Hermione

Visszakézből behúzom magam mögött a nyikorgó kabinajtót, majd lehajtott fejjel, mint valami szomjúhozó cserepes növény, elhelyezkedem a zuhanyrózsa alatt, és akadásig tekerem a hideg vizes csapot. Íííí! Olyasféle frekvenciájú hang tör elő belőlem, amilyenen a rajzfilmek gyenge idegzetű háziasszonyai szoktak visongani, ha egeret látnak. Jobb belátásra térve adagolok hát némi meleget is a jeges zuhataghoz.

Így mindjárt más. A langyos vízsugár gyengéden masszírozva oldja ki belőlem az elmúlt néhány óra kapkodó fáradalmát… no meg a hajamba ivódott abált szalonna szagot.
Odalent egész délután nagyüzemi készültség folyt; Rosie mama bevetette minden konyhaművészeti fortélyát, s a ritka vendégfogadás örömére fejedelmi lakomát rittyentett össze röpke három óra alatt. Alig tudtam tartani vele a tempót. Egy gondolatvételnyi idő nem sok, annyi sem jutott ki nekem azóta, hogy – ideálisnak aligha nevezhető körülmények között – megismerkedtem a Carmichael család két legifjabb tagjával.
Uh. Ha jobban belegondolok – és ezt nem szívesen teszem meg –, akkor be kell látnom, hogy a viselkedésem az ő szemükben bizony igencsak különösnek tűnhetett. Először is megjelenek mezítláb, többrétegnyi szoknyába bugyolálva, mint valami maszkabál szökevény, illetlenül hosszan megbámulom a testvérpár férfitagjának csupaszon fénylő felsőtestét, makogok valamit, aztán meg a legelemibb jó modorról megfeledkezve ott hagyom őket faképnél, és pánikszerűen bemenekülök a házba.
Ahol persze rögtön bele is futottam a lépcsőn lefelé sántikáló Rosie mamába, aki értesülve a látogatókról azon nyomban vissza is hajtott a hátsó kertbe, azzal a lelkemre kötött utasítással, hogy a kézbesítendő vacsorameghívásra semmilyen körülmények között ne fogadjak el nemleges választ.

Szóval nyargalhattam vissza! Ám mire (újfent mezítláb!) kislattyogtam a hátsó kertbe, Jack és Dinah már nem voltak az itatónál, de még csak a környéken sem. Végül aztán a felhajtón sikerült utolérnem őket. A ház előtt parkoló autónál ácsorogtak; Jack éppen tiszta pólót húzott magára, és fél lábbal már a sírkert felé indult volna.
Azt hiszem, a hiánytalan öltözék jelentősen mérsékelte a helyzet kínos voltát. Nem kellett arra ügyelnem, hogy kordában tartsam a pillantásomat, így aztán sikerült minimális pirulással és udvariasan átadnom a délután hatra szóló meghívást. Ők köszönettel elfogadták, és további két személy csatlakozását ígérték.
Nyilván a szüleikre gondoltak…

(tízpercnyi langyos áztatással később)

Törülközőbe csavarva lépek be a szobámba, s Ront, mint oly sokszor korábban, most is az ágyamon heverve találom. Jöttömre azonnal felélénkül: összefont karját kirántja a feje alól, aztán ülő helyzetbe vágja magát, és aprólékos műgonddal végighúzza rajtam a pillantását.
Olyan, mint egy simogató érintés, a bőröm is beleborzong – én meg szűziesen elpirulok. Mint mindig.
Nem értem magam. Oly sok dologban túlléptem már a gyámoltalan kislányos félénkséget – miért nem tudok vagányabbul reagálni az ilyesmire? Egy tapasztalt nő biztos kihasználná ezt a merev figyelmet, és szégyentelenül leoldaná magáról a törülközőt, hogy még mindig vízcseppes testével izgató piruetteket mutasson be a lógó nyelvű pasija előtt.
Juj, ehhez bennem nincs elég kurázsi! A takaró alatt vagy az erényes sötétség leple mögé bújva hajlandó vagyok meztelenkedni, de a nappal éles fényében reménytelenül szégyellős vagyok.
Úristen! Hogy tud így bámulni!? A bizsergés cirógató ujjai lepik el tőle fedetlenül hagyott részeimet, s a pirulás a fejem búbjától a sarkam csücskéig elborít, mintha festékbe mártottak volna.

Ron

Futólépésben, mintha kergetnék, Hermione a gardróbszekrényhez iszkol, s villámgyorsan az előhalászott frottír köntösbe csomagolja magát. Az övet duplán tekeri a derekára, s a csomót, amivel az egészet atom biztosan rögzíti, egy tengerész sem köthetné szorosabbra.
- Elfelejtettem fogat mosni… – motyogja maga elé, s a hajára tekert turbán vészesen megbillen a fején, olyan hévvel nyargal vissza a fürdőszobába.

Két hosszú lépéssel utolérem, s mielőtt a mosdó üvegtéglafala mögött menedéket lehetne, elkapom, és finom erőszakkal magam felé fordítom. A túlterhelt törülköző megadja magát, a lendülettől elereszt, s a kibomló tengernyi nedves haj tömegétől legyőzve aláhullik toporgó lábunk szapora kvartettje közé.
- Ne ficánkolj már annyit…! – próbálok fogást találni a mocorgó Hermionén. – Elesünk, ha így folytatod tovább… Gondolj bele, mit szólna Rosie mama, ha felérve itt találna minket összegabalyodva… meztelenül…

Hát ide jutottam! Féktelen vágyamban még a zsarolástól sem riadok vissza. Az elmúlt napok minden elfojtott libidója egyesül most bennem, s ez a temérdek kitörésre kész erő mára már a „Csókot vagy megszégyenülést!” szánalmas ultimátumáig alacsonyított.

Hermione

Jobbra-balra totyorogva némi látszatvonakodást tanúsítok, holott egy porcikám se kívánja a szabadulást.
- Nem is vagyunk meztelenek – vinnyogom szánalmasan vékony hangon. – Ha Rosie mama feljönne, legfeljebb annyit látna, hogy az én ügyetlen bátyám elgáncsolta az illedelmesen felöltözött húgát… aztán meg ráesett…
De végig sem mondhatom, Ron máris azon van, hogy kihámozzon az alibimből. Nem elég, hogy egyetlen könnyed ujjmozdulattal szétoldotta a csomót, fél kézzel még arra is van energiája, hogy kibújjon a pólójából. A köntös egy darabig még tartja magát, a különböző hajlatokban meg-megakadva küzd a fennmaradásért, ám deréktájon kifogy a kapaszkodókból, majd egy utolsó reccsenéssel kapitulál, s megadóan a földre hull.
Két folyóméter frottír, duplasorosan a mellkasomra tekerve – ennyi fedi a jó híremet, és véd meg a testvérek közötti vérfertőzés látszatától.
És Ron tántoríthatatlan marad. Büntetőjogi felelősségének tudatában viszonyul a textildarabhoz: megkerülő taktikát alkalmazva nem letépni, hanem ellehetetleníteni próbálja azt. Az alsó perem alatt bebújva centinként araszol felfelé; öt akaratos ujjbegye keresi a bevehetetlennek tűnő erőd kapuját.

Tudatom lefüggetlenebb, legjózanabbul gondolkodó partja ellökné magát az érzéstől, ám a többi 99 százalékom fejbúbig merül a felcsapó hullámokban.
Ron nem először folyamodik ehhez a trükkhöz. És a kezdeti kudarcok ellenére (amikor rendre satuba szorítottam kutakodó kezét) egyre inkább kezd ráérezni a dolog nyitjára. Több fokozatban építi le az ellenállásomat. Mindenekelőtt egy ügyesen elhelyezett csókkal megfoszt a szóbeli tiltakozás lehetőségétől, aztán a saját mellkasára vezetve a kezeimet gondoskodik róla, hogy ne legyen kedvem máshová nyúlkálni.
Nagyon ravasz.

