(néhány perccel később)

Ron

- Holnap reggel, hétkor, oké! – intek búcsút a távolodó Jacknek, és a hóna alatt cipelt húgának. – Jó éjszakát nektek is. – Megvárom, amíg eltűnnek a kanyarban, csak aztán súgom oda Hermionénak. – Na végre, erre vártam már órák óta – és nyomok egy puszit a nyakára. Mire ő menten hókon nyom.
- Ne itt, Ron! – sziszegi. – Még meglát valaki…
- De odabent lehet? – csapok le azonnal a mondatban rejlő lehetőségekre. – A négy fal diszkrét magányában?
- Meglátjuk – mosolyog Hermione sokat sejtetően.

(negyven perccel később)

Meddig tollászkodik még ez a lány? Én öt perc alatt lezavartam az egész fürdést-fogmosást, ő meg már húsz perce bent van, és csobogtatja a vizet. Pedig igazán tekintettel lehetne rám, no meg persze magára is. Holnap korán kell kelnünk, hogy még hét előtt a nagyházba érjük, ahol aztán megkapjuk az aznapi eligazítást – legalábbis ebben állapodtunk meg az előbb Jackkel. Szóval aludni is kellene… egy kicsit.

Hosszú nap volt a mai, és fárasztó – a kondimmal persze minden oké, aggodalomra semmi ok, és már alig várom, hogy rárepüljek Hermionéra! –, de az utóbbi tíz-tizenkét óra azért sokat kivett belőlem. A nagy fordulat, hogy végül mégis maradtunk, aztán a birtoknézés meg az itókázás, és ennek tetejébe még jött az a zsibbadt félóra is, amíg mozdulni se nagyon mertem.
Nő ritkán vált ki belőlem efféle hatást, de ez speciel ilyen eset volt. Az első pillanatban, ahogy hirtelen kivált a sötétből, esküszöm, azt hittem, Hermione az. Ugyanazok az arányok, ugyanaz a szem- és hajszín. Még a vonásai is hasonlítottak, csak amikor közelebb tipegett, akkor tűntek fel a különbözőségek, például, hogy mennyivel apróbb és törékenyebb. Kis túlzással ő lehetne Hermione zsebre tehető, miniatürizált változata. És épp ezért bénultam le a közelében, féltem, hogy egy hirtelen, meggondolatlan mozdulattal még darabokra töröm. Tény persze, hogy akkor már volt bennem egy-két sör, ami egész enyhén megbiccentette az agyamat, de az is igaz, hogy színjózanul is zavarba hozott volna.
- Miben töröd a fejed, Ron? – Hermione hangja hirtelen erővel ránt ki a mélázásból.

Hermione

- Előkerültél végre? – Ron a legszélesebb bájvigyorát villantja rám, és jöttömre azonnal hódító pózba vágja magát.
- Átrendezted a szobát? – nézek körül a nappaliban. Úgy látszik, amíg én a fürdőben voltam, ő változtatott egy kicsit a bútorok egymáshoz viszonyított helyzetén. A kanapé előtti kávézóasztalt félre tolta, és a zsámolyokat is eltávolította az útból, az így nyert üres területen pedig birkabőröket halmozott fel. S most ott fekszik az egésznek a közepén. – Mért nem a kanapét húztad ki?
- Gondoltam, így izgalmasabb lesz… Gyere, próbáld ki – paskolja meg a bolyhos derékaljat –, jó puha…
- Az ajtót bezártad? – aggodalmaskodom.
- Be.
- A függönyök?
- Behúzva, láthatod…
- Jó. – Érzem, hogy elpirulok. Annyira nyilvánvaló, mire készülünk, a tompított világítás és az összekészített „játéktér” olyan célratörő. De eszem ágában sincs tiltakozni, egy részem (a nagyobbik) nagyon is oda szeretne heveredni Ron mellé, így hát meg is teszem. – Szia… – suttogom lesütött szemekkel. – Itt vagyok.
- Szia – mondja ő is. – Nagyon örülök, hogy benéztél hozzám…

Ron

Béna duma, tudom, de ilyenkor képtelen vagyok állítani magamon. Hermione hálóingbe csomagolt közelsége olyan nekem, mint egy hirtelen felhajtott, szédítő korty valami nemes, erős italból. Már nem a sör dolgozik bennem, hanem az ő édes-izgató illata, amit mindig magamban hordok, az első valós lélegzetvétel a közelében mégis bódító ittasságot okoz nálam. Olyan dolog ez, ami függőséget okoz, muszáj még többet magamhoz vennem belőle.
- Itt maradt egy kis szappanhab – hajolok közelebb Hermionéhoz. – A füled mögött…

