(fél órával később)

Ég és föld. Mármint a különbség Jimbo rozsdás fémkasznija és e között a szupermodern, zajtalanul suhanó, luxuskategóriás terepjáró között. Ráadásul még interaktív is, mondandóját különféle hangjelekkel közli, s ha valami nem tetszik neki, fülsértően sípol. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy két álló percig volt szerencsém hallgatni ez utóbbi hangeffektet, mígnem a kocsi önelégülten vigyorgó tulajdonosa végre kiszórakozta magát növekvő zavaromon, és becsatoltatta velem a biztonsági övet, egy csapásra kiiktatva ezzel az idegesítő bíp-bíp forrását.

Nem bírom a csávó képét, nem tehetek róla. És egyáltalán nincs ínyemre, hogy épp tőle vagyunk kénytelenek állást elfogadni, akármilyen kedvező feltételekkel is kínálta fel azt. Csak az a tény vígasztal, hogy mi ketten úgyis keveset fogunk találkozni. Elmondása szerint, egész nap a cégnél van (A cégnél! Ja. Hogy el ne ájuljak!), és ha valami mondandója akad a munkánkkal kapcsolatban, azt elsősorban inkább Hermionéval vitatja majd meg, nem velem.

Habár, most hogy jobban belegondolok, ez a kilátás se lelkesít annyira. Ha csak egy halvány kis gyanú is pislákolt volna bennem, hogy Hermionénak esetleg, talán tetszik Mr Nagymenő, akkor tutira elleneztem volna a dolgot. De amennyire én látom, Hermione nem fordít rá különösebb figyelmet, sőt, még csak nagyon rá se néz – szóval emiatt legalább nem kell aggódnom.

A két lány amúgy jól elvan hátul. Dinah, aki azóta sem heverte még ki örvendetes itt-maradásunk felett érzett örömét, szüntelenül locsog és csicsereg, már előre tervezgeti, miket csinálhatnánk négyesben. Fel is merült bennem a gyanú, hogy ezt az egész marasztalósdit inkább ő szorgalmazta, ő kapacitálta a bátyját, hogy jöjjenek el értünk a pályaudvarra.
Apropó: kiderült, hogyan akadtak a nyomunkra. Dinah, aki a városban valamiféle szervezett múzeumlátogatáson vett részt, egy alkalmas pillanatban meglógott a csoportjától, s a nyilvános telefont használva megeresztett egy hívást Rosie mamáékhoz. A látogatását szerette volna bejelenteni, amire az úgyszintén városban tartózkodó bátyja vitte volna el a tervek szerint, ám ehelyett arról kellett értesülnie, hogy mi már javában útban vagyunk a buszpályaudvar felé. Ám Dinah nem esett kétségbe, rögtön a bátyjáért indult, kirángatta azt a menetrendszerinti hétfői lovas edzéséről (ezzel ugye magyarázatot nyer a fura gatya), és nyomban leszervezte a pályaudvari fuvart. Ennyi. Legalábbis a minket érintő rész. Dinah csevelytartaléka ezzel közel sem merült ki, dehogy, harminc perce megállás nélkül azóta is löki a sódert.

Beszámolója egyaránt szemezget a családi legendáriumból, érinti marginálisan a helyi flórklórt, és mutat be szemelvényeket az ausztrál középiskolások mindennapi gyötrelmeiből. Ám a legtöbb történet a legendás nagyapa körül forog, aki ugye a továbbiakban az én felelősségem lesz, így hát veszettül hegyezem a fülemet.
És amit hallok, nem tölt el éppen háborítatlan kéjmámorral. A kiscsaj elmondása szerint, Archie nagyapa egyedül csak az elmúlt évben három kisegítő alkalmazottat „fogyasztott el”. Köztük egy harcedzett férfi ápolót is, aki korábban négy teljes éven át dolgozott egy szigoráról közismert elmegyógyintézetben, dühöngő őrültek között, ám a fantáziadús nagyapával ő sem boldogult. A szóban forgó úriember azután adta be a felmondását, miután a család az ő többszöri felszólítására (később könyörgésére) sem tudta jobb belátásra téríteni az öregurat, aki rendületlenül a fejébe vette, hogy több évtizedes buzgó katolikus hitgyakorlás után áttér a zsidó vallásra, és 83 éves fejjel annak rendje és módja szerint körülmetélteti magát – mely beavatkozást az érintett szerv gyakori felvillantásával következetesen próbált kicsikarni az idegileg egyre megviseltebb ápolóból.

És ez csak a jéghegy csúcsa. Az egyre vígabb kedélyű anekdotákból kiderült, hogy a nagyapa magamutogató késztetésének a hosszú évek során több hölgy alkalmazott is áldozatul esett. Az egyik pályakezdő fiatal nővér példának okáért még a hívatását is feladni kényszerült miatta, mert az elszenvedett traumáktól arra a belátásra jutott, jobb lesz neki egy világtól és férfiaktól elszigetelt zárdában. A nagyapa persze soha sem erőszakoskodna – szögezi le a velejéig lojális unoka –, csak megvannak a maga módszerei, amit nem mindenki tud egyformán tolerálni.

- Embere válogatja, Dinah – kapcsolódik be a beszélgetésbe az eddig némán vezető Jack. – Amit a birkákkal művelt öt éve, az még nálam is kicsapta volna a biztosítékot. Nem csodálom, hogy az akkori ápolónője azonnali hatállyal felmondott. Pedig korábban Afrikában szolgált, a Vöröskeresztnél, szóval hozzá lehetett szokva a vér látványához.
Félve kérdezem meg:
- Miért? Mi történt a birkákkal?
- Tényleg tudni akarod? – sandít rám a szeme sarkából. Mire én határozottan biccentek. – Hát jó, legyen. Talán jobb is, ha tudod, mire számíthatsz. Lányok, ti ott hátul fogjátok be a fületeket! Szóval az eset három hónappal a tavaszi elletés után történt. Bevett állattartási gyakorlat szerint minden gazda ilyenkor végzi el a hús- vagy gyapjúcélra tartott hím bárányok ivartalanítását. Így történt ez nálunk is. A beavatkozásra váró bárányok már el voltak kerítve egy külön karámba… Hm, Ron, tudod, hogyan zajlik ez a művelet? (Nemet intek a fejemmel.) Hát, a modern beavatkozás nem áll másból, mint egy rövid kés általi bemetszésből, egy könnyed nyomásból, majd az egy-két öltésnyi sebvarrásból. Ez így nem hangzik olyan durván, igaz? Csakhogy a mi végtelenül régi vágású nagyapánk nem ezen a módszeren nőtt fel, nem bizony! Ő a század eleji eljárást favorizálta, melynek lényege, hogy szépen-akkurátusan felemeled az illető jószág farát, két ujjad közé csippented a célterületet, és egyetlen jól irányzott harapással elvégzed azt, amiért mi manapság dollár ezreket fizetünk ki az állatorvosnak. Igen, jól sejted, a nagyapa is spórolni akart. Amikor a mi szerencsétlen ápolónőnk (aki teljesen járatlan volt az állattenyésztés eme csodálatos hagyományában) utolérte nagyapát, ő már vígan menetelt fel-alá négykézláb a karámban, s mohón falatozott a bárányok farából. Szegény nő! Teljesen kétségbe volt esve, azt hitte, hogy véres képű nagyapánk elevenen készül felfalni szerencsétlen jószágokat.

