van a kezemben a heti munkád – folytatja fesztelen hangon –, tudod, amit reggel elkértem…

Jaj!
- Mit rontottam el? – kérdezem megsemmisülten. Úgy tudtam, hogy valamit elbaltázok! – Az áfa-elszámolásoknál hibáztam, igaz?
- Dehogy! Nem – tiltakozik Jack rögtön. – Én csak azért hívtalak, mert… – Itt váratlanul elhallgat. Én veszettül hegyezem a fülemet (vajon, mire akar kilyukadni?), aztán furán csengő hangon kinyögi: – Szép a kézírásod…
- Ó… – felelem én erre bölcsen. Nem értem a dolgot. Nem vagyok egy kalligrafikus tehetség, s nem is ezért alkalmaztak. Vagy Jack csupán így akarja megcukrozni a rossz hírt?
Félve kérdezem meg:
- De az elszámolások rendben vannak, ugye?
- Persze, tökéletesen! – jön az azonnali válasz. – Precíz munka… Én csak gondolkodtam… Hermione?
- Tessék?
- Nem. – Jack röviden felnevet. – Úgy értem, a neveden gondolkodtam. Hermione… Hermione… Remélem, nem veszed zokon, de rákerestem az interneten, mert olyan ismerősen csengett nekem ez a szó. És képzeld, meg is találtam: a mitológia szerint Heléna és Meneláosz legendás szépségű lányát hívták így… tudtad ezt?
- Igen – felelem a válatlan témafelvetéstől még mindig meglepetten. – De én úgy tudom, Heléna volt legendás szépségű, nem a lánya…
- Hát persze, ő is… – Jack mintha kicsit zavarban lenne. A hangnem, amit megüt, is teljesen más, nyoma sincs benne a korábbi telefonbeszélgetéseinkre jellemző gyakorlatiasságnak. – De tudod – folytatja tűnődőn –, feltételeztem, hogy a lány is örökölte a kedves mama nem mindennapi külcsínét… ami közvetve még egy háborút is kirobbantott… a történet szerint legalábbis…

S ezzel elhallgat, a beálló csend kezd megtelni az éter elektrosztatikus zörejeivel. Nem tudom, mit kéne felelnem, vagy hogy volt-e egyáltalán kérdés, ami az értetlenségemnek hála most megválaszolatlanul lebeg a vonal egyre kényelmetlenebb sercegésében.
- Mikor jössz haza? – Na, ezt meg mi az ördögért kellett megkérdeznem!?
- Nemsokára indulok. – Jack ha meg is lepődött a kérdésemen, nem érezteti a hangjával. – Ha minden összejön, akkor otthon ebédelek… de most tényleg mennem kell. Szia, Hermione.
- Szia – motyogom bele a telefonba, s a vonal azon nyomban bontja is magát.

Jó darabig meredek értetlenül a megsüketült készülékre – mi volt ez? Jack miért tartotta fontosnak, hogy munkaidőben közölje velem mindezt? Furcsa, hogy ilyen céltalan hívásokra pazarolja a drága idejét, a világhálót pedig arra használja, hogy a nevem etimológiai gyökereit kutassa. Mert ez aligha tartozhat szorosan a munkaköréhez… nem igaz?

Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta. A buszpályaudvaron még olyan távolságtartó és indifferens volt mindkettőnkkel, velem és Ronnal is, mint akit nem izgat különösebben, maradunk-e vagy sem. Amiben persze semmi kivetnivaló nincs, hiszen kisebb gondja is nagyobb lehet annál, semhogy a mi megélhetési problémánkkal törődjön, és puszta szívjóságból nyakába vegyen minket, a két idegent. Ennek ellenére mégis megtette, s már ide-úton olyan kedves és fesztelen modorú volt, amilyet a rövid távú ismeretségünk aligha indokolhatott.

A folytatás pedig még kellemesebb, még közvetlenebb hangulatban zajlott. A háznézés, az esti beszélgetés a kerti pavilonban, az italozás és az önfeledt nevetés mind-mind megerősített abban a hitben, hogy igenis jó ötlet volt elfogadni az ajánlatukat. Csak másnap reggel éreztem egy kis görcsöt a gyomromban, de Jack informális modora – ahogy kedves-türelmesen elmagyarázta, mi lesz a feladatom – szinte azon nyomban eloszlatta minden aggodalmamat.
Mivel a ház bizonyos helyiségeit (névleg) irodaként és az üzletfelek elszállásolására is használják, a felújítás költségei részben leírhatók az adóból. A pénz- és anyagmozgásokat ennek megfelelően tételesen, a kettős könyvvitel szabályai szerint kell nyilvántartani, hogy a cég könyvelője is átláthassa, s azokat a saját számláin feltüntethesse. Ez lenne tehát az én feladatom – közölte első reggel Jack, és rögtön hozzáfűzte, hogy mindez csak első hallásra tűnik bonyolultnak, meg hogy biztos benne: nekem meg sem kottyan majd a dolog.

És hál’ istennek végül is igaza lett. Egy röpke háromórás gyorstalpalón kellett ugyan elsajátítanom az alapokat, de ő olyan jó tanárnak bizonyult, hogy minden számviteli fogalom szinte azonnal a helyére kattant a fejemben.
Pedig igazán nem volt egyszerű az asztalon heverő számlákra koncentrálnom, miközben ő mélyen előrehajolva magyarázott nekem, a lélegzete horzsolta a nyakamat, s a bőréből áradt a kellemes parfümillat.
Jack nagyon vonzó férfi, ezt objektíven el kell ismernem; és ebben semmiféle szégyellnivaló nincs – semmi olyasmi, ami Ronnak okot adhatna egy esetleges féltékenységre. Jack megjelenése bárhol feltűnést keltene, a rám gyakorolt hatása nem különleges, pláne nem kivételes, egyszerűen csak arról van szó, hogy még nem szoktam hozzá a jelenlétéhez.

De határozott szándékomban áll változtatni ezen, s a telefont azzal a szilárd elhatározással dugom vissza a farzsebembe, hogy ha legközelebb fel kell vennem, akkor a profi diszpécser fog beleszólni, s nem ez a bizonytalan kislány, akit egy bársonyosan mély férfihang még mindig könnyen zavarba tud hozni.