Ő ezalatt szinte háborítatlanul garázdálkodhat odalent, türelmes lassúsággal haladhat, az izgalom forró indáit húzva maga után – és az a megmagyarázhatatlan szabódás, amivel hetek óta védelmezem legtitkosabb zugomat, most mintha kezdene feloldódni. Az izmok mélyén már nem a hirtelen visszavonulás terve remeg, nem, sokkal inkább a várakozásteljes izgalom; a logikátlan szégyenérzet apránként alulmarad a test megfellebbezhetetlen óhajával szemben.
Igen…
Talán két centi hiányzik még… egy nagy lélegzetvétel előzi meg a mozdulatot… hallom és érzem Ron hangos korttyal magához vett lélegzetét, kezemnek feszülő mellkasát, szíve dobolását a tenyerem alatt, a felszökő forróságot a combom között. S a kapituláció már-már elkerülhetetlennek tűnik… amikor egy fülsüketítő hangrepesz közénk vágódik, és szilánkokra robbantja ezt az utolsó mozzanatában végtelenbe nyúló, felfokozott pillanatot. Jujj!

Ron

Vértől lüktető belső világom először nem fogja fel a zajt, ahogy bebocsátásért esengő kezem sem vesz tudomást a kalodaként rácsapódó izmokról. El akarom hessegetni magamtól a külvilág minden zavaró tényezőjét, ki akarom zárni a mindenséget, hogy onnan folytathassam, ahonnan a célba jutás már csak egy ujjbegynyire van – de a hang (csaholás?) rendületlenül kitart, s apránként keresztülfúrja magát a tudatomat megülő sűrű ködön.
- A kutya, Ron…! – hallom Hermione elhaló hangját. Mintha egy átszelhetetlenül széles folyó túlpartjáról szólna. – Tudod, hogy érzékeny az ilyesmire. Idecsődíti az egész házat… ha nem engedsz el…

A védelmi rendszerem visszavonulót fúj, s én csikorgó fogakkal engedelmeskedem a józan megfontolás parancsszavának: elengedem Hermionét.
Menten felrobbanok! Nem hiszem el, hogy már megint a finisben kapok piros lámpát – hát milyen pechszéria kísért engem?! Olyan ez, mintha a világ legfinomabb falatját tartanám a számban, de valaki nem engedné, hogy lenyeljem: a kísértés emberfeletti és idegölő.

Teszek egy hátráló lépést, a pillantásomat pedig ráélesítem a zaj forrására. Néhány másodperc múlva – ahogy az agyi vérveszteség okozta homály lassanként felszakadozik – körvonalazódik és kivehetővé válik előttem a szabotőr, aki a maga testi valójában csak egy lestrapált, vén kutya, ám nekem meggyőződésem, hogy ő a megtestesült Gonosz.

Ez az átkozott blöki már nem először tesz keresztbe nekem. Megszámlálhatatlan alkalommal harapott lábikrán, vagy képezett önnön teste által akadályt, amikor az éj leple alatt át akartam settenkedni Hermione szobájába. Egyszer a szennyes kosárból előugorva „ért tetten”, egyszer pedig a zuhanykabinból kivetődve állta utamat.
És ez még semmi! Amikor szellemi felsőbbrendűségemet kihasználva megpróbáltam kicselezni, és a markomba röhögve a folyosón közelítettem meg Hermione hálóját, ez a ravasz dög akkor is lefülelt! Mintha csak előre tudta volna, a küszöbön várt rám, s ott helyben gazdagította éjjeli kiruccanásaim maradandó nyomait egy jobb lábszáron ejtett harapás formájában.

Velősen megfogalmazva: ez a kutya előkelő helyet foglal el azon a rövid és válogatott listán, amin az általam mélységesen gyűlölt élőlényeket tartom. Eddig a dobogó második fokán vesztegelt, de ezzel a húzással végleg beelőzte Krumot.

- SZÉGYELLD MAGAD! – zúdítom minden csalódottságomat a tátott szájjal lihegő és tettével igencsak elégedettnek tűnő ebre. – Te átkozott rossz kutya! Te nyomorult bolhazsák! Hogy feküdtél volna még idejében a kamion elé, te kis…!

Hermione

- Hagyd már, Ron – legyintek –, ezzel úgyse mész semmire.

De Ron füléig nem jut el a csitító szó, teljes mellkasból tovább fröcsög. És minél jobban belelovalja magát a szidalmazásba, dühének négylábú tárgya annál hevesebb farkcsóválásba kezd. Amikor ahhoz a részhez ér, hogy hogyan és milyen módszerrel fog belőle kutyakolbászt trancsírozni, a mazochista eb végképp nem bír a jó kedvével, s a hidegburkolatról elrugaszkodva Ron karjaiba veti magát.
- Ostoba jószág! Pfuj! Szállj le rólam! – Ron, aki reflexből elkapta a kutyát, most prüszkölve próbál szabadulni az arcán szánkázó rózsaszín nyelvtől. – Mi bajod van neked? Ha szidlak, örömködsz? Hízelgésért cserébe meg bokán harapsz?

Nem mondok semmit, de azt hiszem, Ron rátapintott a lényegre.
Kowalczykék kutyája fordítva működik, erről Rosie mama egyszer már felvilágosított engem.
Valamelyik kora délutáni sziesztánk alkalmával mesélt a ház őrzőjének kölyökkoráról, hogy milyen megveszekedett rossz kiskutya volt, s hogy milyen elszánt lendülettel rágta szét, cincálta meg és tépte darabokra a család ingóságait, amit a felbőszült gazdik persze bőséges szitokzáporral honoráltak. Addig-addig szajkózták az eb okulására, hogy így meg úgy szégyellje magát, hogy végül a kutya azt hitte, ez a neve. Hiába próbálkoztak azután szokványos kutyanevekkel, „Szégyelldmagad” nem hallgatott egyikre sem. De mondja csak valaki, hogy átkozott vagy nyomorult, Szégyelldmagad világcsúcsot repeszt száz méteren, úgy siet az őt szólító ember hívására.

- Na, add ide! – szánom meg Ront, és leválasztom róla a magát nyállal rögzíteni igyekvő ebet. Szégyelldmagad készséggel hagyja, hogy átvegyem, s csak egyszer bír végignyalni a képemen, mielőtt a földre pottyantom.
Amikor kiegyenesedem, Ron már bőszen mosakszik, az arcába zúdított vízen keresztülbugyborékolva mondja:
- Nem értem, miért pikkel rám ez a hülye jószág. Ha a közeledbe merészkedem, mindig megbolondul. – Aztán a tenyeréhez visszafordulva halkan (hogy alig hallom a vízcsobogástól) még hozzáteszi: – Úgy látszik, téged még a kutyák is szeretnek…
- Még a kutyák is? – kérdezek vissza ugyanazzal a lendülettel. S közben veszettül vigyorgok. Csak nem az első ügyetlen (és véletlenül elkottyantott) szerelmi vallomás fültanúja voltam éppen?

Ron úgy tesz, mintha nem hallotta volna, de amikor percek múlva sem tágítok mögüle, már kénytelen tudomást venni rólam. A tekintetemet kerülve felegyenesedik, törülközőért nyúl, majd szertartásos lassúsággal felitatja arcáról a vizet.
Én megfékezhetetlen vigyorral meredek rá, olyan vagyok, mint egy filmfelvétel, amit a legvidámabb pillanatban kimerevítettek. Tudom, hogy véletlenül csúszott ki a száján, és hogy hamarabb csókolná szájon a kutyát, minthogy megismételje rendesen is, de akkor is látni szeretném az arcát.