- Nem ez a nő akart beperelni minket? – kíváncsiskodik közbe Dinah. – Súlyos lelki sérülést… vagy mit okozó felelőtlen alkalmazás miatt?
- De – bólint a kérdezett. – És meg is tette volna, ha nem fizetjük ki a pszichoterápiáját. – A visszapillantó tükörbe néz, úgy szól hátra. – Szóval, Hermione, ne hidd, hogy a bátyád nem fog keményen megdolgozni azért a pénzért. Minden centhez vér és verejték tapad majd! – Aztán elneveti magát. – Na jó, nem ijesztgetlek titeket. Téged se, Ron – vigyorog rám. – Boldogulni fogsz vele. Sőt, nagyon is úgy gondolom, hogy a nagyapa istápolása igazán testhez álló feladat lesz a számodra. Jó bemelegítés a sportmenedzseri pályafutásodhoz. Ő ugyanis edzésben tartja az embert, mind szellemileg, mind fizikailag.

Hermione

Jack milyen jópofa! Komolyan mondom, egyre szimpatikusabb lesz nekem. Féltem attól, hogy a nagyfőnök stílusát hozza majd, hogy a parancsolgatáshoz (és cégvezetéshez?) szokott lekezelő magabiztossággal viszonyul majd hozzánk, de minden jel arra mutat, hogy ez nem fog bekövetkezni. De jó! Így sokkal nagyobb lelki nyugalomban telnek majd náluk a napjaim, és nem kell azon izgulnom, hogy mi lesz, ha elrontok valamit. És Ronnal is tök kedves, nyugodtan magyarázza el neki, hogy mire kell odafigyelnie Mr Fergussonnal kapcsolatban.
- A vércukorszintje jelenti a legnagyobb problémát – meséli Ronnak. – Nagyapa alapjáraton is igen mm… virulens, ám ha a napi engedélyezett adagjánál több szénhidrátot vesz magához, akkor különösen fantáziadús hangulatba kerül. Az a legfontosabb, hogy ne engedd nassolni, akkor nem lesz baj. Hallod ezt, Dinah? – kiált hátra. – Ez rád is vonatkozik. Nincs több titokban becsempészett édesség, neked is oda kell figyelned erre!
- A nagyapátok speciális étrenden van? – szúrja közbe Ron, s én gondolatban megtapsolom. Milyen rutinos és hát… muglis kérdés!
- Igen – feleli Jack. – A nagynénénk neki külön főz, ezzel neked nem lesz gondod. Csak arra ügyelj, hogy a rendes étkezések között ne egyen semmit. Akkor nem lesz baj. A halastótól kell még távol tartani, az úszótehetsége már nem a régi… na meg a lovak, igen, ezt majdnem elfelejtettem. Nagyapa minden héten átlag négyszer bucskázik le a lova hátáról, és nem titkolom, azt várom tőled, hogy javíts egy kicsit ezen a statisztikán. Az öreg csontok már nem forrnak olyan gyorsan. Habár nagyapának külön őrangyala van, speciálisan kiképezve a lovas balesetekre, igaz Dinah?
- Ja – helyesel mellettem a kérdezett. – Egy hollywoodi kaszkadőr sem merné utánacsinálni, amiket néha művel.

- Aztán ott van még a délutáni szundija – folytatja Jack Ron okítását. – Ha lehet, tartasd bele vele. Úgy te is jobban jársz. Ha egyszer elszenderedik, aludhat akár két-három órát is, és addig sem kell az életéért aggódni. Ja, és a puska! – Jack keményen a homlokára csap. – Semmilyen körülmények között ne hagyd, hogy megtöltse. Mi ugyan eldugtunk minden olyan méretű és formájú lőszert, amit elvileg ki lehetne lőni belőle, de ő rendre túljár az eszünkön.
- Postán rendeli a muníciót – csillogtatja jólértesültségét Dinah. – A Veteránok magazinjából vágja ki a megrendelő lapot, s a felcímzett borítékot a többi kimenő posta közé dugja.
- Bravó! – Jack ékesszóló fintorral jutalmazza húga közbeszólását. – Te mindvégig tudtad, de nem szóltál nekünk. A fenébe is, Dinah! Tudom, hogy élvezed, ha egy húron pendülhetsz nagyapával, de erről sürgősen le kell szoknod. Mindannyiunk érdekében! Hisz az ég szerelmére, a múltkori lövöldözése kis híján emberáldozatot követelt!
- Mert Mr Brunswick akkora egy bunkó! – kel a nagyapa védelmére Dinah. – Korrupcióval gyanúsította meg szegény nagyapát! Azzal vádolta, hogy lefizette a bajuszfesztivál zsűrijét, hogy a fazon kategóriában őt hozzák ki győztesnek. És azt is mondta, hogy a nagyapa bajusza elbújhatna az övé mögött. Nagyapa csak egy kicsit odapörkölt neki, hogy elvegye a kedvét a gyalázkodástól. Mi van abban?

Jack fura hangot produkál az orrával.
- „Mi van abban!?” – visszhangozza, mint aki rosszul hallotta. – Nem mondod komolyan, Dinah! Ennyire elfogult még te sem lehetsz! Az ember nem durrantja fenékbe a másikat, csak azért, mert az kétségbe vonta a győzelme tisztaságát! Még akkor sem, ha olyan szuperbecsületbeli ügyről van szó, mint a nagyapa nagyra becsült arcszőrzete. Ja igen – vesz vissza a lendületből – erről jut eszembe. Ron, ha be akarsz vágódni nagyapánál, csak dicsérd meg a bajuszát. Egy soha ki nem fakuló piros pontot kapsz érte…

A kocsi hirtelen lassulni kezd, átvág a jobboldali sávon, s egy apró rándulással rágördül egy jóval keskenyebb dűlőútra.
- Itt lakunk – világosít fel Dinah késlekedés nélkül, s rajtam átnyúlva kimutat az ablakon. – Az ott a házunk, már látni a tetejét.
És tényleg. A távolban, túl a fehér kerítéssel kísért narancsligeten, vörös foltok villannak fel a ragyogóan kék ég hátterében.
Huh, hát nem mondom, jó nagy tető! Na persze számítanom kellett volna erre, elvégre egy ilyen gazdag család, mint amilyen a Dinah-é, csak nem lakhat egy egyszerű viskóban. Pláne nem itt, Ausztrália szellősebb vidékén, ahol szabad hely van bőven, s a legszolidabb családi ház is akkora, akár egy palota. Ahogy fogy a hátralévő távolság, egyre több részlet válik kivehetővé. A ritkuló facsoportok törzsei között elő-elő villan a ház fehér kőfala, ragyogó ablaktáblák szikráznak fel ütemesen, s apránként az épület térbeli kiterjedéséről is képet alkothatok. S hogy milyen egyetlen szóban összefoglalva? Hatalmas.