Ron

A zsibbadás ezer tű módjára szurkálja a lábamat, már legalább negyven perce gubbasztok ugyanabban az összehúzott testtartásban.
- Mr Fergusson – fordulok a balomon kucorgó öregúrhoz –, biztos benne, hogy ma jön a postás? Nem lehet, hogy eltévesztette a napot?
Biztatóan hunyorgok rá: rajta, vallja be! Az öregkori szenilitásban nincs semmi szégyellnivaló. Mire a kérdezett éles rikácsolásban tör ki:
- Ej, nyughass már, Ronald fiam! – (Fájdalmas hangfekvésétől legszívesebben bezárulna a fülem, ha tudna.) – Persze, hogy biztos vagyok benne! Mint ahogy abban is, hogy az az átkozott széltoló felbontja a személyes irataimat. Hogy a tüzes istennyila csapna belé!
- De már több mint fél órája itt bujkálunk – folytatom a morgolódást. A zsibbadás kezd beleállni a derekamba is. – És egy árva motoros bicikli nem sok, annyi se járt erre… És elárulná végre, mi van a hűtőtáskában? Ugye semmi illegális dologra nem készül? Ugye, nem?… Nagyapa, ne meresztgesse rám a bajszát, hanem mondja meg az igazat!
- Minek nézel te engem, szemtelen kölyök? Törvényen kívüli vadembernek? – Nagyapa sértetten kihúzza a magát, s a nemes bajusz valósággal haptákba vágja magát az arcán. – A hűtőtáskában frissítő van, természetesen. A postás pedig ma jön, és punktum!
- Akkor adjon egyet, szomjan halok – vetek vágyakozó pillantást a műanyag doboz felé. Mire nagyapa féltékenyen rátenyerel a tetejére.
- Nem kapsz – rázza a fejét. – Későbbre tartogatom.
- De hát legalább harminc fok van! – lázadok fel. – Még két perc a tűző napon, és vattát fogok köpni!
De Mr Fergusson egyetlen legyintéssel túllép a szenvedéseimen.
- A megpróbáltatások nemesítik a lelket, Ronald fiam! Egy kis szomjúhozás pedig direkt az épülésedre szolgál. Így majd megtanulod értékelni kivételes, jó dolgodat.
- Jaj, hagyjon engem a prédikációival… – motyogom az orrom alá, ügyelve rá, hogy az öregúr ne hallja meg a zsörtölődésemet. Negyedik együtt töltött napunk ez a mai, és nem szeretném ilyen felelőtlenül kockára tenni bimbózó kapcsolatunkat – ami a kezdeti zökkenők után most már kis túlzással barátságosnak nevezhető. Pedig dehogy gondoltam volna ezt a keddi fogadtatás után!

A Carmichael birtokon felvirradó első reggelünkön kissé álmoskásan ugyan, de időre megjelentünk a nagyházban, ahol a család izgatottan (és az elkövetkező sorsdöntő percektől feszülten) várakozó tagjai minden ceremóniát mellőzve azonnal ráeresztettek a nagyapára, vagyis inkább őt énrám.
Én leszek az új kisegítő személyzet – közölték a hálósipkás-pizsamás nagyapával, aki a lépcsőn letámolyogva bizalmatlanul méregetett csipás szemeivel.
Nagyon örülök, hogy ismét találkoztunk, és biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd egymással – akartam mondani jólnevelten, ám az álmos kábulatból hirtelen felocsúdó nagyapa elém vágott. Neki bizony nem kell újabb nörsz! – protestált teljes mellszélességgel, és azzal a lendülettel el is iramodott az egyik földszinti szalonba.
Jacknek még épp sikerült utolérnie, mielőtt kinyithatta volna a fegyvertároló vitrint, s kivehette volna belőle azt a kétcsövű mordályt, amivel minden bizonnyal tiltakozását akarta hitelt érdemlően szemléltetni.

A következő tíz perc igen kaotikusra sikeredett. Mindenki egyszerre beszélt, és próbálta jobb belátásra téríteni a felpaprikázott öregurat. Én nem ápolói minőségemben vagyok itt – sietett leszögezni Jack az arcomat még mindig összehúzott szemmel fürkésző nagyapának. Nem a dajkája leszek, hanem a személyi kisegítője – hangsúlyozta ki jelentőségteljesen –, aki nem froclizni és idegesíteni akarja, épp ellenkezőleg: társaságával szórakoztatni szeretné a mélyen tisztelt nagyapát!
Na, a vén csóka ennél a pontnál kezdett megenyhülni. Jó hangosan megszívta az orrát, és nagy kegyesen beleegyezését adta a családnak, hogy a fiatalurat, vagyis engem – mint az ő személyes asszisztensét – próbaidőre alkalmazzanak.

És egészen a lóúsztató tónál történt incidensig úgy is tűnt, Archie nagyapa tökéletesen megbékélt az én nagy port kavart felbukkanásommal. A reggelinél már szépen-gondosan felöltözve jelent meg, s mindenki füle hallatára (és végtelen megkönnyebbülésére) lelkes hangon ismertette velem, milyen programokat tervezett aznapra.
Minden fennakadás nélkül láttunk neki a ház körüli sétához, kedélyesen csevegve gyűjtöttünk földigilisztákat a másnapi horgászáshoz, majd együtt szidtuk az emeleten zajongó hideg- és melegburkolókat.

A problémák ebéd után kezdődtek, amikor nagyapa javaslatára kilátogattunk a lóúsztató melletti csónakházhoz. A víz lustán fodrozódó hullámait figyelve hirtelen eszembe ötlött, mit mondott Jack, hogyan vágódhatnék be a nagyapjánál. A tanácshoz híven – anélkül, hogy ránéztem volna a mellettem ballagó nagyapára – rögtön neki is álltam a dicsérgetésnek, mondván, hogy ilyen pompázatos szőrdíszt, mint amilyen Mr Fergusson felső ajka felett ékeskedik, én még az életben nem láttam!
Ám végtelen szerencsétlenségemre nagyapa épp aznap reggel aludta el a bajuszát, ami a beszélgetésünk pillanatában (a számtalan vizes fésűs kísérlet ellenére is) úgy nézett ki, mint egy túltáplált giliszta, aminek brutálisan rátapostak az egyik felére.
Hogy ekkor határozta-e el az öreg, hogy rám uszítja a felfújható gumikrokodilt, nem tudom, elég az hozzá, hogy bármilyen okból is, de végül megtette.

A hosszan benyúló, keskeny stégen sétálgattunk éppen, amikor a mellettem haladó Mr Fergusson (alias Vén Cselszövő) egy gondosan kivitelezett műbotlást követően tóközépig hajította az eladdig kezében szorongatott gyógyszeres fiolát.
Jaj, mi lesz velem az életmentő tabletták nélkül? – sipákolt túljátszott rémülettel. Ronald (akkor még magázott), azonnal ugorjon utána, mielőtt még elsüllyed!
Vagy akár csónakba is ülhetnék, hogy beevezzek – kockáztattam meg a szimpatikusabb alternatívát, mire az előzetes tervéhez makacsul ragaszkodó nagyapa egyetlen jól kiszámított lökéssel rövidre zárta vitát, s én nagyot csobbanva landoltam a mély vízben.
Ússzon, Ronald, hátra se nézzen! – kapacitált az öreg, miközben már lobogó bajusszal nyargalt vissza a csónakház felé.