- Szóval engem még a kutyák is szeretnek? – feszítem tovább a húrt, ügyelve a megfelelő hangsúlyozásra. Közben pirosság kúszik fel a nyakamon. Félig-meddig már szinte kívánom, hogy mondja ki a bűvös szót, önzőn azt akarom, bárcsak ő tenné meg ezt a lépést először. Mert hát mennyivel egyszerűbb rávágni, hogy „Én is!”, mint önként előállni ezzel a hatalmas erejű vallomással.

- Ööö… hát izé… tudod… – Ron arcszíne háromárnyalatnyit mélyül, miközben lázasan tépi az agyát, hogyan vághatná ki magát ebből az érzelmi kutyaszorítóból. – Úgy értettem, biztos a szagod miatt… Hisz emlékezz, a szüleid házánál is milyen lelkesen nyalogatott az a szomszéd kutya!

Ron

Mekkora állat vagyok! „A szagod miatt”? Hát hogy mondhattam ilyet!? Nem csodálnám, ha Hermione első lendületből hozzám vágna valamit.
De nem vág. És még csak nem is tűnik mérgesnek. A vigyor átlényegült ugyan sejtelmes mosollyá – de a szeme csillogása nem fakult, s a pupillája sem szűkült gyilkos réssé. Lehet, hogy megúszom ezt a szarvashibát?
És mielőtt lakatot tehetnék a számra, már hallom is magam, ahogy ügyetlenül mentegetőzni próbálok.
- Nem úgy értettem, hogy büdös lennél vagy valami… Csak hogy van benned egyfajta emberi érzékeken túli ööö… izé. De semmi földön kívüli, félre ne érts! Nem akarlak ilyen tapadókorongos, nagyfejű zöldemberkékhez hasonlítgatni. Csak…

Hermione

Szívesen és jó darabig elnézném még Ront, ahogy egyre mélyebb zavarba taszítja magát. Üdítő újdonság, hogy ezúttal nem én irulok-pirulok kínomban, hanem ő az, aki küzd a saját korlátaival.
- Értem én – szakítom félbe egyre zavarosabbá váló magyarázkodását. – Biztos a feromonjaimra gondoltál, csak nem jutott eszedbe a kifejezés… De hagyjuk ezt! – Nagylelkűen legyintek. Kikuksizok a hálószobám falán függő órára. – Már elmúlt öt, és te még hozzá se kezdtél a készülődéshez. A vacsoravendégek hatra jönnek, addigra illő lenne elkészülnünk.

Ron

Az ám! A vacsoravendégek! Erről majdnem el is feledkeztem.
Hát nem mondom, maradt bennem némi görcs a délelőtt történtekkel kapcsolatban… olyannyira, hogy a dolog most már jobban izgat, mint a véletlen elszólás miatti zavarom.
- Te Hermione? Nem tudod véletlenül, hogy milyen apropóból fogadták el a meghívást?
Mire a mondat végére érek, Hermione már nincs a fürdőben. Az ajtó mögül visszakukkantva válaszol.
- Hogyhogy milyen apropóból? – csodálkozik. – Gondolom, mert udvariasak akartak lenni.
- Ó – csapok a homlokomra, mint aki elismeri, hogy ez mennyire nyilvánvaló. Aztán, mintegy mellesleg, még hozzáteszem: – Semmi különös oka nem volt, hogy több száz kilométert utazgatnak oda-vissza? Csak a vacsora?
Hermione most már gyanakvóan ráncolja a homlokát.
- Ugyan milyen különleges okuk lenne? Vagy te tudsz valamit, amit én nem? Ron!?
Hermione pillantásától hirtelen melegem lesz, de most nem abban a kellemes értelemben. A vizsgálódó szemek szűkülő résből merednek rám, vesébe látóan – és a sarokba szorítottság kínos érzését keltve bennem.
- Neeeem… én semmit sem tudok. – Hihető mértékben rázom is hozzá a fejem, de Hermione szúrós pillantása nem enyhül. Nem erőltetem hát tovább a dolgot, tagadás helyett inkább témát váltok, és túljátszott kíváncsisággal megérdeklődöm az esti menüt.

(pár pillanattal később)

Hermione

- …desszertnek pedig cukorhabos rumos barátot szolgálunk fel – fejezem be nagy sóhajjal a négyfogásos vacsora tételes ismertetését. Aztán morogva legyintek. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy zárásként fókazsírban sült pingvint eszünk.
Ron ide sem bagózik. Már a felsorolás közepén elvesztette a figyelmét, hátraarcot fordított nekem, és gondolataiba merülve visszasomfordált a szobájába.
Valamit sumákol, ez a napnál is világosabb, de hogy mit, arra tippem sincs, a barkóbázáshoz pedig már késő. Háromnegyed óra és megérkeznek a vendégek, nekem pedig még mindig csurom víz a hajam.

(kicsit később)

Ron

Ritkán csinálok belőle gondot, de most egyszerűen nem tudom eldönteni, mit vegyek fel. Milyen öltözet passzol leginkább a bűnbánó szerepkörhöz?
Merthogy a pasas be fog mószerolni, e felől kétségem sincs. Csak az időzítésben nem vagyok biztos. Persze amilyen beképzelt alaknak tűnik, könnyen megeshet, hogy rögtön ezzel nyit, s nekem módot sem ad a magyarázkodásra…
Ha viszont – a nagyobb hatás kedvéért – a bejelentést a vacsora közepére tartogatja, akkor talán, esetleg lenne egy soványka kis esélyem jobb belátásra téríteni Mr Nagymenőt. Bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam.
Szóval: farmer vagy vászonnadrág?
Póló vagy ing?
Melyikben hangzik őszintébben, hogy „mélységesen sajnálom, és ne légy már olyan görény, hogy leégetsz a többiek előtt”?
Megtisztelően elegáns legyek… avagy szenvtelenül lezser? Mennyire lesz ünnepélyes tónusú ez a vacsora?
- Hermione! – kiáltok át a fürdőszobán. – Mennyire lesz ünnepélyes tónusú a vacsora?
Várok és fülelek. A válasz némi habozással közbeékelve érkezik.
- Egyszerű baráti összejövetel, Ron… Nem kell túllihegni!

Hermione

…mondom ezt én, aki immár tíz álló perce azon lamentálok, milyen szögben kössem fel a copfomat. Magam sem értem, miért hagyom, hogy ez a probléma a szokottnál több fejtörést okozzon. Sohasem voltam különösebben hiú, abba meg már rég beletörődtem, hogy nem a hajam a legfőbb ékességem.
A frizurám mindig is rakoncátlan és szénaboglyaszerű volt – ám a mostani megjelenése a sokéves átlagot is alulmúlja. A huzamos, száraz klíma, amiből a sivatag peremén bandukolva bőven kijutott nekünk, sprőddé tette, a megfelelő ápolás híján kiszáradt, széttöredezett, és dróttá merevedett.

(félórányi hisztéria közeli kapkodással később)

A copf létrehozására vonatkozó terveim – sajnálatos döntésképtelenségből kifolyólag – ugrottak, végül tömött kontyba szigorítottam zabolátlan hajzatomat.
Az öltözetem megkomponálása ennél jóval kevesebb energiát és időt emésztett fel: rövid töprengés után egy kényelmes, de jó szabású vászonnadrág, valamint egy rafináltan dekoltált fehér felső mellett döntöttem. A végeredmény, ha nem is címlapra illő, azért elfogadható, és ami ennél sokkal fontosabb: jóval prózaibb, mint az alsószoknyákkal aládúcolt délelőtti viseletem, amiben, legnagyobb sajnálatomra, a Carmichael testvéreknek először alkalmuk volt látni.