Aztán elfogy az utolsó narancsfa is, és mi egy újabb lusta jobb kanyarral a két szélesre tárt kapuszárny között begördülünk a felhajtóra. Vakítóan fehér murva csikordul meg a kerekek alatt, s a ház – habár még legalább száz méterre vagyunk tőle – máris egyértelműen uralja a fákkal immár nem takart horizontot.
Nyolc hatalmas, rozettás ablakot számolok meg csak a földszinten, s akkor a kisebb nyílászárókat még nem is vettem bele. A hatalmas üvegberakásos bejárati ajtóról nem is beszélve!
Kár, hogy nem látom Ron arcát, olyan jó volna tudni, milyen képet vág mindehhez. Az biztos, hogy ő sem erre számított, ez a látvány még magasra rakott mércével is fényűzően grandiózus. Még az a kis aszimmetria sem rondít bele igazán a képbe, amit a felállványozott balszárny gyakorol az összhatásra.

Most újabb nagy ívű kanyar következik, egy egész félkört teszünk a kiszélesedő felhajtón, ami a ház közvetlen közelében legyezőszerűen szétnyílva egy csobogva működő szökőkutat (szökőkutat!) ölel át.
Végül az oszlopokkal tagolt, széles veranda tövében parkolunk le, a két virágágyás által közrefogott hosszúkás kocsi-beállóban.
A látványtól letaglózva, kábultan kászálódok ki. Az ajtó felett összeakad a tekintetem Ronnal – Hűha! – ez van az arcára írva.
- Nem semmi, igaz? – súgom oda neki, miközben hátrakerülünk a csomagtartóhoz. De az már üres, Dinah poggyásszal a kezében várja, hogy nagy fejforgatva végre kicsodálkozzuk magunkat.
- Jó nagy hodály, mi? – int a ház felé. – Még bújócskázni is lehet benne.
- Azt elhiszem. – Majd Ron fülébe súgom: – És egy apró öregember nyomtalanul elveszhet benne.
- De ti nem itt fogtok aludni – világosít fel Dinah..
- Nem? – A meglepődés az arcomra van írva.
- Nem – kapcsolódik be a beszélgetésbe Jack is. – A felújítás miatt jelenleg egyetlen vendégszobánk sem üzemel, de ez nem gond. Sokkal nyugisabb helyetek lesz az egyik melléképületben. Kövessetek!

Így hát meglódulunk. Jack és Ron elöl, mi ketten Dinah-val pedig a nyomukban. Átvágunk a fehér murvával felszórt felhajtón, lépteink alatt csikorognak az apró kavicsok, ahogy elhagyjuk a csobogó szökőkutat. Apránként a ház is elmarad mögöttünk, s mi egy keskeny, dísztéglákkal kirakott ösvényre térünk. Magasra nyújtózó eukaliptuszfák borítanak fölénk napfénnyel átjárt laza szövésű levélbaldachint, utunkat jobbról és balról is pazar színekben virágzó díszcserjék, meg egzotikus formájú törpefák kísérik. Arborétumba illő környezet, rajzolni sem lehetne szebbet.

Aztán egy éles balkanyar után meglátjuk, hová is tartunk éppen. Egy nyeregtetős, faburkolatú kisház bukkan elő a hatalmasra nőtt borsfa árnyékából, egy tornácos kis házikó, amit balról apácarácsra futtatott szőlőlugas határol.
- Régebben ez volt a juhászbojtárok barakkja – csacsogja Dinah, aki szemmel láthatóan élvezi a házigazda szerepét. – De miután gépesítve lett a farm, erre meg a többi gazdasági épületre nem volt többé szükség. Úgyhogy át lettek alakítva.
- Inkább leselejtezve – pontosít Jack, ahogy felérünk a tornácra. – A legtöbb épület nem volt se elég nagy, se elég modern ahhoz, hogy kielégítse a faramuci előírásokat. Ez a bungaló meg egyébként is túl közel van a nagyházhoz, ezért inkább megtartottuk privát célokra…
- Jack, azelőtt itt hajtotta fel a nőit – súgja meg bizalmasan Dinah, miközben a pletyka szenvedő alanya benyit az ajtón.
- Rajta, gyertek, nézzetek körül – invitál beljebb széles karmozdulattal, és eközben még arra is ügyel, hogy megsemmisítő pillantást vessen vigyorgó húgára. – Fogd vissza a mesélőkedvedet, Dinah – sziszegi neki feszes állal, aztán szelídebb arcot öltve hozzám fordul. – Na, hogy tetszik, Hermione? Eltengődtök itt valahogy?

- Biztos… – mondom félszeg mosollyal az ajkamon, miközben tekintetem körbekószál a helyiségben. Egyetlen egybe nyitott, levegős tér az egész, amelyet egy majdnem emelet magas galéria tör meg jobb kéz felől. A belső tér összhatása olyan – nincs erre jobb szó – kuckós. A szemközti fal meleg barna faborítása, a plafon hiányában jól látható tető- és gerendaszerkezet, a szőnyeg helyett leterített puha birkabőrök mind-mind erre játszanak rá. Ám ez csak az egyik oldala a házikó miliőjének. A vidéki hangulatot alaposan felpezsdíti a bal sarokban meghúzódó tükrös bárpult, no meg a tér jelentős hányadát elfoglaló szabvány méretű biliárdasztal.
Hát, igen, nagyon is el tudom képzelni, mire célozgatott az előbb Dinah. Ez a hely tényleg arra lett megálmodva, hogy csajokat kábítsanak el, és (ha minden jól megy) döntsenek is le benne.

- A galérián van ruhásszekrény is – mutat fel az emeletre Jack. – És ott találod az ágyat is… Dupla. – Ennél a szónál találkozik a tekintetünk, s én felvonom a szemöldökömet. Mire akar ezzel célozni? Csak nem jött rá valahogy a turpisságra, hogy Ronnal igazából nem is vagyunk testvérek?
De Jack elmosolyodik, s mintha a kétségeimet akarná megcáfolni, azt mondja:
- Nyugi, Ronnak is lesz hol aludnia – ezzel a L alakú kanapéhoz lép, és megpaskolja a kiöblösödött ülőrészt. – Nagyon kényelmes és masszív, kihúzva pedig akkora, mint egy anyahajó.
- Te már csak tudod – jegyzi meg Dinah csípősen. – A gimis évek alatt rendszeresen tesztelted a teherbírását, ahogy én emlékszem.
- Fogd be, kis lüke! – Jack szeme villámokat szór. – Akkor még ki sem nőttél a pelenkádból! Ugyan mit tudhatnál!?
De Dinah csak ránt egyet a vállán. Nyeglén a kanapéhoz lejt, s lazán beleejti magát.
- Akkor meg az egyetem alatt! Az mikor is volt… két-három éve? Akkoriban már én is tudtam, mit ért nagyapa az alatt, hogy Jacknek este akadt némi „maszek munkája” a kisházban, ezért nem került még mindig elő. Miközben anya verte az asztalt, hogy még ebédkor sem vagy hajlandó megtisztelni minket a jelenléteddel.
Jack erre morog valamit, vet egy rövid pillantást felém, és (mintegy mentegetőzve) azt mondja:
- Rég volt már. Azóta kinőttem a hülyeségekből.