Mit volt mit tenni: úsztam. Erőteljes karcsapásokkal tempóztam a hullámokon lebegő fiola felé, s már-már kezeim között éreztem a műanyag dobozkát, amikor egy sötétzöld, keskeny pofájú vízi szörny bukkant fel a mélyből.
Minimum két liter tóvíz szaladt le a torkomon első rémületemben – eszembe jutott ugyanis Hermione aligátorokról tartott kiselőadása, amivel még az esőerdőben kóborolva szórakoztatott.
Ketté fog harapni! – villant belém a pórul járt turista esete, aki így végezte valahol északon, s veszett igyekezettel próbáltam kitérni a gyilkos harapás elől.
Csakhogy a szörnynek esze ágában sem volt belém harapni, nem is lett volna mivel, hisz műanyag pofájából nem valós, hanem festett álfogak vicsorogtak felém. Rögtön leesett a tantusz. Fél szemmel kisandítottam a partra: az öreg csóka, távirányítóval a fél kezében, épp a markába röhögött, hogy ilyen pompásan sikerült megviccelnie engem. Elbizakodottságában azt hitte, észre sem vettem a csalást, s hogy ne rontsam el a mókát, belementem a játékba.

Két teljes kört úsztam a tóban, nyomomban a távvezérelt krokodillal, mígnem aztán meguntam a dolgot. Nyugodt mellúszásra váltva odalubickoltam a vidám képű nagyapához, megköszöntem a remek szórakozást, majd teljes komolysággal felajánlottam neki, hogy most én irányítom a mentőeszközt, míg ő élvezi az ekképp biztonságossá tett fürdőzés élményeit.
Nem ismétlem el Mr Fergusson szavait. Legyen elég annyi, hogy a saját mókájával megtréfált, vérig sértett nagyapa jóvoltából szitokszókészletem jó néhány új kifejezéssel gazdagodott aznap délután.

A visszavágás, ahogy arra számítottam is, nem váratott magára sokáig. Másnap reggel, amint kiürült a ház, nagyapa újból támadásba lendült, ám a felfújható műragadozók helyett ezúttal sokkal személyesebb eszközt vetett be a bosszantásomra.
Az utolsó falat meggyes lepényemet nyeltem le éppen, amikor a mindenre elszánt nagyapa nagy csikorogva hátratolta a székét, jól látható helyre pozícionálta magát előttem, s egy hivatásos vetkőző-művész kecsességével kibújt lábszárközépig érő, csíkos selyem-köntöséből.

Ott állt előttem anyaszült pucéran, nyolcvannégy évének minden testi defektjével, arcán a diadalittas kifejezéssel, hogy ezzel a húzással (ama látvánnyal, ami még egy sokat látott szakápolót is megfutamodásra késztetett) végleg padlóra küld majd engem.
S bár esztétikai érzékem holtan rogyott össze bennem, a szemem se rebbent. Pléhpofával érdeklődtem meg, milyen tervei vannak délelőttre. Induljunk rögtön horgászni? Vagy látogassunk ki előbb a narancsföldekre, ahol egy csapat nőnemű szezonmunkás részvételével épp most vette kezdetét az ez évi szüret? De akárhogy is dönt, Mr Fergusson – tettem hozzá szelíden –, előbb várjon egy picit. Előkerítem a fényvédőt, s mielőtt elindulunk, bekenem minden porcikáját, nehogy olyan helyeken kapja meg a tűző nap, ahol fény azelőtt még látogatóban sem járt.
Nagyapa teljes életnagyságban elvörösödött, s a dühtől, amiért a kis magán peepshow-ja nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, minden ízében remegve hagyta el a konyhát.
A történetről még annyit, hogy tíz perc múlva disztingváltan felöltözve és földig konyult bajusszal tért vissza.

Kiebrudalásomra tett kísérleteinek harmadik felvonására csütörtökön, azaz tegnap került sor. Az ötleteiből kifogyni látszó Mr Fergusson az érzékborzoló sztriptíz után ezúttal a gusztusomra szándékozott végső csapást mérni.
Egy szavatossági idején jócskán túlhaladott, ötliteres, marinírozott tonhalfilékkel teli dunsztosüveget rakott szép akkurátusan kerti kisasztalunkra, ahol éppen egy parti sakkot készültünk lejátszani a kellemesen kiadós ebéd után.
Egy kis csipegetnivaló, Ronald – kínálta felém az ecetes-sós lében úszó halcsíkokat. – Vegyen bátran, ne szégyenlősködjön!

S hogy erre mit léptem én? Hát, rezzenéstelen arccal belenyúltam az üvegbe, és kihúztam egy különösen gusztustalan példányt, hogy aztán, ahogy idősebb emberek társaságában illik, jólnevelten felajánljam azt élemedett korú asztaltársamnak. Majd újra alámerültem a sós páclében, s magamnak is kihalásztam egy másik (jóval kisebb) csíkocskát. Csak maga után, Mr Fergusson – udvariaskodtam, majd a megrökönyödött nagyapával mit sem törődve jóízűen befaltam a ragacsos halcsemegét.
Még egyet? – kínáltam felé az üveget, miután becsületből ő maga is követte a példámat.
Mr Fergusson zöldülő arccal hárította el az újabb falatot. Jóból is megárt a sok, Ronald – mondta, s rémült lendülettel csavarta vissza a dunsztosüveg fedelét.

A délután második felében még tett egy utolsó, hamvába holt kísérletet, hogy kiköszörülje a hírnevén esett csorbát. Egy jól kiszámított pillanatban meglógott tőlem, s elbújt az esővízgyűjtő ciszternában. Hogy mit akar vele elérni, máig nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy akkor már vészesen közeledett a vacsora ideje, és a megfelelő helyen feltálalt, illatosan gőzölgő marhaszeggyel gyerekjáték volt előcsalogatni.
És ezzel a húzással az utolsó hullám is végleg elvonult viharosan induló kapcsolatunkról. Ott, a ciszterna csapóajtaján falatozva, az egyre sötétedő égbolt alatt Mr Fergusson megengedte, hogy a tiszteletbeli nagyapám legyen (!), és azzal, hogy elkezdett Ronald fiamnak szólítani felajánlotta a képzeletbeli békepipát, amibe én megkönnyebbülten pöfékeltem bele.

Reggel már sugárzó arccal köszöntött, és az asztalnál cinkosan súgta a fülembe, hogy ma bizony mi ketten, együttes erővel, egy régóta húzódó és fél államot behálózó postás-összeesküvésre teszünk végső pontot. Aztán a reggeli elfogyasztása után, a többiekkel egyetemben, nyom nélkül eltűnt, s csak tíz óra környékén került elő ismét – akkor viszont annál tettre készebben. Amíg távol volt, átöltözött, s a megszokott vasalt nadrág, könyökfoltos zakó kombináció helyett aranypaszományos díszegyenruhában vonult le a főlépcsőn (gondolom, az alakalom tiszteletére). Ahogy meglátott, rögtön kiparancsolt a garázsba, hogy néhány perccel később ő maga is kövessen, kezében a gyanús tartalmú hűtőtáskával, lábánál pedig hűséges, Clint Eastwood névre hallgató kutyájával.