Egy utolsó simítás a nadrágon, még egy ellenőrző kézmozdulat a sliccen (felhúzva), és késznek nyilvánítom magam.
- Ron! – teszek egy lépést a szobáinkat összekötő fürdő felé. – Te hogy állsz? Én már menetkész vagyok…
A szólított ekkor bukkan fel a túloldalon; az ablakon beszökkenő alkonyi fény vízpatakként ömlik végig árnyékból kibontakozó, magas alakján.
Egy pillanatra tátva felejtem a számat, mert botor módon megint hagytam, hogy felkészületlenül érjen a látvány.
Ron a maga szokásos, lazán elegáns módján jelenik meg, abban az erőlködés nélküli formájában, amire – és erre nagyobb összeget mernék tenni – csak a hozzá hasonlóan hibátlanul arányos testfelépítésű férfiak képesek. Szinte mindegy, mit kapkod magára; jó kaptafán jól áll a ruha, s ő maradéktalanul megvalósítja ezt a közhelyet.
A ma esti alkalomra világos nadrágot, valamint egy rövid ujjú, inkább szűk, mint bő pólót húzott. Imponáló!
- Öö… mehetünk? – rejtem kérdés mögé az elragadtatásomat.

Ron

- Csini vagy – bókolok Hermione nyakszirtjének, miközben szorosan a nyomában lefelé sántikálok a lépcsőn.
A nyakszirt örömében elpirul, s kis fáziskéséssel megérkezik a rebbenés-szerű válasz: „Te is.”

Őrjítően izgató rajta ez a fehér cucc! Már előre látom, hogy komoly koncentrációs zavarokat fog okozni, akárhányszor… khm, szemtől-mellbe kerülök vele. Nem tudom, hogy a szabása teszi-e, ami ugyan se túl mély, se túl magas, vagy a szemgyönyörködtető kontraszt, amivel a meleg tónusú, barna bőrén feszül – de az összhatás működik, ez kétségtelen. És még ez az illedelmes kisasszony-konty is jól áll neki. Fedetlenül hagyott nyaka harapásra ingerel, a hajcsat alól kiszabaduló huncut, göndör tincs pedig végsőkig próbára teszi az önuralmamat. Legszívesebben egész este az ujjam körül csavargatnám!

Reflexből induló kezem már-már lecsapna, mikor kellemetlen döccenés jelzi: kifogyott lábam alól a lépcső. A földszintre érve Hermione rögvest a konyha felé veszi az irányt, a libbenő hajtincs szélvészgyorsasággal távolodik el tőlem a hosszú folyosó árnyékos falai között.
- Nocsak! Hogy kinyalta magát ez a fiú! – A kedélyesen dörmögő hang hátulról üti meg a fülemet. Megpördülök.
Martyn papa nevetős szemekkel méreget öblös fotelének félhomályos mélyéből. A nappaliban nem ég villany, a hosszú falakon a késődélután tompuló fényei vöröslenek.
- No, gyere csak, gyere csak – invitál beljebb az öreg –, hadd nézzelek meg alaposabban is!... Igazi nyalka legény, szavamra mondom, igazi nyalka legény… – dörmög félhangosan az orra alatt. Aztán cinkos kacsintást küld felém, ültében mélyen előredől, vigyorgó szája széles hasíték tömött, fehér szakállában. – No, Ronald fiam! – csapja össze a tenyerét. – Ahogy elnézlek téged, úgy látom, itt az ideje komolyan venned az udvarlást. No, ne nézz már olyan rémült képpel! Majd én kerítek neked valami rendes házból való kislányt. Valami tisztességes menyecskét, úgy ám. Elvégre nem ülhetsz folyton a kishúgod szoknyáján!

Hermione

Rosie mama utasítására nekilátok a vacsorát megelőző utolsó simításoknak, vagyis átcsoportosítom a konyha és az ebédlő ellentétes űrtartalmú edényeit. Tele fazék, megrakott tál be – üres tányér, kongó lábas ki.
Ötpercnyi oda-vissza futkározás, s a tálalószekrény már roskadozik is a zamatos illatfelhőket eregető tálcák, tálak és porceláncsészék alatt.

Miután az utolsó tételt is áthozom a konyhából, s precízen elhelyezem azt a többi felszolgálásra váró finomság között, egy kicsit visszaveszek a tempóból, s az ajtófélfának dőlve kiutalok magamnak egy röpke lélegzetvételnyi szünetet. Portyára engedett pillantásom végigszáguld a meleg mézszínben fürdő falakon, az ezüst neműkkel s finom, törékenynek tetsző porcelánnal megterített asztalon, a friss viasztól fényes parkettán…

Most hogy a súlyos brokátfüggönyök nincsenek behúzva, az ebédlő szabadon lélegzik. Az óriási boltíves ablakokból lenyűgöző panoráma nyílik a hátsó kertre és a széles teraszra, s az alkonyat meleg kévéi akadálytalanul özönlenek be a nyolcba osztott üvegtáblák ragyogó négyszögein.
Különös érzésem támad. Mintha a napszállta puha fénye a régmúlt idők pompáját lopná vissza ebbe a megfakult, kikopott helyiségbe. Ami a nappal éles sugaraiban könyörtelenül nyilvánvaló – a hámló tapéta, a beázás nyomok, a fájdalmas karcolások a parketta érzékeny fáján – most, ebben a könyörületes tompaságban semmissé lényegtelenednek. A szoba ma felébredt téli álmából. S a valamikori gazdagság, a hajdan volt fényűzés távoli visszhangjai derengett fel a kitakarított, s újból használatba állított ebédlőben.

A helyiség barátságos atmoszférája már-már hosszú kóborlásra csábítaná a lelkem, a fantáziám a valamikori mulatságok nevetéstől és tánctól hangos képeit kezdené pörgetni – amikor a felhangzó csengőszó durva kézzel kiránt az álmodozásból.

Ron

Martyn papa a hozományorientált feleségszerzés pro és kontráit ecsetelte éppen, mikor a felhajtó irányából jellegzetes kavicsropogás hangzott fel. A vendégek befutottak.

Egyszerre kecmergünk fel a fotelból, mindketten kimért lassúsággal. Én a kellemetlen élménytől tartva, s abban a reményben, hogy ha kellőképpen megvárakoztatjuk őket, még meggondolják magukat, és elhajtanak; Martyn papa pedig berozsdásodott térdízületei folytán sebességkorlátozva, ám nálam sokkal lelkesebben.

Reményem utolsó maradéka akkor foszlik szét, mikor a folyosóra érve meglátom a csoszogó léptekkel közeledő Rosie mamát és az ebédlőből kikíváncsiskodó Hermionét.
Most már három embert kellene mozgás- és beszédképtelenné tennem ahhoz, hogy megússzam az estét – ez pedig komoly erkölcsi akadályokba ütközik nálam. Szóval, nincs mit tenni: fejet fel, mellet ki, és… majd csak lesz valahogy.