Hermione

Ron úgy tesz, mintha felületes törülközésem hátrahagyott nyomait akarná eltűntetni rólam. Arcát a hajamba temeti, mélyen, hogy ajkával elérje a fülem alatti érzékeny bőrt, és ott finoman csókolgatni kezd. Ezer és ezer apró áramütés ér egyszerre, végigcikázik rajtam a gyönyörűséges borzongás, még a karom is tiszta libabőr lesz tőle.
És innen már el vagyok veszve, tudom tapasztalatból; ha egyszer belekerültem Ron intim vonzáskörzetében, már nincs menekvés, olyan a közelsége, mint egy erőtérbuborék, ami magába szippant, és kívülre zár minden mást.

Ron

Lassú, ráérős csókban forrunk össze, még nem sietünk, nem kapkodunk, csak kóstolgatjuk a másik ajkát. Félkönyökre dőlve fekszünk egymás mellett, kezem a dereka ívén, a szemünk félig nyitva.
Szeretem ezt a tapogatózó bevezetőszakaszt, amikor még nem teljesen valóságos, de már több mint ígéret az este – az este, amiről szinte megállás nélkül fantáziálok egész nap. Szeretem tiszta, még józan fejjel nézni kipirosodott ajkát, ahogy a csókok szünetében újra és újra felkínálja magát – míg csak felpörgő pulzusom dobolása el nem mossa a világos pillanatokat.
A kezem ennél a pontnál kezdi el önállósítani magát: maga mögött hagyja a karcsú derekat, s a selymes centiken lassan átaraszolva felkúszik a mell vonaláig. Egy vékony testmeleg hálóing, ennyi választ el csupán a pőre valóságtól, egy milliméter vastag akadály, ami csak még izgalmasabbá teszi az érintést.
A lélegzet felforrósodik a torkomban, ahogy a feszes-puha hús kitölti a markomat, szívem dobogása is kihagy egy pillanatra, hogy utána annál szaporábban pótolja a lemaradást. Felhagytam már azzal, hogy számoljam, hányszor érintettem meg Hermionét ekképp – nem számít, a testem mindig túláradó hevességgel reagál az ingerre. A tenyerem finoman összeszorul a ruganyos halom körül, őrjítő élvezet, hogy most nem fegyelmezi mindenféle pánt, varrás és merevítő; szabadon hullámzik-ring a mozdulataim alatt, érezni a tömegét, ahogy megemelem, a feszességét, mikor finoman visszaereszkedik.

Hermione érverése szaporább lesz, a csók mélyebb és forróbb. Most már a nyelvünk is bekapcsolódik a játékba, Hermione észveszejtően izgalmas íze járja át a számat. Minden porcikámmal tudom, hogy élvezi a simogatást, a melle invitálva feszül bele az érintésembe, a szíve a bőrömön lüktet. Egy egész picit kifordítom, és lejjebb csúsztatom a tenyeremet, s a hüvelykujjam végével apró köröket cirógatok megfeszülő bőrére.
Hermionén remegéshullám fut végig, keze a hajamba túr, s ő apró nyögést csókol a számba. Őrjítő. A pulzusom majd’ szétveti a halántékomat, innen visszafordulni már szabályos testi fájdalommal járna.
Keményen visszacsókolom, hangosan és mohón, a kezem még szorosabbra fonódik rajta. Már várom, hogy sikoltson, hogy fájdalmában tiltakozzon, de nincs zokszó vagy panasz, csak csupa-csupa kedvező visszajelzést kapok. Hermione egész felsőtestével hozzám simul, az öle az ágyékomra feszül… Nem bírom tovább visszafogni magam, fölébe kerekedem, finom erőszakkal magam alá gyűröm. Alkarra támaszkodva felnyomom a felső testem, szabad jobbommal lenyúlok, és lába belsején kérlelőn végigsimítva szétfeszítem a combjait…