Kívánságának engedelmeskedve golf-kocsira pattantunk, s kifurikáztunk ide a bekötőút s az autósztráda kereszteződéséhez, ahol a család postaládája éhesen várta és várja most is a mai szállítmányt.
Persze teljes diszkrécióval kell eljárnunk – figyelmeztetett nagyapa, mielőtt még az út végére értünk volna. – Jelenlétünket a kritikus pillanatig titokban kell tartanunk, hogy a leleplezés annál hatásosabb legyen!
Így aztán a kocsit nagyon előrelátóan még az utolsó narancsfa mögött leparkoltunk, s ide, a vízelvezető árokba már gyalogszerrel másztunk le, hogy immár ötven lassan ketyegő perce lesben állva (illetve guggolva) várjuk a megérkezni csak nem akaró postást.

Ráadásul nagyapát reggel (sőt, ha őszinte akarok lenni: megismerkedésünk) óta folyamatosan bántják a szelek, és még csak úgy sem tudok tenni, mintha a kutya lenne a tettes, mert minden egyes túlfőtt karfiolszagot idéző pukkanás után nagyapa harsány Scusi!-felkiáltással kér bocsánatot.
Amikor először durrantott az orrom alá (ez valamikor kedd délelőtt lehetett), kétségbeesetten próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem hallottam vagy éreztem volna. Öregemberekkel megesik, hogy nehezebben tudják fegyelmezni a bioritmusukat, nem nagy ügy, gondoltam magamban, de nagyapát cseppet sem hozta zavarba kontroll nélkül működő bélrendszere.
És tényleg nem is lenne ezzel semmi gond (emlékszem még a babos időszakomra), de itt lent a mély árokban nem fúj szél, ami kisodorhatná a folyamatos utánpótlástól egyre inkább besűrűsödő szagokat. Ha ez így megy tovább, hajat kell mosnom… amit persze ma úgyis meg kellett volna tennem, hiszen este valami fesztiválra megyünk…

- Sokáig fogunk még itt kuksolni? – teszem fel újra a kérdést. Zsibbadt testem egyre hasogatóbb fájdalommal tiltakozik a kényszertartás ellen. – Már görcsöl a lábikrám…
- Ne kényeskedj, fiam! – jön a heves válasz, amit akár előre is borítékolhattam volna. Majd egy „Az összes balesetem és testi fájdalmam” főcímdalú sirámból kiragadott rövid kórtörténet következik, amiben nagyapa véres részletezettséggel meséli el, hogyan kellett egyszer egy fürjtojás méretű vesekövet kipipilnie jobb bánásmódra érdemes nemi szervéből. Olyannyira beélem magam a beszámolóba, hogy észre sem veszem ütemesen mozgó kezét, ahogy a vadon nőtt földieper és a kifröccsenő létől egyre pirosabb szája között ingázik, oda-vissza.
- Nagyapa! – ocsúdok fel hirtelen. – Köpi ki, de rögtön! Emlékszik, mit beszéltünk a bogyós gyümölcsökről? – Demonstratíve felmutatok egyet. – Ezek tilosak! Ártanak a cukorbajának! Ne akarja, hogy erőszakkal akadályozzam meg…
- Na, azt szeretném én látni, fiatalember! – kiáltja közbe a torkos öregúr, s tűntetően nagy mennyiségű epret töm a szájába.
- Rendben – rántom meg a vállam. – Ha így akarja, legyen. Falja csak fel az egész bokrot, s ha végzett, tolja le a gatyáját. Mert nehogy azt higgye, hogy megússza inzulininjekció nélkül – és úgy teszek, mint aki már indulna is a szuriért.

Ám alig dugom ki fejemet a menedékből, a közeledő autó hangja azon nyomban sebes visszavonulásra késztet.
- Megjött a postás… – tudósítom a felszíni eseményeket, és visszahuppanva eredményesen ráülök az éppen rossz időben és rossz helyen tartózkodó Clint Eastwoodra. Egyszerre nyüszítünk fel a kutyával: ő a kéretlen égi áldás okán, én pedig a karomba csípő öregemberkarmok miatt.
- Csitt legyen, fiam! – int csendre Tiszteletbeli Nagyapa. – Még a végén lebuktatsz minket. Ez az akasztófáravaló pernahajder – mutat felfelé – megszentségteleníti a levéltitkot. Felbontja a magazinjaimat, elolvassa őket, aztán visszaragasztja a celofánborítást. Vérforraló galádság! De most tetten érjük, mi ketten, Ronald, úgy bizony!

Így hát lapulunk. Nyikkanás nélkül hallgatjuk végig, hogyan lassít le, majd húzódik félre az út kőzúzalékos szélére a sokáig várt autó. Kavicsok csikordulnak meg a gumiabroncsok alatt, a motor duruzsolása halkul, elhal, majd ajtó nyílik és csapódik a beálló csöndben. Léptek ritmikus zaja… újabb ajtónyitás… rövid, egymást gyorsan követő hangok (papírsurrogás, reccsenés)… és végül csend. Hosszú, hosszú csend.
- Ronald fiam – suttog fülembe Archie nagyapa –, rajtad a világ szeme. – Kinyújtott mutatóujjával felfelé bök. – Eljött az idő a felderítésre. Na, mire vársz? Mérd be az ellenséges célpontot!

Recsegő térdekkel felemelkedem, s akár a tengeralattjáró egyik periszkópja, óvatosan kikémlelek a felszínre. Egy sárga kombi kisteher parkol tőlünk nagyjából négy-öt méterre; az árokból nyíló kilátás épp a jármű hátsó felére esik. A nyitott ajtón át belátni a raktérbe: egymásra halmozott dobozok állnak precíz kupacokban, s a rakomány között ott ül az önfeledten olvasgató sofőr, egy sildes sapkás fiatal srác. Elmerülten és nagyfokú vizuális koncentrációval lapozgatja az ölében heverő újságot, helyenként elismerően hümmög, majd derékszögben elforgatva felemeli a magazint, és a kihajló lap láttán nagyot füttyent. Vajon minek örül ennyire? Aztán visszaereszti az ölébe, és tovább folytatja a komótos tempójú lapozgatást.