(negyed órával később)

Ron

- Na, mit szólsz? – kacsintok Hermionéra. – Mi kaptuk a kéjlakot, a jámbor testvérpár! Röhejes, mi?
- Csss – pisszeg le Hermione. – Még meghallják.
- Dehogy hallják – legyintek. – Már félúton vannak visszafelé. – Az ablakhoz lépek, s félrerántom a függönyt. Jól sejtettem: innen kilátunk a nagyházra. – Gyere – intem magamhoz Hermionét. – Már a lépcsőn vannak, látod? Most mennek be az ajtón.
- Aha, tényleg. – Hermione még közelebb furakszik. Egészen az ablaküvegig nyomja az orrát. – Amúgy fura… azt hittem, messzebb vagyunk a nagyháztól. Meg hogy a fák eltakarják majd előlünk a panorámát. De nem, innen egész jó rálátás nyílik a felhajtóra, meg a ház földszinti ablaksorára…

- Szóval, mit szólsz mindehhez? – térek vissza a korábbi témához. Kinyújtott karral körbemutatok a helyiségben. – Bárpult az egyik oldalon, a másikon meg hatalmas bőrkanapé. Odafent pedig egy franciaágy. – Csábmosolyt virítok. – Kipróbáljuk?
Hermione arcát halvány pír futja el.
- Most nem lehet, Ron. Hisz hallottad, mindjárt visszajönnek. Csak ágyneműért meg plusz takarókért mentek be a házba, utána meg körbevezetnek a farmon. Különben is – húzza ki magát hirtelen –, ügyelnünk kell a látszatra. Ne feledd: mi testvérek vagyunk! Húg és báty, akár csak ők.

Érzem, ahogy sértett fintorba rendeződnek a vonásaim.
- Muszáj folytatnunk ezt a színjátékot? – nyafogok durcásan, és automatikusan a lakás felderítésére induló Hermione nyomába eredek. – Őket nem zavarná az igazság. Biztos nincsenek olyan szigorú elveik, mint Rosie mamáéknak. Elvégre fiatalok… és hallottad a kiscsajt: a bátyja is itt hajkurászta a nőit. Itt rendezte a kis orgiáit, az egész család tudtával és beleegyezésével, szóval biztosan nem rökönyödnének meg azon, ha kiderülne rólunk…
- De nem fog kiderülni, Ron! – Hermione megtorpan, hátra fordul, s valósággal belém döfi a tekintetét. – Mert nem hagyjuk. Azért mert nem hagyhatjuk. Ők testvérként ismertek meg minket, és ebből már nem engedhetünk, késő. Hát nem érted, Ron? – Könyörgőre vált a hangja. – Egyszerűen nem leplezhetjük le magunkat, mert… mert azzal a szavahihetőségünket sodornánk veszélybe. Nekünk itt bizalmi munkát kell elvégeznünk. Mit gondolsz, mit tennének, ha kiderülne, hogy egész eddig hazudtunk nekik?
- Kicsit kiakadnának – tippelek bátortalanul.
- Nagyon. Nem kicsit. Valószínű, hogy rögtön kipenderítenének innen. – Hermione fáradtan szusszant. – Úgyhogy legjobb lesz nagyon odafigyelni, nehogy valamivel eláruljuk magunkat.

(picit később)

Hermione elvonult a fürdőszobába, hogy egy kicsit „felfrissítse” magát, mielőtt a többiek visszajönnek. Én (megfelelő mértékben frissnek érezve magamat) nem teszek különösebb előkészületeket, ellenben a várakozás holtidejét arra használom fel, hogy a lakásban fel-alá cirkálva eldöntsem, mikor, milyen sorrendben és hol hódítsam meg Hermionét.
A fenti galérián, a titáni méretű nyoszolyán?
Vagy inkább a lenti kihúzható kanapén?
Esetleg valamelyik bőrzsámolyon?
Mert hogy választék van bőven, csak győzzük sorba venni mindegyiket!
A helyiségből valósággal árad valami megfoghatatlan szexualitás, amit behunyt szemmel is érez az ember. Ott van a fa édes szagában, a birkabőrök selymes tapintásában.

Hát igen, keserűen kell elismernem, hogy Jack természet adta tehetséggel válogatta össze a kiegészítőket – már ha ez az ő műve –, és egy profi érzékével alkotta meg az összhatást. Nagyon is el tudom képzelni, hogy egy sor sikeres numerát vitt véghez e között a falak között. A csajok biztos döglöttek a bárpultért, meg a biliárdasztalért. És biztos azon is csinálták.
Hmm… Vajon az milyen lehet? Rázós? Én nem tudom. Ebben a tárgykörben meglehetősen korlátozottak a szexuális tapasztalataim. Mindenesetre, ha Hermione is belegyezik persze, én szívesen adok neki egy esélyt.

Aztán itt vannak még a ravaszul elhelyezett lámpák is. Temérdek sok van belőlük, de felkapcsolva alig bocsátanak ki magukból valami bágyadt kis fényt, inkább csak hangulatvilágításnak jók. Ez is biztos Mr Amorózó ötlete volt, hogy az így kapott puha félhomállyal oldja a csajokban a feszültséget. Nagyon célratörő.

A galériára egyébként egy keskeny, meredeken kanyargó csigalépcső vezet, és ott fent, a lejtős tető miatt, én ki se bírok egyenesedni rendesen, csak ha pontosan középre állok. Az ágy viszont tényleg hatalmas, majdnem faltól-falig… illetve beépített szekrénytől beépített szekrényig ér. Valami bennszülött motívumokkal ékes takaró fedi, és meg kell, mondjam, igen kényelmesnek tűnik.
Na de vissza a földszinthez! A bárpult, ami egyben az étkezősarok is, egy kisebbfajta hűtővel, egy mikrohullámú sütővel, valamint egy kávé- és cappuccinokészítő masinával van felszerelve, kényelmes és bonyodalommentes étkezésünkről pedig négy bárszék, egy hatfős evőeszköz garnitúra, pár tányér, valamint megszámlálhatatlan sok pohár gondoskodik. Ez utóbbiak fejjel lefelé lógnak alá a bárpulttal párhuzamosan futó, világítással is ellátott felső polcról.

A falak ott, ahol nem fedi őket barnára pácolt fa lambéria, tiszta fehérre vannak meszelve, kép csak a kanapé mögötti rövidebb falszakaszon lóg. A diszkrét méretű ablakok a bejárat két oldalán kaptak helyet, és a földig lógó lenvászon függönyök még azt a kevés napfényt is megrostálják, ami odakintről beszűrődik rajtuk. Itt nappal is inkább félhomály uralkodik, az éles napsütés már a jóval a tető felett, a ház hűvöséért felelős magas fák lombkoronájában elenyészik. De ez a tompított fényviszony egyáltalán nem kellemetlen, inkább olyan… szóval olyan, mint a ház egész atmoszférája: erotikát sugalló és hancúrozásra csábító. Már alig várom, hogy…

Ám mielőtt ezt végigmondhatnám magamban, kinyílik a fürdőszoba ajtaja, s kilép rajta tisztátalan gondolataim főszereplője. Mm… Csini rajta ez a szoknya, nyilván még nem is láttam… Na, várjunk csak!
- Hermione – lépek közelebb hozzá –, az előbb még nem ez volt rajtad. Átöltöztél?
- Át. – Hermione blazírt arccal viszonozza számonkérő pillantásom. – Mit vagy úgy ledöbbenve rajta?
- Nem vagyok! – mondom olyan hangsúllyal, mint aki nagyon is le van döbbenve. Magam sem értem, miért zavar a dolog, de egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni. – Én csak azt nem értem – feszítem tovább a húrt –, hogy mire föl ez a flancolás. A nadrág nem ütötte meg a színvonalat? Én mit húzzak, szmokingot?