Hermione

Épp csak annyi ellenállást tanúsítok, amennyit a helyzet megkíván, s amennyit az előző három éjszakán is tanúsítottam. De mindez csak színjáték, akkor sem lenne erőm tiltakozni, ha történetesen akarnék. Ron közelsége, testi ereje elgyengít, a fizikai fölény, amivel fölöttem bír, ahelyett, hogy ijesztene, inkább gyönyörteljes izgalmat ébreszt bennem. A puszta tény, hogy karjának egyetlen nagyobb erejű szorításával összeroppanthatna, testének súlyával az utolsó szuszt is kipréselhetné belőlem, elbűvöl, és olyan intenzív elragadtatást lobbant fel a bensőmben, amihez nem tudok, és nem is akarok hozzászokni.
Ahogy ez a nálamnál sokkalta erősebb férfitest fölém gördül, és gyengéden a földhöz présel, ahogy erőszakoskodás nélkül, pusztán bódító kézzelfoghatóságának kényszerítő erejével tud hatni rám, még a csókok és simogatások érzékkavaró eredményénél is hatalmasabb.
Szeretem magam körül érezni erős szorítását, tenyerem alatt a megfeszülő, ugráló izmokat, a testi erő hullámzó táncát; szeretem, ahogy célratörő határozottsággal megragadja a csuklóm, s bilincsként tartva azt a fejem fölé húzza. A kiszolgáltatottság csak fokozza a vágyamat, a behódolás elszédít, s akaratgyenge állapotom ilyenkor maga a követelődző kiáltvány, hogy igen, akarom!
Sorban ez a negyedik éjszaka, hogy eljutunk eddig az örvénylő-kavargó szakaszig, s Ron ezúttal sem ütközik a korábban tapasztalt ellenállásba. Ellazítom az izmaimat, s hagyom kezét felsiklani a combomon…

Ron

Csak egy picit remegek meg az ominózus pillanat előtt. Annyira akarom, hogy most jó legyen, hogy végre Hermione térfelén is történjen valami. Az eddigi „háromból nulla” gyászos mérleg, már-már az önbecsülésemet sérti, így hát most azzal az eltökélt és nemes szándékkal merészkedem be ebbe a hívogató női szentélybe, hogy ha törik, ha szakad, én bizony javítok a statisztikámon.

És a hatás nem is marad el. Csak úgy, mint a korábbi éjjeleken, Hermione határozottan élvezni látszik a dolgot. A kéjes sikoly már kezdettől fogva ott feszül a torka mélyén, intim forrósága valósággal égeti a kezemet, a bőre kipirul, a szemében mintha folyékony arany lobogna. Annyira izgató a látványa, hogy folyamatosan fegyelmeznem kell magam: csak nyugi, lassan, finoman bánj vele, ne kapkodj el semmit…

Hermione

A szoba a sóhajok és a félhomály puha csíkjaival hullámzik körülöttem. Felesleges érzékeim eltompulnak, elzárják előlem a külvilágot. Minden tőlem független anyagi és szellemi létező felolvad valami fél kába delíriumban, ahogy a gyönyörteljes feszültség egyre hízik odalenn, az ölem mélyén. Színek robbannak szerteszét lehunyt szemhéjam mögött, skarlátszirmok és bronztüzek a narancsvörös lángokban, bordó küllők a karmazsinárnyalaton. Szavakkal megragadhatatlan érzés zárja ölelésbe altestem izmait, gyönyört ígérően ringat. Különálló mozdulatokat már nem érzékelek, ahogy elszigetelt hangokat, színeket s illatokat sem, csak az egybefolyó dinamika létezik, mintha hullámverés korbácsolná bennem egyre feljebb a vágyat. Ha gátlástalanabb lennék, most szóra nyitnám a számat, hogy továbbíthassam a lentről feltörő követelődzést: még, ne félts engem, durvá(bba)n szeretném!

De mivel nem szólok – mert egyszerűen képtelen vagyok ilyesmit kérni –, már jön is az a szinte bocsánatkérő lassítás, az az udvariaskodó finom fék, amit Ron szokott behúzni ezen a kritikus ponton. Visszafogja magát, lágyít az erején – s a gyönyört ígérő ringatás apránként elsekélyesedik bennem.

Ron

Mit rontottam el már megint!? Egyszerűen nem értem!
Hermione lelkesedése most is némán ért véget, akár csak tegnap este, és az azt megelőző éjszakán, mint egy futó zápor által elmosott, félig fellőtt tűzijáték – a nagy finálé elmaradt.
Csalódottan fújok visszavonulót, s nyomorult érzéssel a gyomromban hengeredem mellé. Ez így nem mehet tovább! Ha nem teszek lépéseket az ügyben, még komplexusaim lesznek!
- Mi nem működik, Hermione? – könyökölök fel, s nézek félig lehunyt szemébe. – Elmondod?