- Igaza volt, Mr Fergusson – ereszkedek vissza guggoló pozíciómba. – Az a pasas ott fenn tényleg elolvassa a magazinját.
- Nem megmondtam! Az a szégyentelen gazember! – Nagyapa bajsza harcosan előremered. – Most kell nyakon csípnünk őt, Ronald, most, még mielőtt visszazárja a borítót, és eltünteti galád tettének bizonyítékát… Rajta, fiam, tolj meg hátulról!
- Igenis! – szalutálok szolgálatkészen, és Mr Fergusson csontos ülepe alá nyúlok. – Vigyázz… kész… – számolok vissza nevetéstől el-elcsukló hangon, miközben próbálok fogást találni a nadrágján, majd egy hangos Kilövés! kíséretében könnyedén levegőbe emelem az ötven kilónál alig néhány grammal nehezebb öregembert.
Nagyapa, a kezdő lökéstől megtáltosodva, akrobatikusan veti magát a felszínre vezető betonlépcsőkre, még a jobb kezében szorongatott hűtőtáska sem lassít a lendületén. Nyomában én is kitapogatózom az árokból, és menetünkhöz a sereghajtó Clint Eastwood is csatlakozik.

Alighogy felszínre ér, nagyapa rögtön elrikkantja magát:
- Most megvagy, jómadár! – és a skalpolni készülő indián lendületével ráveti magát a nyitott ajtajú kocsira. – Gyere elő feltartott kezekkel! – rikácsol be a megszeppent fiúra. Aztán a válla felett hátrakiáltja: – Ronald, kerülj a hátába! Harapófogó hadművelet.

Mifogó miművelet? – merészkedem közelebb értetlenül. Istenem, lehet hogy ezúttal tényleg megháborodott? Vagy csak háborúsdit játszik? Akárhogy is, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha résen maradok, nehogy tettlegességig fajuljon a dolog.
- Kifelé, kifelé! De semmi hirtelen mozdulat! Csirkefogó… – Nagyapa imígyen sürgeti a meglepett postahivatali alkalmazottat, miközben jó testőr módjára, mellkas előtt összefont karral én is leparkolok a kocsi végében. Derékból előrehajolva, felvont szemöldökkel nézem végig a srác vesszőfutását, hogyan próbálja egyszerre elrejteni az inkrimináló sajtóterméket és a felszólításnak megfelelően magasba emelni mindkét kezét. Erőfeszítése egy rosszul hajtogatott papírcsákót végeredményez, amit ő, becsületére váljék, igyekszik úgy viselni, mintha az merő véletlenségből került volna fejére. Aztán az első sokkon túljutva megkísérli menteni a menthetőt.
- Ne izgassa fel magát, Mr Fergusson! – nyöszörgi, és hogy biztosítsa együttműködéséről a felhevült öreget, lassú, hernyózó mozgással megkezdi a kiszállást. (A magazin a fejéről a porba bucskázik.) – A szapora pulzus nem tesz jót a vérnyomásának.
- Ne csitítgass engem, ebadta kölke! – Nagyapa bajsza úgy mered előre, mint két vállról indítható rakéta. – Most bizony rendre tanítalak! – Azzal lehajol, s felemeli a hűtőtáska tetejét.

Egy pillanatra visszatartom a lélegzetemet; félig-meddig arra számítok, minimum egy taktikai atombomba fog előkerülni a doboz mélyéről. De ehelyett…
- Mit akar azzal a fagyasztott joghurttal? – szalad fel a postásfiú szemöldöke. Száját visszafojtott nevetés remegteti meg, nyilván ő is rosszabbra számított. Az ártatlan pálcikás édességet látva rögtön leengedi a kezét. – Már megint magára jött a hoppáré, mi? – szemtelenkedik. – Hallottam már egy-két történetet, de nem hittem volna, hogy ennyire… – ám itt elakad a lendülete. A születő félben lévő mosoly lehervad az arcáról, ahogy nagyapa nagyot rikkantva azonosítja őt:
- Jimmy Nussbaum! Csak most ismerlek fel téged, te haszontalan! A nagyapád forogna a sírjában, ha ezt látná!
A srác most már olyan képet vág, mint akinek bélcsavarodása van; hirtelen mutálásba váltó hangon hebegni kezd arról, hogy Mr Fergusson téved, tudniillik a nagyapja még él és virul…
- Hát akkor majd ebbe belehal! – rikácsol közbe nagyapa. – Ha én ezt a vadászklubban elmesélem neki…

(negyed órával később)

A mesélésből talán mégsem lesz semmi. Ötpercnyi egyre vékonyabb hangú könyörgés után nagyapa ugyanis a szavát adta az elkámpicsorodott srácnak, hogy szigorúan hármunk között marad az ügy. S ha soha többé nem kíváncsiskodik bele mások postájába – emelte fel figyelmeztetően a hangját –, akkor sírba viszi magával a titkot, erre a szavát adja. Egy feltétele volt csupán, ám ahhoz a végsőkig ragaszkodott.
- Igazán szép dobás volt, Ronald – vág hátba Mr Fergusson, miközben a szanaszét szóródott, félig elolvadt joghurtmaradékokat igyekszem félrerugdosni az útból. – Egyenesen a homloka közepébe… húszpontos találat. Majdnem utolértél vele, meg kell hagyni…
- Csak tízzel maradtam le, nagyapa, csak tízzel. – Az utolsó szétfolyó kupacot is lesöpröm az árokba. Felnézek: Mr Fergusson jóllakott derültséggel bámulja a lassan leülepedő port, amit a nemrég kifaroló postásfurgon kavart, benne a vegyes-gyümölcsjoghurttal bőven megdobált sráccal. – Ugye, nem is a magazinja izgatta? – szegezem neki a kérdést. – Csak játszani akart egy kicsit. Azért kapta rajta és zsarolta meg a szerencsétlen srácot, hogy céltáblát álljon magának? Igaz?
Mr Fergusson kisfiús kuncogást hallat.
- Mindjárt ebédidő, Ronald – jegyzi meg ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolna. – Menjünk vissza a házba. Azokat meg – mutat a színes tócsákra – hagyd a csudába. Öt perc múlva úgyis nyomtalanul felszívódnak…

Nem tehetek róla, az elismerő nevetés önkéntelenül kiszalad belőlem. Ezt jól kitervelte a vén csibész! Mindenre gondolt: a halálra rémített (és emberi méltóságában megalázott) Jimmy aligha tehet panaszt, hisz jogsértő magatartása, no meg a nagyszülői felelősségre vonástól való félelem kettős lakatot kattintott a szájára, a bizonyíték pedig, ahogy azt a tulajdon szememmel is látom, önmagát semmisíti meg, és szívódik fel az út porában…
- Várjon! – kiáltok a meglóduló nagyapa után. Lehajolok, s két ujjal felcsippentem a viseltes újságot.
– A magazinja itt maradt. Nem akarja… – és itt belém dermed a szó. Mi a manó…? Ez a magazin nem vadászfelszerelést kínál, nem bizony. Ez afféle sikamlós témájú lap, amiben ledér hölgyek mutogatják a bájaikat… amivel – szó, ami szó – a természet igen bőkezűen akadályozta meg őket… és – hű! – teszik mindezt igen képzeletmozgató elrendezésben. A mindenit! Ezek aztán tényleg nem szégyellősek. És… krisztusom… na, ilyet se láttam még… Formára nyírt fanszőrzet! Nahát…
- Ronald, jössz már? – Nagyapa sürgető hangja pofonként térít magamhoz. Egy csínytevésen kapott gyerek ijedt lendületével csavarom össze a pikáns magazint, s egyenesedem fel a szitáló porból.