Hermione

A bejárathoz elsőként érkező Martyn papa részesül abban a megtiszteltetésben, hogy a küszöbön tolongó vendégek előtt szélesre tárhatja a ház ajtaját. Több különböző hang csendül egyszerre; pár Szervusz! néhány Üdvözöllek! és egy harsány Csókolom, Martyn bácsi! ütköznek frontálisan a levegőben, s mire én is beérem a szaporázó Rosie mamát, a vendégcsapat már teljes létszámban házon belül van.
S ezzel némi fejetlenség veszi kezdetét. A két öreg, jó házigazdaként sürgölődve, megpróbálja maradéktalanul üdvözölni a négy újonnan érkezőt, és ezzel egy időben összeismertetni azokat, akik eddig még nem találkoztak. E sürgés-forgás közepette a kissé zavarodott Martyn papa kétszer is sikeresen bemutatkozik nekem.
Aztán nagy nehezen rendezzük a sorainkat, az újak és a régiek két négyesre szakadva párokat alkotnak.
A bemutatkozást így mindenki egyénileg végezheti.

A színes ember-kavalkádból kibontakozó rendszerben először nem találom a helyem – hogyhogy nekem nem jutott senki? –, aztán valami ösztöntől vezérelve tíz centivel lejjebb eresztem a pillantásomat, s úgy mellmagasságban meg is lelem az emberemet.
- Öö… jó napot kívánok – köszönök nem túl nagy meggyőződéssel a tolakodó közelségben ácsorgó apró bácsikához, aki erre hátrál egy lépést, katonásan összecsapja a bokáját, majd (feltételezett) lumbágóját nem kímélve mélyet hajbókol előttem.
- Csókolom a kis kezit! – rikkantja fülsértően éles hangon, majd szavaihoz híven cuppant egy nagyot foglyul ejtett kacsómra. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Archibald Cornelius Fergusson – a harmadik! Parancsoljon velem, ifjú hölgy. Ha bármiben a szolgálatára lehetek, csak…
- Jaj, nagyapa, ne égesd má’ magad! – Egy bakancsból, cipzárakból és fekete szemhéjfestékből kavart forgószél tolakszik közénk, s ragad el a gavalléros öregúrtól. Dinah az. – Ez a duma már ötven éve is poros volt.
- Szemtelen csitri, mit merészelsz!? – A letorkollt nagyapa a feje búbjáig paprikavörösre gyullad. Feldúltságában egy darabig csak hápogni tud, így fogadja a bemutatkozásomat, majd a hátát készségesen veregető unokáról tudomást sem véve nagy sebbel-lobbal elvonul.

Ron

- Jonas Carmichael… örvendek. – A keszeg arcú pasas imígyen viszonozza bemutatkozásomat. Enerváltan megrázza felkínált kezemet, majd ugyanazon a hipnotikus hangszínen, amivel a nevét is közölte, ismerteti a személyét illető kísérő információkat: – Jack és Dinah ott (mutatja) a gyerekeim, az pedig (maliciózus pillantás a Hermionénak bemutatkozó öregember irányába) az apósom…
- Én pedig annak a lánynak (itt a tőle ellesett módon kimutatok) a bátyja vagyok – és megeresztek egy hitvány vigyort, jelezve, hogy csak humorizáltam.
De a pasas nem reagál a gyenge poénra, mélabús közönnyel az arcán megvonja tőlem a figyelmet, majd karba tett kézzel csendesen odébb somfordál. Távozásával megnyílik a szoros sorfal, kiszabaduló pillantásom pedig rögvest összeakad az ismerős szürke szempárral, s ettől végleg lefoszlik arcomról a bugyuta vigyor.
Hát, itt van. És nagyon határozottan engem néz.
De ezzel nem tud megfélemlíteni, nem ám! Most azonnal odalépek hozzá, és diszkréten félrevonva lerendezem vele ezt a szerencsétlen ügyet.
Vagy legalábbis megpróbálom.

A lábam már a levegőben, a mozdulat félig megvalósítva, amikor egy apró öregember (az após) hirtelen elém vágódik, s az utamat keresztezve megiramodik az örömtől ragyogó Rosie mama felé.
- Rosalyn! – rikkantja ölelésre tárt karokkal. – Rosalyn Hopkins-Whitby! Öreglány, hát te épp oly gyönyörű vagy, mint fénykorodban!
- Ó, Archie, te vén lókötő! – Rosie mama kislányosan felkuncog, majd lesüti a szemét, s szemérmesen a tenyerébe mosolyog. – A sok füllentéstől nőtt ilyen nagyra az orrod… Még hogy gyönyörű? Te kivénhedt Don Juan, te!
És ezzel egymás karjaiba omolnak.
Egy gyors oldalpillantás vetek Martyn papa arcára – s rögtön rájövök, hogy ez a kis műsor valószínűleg minden találkozás alkalmával forgatókönyv szerinti pontossággal ugyanígy lezajlik. A ház ura ugyanis rezignáltan, egyfajta bölcs derűvel tűri-nézi, ahogy a másik kettő öregesen, dadogó mozdulatokkal megszorongatja, majd arcon csókolja egymást.
- Ó, Rosie – nyekergi ölelésből kibontakozva az öreg fazon. – Ha ez a mafla lengyel akkor régen le nem csak a kezemről, ma is az én asszonykám lennél. – Színpadias sóhaj tör fel sípoló tüdejéből. – Ne tarts engem bizonytalanságban, s áruld el végre: mije van neki, ami nekem nincs?

Hermione

Szívem szerint kivárnám a végkifejletet, szeretném tudni, vajon Rosie mama milyen diplomatikus választ eszel ki erre a provokatív kérdésre, ám Dinah-nak más tervei vannak velem.
- Nem akarsz bemutatni a bratyódnak? – vonja fel koromfekete szemöldökét, és választ nem várva akkorát ránt rajtam, hogy majd kiugrik a vállam.
Egyetlen nagy irammal keresztülcsődülünk a többieken, egy szürke szempár villan nevetősen, még elcsípek egy szájról olvasott Sziá!-t, aztán már Ron előtt is vagyunk.
Megköszörülöm a torkom.
- Khm, Dinah, engedd meg, hogy bemutassam a bátyámat, Ront… Ron – nézek a szólított érdeklődve kikerekedő szemébe –, ez itt Dinah. Dinah Carmichael.
- Hello… – Ron magasan álló szemöldökkel tekint végig a nem mindennapos jelenségen: a lánctalpas bakancson, a csíkos térdzoknin, a rakott szoknya és a cipzárakkal túlzsúfolt bőrmellény érdekes kombinációján. Rövid idő alatt nyert tetemes benyomását végül ekképp juttatja kifejezésre: – Nagyon egyedi szerelés.
- Húúú, köszi! – Dinah el van bűvölve. – Tényleg tetszik?
Ron válasza rövid és tapintatos: – Ja.

Ron

A fura kiscsaj elvörösödik. Legalábbis asszem. Merthogy ezt nehéz megállapítani ennyi smink alatt. Annyi kencét matracsolt ugyanis magára, amennyi önmagában elég lenne egy két emelet magas ház homlokzatának teljes bepucolásához.
- Ööö… – mondja a kiscsaj a beálló csöndben, egy darabig kitartja ezt a hangot, aztán elkapja rólam a pillantását, és Hermionéhoz fordulva folytatja: – Bemutatlak az öregemnek, jó? – S ezzel el is ügetnek. Jobban mondva a kiscsaj elüget, a karon ragadott Hermione pedig – hogy végtagveszteség nélkül megússza a dolgot – kénytelen-kelletlen követi őt.

Egyedül maradok. Ám még fellélegezni sincs időm, mikor a pillantásom újfent összeakad a vizslató szempárral. Itt a cselekvés ideje! – jön belülről a figyelmeztető hang, s mintha ugyanezt a szándékot látnám megcsillanni a célpont tekintetében is.