Hermione

- De hát nincs mit – hazudom kényszeresen. Nem nézek Ronra, csak a szemem sarkából látom, hogy a válasz hallatán fintorogni kezd. – Tényleg. Ez… izé, jó volt.
Ami tulajdonképpen igaz is, a kis hiányérzetet leszámítva élveztem, és bármikor szívesen meg is ismételném a dolgot.
Hátha akkor Ron sem fogná szűkebb gyeplőre a mozdulatait, és nem fegyelmezné magát attól való félelmében, hogy esetleg túl durván bánik velem. Mert azt hiszem, itt rejlik a megoldás záloga. Szűzies vonakodásom nyilván mértékletességre intette Ront, aki rendkívüli gentlemanként tartja is magát ehhez a mértékhez, és túlságosan is ügyel rám. Pedig nem kéne. Nem papírból hajtogattak, nem fogok összegyűrődni, ha egy kicsit durvábban nyúl hozzám…

De hogyan adjam ezt a tudtára anélkül, hogy azt hinné, én valami szubkulturális szado-mazo irányzat lelkes csodálója vagyok, akinek legfőbb vágya, hogy a pasija álarcos bőrszerelésbe bújva, szöggel kivert ostorral csapkodja, s közben verbálisan is bántalmazza?
- Muszáj erről beszélnünk? – kockáztatok meg egy pillantását az arcára. Határozottan csalódottnak tűnik. Mint egy kezdő háziasszony, akinek összeesett a felfújtja – pedig úgy meg szerette volna vele lepni az urát! – Majd belejövünk – paskolom meg biztatóan a vállát (nem akarok túl melodramatikus lenni). – Gyakorlás teszi a mestert.

Ron

- Jaj, Hermione – tör ki belőlem az ingerült sóhaj. – Ne gyere nekem ezzel a közhellyel!... Ez így nem fog menni. – Felguggolok, s a térdemre támaszkodva tettre készen előre dőlök. – Tételesen mondd el, légy szíves, hogy mit csináltam rosszul, min kell változtatni, és milyen extra kívánalmaid vannak!
- Mi!? – Hermione egész fejét elborítja pirosság. – Neeem.
- Nem akarod, hogy jó legyen? – csóválom a fejem. – Hogy igazán jó legyen?
Hermione nem szól. Összeharapott szájjal bámul rám, pislogás nélkül, majd olyan halkan, hogy alig hallom, kinyögi:
- Én erről nem tudok beszélni, Ron…
- Mért nem? – türelmetlenkedem, egy kicsit talán tapintatlanul is, mire ő felkapja a vizet.
- Miért? – sipítja. – Te talán olyan könnyen szavakba tudnád önteni a vágyaidat? Te szemrebbenés nélkül tudnád elsorolni, hogy melyik testrészeddel mit és lehetőleg hogyan csináljak?

(néhány töprengéssel töltött perccel később)

- Mi lenne… – kezdem óvatosan – ha… khm, szóval mi lenne, ha nevet adnánk egymásnak?
Hermione értetlenül mered rám.
- Már van nevünk, Ron. Azzal mi a baj?
- Félreértettél – legyintek türelmetlenül. – Én nem a mi anyakönyvezett nevünkre gondoltam, hanem egy elnevezésre, amin szólíthatnánk a… hát a testrészünket.

Hermione

Szűzanyám! Kereszteljem meg a micsodáját? Azt akarja?
A nevetés már félúton van kifelé, amikor egy gondolat elzárja bennem a hangot. Talán mégis érdemelne egy esélyt ez az ötlet. Elvégre egy semleges név, valami, az eredeti terminológiára nem hasonlító kifejezés akár enyhíthetne is a dolog kínos voltán…
- Hát, oké – adom rá az áldásomat. Derűlátó mosolyt varázsolok az arcomra, úgy kérdezem: – Ki vele, Ron, mit találtál ki nekem?
Várakozva meredek rá, de ő csak tátog némán, aztán hebegni kezd, hogy szüksége lenne még egy kis gondolkodási időre, hogy kirostálhassa a jelöltjeit. Addig is, javasolja, törjem a fejem a saját változataimon.
Hát, legyen! Vegyük át a jelölteket.