- Itt az újságja, Mr Fergusson – nyomom kezébe a magazint, amint utolérem. Nem nézek az arcába, még csak oldalra sem pillantok. Tapintatos hallgatásom, blazírt arckifejezésem mind-mind a nagyapa becsületét hívatott megőrizni. Elvégre ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Szabad ember, azt olvas, amit akar, olyan képeket nézeget, ami jólesik neki, és…
- Jó kis bigék, mi? – rikkant bele gondolataim közepébe. – Kölcsönadom, ha akarod…

Na, tessék! És én még attól féltem, hogy zavarba hozom!

Hermione

Dél múlt tizenegy perccel.
Tizenkettővel…
Már tizenhárommal…

Egyre gyakrabban pillantgatok az órámra, anélkül hogy tudnám a konkrét okát. Talán a tennivalók hiánya okozza ezt a kényszeres viselkedést, a rövidített pénteki munkanap, ami csonkán zárja le a végiggürizett hetet. A melósok percre pontosan déli tizenkettőkor letették a vésőt, fájrontot csináltak, kocsiba vágták magukat, és elrobogtak a melegtől párálló országút irányába.

Ellenőriznivaló híján dologtalanul kószálok a hatalmas épületszárnyban, a lefóliázott, fülledt helyiségekben; sitt és szállongó por tölti ki a látóteremet, bármerre nézek. Gondolatban sorba veszem az átvett, leellenőrzött és kifizetett tételek listáját, magamban ütemterveket egyeztetek, számokat csoportosítok át a költség, ráfordítás és kiadás halmazai között.

Ezt a mentális tornamutatványt minden munkanap leteltével elvégzem; kell a lelkemnek a megnyugvás, a bizonyosság, hogy semmit sem rontottam el, semmit sem kuszáltam össze. S bár a munkámat eddig még nem érte panasz, a rutintalanságom továbbra is zavar. Jack türelmes munkaadó, s én nem akarok visszaélni a kedvességével, igyekszem mindenben az utasításainak megfelelően eljárni. Habár az utasítás kicsit erőteljes szó arra, amit ő tesz… Nem, Jack inkább javasol, és tanít, semmiképpen sem parancsol. Napjában többször felcsörget, hogy megérdeklődje, minden rendben halad-e, hogy szükségem van-e segítségre. Néha szinte már úgy tűnik, mintha… szóval, mintha egy kicsit… de nem, az nem lehet. Csakis szakmai síkon érdekelhetik a dolgaim… hát persze, hisz ő egy felelősségteljes fiatalember, aki komoly pozíciót tölt be a családi vállalatnál (hogy pontosan milyet, arra még nem kérdeztem rá, de nem egy mezei kifutófiú, az biztos). Olyan ember, aki túl tudta tenni magát a gyászon, s a teszetosza apja helyett nyakába vette a család irányításának minden nyűgét-baját.

Ugyanakkor itt van ez az utolsó telefonhívás, ami meglehetősen furcsára sikeredett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a nevem mitológiai jelentése olyan téma lehet Jack számára, ami egy villanásnyi időnél tovább leköti a fantáziáját, vagy – ha teljesen őszinte akarok lenni – hogy egyáltalán megfordulhat ilyesmi a fejében.
Áh, de hagyjuk ezt! Semmi értelme a lamentálásnak. Nem is értem, miért foglalkoztat a gondolat. Felhívott, mert úgy szottyant kedve, sussz-passz. Ebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Különben is: mit számít?
Semmit.
Vagyis majdnem semmit. Elvégre némi hiúság belém is szorult, én is szeretek jó benyomást kelteni.

(néhány perccel és jó pár poros lépcsőfokkal később)

- Segíthetek valamiben? – kérdem a konyhaajtón bekukkantva. Majd mintegy magyarázatképpen még hozzáteszem: – Én már az összes dolgommal végeztem.
Miss Carmichael (teljes nevén Dorothy Carmichael, a családtagoknak csak „Dottie”) megvonja figyelmét a sütőben piruló sertésbordától, és rosszul leplezett türelmetlenséggel mér végig.
- Nem szükséges, köszönöm – legyint felém, mintha egy kellemetlenkedő legyet akarna elhessegetni. – Boldogulok egyedül is – s e szavakkal ismét minden figyelmét a készülő ebédnek szenteli.

Dinah és Jack nagynénje (habár a mostani viselkedéséből nem derült ki) alapvetően barátságos, és fivérével ellentétben olykor jó kedélyű és vicces is. Egyetlen dolgot kell vele kapcsolatban megjegyezni, ám azt tanácsos igen mélyen bevésni: a konyha az ő kizárólagos felségterülete! Minden beavatkozás, ami ezt a hatáskört érinti – legyen az bármilyen jó szándékú is, mint például az én próbálkozásom – egyértelmű támadást jelent Dottie Carmichael önérzetén, és azon a nagy ívű elhatározásán, hogy ő egy személyben legyen felelős a család valamennyi tagjának jólétéért.
Vérbeli háziasszony, kezdve a haját leszorító hálótól az ételpecsétes kötényen át egészen az állandó jelleggel viselt, sárga gumikesztyűig. Napi tizennyolc órában mos, főz, vasal, és gondot visel; a háztartás menedzselése kitölti minden gondolatát és vágyát, ebben teljesül ki, a jóllakott pocakokban és a tiszta lepedőkben leli igazi örömét.

Amikor első nap, vacsora után odáig merészkedtem, hogy felajánljam szolgálataimat a romok eltakarításában, Dottie Carmichael olyan félelemmel vegyes sértettséggel nézett rám (és utasított vissza), mintha ez példa nélküli provokáció lenne, és nyíltan az ő posztjára törnék. Azóta nem tettem kísérletet a mosogatásra, annál hangosabban dicsérem viszont a többfogásos lakomákat (amik valóban ínycsiklandóak), és soha nem mulasztok el repetát kérni a desszertből.
Gömbölyödöm is rendesen, Rosie mama valószínűleg gratuláló levélben fejezné ki örömét, ha látná. Különösen mellben és farban erősödtem, s ahogy azt Ron több ízben is megjegyezte: kezdem kitölteni a régi körvonalaimat.

- Te még mindig itt vagy? – Dottie Carmichael hangja ostorként csap a gondolataim közé. Magasított szárú, végig fűzős „nővérke” cipője türelmetlenül dobol a fényesre sikált kövezeten.
Jujuj, ezúttal túl messzire merészkedtem! – ocsúdok fel hirtelen. Percek óta álldogálni a konyha küszöbén Dottie Carmichael szemében valószínűleg nyílt hadüzenettel ér fel. Legfőbb ideje elpucolni!