Hermione

Már bánom, hogy átöltöztem. Tényleg túlzás lenne a szoknya? Lehet… ha még Ronnak is szemet szúrt a dolog. Csak hát olyan lepukkantnak éreztem magam egész úton, a kocsiban is, de főleg itt a birtokon. A Carmichael családnál minden olyan szép és fényűző, hogy az már-már nyomasztóan hat rám. Az én törékeny önbizalmamat ennél kisebb felhajtással is könnyedén ki lehetne billenteni.
- A nadrágom teljesen összegyűrődött, Ron – túlzok egy kicsit az igazságon –, a pólómat meg összekentem valamivel, ezért öltöztem át. – Aprólékosan végignézek rajta. – A te öltözeted oké, nyugodtan maradhatsz így.
- Pontosan ez is volt a szándékom…
- Helyes.

Léptek zaja szűrődik be odakintről, kopogtatás hallatszik, röviden és gyorsan, aztán már nyílik is az ajtó. Dinah lép be rajta, talpig mosolyban.
- Készen vagytok? Indulhatunk? – hadarja csilingelve, és szokásához híven meg sem várja az igenlő választ: késlekedés nélkül karon ragad, s már vonszol is kifelé. Jack az ajtófélfának támaszkodva nézi végig a produkciónkat, éles szürke szeme mintha mulatna rajtam. Csak egy villanást látok belőle, de azt rögtön kiszúrom, hogy amíg odavoltak, eltűnt róla a lovagló csizma meg a bricsesz. A rajtszámos pólót nyitott gallérú, fekete ing váltotta fel, s a feszes farmer is visszatalált a gazdájára.
Hm. Az ismert fazonú ruhadarabokat látva különös nyilalló érzés támad valahol a gyomrom aljában, s hirtelen megerősödik bennem a tudat, hogy igenis jó ötlet volt átöltözni.

(öt teljes órányi háznézéssel és farmon való kiadós sétálással később)

A fejem egy színekkel, hangokkal és mozgóképekkel túltöltött lufi, amibe egyetlen többletinformáció sem férne már el. Az agyam nem győzi feldolgozni a rengeteg élményt, amiben az utóbbi néhány órában részem volt, kifulladtam és fizikailag is elfáradtam a sok nézelődéstől.
Így aztán, amikor Dinah felajánlja, hogy pihenjünk le egy kicsit, én boldogan kezdek helyeselni. Félig-meddig azt kívánom, bárcsak visszamennénk a kisházba, hogy ott aztán a kanapéra csüccsenve pihentethessem sajgó lábamat – ám minden jel szerint más irányba tartunk.
Valahol a nagyház és a mi bungalónk között járhatunk, egy csomó kacskaringós ösvény keresztezi itt egymást, és az egyikre ráfordulva hirtelen egy hatszögletű, csúcsos fatetős pavilon előtt találjuk magunkat. Mi hárman Ronnal és Dinah-val helyet foglalunk belül, a párnázott padon, míg Jack elnézést kér, és visszaüget a házba, hogy néhány perc múltán tálcákkal és italos palackokkal megrakodva térjen vissza közénk.

Ron

Nem akarok ünneprontó lenni, de nagyon szeretnék már végre kettesben maradni Hermionéval. Azt nem mondom, hogy egyértelműen kellemetlen lett volna az elmúlt négy-öt óra. Nem, helyenként egész jól szórakoztam, főleg a kocsikázós túrán. De ennyi bőven elég volt egy napra, a fejem már zsong a sok újdonságtól. Annyit bolyongtunk körbe-körbe, hogy még az égtájak is összekavarodtak az agyamban. Például hol a fenében vagyunk most egész pontosan? – ezt sem tudnám megmondani. Ráadásul időközben be is alkonyult, olyan hosszúra nyúlt ez a kis háztűznézés, hogy még a Nap is belefáradt, és észrevétlenül leszédült az égről.
Innen látszik a felhajtó, és hallom csobogni a szökőkutat – vagyis nem lehetünk messze a kisháztól. És ezzel annyira belemerülök saját magam betájolásába, hogy csak a kérdés végét csípem el a fülemmel.
- …vagy valami erősebbet? Ron! Hahó!
A hang irányába fordulok. Jack mered rám várakozva, egyik kezében pohár, a másikban egy felbontott sörösüveg.
- Nem, a sör pont elég lesz, kösz – hárítom el a „valami erősebbet”. Aztán felteszem a kérdést, ami egész délután bujkált bennem: – Nagyapátokat nem is láttam. Hogyhogy vele nem futottunk össze?
- Hétfő és szerda délutánonként nincs itthon – feleli Jack, és már Hermionét kínálgatva folytatja. – Apa prosztatamasszázsra viszi a városba… Hermione, biztos, hogy nem kérsz? Ez a csoki likőr nem olyan erős.

Hermione

- Nemmmnna jó – adom be végül a derekamat. – De tényleg csak egy keveset önts… Elég is, köszi! – sikkantom, ahogy lendületesen meglódul a likőrös üveg. – Juj, ez sok lett.
- A húgom tényleg hajthatatlan ebben az ügyben – közli Ron, nagyot húzva a saját söréből. – Jó kislány, aki absztinenciát fogadott… – itt jelentőségteljes hatásszünetet tart, majd legnagyobb rémületemre így folytatja: – …rögtön azután, hogy kijózanodott.

Ron

Hermione megpróbál bokán rúgni az asztal alatt. Ám amikor ez nem jön össze neki (jók a reflexeim), inkább a pillantásával büntet. Szégyenében vörösre gyullad az arca, a többiekre rá se mer nézni. Én pedig a gyomrom mélyén aljas kis örömet érzek, amiért… amiért… De miért is? Így hirtelen nem is tudom, mi ütött belém. Miért kellett kínos helyzetbe hoznom őt?
- Ugyan, Hermione – nevet fel Jack, és hangosat kortyol a söréből. – Ezért ne érezd magad rosszul. Nincs abban semmi szegyellnivaló. Könnyen előfordul az emberrel, hogy túlbecsüli a teherbírását, és már meg is van a baj… Nincs igazam, Ron? – sandít rám.
- Ja – adom a lazát. És magamban már átkozom a másodpercet, amikor felhoztam ezt a témát – amiben, ugye, úgyszintén semmi tapasztalatom. – Könnyen megvan a baj. Nekem mondod?