(pár perccel később)

Ó, a pokolba, ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint képzeltem. Nevet adni egy nemi szervnek komoly és felelősségteljes vállalkozás, hiba lenne elkapkodni. A rossz névválasztás amellett, hogy megbélyegezi az illető szervet, még a szerv viselőjének lelkiállapotára is könnyen visszahathat.
Ezért esett ki első körben a „Pindur”, ami irtó aranyosan hangzik, és könnyen mondatba is foglalható, ám aligha hízelgő a név viselőjére nézve, azon felül még csak nem is találó.
Aztán ennek ellentételezésére eszembe jutott a méretügyileg sokkal meggyőzőbben hangzó „Dorong”, de azzal a lendülettel el is vetettem. Esélytelen, hogy röhögés nélkül számra vegyem ezt a szót.
E holtan született ötletek után sorba vettem az összes tárgykörbe vágó jelzőt, de eredményre így sem jutottam.

Valami tiszteletet parancsoló és katonásan fegyelmezett név kellene, mint mondjuk a „Kapitány”, ami már csak azért is lenne jó, mert kimeríthetetlen további lehetőségek rejlenek benne. Példának okáért teljesítményarányosan elő lehetne léptetni „Ezredessé”, „Tábornokká” vagy akár „Marsallá” is.
Csakhogy egyik sem illik Ronhoz.
Valami testhezállóbb kellene, valami, ami utal a bátorságra, a férfias hódításra, a leigázásra – de „Konkvisztádornak” mégsem hívhatom a micsodáját!
Mi legyen? Milyen név keltene pozitív asszociációkat, és passzolna egy szenvedélyes kviddics játékoshoz?
Hoppá!
- Ron! – kiáltom megkönnyebbülten. – Megvan! Kitaláltam!

(icipicit később)

Ron

- Bajnok… Bajnok… – ízlelgetem félhangosan a szót, s pizsamaalsóm visszajelzéséből már tudom is, hogy ez bizony működni fog. – Hermione! – nézek fel diadalmasan. – Hallgat rá!
- Tudtam, hogy így lesz. – Hermione csak mosolyog a lelkesedésemen. Majd komolyságot parancsol az arcára, és kíváncsian megérdeklődi, hogy én vajon milyen találó nevet ötlöttem ki az ő számára.
Na, ekkor jövök zavarban, mert hogy egyetlen épkézláb ötletem sem támadt. Csak vulgárisabbnál vulgárisabb jelzők jutottak eszembe, egyik sértőbb volt, mint a másik. Annyira nem passzoltak Hermionéhoz, meg az ő kis anonim micsodájához, ami meleg, puha és szőrös… pont, mint George gyerekkori angóra nyuszija – jut eszembe hirtelen –, akinek göndör, barna bundája volt, s a nedves kis orrát mindig olyan kedveskedőn és szelíden dugta az emberhez.
- Hermione… – fogok bele bizonytalanul. Egy szó formálódik valahol hátul a fejemben, egy rég elhunyt nyuszi kedves neve… Hogy is hívták?... Ja, megvan! – Hermione – vetem fel győzedelmesen a fejem. – Mit szólnál ahhoz, hogy…

Hermione

- MICIKE!? – sivalkodom hüledezve. Ezt komolyan gondolja? A Micike olyan közönségesen hangzik. Az alacsony költségvetésű lotyókat szokták így hívni!
- Miért? Szerintem kedves. – Ron kitart a név mellett. – George-nak volt egy kis nyuszija még régen, azt hívták így.
Erre morgok valamit. Még mindig nem vagyok száz százalékosan meggyőzve. De az legalább vigasztal, hogy nem pejoratív hátsószándékkal választotta nekem ezt a nevet.

Micike… Hm. Végül is tényleg kellemes a csengése… és Ronnak egy nyúlról jutott eszébe. Ennél ártatlanabb kiindulópontja nem is lehetett volna, és ez megnyugtató.
- Oké – rántok egyet a vállamon. – Elfogadom a Micikét. – Aztán félszegen teszem hozzá: – És most…?
- Hát… – Ron sincs éppen a határozottság tetőfokán. – Így áthidaltuk a kommunikációs akadályt, gondolom… Szóval, ha te nem is, de Micike most már elmondhatja, mit szeretne igaziból.
- Oké – biccentek.
És Micike beszélni kezd…