Bocsánatkérő sietséggel fordulnék sarkon, ám a háziasszony hangja megállít.
- Hát jó – sóhajtja –, ha annyira segíteni akarsz, tereld ki a macskákat. Folyton itt ólálkodnak, az ember felbukik bennük. Nem győzők utánuk takarítani.
- Máris! Terelem már…! – ugrok szolgálatkészen. Végre valamiben segíthetek. Ez példátlan kegy a Mindenható Háziasszony részéről, s talán annak a jele, hogy végre belátta, én semmiféle fenyegetést nem jelentek reá és a munkakörére nézve.

Amúgy a feladat tényleg egész embert kíván. Fél tucat, a vedlés különböző fokozataiban lévő cirmos garázdálkodik a konyha átellenes pontjain, és eszük ágában sincs megadni magukat a finom kérlelésnek. A lágy „Cic-cic” legalább annyira hatástalan, mint a sokkal direktebb „Sicc innen, kifelé!”; ezek igazi dörzsölt macskák, akik Mr Fergusson szerető árnyékában nőttek fel, és az ő védelmét élvezik valamennyi étkezés alkalmával. Kitenni a szűrűket lehetetlen, s bár a nap kilencven százalékában színüket se látni, az első tányércsilingelésre úgy szivárognak elő a semmiből, mint őszi hajnalon a talaj menti köd.
Még Mr Carmichael is hiába ágál ellenük, Archie nagyapa hajthatatlan, ha a hőn szeretett cicáiról van szó, akiket – és ezt csak érdekességképp jegyzem meg – egytől-egyig valamelyik európai uralkodócsalád prominens hölgytagjáról nevezett el, s kényeztetett halálra stílszerűen.

Különösen Lukretia Borgia csökönyös: őcicaságát csak harmadszori kísérlettel tudom kiborítani a kuglóf alakú sütőformából, amibe egy jó kis ebéd előtti szunyókálás reményében földrengés-biztosan befészkelte magát. Második Katalinnal könnyebb dolgom van: elég csak kirúgni alóla a széket, máris futásnak ered. Viktória Királynő a nyakába zuttyantott hideg víz hatására tér jobb belátásra, és hagyja el a mosogató izgalmas haldarabokkal teli medencéjét. A keverőtál tésztamaradékai közt ínyenckedő Mária Lujza pedig a fakanállal leadott figyelmeztető jelet követően változtat tervein, és várja meg az ebédet inkább az előszoba sarkában álló cserepes bromélia mögött.
Diana Hercegnőt vödröstől evakuálom, s az oldalkijáraton kicsörtetve a tornác mellett várakozó szemetes kukába ürítem.

Ahhh… Hosszan nyújtózkodom, nagyokat harapdálva a végtelen ausztrál alföld széljárta, friss levegőjéből. Egész nap a poros balszárnyban bóklásztam, ahol minden pórusom telement ezzel a szemmel nem is látható, mikroszkopikus kosszal, ami most vékony filmrétegként borítja a bőrömet és a ruháimat.
Át kéne öltöznöm, megmosakodnom, mielőtt asztalhoz ülnék… és főleg mielőtt bárki meglátna ebben az áldatlan állapotban. Igen, ezt fogom tenni, visszamegyek a kisházba.

Ám mielőtt az elhatározást tett követné, kocsi-zaj üti meg a fülemet, s a felhajtón sebesen közeledő porfelleg tűnik fel. Ahogy erősödik a motorzúgás, úgy lesz egyre kivehetőbb a pormaszatból kicsúcsosodó zajforrás: a kocsi orra, ami olyan, akár a torkolattűzből elővillanó fényes lövedék.
Ismerős nekem ez a vad iram, és cseppet sincs ínyemre, hogy megint kénytelen leszek találkozni a gázpedál kíméletlen gyilkosával.
Egy futó pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy a tornác kerítésén átvetődve eltűnök a balfenéken, és megspórolom magamnak az újabb udvariassági csevegést – ám a balusztrád magassága valamint a „balfenék” mélysége eltérít szándékomtól, s arra kényszerít, hogy a tornácon ácsorogva, tetőtől-talpig szutykosan várjam be a kocsi két utasát.

Az ezüstszürke sportautó éles jobbkanyarral farol be a parkolóba, a fékező kerekek valósággal felspriccelik az apró kavicsot. Dinah fülig érő szájjal pattan ki az anyósülésből, még az ajtóval sem bíbelődik, egyszerűen csak ráül, és kipördül rajta.
- Hermione, szia! – vesz észre, s fokozza a mosolygást, ami, gondolom, nem csak nekem, hanem a beköszöntő hétvégének is szól. No, meg persze az esti „fesztiválozásnak”, amit egész héten tűkön ülve várt.
- Sziasztok! – viszonzom a köszöntést, s megindulok a tornác széles lépcsőjén. Fél szemem már a kocsi vezetőjét kutatja, aki utastársával ellentétben hagyományos módon, az ajtó igénybevételével kezdi meg a kiszállást, és a miniszoknyát viselők körében kötelező módon: a „páros lábú” módszerrel csusszan ki az ülésből. A művelet láttán az embernek az a benyomása támad, hogy ez a tünemény még női nyeregben tanult meg lovagolni, az igazi hölgyek hőskorában.

A lábakat követően aztán kibontakozik a teljes terjedelem, s a benyomás összeomlik a modern, legújabb divatot naponta követő egész alakos kép láttán. Ez a süvölvény bizony két lába közé kapja a lovat, nem oldalnyeregben csücsül rajta!
- Szia, Hermione – csilingeli Angie, s a menetrendszerű mosoly sem marad el. – Milyen napod volt ma? – kérdezi úgy, mintha tényleg érdekelné. Meg kell hagyni, nagyon ügyes.
És ragadós is. Nem vagyok büszke rá, de a hangom automatikusan rááll az affektáló modorra, s a lépcsőn leérve hasonló nyájassággal válaszolok a feltett kérdésre.
- Nagyon jól, köszönöm. – Arcom csaló mosolyba öltözik. – És neked?

Hogy Angie erre mit válaszol, nem jut el az agyamig, néhány foszlányt ugyan felfogok a szavaiból, ám a lényeg elkeveredik a fejemben visszhangzó restelkedés jajsikolyai között. A héten ez már a második alkalom, hogy Szélvész Kisasszony hazafuvarozza Dinah-t, s nekem megint nem sikerült elfogadható külsővel megjelennem előtte. Még teljes puccparádéban sem érezném magamat egyenrangúnak Angie-vel, de így, sittől és vakolatportól szurtosan egyenesen katasztrofális a helyzet.
Hogy csinálja, hogy mindig ilyen nett és tip-top? Nem fér a fejembe. És ahogy a tűsarkú cipellőin mozog! Én az első lépés után kiesnék a cipőmből, az tuti, ám Angie egy balerina kecsességével rendelkezik, s a köztünk lévő tíz-tizenkét métert olyan látványos (és tökéletesen koreografált) szökellésekkel hidalja át, mintha bizony számítana rá, hogy a következő pillanatban egy hordára való lesifotós falka dugja ki fejét a burjánzó hortenziabokorból. Rugózik és riszál. Esküszöm, oldalirányba többet mozog, mit előre.