(húsz perccel később)

Hermione

Rohamtempóban ürülnek ki a sörösüvegek, s a két fiú egyre emelkedettebb kedélyállapotban kezdi ecsetelni, melyik napszakban és milyen fajtájú égetett szesztől lehet a legsikeresebben lerészegedni. Hogy Ron honnan merít, mikor emlékezetem szerint eddigi még soha nem került még csak illuminált állapotba se, nem tudom, de meg kell hagyni, jól rögtönöz, s a fantáziájából még arra is futja, hogy különböző italmárkákat és egzotikus sörneveket találjon ki. Jack nem gyanakszik. Vagy ha mégis, nem mutatja, a furcsábbnál is furcsább márkaelnevezéseket a kulturális különbségek számlájára írja – elvégre mi egy régebbi világból jöttünk. Nem is sejti, mennyire…

Dinah és én tartózkodunk az italozástól, a csoki likőrömet fele-fele alapon felhajtottuk, de azon túl már csak üdítőt iszunk. Amolyan szelíd „mesélj magadról” fajta lánycsevelybe bonyolódunk, melyben legnagyobb megkönnyebbülésemre inkább ő viszi a prímet, nekem nincs más dolgom, mint hallgatni, s néha-néha a megfelelő kísérőhangokat közbeszúrni: „Tényleg?”, „Nem mondod!”

Az agyam mindeközben lassan nekiáll feldolgozni a nap eseményeit, sorba állítani a sok új értesülést, a rengeteg leterhelő információt. Nagyszabású körsétánk során bejártuk majd az egész birtokot, a háznézést követően autóba ültünk (nem a terepjáróba, hanem egy-egy golfpályákon is használt, kétüléses, villanymotoros kocsiba), és a hátsó kerten átzötyögve kifurikáztunk a karámokhoz. Mert bár a birtokon komoly nagyüzemi tenyésztés folyik, a gazdasági épületek tájolásánál gondosan ügyeltek rá, hogy az állatokkal kapcsolatos minden kellemetlen körülmény (szagok és a zaj) jócskán kívül essen a nagyház komfortzónáján. Nem volt alkalmam megmérni, és buta fejjel meg sem kérdeztem, de legalább két kilométeren át kocsikáztunk anélkül, hogy akár egyetlen állatot is láttunk vagy hallottunk volna (kivéve persze néhány kutyát és macskát), a roppant nagy istállók ennyire messze épültek fel a háztól. A birtok nagyságáról pedig annyit, hogy a legelők még csak az után, a karámokon és az istállókon túl terültek el – persze azok is több kilométer hosszan.

Jaj, és persze ebédeltünk is. Sőt, be lettünk mutatva a ház utolsó, eleddig még nem ismert lakójának, Miss Carmichaelnek, aki Jack és Dinah apjának vénlánysorban maradt nővére, s aki három éve él itt, vigyáz a gyerekekre (Dinah-ra és a nagyapára), és menedzseli a háztartást, azóta hogy Dinah-ék anyukája megbetegedett, s kórházba került.
Igen, erről a rejtélyről is lekerült a fátyol: Dinah és Jack anyukája tavaly elhunyt. A részleteket nem ismerem, az amúgy mindig bőbeszédű Dinah ezzel a témával kapcsolatban igen szűkszavúnak bizonyult, ami persze érthető, a nyers tényeken túl semmit sem mondott, én pedig nem akartam erőszakoskodni. Egyébként is van egy olyan érzésem, hogy később még visszatérünk rá, majd ha alkalmunk adódik egy kicsit kettesben is diskurálni.
Ja, és a nap legvidámabb pillanata: felhívtuk Rosie mamáékat telefonon! Azt a háládatos örömöt, ami átsugárzott az éteren, le sem lehet írni! Borzasztóan megkönnyebbültek, hogy elfogadtuk ezt az ajánlatot (amiről persze ők sem tudtak korábban), és mégsem vágtunk neki egyedül a nagyvilágnak, hogy mindenféle „huligánnépek” között „lődörögjünk” kitéve „ártatlanságunkat” a gyalázatos közbiztonság áldatlan hatásainak, no meg az utca veszélyeinek.

- …ami tök jó lesz, mert idén ti is eljöttök. Ugye?
Dinah hangja rángat vissza a valóságba.
- Bocsánat – szabadkozom, és szaporán pislogva igyekszem beszélgetőtársamra élesíteni tekintetemet. – Lemaradtam az elejéről. Hova megyünk mi is?
- Hát a városi cseresznyefesztiválra – ismétli meg Dinah készségesen –, ami most pénteken indul, és vasárnapig tart.
Szívesen megérdeklődném a részleteket, hogy mi is ez a cseresznyefesztivál, de mire kérdésre nyitnám a szám, Dinah már folytatja is.
- Aztán három hét múlva meg lesz az álarcosbál. Azt mindig mi rendezzük, a régi nyírószínben. – Óriási mosoly nyílik ki az arcán. – És végre nem egyedül kell feldíszítenem, hanem te is segíthetsz nekem, tök jó lesz! JUJ! – jön most már valóságos eksztázisba. – A jelmez! Azt is időben el kell döntenünk, hogy minek öltözünk. Valami tök eredeti kéne, amit még senki sem csinált. Hermione – ragadja meg a kezem –, ma lefekvés előtt feltétlenül gondolkozz el rajta, hátha eszedbe jut valami! Te biztos úgyis nagyon okos vagy, igaz? Igaz? Ron – kiált át az asztalon az egyre pityókásabb szólított felé –, ugye, hogy Hermione nagyon okos?

Ron némi fejimbolygás árán célkeresztbe fogja a látványomat, és kásás hangon válaszol:
- Naná! Egy tűzhányó a zagya! – Azzal előrehajol, s egy jó nagy, nyálas csókot cuppant a homlokomra.
- De édik vagytok! – csapja össze tenyerét elragadtatottan Dinah. Aztán visszakézből dühösen mellkason vágja a bátyját. – Jack, te hülye bunkó! Te miért nem vagy ilyen kedves hozzám, mi?
A lebunkózott báty alázatosan pislog a húgára, mintha fájna neki a vád, ám a szája zugában sanda vigyor bujkál.
- Na gyere, te kis fityfiritty! – inti közelebb a megenyhülni látszó Dinah-t. S amikor a húg karnyújtásnyira kerül, szorosan megragadja, fél kezével elsöpri az útban lévő hajat, mélyen lehajol, és kinyújtott nyelvvel látványosan végignyalja testvérének csupasz homlokát.
- Pfuj, te beteg állat! – sipákol Dinah. – Szállj le rólam, vagy feljelentelek! – és veszettül csapkodni kezdi a bátyját, aki ugyanolyan vehemensen lát hozzá a köpködéshez.
- Wáá… Dinah… basszus! – prüszköli könnybe lábadt szemmel. – Te még a homlokodat is kikened? Jézusom, mintha egy doboz púderbe nyaltam volna bele! – s azzal jó nagyot slukkol az első keze ügyébe kerülő üvegből.

Én az első sokkot kiheverve – ami abból a hiszemből fakadt, hogy Ron igazából szájon akart csókolni, s csak a közbenjáró jószerencse hatására vétette el az irányt – nevetésre fakadok, és a csatlakozó Ronnal együtt egészen a hasfájós röhögésig belemelegedem a vigasságba.
Dinah eközben félig kacagva, félig szitkozódva szövegezi a feljelentést, míg Jack egyre elkeseredettebben próbálja semlegesíteni a bizarr szeretetnyilvánítás során begyűjtött szájízt. Aztán persze ő is elröhögi magát, s immár négyen dőlünk jobbra-balra a hisztérikus nevetéstől. A rekeszizmom már sajog, a torkom a hasogat, de egyszerűen nem bírom abbahagyni.