Egyszerre lépünk egymás felé, merev szemkontaktust tartva, emelt fővel, a helyzethez mérten talán túlságosan is kidüllesztett mellel – és nagyjából kéznyújtásnyi közelségben torpanunk meg a másik előtt. Most be fogunk mutatkozni – ez is az arcunkra van írva. De vajon melyikünk kezdi? Olyan ez, mint egy vadnyugati pisztolypárbaj: lessük egymás készülő mozdulatát.
A reakcióidőm végül is nekem bizonyul jobbnak: én nyújtom először a mancsomat.
- Ronald Weasley – azonosítom magam határozottan, és épp csak egy cseppnyi alázat cseng a hangomban. Mert bármennyire is kínos volt az incidens, behódolni azért nem fogok!
- Jack Carmichael, szevasz. – A fickó kemény tenyere pillanatnyi habozás nélkül csap bele az enyémbe, öt ujja vasmarokkal fonja körül felkínált jobbomat, s igen határozottan megszorongatja azt.

Oké, ezt megérdemeltem – nyugtázom némán. Első találkozásunk alkalmával én sem bántam vele éppen kesztyűs kézzel. Szóval: egy-egy.
- Figyelj, Jack… – kezdem előre eltervezett mondókámat, miközben öntudatlanul is viszonzom az enyhülni csak nem akaró szorítást. – Azzal kapcsolatban, ami délelőtt történt… szóval az csak egy szerencsétlen félreértés volt. Azt hittem, te…
- Azt hitted, valaki más vagyok. Világos. – Jack mindent értően biccent, de a kezemet még most sem engedi ki markának csontropogtató öleléséből.
Keményen össze kell szorítanom az állkapcsomat, hogy ki tudjam préselni magamból:
- Szóval akkor nincs harag, igaz?
- Már mért lenne? – szűri ő is a fogai között.
Most már mindketten vörösek vagyunk az erőlködéstől, úgy morzsoljuk a másik kezét.
- Akkor jó… – zihálom suttogásnál alig hangosabban, s tíz teljes centit nyújtok a gerincemen. – Remélhetem, hogy ez köztünk marad?
- Túl van tárgyalva – jön a fogcsikorgó válasz, s a pasas is nyúlni kezd. – Nem kell aggódnod, Ronald…

Hermione

Ahogy elfordítom pillantásomat Dinah végtelenül egykedvű apjáról – aki mellesleg minden lelkesedés nélkül mutatkozott be nekem –, hirtelen különös látványra leszek figyelmes. Tőlünk néhány lépésnyire Ron és Jack bemutatkozása zajlik éppen: a két fiú – nekem legalábbis ilyen érzetem támad – már percek óta rázza-szorongatja a másik kezét. Ahhoz ugyan nem állok elég közel hozzájuk, hogy halljam is, miről diskurálnak, de a szájuk mozgásából arra következtetek: rövid távú ismeretségükhöz képest bizony igen sok megbeszélni valójuk akadt.
De nem ez az egyetlen dolog, ami nem stimmel velük kapcsolatban. Az egész látványuk – ahogy most már szinte lábujjhegyen állva pipiskednek, s magasodnak, vagyis próbálnak magasodni a másik fölé – olybá tűnik nekem, mintha valami versengés folyna köztük. Mintha libikókázó kisfiúkat látnék a mérleghintán, akik egymás rovására akarnak egyre feljebb és feljebb lendülni, fölétornyosulni a másiknak. Minden izmukat latba vetve egyenesítenek gerincükön, merevítenek derekukon és nyújtogatják a nyakukat – így hol az egyikük, hol a másikuk tűnik nagyjából másfél milliméterrel magasabbnak.

Aztán – mielőtt a sejtelmem gyanúvá erősödne, hogy itt bizony kakaskodás folyik – egyszeriben abbamarad a komédia: Jack és Ron elengedik egymás kezét, és tesznek egy-egy hátráló lépést.
Rosie mama hangja csendül (Asztalhoz!), s az immár oda-vissza bemutatott vendégek a házigazdákkal egyetemben hullámszerűen meglódulnak az ebédlő hívogatóan kitárt bejárata felé.
Én nem mozdulok, direkt kivárok. Az átvonuló embercsoporton keresztülfúrom a pillantásomat, s megpróbálom elcsípni Ron tekintetét. Tudni akarom, mi volt ez az egész. Miről diskuráltak olyan elmélyülten?
De ahogy korábban oly sokszor, egy külső erő most is eltérít az akaratomtól: Dinah ellenállhatatlan lendülettel ragad újfent karon, s vonszol végig az előszoba folyosóján, keresztül az igyekvők sorfalán, s azok útban lévő lábfejein.

A többieket méterekkel lehagyva, elsőként lépjük át az ebédlő küszöbét, ám fáradhatatlan hajcsárom ekkor sem vesz vissza a tempóból. A megkezdett lendülettel vonszol egészen a helyiség közepéig, az uralkodói pompával megterített asztalig, ahol persze rögtön kisajátítja magának a legfőbb ülőhelyet, engem pedig ellentmondást nem tűrően a tőle bal kézre eső legközelebbi székre parancsol.

- Viszed onnan a csontos kis seggedet!?
A többiek ebben a pillanatban érnek utol minket. A felkiáltás persze az unokája viselkedésén felháborodó nagyapából szakadt ki, aki korát és méretét meghazudtoló vehemenciával tör most az élre, s üget lobogó bajusszal asztalfőt bitorló leszármazottjához.
- Te elfajzott gyermek! Mikor tanulsz már tiszteletet végre?! – kiáltja vörösen lüktető képpel, s a keze már lendül is, hogy pedagógiai célzatú nyaklevessel adjon nyomatékot szavainak.

- Csillapodj, nagyapa! – Dinah a sokat csépelt gyermek ösztönével tér ki a pofon útjából, és szemnek követhetetlen sebességgel pattan fel, kerül meg, majd foglal helyet tőlem balra, a légszomjtól gyötört nagyapától biztos távolságban. Onnan felesel aztán vissza nyegle tinédzserhangján:
- A helyedben nagyon vigyáznék. Két év alatt már a harmadik pacemakeredben meríted le az elemet, ha így folytatod…

A szívbajos öreg ezen csak még inkább felpaprikázza magát. Vívótőrt mímelve kinyújtja göcsörtös mutatóujját, és nagy garral látna az ordításhoz, de szavak helyett csak a felső műfogsora hagyja el a száját.

A nem várt fordulat viharos jókedvvel tölti el az unokát, aki félpercnyi szirénázó nevetés után végül is villát ragad, s segítő kezet nyújt az akkor már könyékig a vizes kancsóban matató nagyapának, majd a bosszúálló harapástól nem tartva, bátran lapátolja vissza a kihalászott fogsort annak eredeti helyére.

- Ne félj, ezért még elhúzom a nótádat, Dinah – motyogja a megsemmisült nagyapa, kinek harci kedve mintha a kóbor protézissel együtt távozott volna a szervezetéből. Egy villanásnyi időnél nem hosszabb, ám annál szeretetteljesebb – sőt mi több: rajongó! – pillantással illeti unokáját, aztán olyan hirtelen, ahogy jött, lesöpri arcáról a jóindulatot, és fancsali képpel az asztal túloldalán helyet foglaló vejére förmed.
- Jonas! Mikor tanítod végre jó modorra a kölykeidet? Az én drága apám bizony hátra kötötte volna a sarkam, ha…

Ron

A mókás kis öregember még javában fújja a magáét, amikor végre én is – utolsóként a sorban – elfoglalom helyemet a nyolc főre terített hosszú asztalnál. Üres szék már csak a fülsértő hangerővel szónokló nagyapa mellett, tőle jobbra maradt; úgy látszik, hogy még a tulajdon drágalátos unokája sem szívesen merészkedik az ő zajszennyezett környezetébe…

Szóval most úgy áll a helyzet, hogy kettejük közt ülök, szemben Hermionéval, aki a kiscsajjal, öö… izé…Dinah-val, igen és Rosie mamával van egy sorban. A másik asztalfőt természetesen a ház ura, Martyn papa foglalta el, s tőle balra, az én oldalamon ül még a fennmaradó nyolcadik vendég, a testvérpár apja és a dühös kirohanás címzettje.
- …és az sem fér a fejembe, Jonas, hogy miért engeded így öltözni a lányodat. Nézz rá, úgy néz ki, mint valami rosszéletű nőszemély! Ha szegény anyja ezt látná! – és zárásként energikusan az asztallapra csap, az aperitifes pohár fel is dől ijedtében.