Időközben Dinah hangja is csatlakozott a csilingelő monológhoz, ám én továbbra is csak fél füllel, a kellő pontokon közbehümmögve veszek részt a tereferében. Próbálom megfejteni ezt a lányt – miért barátkozik Dinah-val? Annyira nem illenek össze… és ez nem Dinah rovására értendő.
Na persze a válasz tálcán kínálja magát. Angie-nek nagyon is megvan a maga indoka, miért veszi a fáradtságot a viszony ápolására, és ez az indok alighanem egy széles vállú, szürke szemű, igen jól szituált pasi- esetleg férjjelölt körül forog.
Láttam, milyen éhes pillantással méregette a pavilonban Dinah bátyját, mennyire szerette volna magáénak tudni Jack kizárólagos figyelmét. És minél többször visszapörgetem magamban az emléket, annál szilárdabban érzem itt belül a vigasztaló meggyőződést, az enyhet adó hitet, hogy Angie nem más, mint egy kétszínű áspiskígyó.

És ó, mennyire jólesik ez a gondolat! Úgy nézni rá, mint egy ármánykodó nőszemélyre, aki hamis kedvességgel hálózza be a húgot, hogy aztán rátehesse kezét a kiszemelt bátyra, gyógyír a lelkemre. És nem utolsó sorban csillapít valamicskét hiúságom fájó sebén, amit Ron rajongva felizzó tekintete égetett oda a minap.
Tegnap vagy tegnapelőtt történt, nem emlékszem, de nem is számit, bőven elég, hogy láttam. Egy villanásra elcsípett mozzanat volt, egy pillanatfelvétel Ron arcáról, ahogy Angie-t meglátva kiélesedett a tekintete, s a feltétlen csodálat fellobbant a mögött a csodálatos kék írisze mögött.
A gyomrom összerándult, a zsigereimbe parázskézzel markolt a féltékenység, s habár az egész nem tartott tovább egy-két másodpercnél, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg Ron végül fegyelmezte a vonásait, és eltüntette képéről a bávatag, átszellemült kifejezést.

Ronnak tetszik Angie, Ronnak tetszik Angie – úgy lüktetett bennem ez a rövid mondat, mint karmolások az érzékeny bőrön. A csontomig mart a felismerés, hogy épp oly vadul féltékeny vagyok, mint voltam anno a lavenderes időszakban, hogy nem számít, miken mentem át a háborúban, hányféle jellempróbáló tűzben kovácsolódott a legbelső lényem, én alapvetően és megfellebbezhetetlenül egy ingatag egójú kislány maradtam, akit egyszerűen kiborít, ha pasija más, nála sokkal csinosabb nőre néz.

Hát, ezért nem szenvedhetem Angie-t. Ezért bosszant a jelenléte, és ezért érzek kellemetlen gombócot a gyomromban. Rádöbbentett a saját gyengeségeimre, leleplezett saját magam előtt, s ha ez nem lenne elég, újbóli felbukkanásaival még azt is elérte, hogy a féltékenység elmélyüljön, és megszilárduljon bennem. Most is csak azért imádkozom, tűnjön el minél sürgősebben. Minél előbb, mielőtt Ron felbukkanna, s meglátná, hogy mennyivel vonzóbb csomagolásban is kaphatók a nők, hogy akit választott, mennyivel halványabb a tündöklő Angie mellett.

Ám Angie-nek esze ágában sincs sietni. Épp ellenkezőleg: nagyon is ráérősen cseveg semmitmondó dolgokról a megfeszítetten figyelő Dinah-val. A lány javaslatára, hogy menjenek be, és üljenek le a társalgóban, csak a fejét rázza. Szívesebben álldogál itt a napon, állítja, ám gyanúm szerint inkább egy bizonyos személy közeledő hazatérte szegezi a ház elé, s nem az egyre gyilkosabban tűző napfény. Nyilván nem akarja megkockáztatni, hogy elkerüljék egymást…

És ahogy ezt végiggondolom magamban, újból felporzik a távoli horizont, s egy perc sem telik bele, Jack terepjárója már be is gördül a felhajtóra. Angie rögtön pózba vágja magát, a miniszoknya, mintegy varázsütésre, arasznyit emelkedik a barna combokon.
- Hello, lányok! – Jack jókedvű arccal int felénk. Becsapja maga mögött a kocsi ajtaját, s néhány ruganyos lépéssel átcsikorog a kavicson. – Mizújs? – rikkantja futtában, majd leparkol mellettünk.
- Szia, Jack! – lelkesedik Angie. (S ha kutya lenne, most bizonyára a farkát is csóválná.) – Milyen jó kedved van, na hallod! Sikerek az üzlet világában? Vagy más különleges alkalom?
Jack talányosan megrántja a vállát.
- Igen is, nem is – ad kitérő választ, aztán finoman karon ragad (mi a fene!), és bizalmas hangon a fülembe suttogja, hogy beszélni szeretne velem. – Hölgyeim, ha megbocsátanak… – biccent a többiek felé. (Angie igen meglepett képet vág, ennél a villámtalálkozónál nyilván többre számított.) – Hermionéval még vár ránk egy kis adategyeztetés, mielőtt végleg pontot tennénk a hétre. Az esti viszontlátásig – hajt fejet túljátszott galantériával, majd finom erőszakkal kiragad a félig vigyorgó (Dinah), félig megrökönyödött (Angie) társaságból, és a karomnál fogva felvezet a lépcsőn.

Visszapillantva még épp látom, ahogy egy távoli, lassan mozgó folt begördül a birtok határát jelző, kétszárnyú kapun. A menetszélben lobogó vörös haj (le kéne már vágni) akkor is egyértelművé tenné a vezető személyét, ha történetesen nem tudnám, kihez tartozik a közeledő jármű.
Szóval, Ron mégiscsak össze fog futni Angie-vel. Pech… sőt, több annál. Borzalom. És megszámlálhatatlanul sok gyötrő pillanat, amit az elszámolások fölé görnyedve azzal fogok eltölteni, hogy elképzeljem, mihez kezd a préda nélkül maradt, flörtölő energiától majd’ szétfeszülő Angie a bájaira igencsak fogékony, kék szemű kedvesemmel.

Aztán becsukódik az ajtó, elvágja előlem a kilátást, s én egyedül maradok elszabadult képzeletem gyötrő rémlátomásaival…