A szirénázó nevetés csak apránként, csuklásokkal központozva kezd leülepedni bennem, ahogy a többiek is csak lassanként, fokról-fokra józanodnak ki. Vörös arcok és röhögéstől kisírt szemek vesznek körül, no meg görcsösen rángatózó mellkasok, amikből egyre fáradtabban mászik elő az utolsó néhány hitvány kacaj.
- Istenem – törölgeti a szemét Jack –, nem is emlékszem… mikor… nevettem (hikk!) ilyen jót utoljára.
- Én még soha – jut végre levegőhöz Dinah is. – Az tutifix.
- Hát én is régen – vallja be Ron, a hasát dörzsölgetve. – Ez már szinte fájt, komolyan mondom.
Én is csatlakozni akarok a sorhoz, hogy mindenkit biztosítsak róla, ennél viharosabb nevetésrohamban még nem volt részem, de a hangom egyszerűen cserbenhagy.
- Mély levegő, Hermione – segít Jack. – És csak lassan. Ilyenkor nem szabad elkapkodni.
Na erre megint elragad egy kisebbfajta kacajörvény. Amit csinálok, az tulajdonképpen már nem is nevetés, inkább olyan, mintha egy fuldokló szamár próbálna nyeríteni: bugyborékol belőlem a jókedv.
- Kegyelem, Hermione – szipog a visszafojtott röhögéstől Ron. – Meg akarsz minket ölni? Azonnal hagyd abba!

A nevetés második hulláma talán még az elsőnél is nehezebben akar elülni. Jack már a második zsebkendőjét fújja tele, Dinah pedig még mindig a padlón van, ahova a nagy viháncolás közepette pottyant másfél perccel ezelőtt.
- Oké… – trombitálok bele a Jacktől elcsaklizott tiszta papírzsepibe. – Ki fogunk száradni… halljátok? Azonnal abba kell hagynunk!
- Ig-igazad van – csuklik nagyot Dinah, és e szavakkal alulról lefejeli az asztalt. – Aú, a francba!

A nevetés harmadik, minden korábbit felülmúló hulláma egy thaiföldi szökőár dinamikájával söpört át rajtunk: gyorsan és pusztítóan. Kész, ki vagyunk ütve. Folyik az orrunk, de kifújni nincs erőnk, csak odatartjuk a zsebkendőt, hogy azért mégse csöpögjön az asztalra. Az állapotunk leírhatatlan, kócosak vagyunk, és könnytől maszatosak, a szemünk vérágas, az arcunk pedig neonként fénylik a pavilon boltívében felfüggesztett lámpafüzér fényében. Molylepkék köröznek lustán lestrapált szervezetünk körül, de senki sem veszi a fáradtságot, hogy elhajtsa őket. Ron ugyan szaporán legyezi őket hosszú szempilláival, ám ez a taktika nem jön be – a molylipék mintha direkt élveznék az így keltett légáramlatot: csoportostul gyűlnek a muri köré.
Már emelném a karom, hogy elhessegessek egy landolni készülő példányt, amikor egy távoli inger kelti fel a figyelmemet.
Kavicsropogást hallok, a gördülő autó jellegzetes hangját a murvás behajtón… Aztán halk kattanás, majd valamivel hangosabb döndülés hallatszik. Kocsiajtó csapódás?
Most már a többiek is figyelnek.
- Jött valaki? – rukkol elő a mindannyiunkat érdeklő kérdéssel Dinah. Bátor lány, hogy ilyen hamar megkockáztatja a beszédet.

Vakon belebámulunk a sötétségbe. Ám mivel közel s távol csak mi vagyunk kivilágítva, nem látunk túl a minket körülvevő fényburkon. De a léptek zaját tisztán halljuk. Kopp, kopp, kopp – mondja a két ütemesen közeledő női cipősarok, merthogy csak egy magas sarkú topán tud ilyen zajt kiadni, az biztos.
- Hello? – szólal meg az idegen, aki minden bizonnyal kitűnően lát minket, és megszaporázza a lépteit. A kopogás most már egészen közelről hallatszik, s mire erőt veszek magamon, hogy felvakarjam felső testemet az asztalról, a cipősarok tulajdonosa is betűnik kivilágított pavilonunk szivárgó fénykörébe.

Egy végtelenül törékeny női alak rajzolódik ki a sötétségből, egy karcsú és magas nő, aki tényleg tűsarkú topánt visel, no meg a legkurtább kis szoknyát, amit eddig mozgó élőlényen láttam.
- Hát itt bujkáltok! Jack, Dinah, sziasztok! – A fogszabályozás több évszázados történetének legsikerültebb alkotása mosolyog be a pavilonba, s a nyomában érkező bájos babaarc is eséllyel versenghetne az „Év Legsikerültebb Plasztikai Műtéte” címéért.
Dinah támad fel leghamarabb halottaiból, ő üdvözli elsőként a tüneményt.
- Angie! Szia! – köszönti olyan öntudatlan kedvességgel, ami egyértelműen lohasztóan hat a lelkiállapotomra. Csak nem kedves ismerősök? Ne adj isten, barátnők? – Mit keresel te itt? De mindegy is! Pont a legjobbkor jöttél! – Dinah most már határozottan lelkendezik. – Így együtt van az egész csapat, és egy füst alatt megismerkedhetsz mindenkivel. Ron, Hermione – mutat ránk egyesével –, ez itt Angie, a család régi barátja. Angie, ők pedig Ron ööö…
- Weasley – segítem ki Dinah-t, és elszoruló gyomorral figyelem, hogyan pattan fel abban a minutában Ron, hogy bemutatkozhasson a felé forduló Angie-nek. A szorítás erősödik a gyomromon, mint olyankor mindig, ha egy csinos nővel látom, s felfokozott éberséggel lesem, milyen hatással van rá a másik fél.
Persze semmi különös nem történik, Ron előrenyújtja a kezét, még egyszer elismétli a nevét, aztán mond egy szimpla „Örülök”-öt, és visszahuppan a padra.
Arckifejezése csukott ajtó, nem látok be gondolatai szobájába.

Ron

Hűha!

Hermione

- Ő pedig Hermione – folytatja ceremóniamesteri szerepét Dinah.
- Szia – állok fel én is udvariasan. – Hermione Granger.
- Szia. – Tökéletesen manikűrözött kacsó fonódik az ujjaimra, s rázza meg elegáns finomsággal a kezemet. Aztán ő is bemutatkozik a teljes nevén, de az én fülemen egyszerűen átfolyik a hang, anélkül, hogy az agyam felfogná az információt.
Meg vagyok lepődve. Ez a nő nem, hogy nem magas, de kifejezetten aprócska. Kiegyenesedett állapotban egy teljes fejjel tornyosulhatok fölé – ezt még így az asztal fölött meghajolva is meg tudom állapítani. De vertikális fogyatékossága egy cseppet sem ront az összhatáson, így százötven centi körül is borzasztóan csinos. Egy tenyeres-talpas tramplinak érzem magam mellette, s totálisan letörve eresztem vissza a padra ormótlanul nagynak érzett százhatvanöt centimet.