A gyászos csönd jéghideg széllökésként söpör végig az asztaltársaságon, még az eddig közbe-közbecsicsergő Rosie mama is elnémul, s megkövült arccal néz a vele szemben ülő Jonasra – aki egész eddig méla közönnyel tűrte a fejére záporozó szidalmakat. Sőt mi több, még én is azon kapom magam, hogy mélyen az asztalra hajolva azt lesem, milyen válaszreakcióra ragadtatja magát ez az unott képű pasas, vajon milyen szavakkal vág vissza a nevelési módszereit illető vádakra.

Ám hiába szimatolok balhét, a dühös kirohanás elmarad. Jonas Carmichael szimplán megrántja a vállát, végigméri botrányos öltözetű ivadékát, s teljes nyugalommal azt mondja:
- Manapság minden kislány így öltözik. Igaz, Dinah?
A kérdezett buzgón helyesel.
- Biz’ isten, nagyapa! A suliban minden csajnak ilyen, sőt ennél sokkal extrább cuccai vannak. Hidd el, anya sem bánná, ha… ha látná…
A mondat vége erőtlenül hal el, s valami keserű-fájdalmas melankóliát hagy maga után. A nagyapa arcán görcsös érzelmek hullámzanak végig, apró, töpörödött teste pedig még kisebbre zsugorodik, mintha az utolsó szavak kihúzták volna a gerincét egyenesben tartó peckeket.

Újabb rosszízű csend következik, még a folyosón függő kakukkos óra lépegető mutatóit is tisztán hallani, aztán mikor már kezdene harsánnyá válni a hallgatás, Rosie mama összecsapja két pici tenyerét, és azt javasolja:
- Igyunk néhány kortyot a viszontlátás örömére! Jonas, neked whiskyt tisztán, jól emlékszem?
A kérdezett bólint, Rosie mama az asztalszomszédomhoz fordul.
- Jack, te mit iszol? Sört?
- Vezetek Rosie mama – hárítja el az a kínálást, ám amikor én közbekiáltom, hogy nekem bizony jólesne egy pohárkával, Mr Nagymenő is rábólint.
- Archie… – Rosie mama a kisöregre fordítja pillantását. – Egy kis ánizslikőrt? Vagy egy-két kupica pálinkához lenne inkább kedved?
Az öreg szeme nagyot csillan, ám mielőtt igenlő választ adhatna, veje kéretlenül közbeszól.
- Köszönjük, Rosie mama, de apuka nem ihat alkoholt. A múlt hónapban kezdődő cukorbajt állapítottak meg nála. Nem volna tanácsos…
- Lárifári! – recsegi közbe az öreg. Peckes tartása nyomban visszatér, szemében harci tűzzel viszonozza veje pillantását. – Nem te fogod megmondani nekem, mi volna tanácsos, és mi nem! Rosie, kedvesem – biccent nyájasan a szólított felé –, egy kis cuppantani való barackpálinkát a legnagyobb örömmel magamhoz vennék.

(pár perccel később)

Hermione

Az aperitifek kiosztása végül kisebbfajta csetepatét eredményezett. Mr Carmichael a maga fásult, lagymatag módján újból és újból felhívta rá apósa figyelmét, hogy egy kialakulófélben lévő diabétesznek aligha tesz jót egy olyan magas cukortartalmú szesz „becuppantása”, mint a pálinka vagy a likőr, még mértéktartó odafigyeléssel sem, mire a feltüzelt kedélyállapotú Mr Fergusson (alias nagyapa) nyomdafestéket nem tűrő módon figyelmeztette vejét a kettejük közt fennálló tetemes korkülönbségre és az ebből fakadó alá- és fölérendeltségi viszonyokra. Majd mindenki füle hallatára teljes komolysággal kijelentette, hogy már amennyiben nem találná messzemenően kannibalisztikus ötletnek, és nem tiltakozna ellene kifinomult gusztusa, még őt magát (mármint a vejét) is felporciózná, és nyársra tűzve sütné meg a hátsó kertben, ha úgy hozná úri kedve. Próbálják csak megállítani!

Jack, hogy feloldja az elmérgesedő helyzetet, igyekezett tréfára venni a dolgot, és viccesen megjegyezte, hogy nagyapa csupán az őt ért sokkot igyekszik ilyenformán levezetni, annyira meglepődött ugyanis a múlt havi kivizsgálás kedvezőtlen eredményén. Mire a nagyapa rendkívül ékesszólóan azt felelte – és most szó szerint fogok idézni –, hogy őt bizony az se lepte volna meg jobban, ha az urológusa akkor és ott késő kamaszkori fitymaszűkülettel diagnosztizálja.

Lényeg a lényeg, Archie nagyapa adagját végül sikerült két korty barackpálinkára lealkudni, amit aztán hol jóleső cuppantgatások, hol pedig vulgáris kísérőszavak közepette fogyasztott el.
Ron nagy lendülettel hajtotta fel a maga sörét, egy vékony kis habbajusz még mindig ott díszeleg a felső ajka felett.
Jack, aki jóval gyakorlottabbnak tűnik az alkoholfogyasztás terén, lassabb ütemben vette magához a buborékos komlóitalt, és ezalatt még arra is odafigyelt, hogy közben ne imitáljon magának testszőrzetet.

Ami engem illet, én tartom magam fogadott absztinenciámhoz, és még egy korty csoki likőr erejéig sem hagytam magam elcsábítani, amit pedig még – némi huzavona után, igaz – de az ágáló Dinah-nak is engedélyeztek.
Az a másfél héttel ezelőtti macskajaj egy életre szóló védelemmel ruházott fel mindenféle alkohol formájában érkező kísértéssel szemben. S habár a másnaposságot megelőző részeg bódulat szivárványos kísérőzenével és a tompultság lágy körvonalaival vonult be az emlékezetemben, egy porcikám sem kívánja a repetát. Nem, bőven megfizettem a tanulópénzt, még egyszer nem leszek annyira botor és ostoba, hogy olyan kellemetlen helyzetbe hozzam magam, ahogy tettem ott, a Broken Hill-i lakókocsinkban, vagy az azt követő reggelen, az utazásunk napján. Ha akkor nem fordul fel a gyomrom, s nem rántom ki Ront a koncentrálás kényes egyensúlyából, már… hát igen, könnyen lehet, hogy már napok óta Perth-ben lennénk, a szüleim legújabb otthonában. És a pálcánk is meglenne…

Csontos könyök bök nem túl finoman a bordáim közé, s egy fisztulázó lányhang ránt ki a szomorkás mélázásból.
- …mert ez furcsa, nem? – Ennyit hallok a hozzám intézett kérdésből.
Zavartan járatom körbe pillantásomat az asztal körül ülőkön: Ron dermedten néz rám, a mellette ülő Jack várakozóan tekint felém, Mr Carmichael hál’ isten nem figyel, valahová a távolba réved, de Rosie mama és Martyn papa előredőlve várja a választ, Dinah pedig majd az ölembe mászik a türelmetlenségtől.
- Ne haragudj – rázom meg a fejem. – Nem figyeltem, megismételnéd a kérdést?
Dinah széles vigyorra húzza feketére rúzsozott ajkait, s készségesen nekigyürkőzik az ismétlésnek.
- Azt kérdeztem, hogyhogy csak te meg a bátyád egyedül… szóval hogy így kettesben járjátok az országot? Mert ez tök furi, nem?