A kecses jelenség ezután Jackhez fordul.
- Te nem is szólsz semmit? – incselkedik kedvesen. – Jack, hm?
Azonnal Jack arcára vándorol a tekintetem, látni akarom, hogyan olvad el ettől a lágyan kérlelői női hangtól. De, lássatok csodát, Jack arca kifejezéstelen marad, csak egy nagyon aprócska és érzelemmentes mosolyféle tükröződik rajta.
- Mi már ismerjük egymást, Angie – mondja fesztelenül. – Nem kell, hogy bemutatkozzunk egymásnak.
- No, de azért még köszönhetnél. – A manikűrözött mutatóujj dorgálóan megleng. – Nem?
Jack beismerően biccent.
- De, persze. Szia, Angie. – Majd széles mosollyal hozzáteszi: – Esetleg van kedved csatlakozni hozzánk? – De helyet nem ad maga mellett, így a kissé sértődötten pislogó lány (mert inkább lány ő, mint nő, nálam aligha lehet idősebb) kénytelen Ron mellé bepasszíroznia magát – az én legnagyobb rémületemre.

A pillanatnyi csönd után ismét Dinah ragadja magához a kezdeményezést: megkérdezi Angie-t, hogy mi járatban van errefelé.
- Jacktől akartam kölcsönkérni egy könyvet – vet egy fájdalmas pillantást a nevezett felé. – És gondoltam, adhatna egy-két jó tippet a szakirány választással kapcsolatban… ha nem lenne olyan undok – bök rá hirtelen lendülettel.
Jack nem úgy néz ki, mint akit felizgatott ez a kirohanás.
- Csak jövőre kezded az egyetemet, Angie – feleli haláli nyugalommal. Karja összefonva pihen a mellkasán. – A szakirány választás még bőven ráér. A könyvet illetően pedig ne izgulj. Az egész könyvtáram nyitva áll előtted, azt viszel el, amit csak akarsz, még szólnod sem kell.
- Ez igazán kedves tőled. – Angie ha érez is csalódottságot a közönyös hangszín miatt, nem mutatja. Megújuló mosollyal fordul Dinah-hoz, s kezdi el faggatni a mai napjáról.

Én az így kínálkozó holtidőt arra használom fel, hogy alaposabb is megnézzem magamnak az új jövevényt. És minél jobban elmerülök arcának és ruhájának tanulmányozásában, annál inkább rosszul érzem magam.
Angie nem tesz jót, és soha nem is fog jót tenni az önbizalmamnak, ez ilyen rövid ismeretség után is rögtön nyilvánvaló számomra. Lépcsősre vágott, barna haja simán és csillogva hullámzik, olyan, mint a folyékony szatén. Ellenben az én összetapadt gubancommal, neki még egy árva kiálló hajszála sincs, az egész frizurája mesterien tökéletes. Mellette úgy nézhetek ki, mint aki rendszeresen habverővel fésülködik.
Az arca egy porcelánbabáé – hibátlan és épp csak egy kicsit rózsás. Barna íriszét profin felhordott bézs és aranyárnyalat hangsúlyozza, színben harmonizálva a rúzzsal és persze az öltözettel is. Semmi közönséges, vagy túlzó. A rövid szoknyát diszkrét kasmírkardigán ellensúlyozza – ami annyira azért mégsem diszkrét, hogy ne mutassa meg a tulajdonos nagy büszkeségére szolgáló kiemelkedő méreteket és formás idomokat. Igen, Angie meglehetősen látványos kiegészítőket kapott a természettől, amit külön kihangsúlyoz apró, törékeny termete, ami alacsony embereknél ritka módon teljesen és tökéletesen arányos. Ezért is volt az, hogy a távolból szemlélve kifejezetten magasnak és idősnek hittem.
Vajon Ronnak is tetszik?
Bárcsak elárulna valami érzelmet az arca!

Ron

Hűha…

(néhány perccel később)

Hermione

Nem lehet mondani, hogy Angie túl sok érdeklődést tanúsítana a mi – különösen az én – irányomba, amit őszintén szólva nem is bánok, hisz így megspórolja nekem a felesleges hazudozás minden erőfeszítését. Ronra ugyan vetett egy-két érdeklődő pillantást, és nekem is feltette az ilyenkor szokásos ismerkedő kérdéseket (honnan jöttünk? meddig maradunk? stb.), de ezzel ki is merült a kíváncsisága.
Aki sokkal jobban érdekelte volna, az Jack, de pechjére, a fiú nagyjából annyi érdeklődést tanúsított iránta, mint az asztal alá söpört használt zsebkendők iránt. Pedig Angie próbálkozott, tényleg. Bevetette nem elhanyagolható csáberejének minden furfangját: pillogott, düllesztett és dorombolt – de Jackre mindez a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta. Úgy látszik, immúnis a női mesterkedésekre – és ez nagyon szimpatikus nekem.

Dinah viszont szemmel láthatóan rajong Angie-ért, issza minden szavát, és olyan lelkesen csüng rajta, hogy szinte már féltékeny vagyok. Ami persze butaság, hiszen ők már évek óta ismerhetik egymást, mi meg négy napja láttuk először a másikat. De akkor is. Mit eszik rajta?
Na jó… be kell látnom, hogy azon kívül, hogy szemtelenül csinos és jó frizurájú, nincs nagyobb jellemhibája. Egy kicsit talán nyafka, de nem gőgös, és alapvetően barátságosnak tűnik. A legnagyobb bajom vele az, hogy egy társaságban van velem és Ronnal, s ez utóbbinak így alkalma nyílik összehasonlítani minket. Uh, erre inkább nem is gondolok!

- Jaj, hogy elszaladt az idő! – sóhajt fel kicsit túljátszott ijedelemmel Angie. – Nem akarlak feltartani titeket, inkább megyek.
- Nem tartasz fel – tiltakozik Dinah. – Maradja még!
- Nem-nem – rázza meg káprázatos sörényét Angie. – Jobb, ha megyek. Apu sem szereti, ha ilyen későig kimaradok. – Kecsesen felemelkedik, vállára igazítja pici retiküljét, és mindegyikünknek címez egy-egy káprázatos mosolyt. – Még biztos látjuk egymást – biccent felém, majd Ron irányába is, Dinah-tól pedig azzal az ígérettel búcsúzik, hogy holnap úgyis látják majd egymást a suliban. Aztán jelentőségteljesen Jack felé fordul, s megkéri a fiút, hogy kísérje el a kocsiig. Kérését pedig azzal az átlátszó indokkal támasztja alá, hogy fél egyedül visszasétálni ebben a sötétben.
Jack úriemberhez méltóan nem firtatja tovább a dolgot, feláll, karon ragadja Angie-t, és elvezeti a felhajtó irányába. Alakjuk gyorsan belevesz az éjszakába, s ahogy léptei zaja is elhalványul, bennem is tudatosodik, milyen késő lehet.

- Ron – paskolom meg szokatlanul csendes „bátyám” karját. – Nem kéne nekünk is felkerekedni, és eltenni magunkat holnapra?
- Mm? – Ron elég dekoncentráltnak tűnik. Kénytelen vagyok megismételni a kérdést.
- Azt mondtam: menjünk-e aludni?
- Ja azt… Oké – ásít bele a tenyerébe. – Menjünk…!
Ám ekkor meg Dinah kezd el nyavalyogni.
- Jaj, ne má’, legalább addig várjatok, amíg Jack visszajön, jó?