Összeszorul a torkom, s egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig úgy érzem, képtelen leszek megszólalni… nem megy, nem működik a nyelvem, nem forog az agyam. Mintha a rám irányuló tekintetek lándzsahegyek volnának… és kérlelhetetlenül szorítanának egyre hátrább és hátrább, mígnem a lábam alól elfogy a talaj, s én a szakadék semmibe nyúló peremének legszélére sodródom, ahonnan nincs tovább. Most lebukunk…

Ron

Egy végtelennek tűnő pillanatig komolyan azt hittem, Hermione megkukult, hogy cserbenhagyta a lélekjelenléte, és hogy gyanús, ideges hallgatásával most aztán leleplez minket. De aztán megtört a blokk – az a blokk, ami talán még ennyi hazudozás után is komoly lelkiismeret-furdalást okoz neki –, és Hermione egy mély lélegzetvételt követően megadta a közösen kiókumlált és jó előre bemagolt választ.

Még most is beszél, és el kell ismernem, egyre jobban csinálja. Arcán megtévesztésig őszinte (és a történethez hűen kissé fanyar) mosollyal adja elő a nagy összezördülés és a haveri körből való kiválásunk túldramatizált részleteit. (A mese szerint fél tucat másik korunkbelivel keltünk útra, repültünk át a fél világon, és jártuk be majd’ egész Ausztráliát, mire rájöttünk, hogy társaink valami ravasz konspirációban egyesülve rendszeresen meglopnak és átvernek minket.)
Sőt, hogy még hitelesebb legyen, Hermione bősz gesztikulációval kíséri szavait, és amikor csalárd társainkat emlegeti (ráadásul névről!) a hangjában még valamiféle jogosnak érzett harag is meg-megcsendül. Az arcán, akár az elhivatott színésznőékén, már égnek is a felháborodás rózsái, a nyakán pedig őrjítően szexi pirosság kezd egyre feljebb araszolni, még melegebb, még érzékibb tónusra színezve ezzel lebarnult bőrét. Most, ebben a pillanatban olyan, mint egy harcos amazon, az erdők telivér asszonya! A látvány annak rendje-módja szerint rögvest komoly helyproblémákat okoz a gatyámban.

Ó, nyomorult élet, már csak ez kellett! Ha most fel kellene állnom az asztaltól, akkor… nos akkor Hermione minden strapája egy csapásra veszendőbe menne. Rögtön lebuknánk. Jobbik esetben persze.
A kevésbé derűlátó verzió szerint csak én szégyenülnék meg, és lennék kikiáltva mocskos perverznek, akit a saját húga ingerelt merevre.

Hermione

- …és így jutottunk arra a kétségbeesett döntésre, hogy a helybéli szokásokat meglovagolva, Martyn papáék bikáját, jobban mondva annak legnemesebb szervét használjuk fel pénzszerzési célra.
Nagy szusszantással rakok pontot a mondat végére, és hátamat a magas széktámlának vetve, lassan csituló szívveréssel végignézek hallgatóságomon. Vajon maradéktalanul bevették a mesét? Mit mondanak az arcok?

Végignézve asztaltársaimon Archie nagyapa az első, akin megakad a tekintetem. Az apró öregember rosszallóan csóválja a fejét, és az orra alatt a mai fiatalokról tesz egy cseppet sem hízelgő megjegyzést, majd egy „jól tették, hogy otthagyták őket”-lényegű kézlegyintéssel napirendre tér a dolog felett. Őt tehát sikerült bepalizni.
Ronon igyekszem olyan gyorsan átkapni a pillantásomat, amilyen gyorsan csak tudom, ám így is látom, hogy tátva maradt a szája.
Pillantásom sugara ezután Jacken halad át. Hát ő izé… nem is tudom… eléggé intenzíven néz. Lehet, hogy sejt valamit? Nem merem alaposabban megvizsgálni a vonásait, gyorsan elkapom róla a tekintetemet, és a fennmaradó néhány emberen egyetlen lendülettel nézek végig.
Mr Carmichael reakciójára szót vesztegetni sem érdemes, már beszéd közben is érzékeltem, hogy egy szavamra sem figyel. Most is olyan tüntető unalommal mered maga elé, mintha ezért a vacsoráért minimum az angol királynővel való ötórai teázást kellett volna lemondania, vagy valamilyen hasonlóan fajsúlyos eseményről. Martyn papa és Rosie mama viszont ellágyuló tekintettel simogatnak, mintha csak vigasztalni akarnának az átélt kellemetlenségekért; Dinah pedig, aki végig elbűvölten szürcsölte a sztorit, valamiféle mártír kalandornak kijáró tisztelettel néz fel rám.

- Szóval így ragadtatok itt – sóhajtja. – Mert szó szerint beleragadtatok a bika fenekébe…
A váratlan nevetés szinte kipukkan belőlem. Ilyen megfogalmazásban még nem hallottam vissza az esetet.
- Én nem – nyögöm ki nagy nehezen, görcsös légvétellel küszködve. – Ron nyúlt… hihi… mélyebbre a feltétlenül szükségesnél…
És ezzel elszabadul a jókedv az asztal körül. Magányos szólamomhoz először Dinah kuncogása, majd kis késéssel Rosie mamáék és Archie nagyapa hahotája is csatlakozik. Végül Jackből is kirobban a nevetés, s még Ron is megmosolyogja a saját tettét, csak a pléhpofájú Mr Carmichael marad rezzenetlen.

(fél perccel később)

Ron

Oké, belátom ez így, ebben a szövegkörnyezetben nagyon mulatságos meg minden, de most már abbahagyhatnák végre. Kezdem bosszantónak érezni ezt a nagy örömködést – főleg bal oldali szomszédom leplezetlen kajánsága az, ami ingerel. Mintha nem is velem, inkább rajtam nevetne.
Miért kellett egyáltalán Hermionénak tovább pedzegetni a témát? Nem hagyhatta volna ki ezt a poént a kedvemért?
Na jó, még egy ilyen horkantás, és orrba vágom ezt a nagydarab melákot itt mellettem. Majd meglátjuk, kivert fogsorral mennyire lesz kedve vigyorogni!

Már-már meg is lépném a dolgot, amikor a legváratlanabb helyről megérkezik a segítség.
- Te meg Jack, inkább húzzá’ bőrt a fogaidra! – Dinah az egyik összecsócsált szalvétával célzott lövést ad le a bátyjára. – Emlékszem még mekkora botrány volt nálunk otthon, amikor kiengedtek a kórházból. A félresikerül kis akciód után tizenkét öltéssel kellett összefoltozni a fenekedet, anya mégis olyan mérges volt rád, hogy azt mondta, az sem érdekli, ha egy egész guriga cérnát varrtak beléd, akkor is seggbe rúg, ha a szeme elé kerülsz. Szóval, Ron – villant rám egy fekete szájú vigyort –, oda se figyelj az idióta bátyámra, csak azért mer ilyen pofátlanul röhögni, mert te nem tudod, hogy neki még annyira sem si…
- Elhallgass, te kis taknyos! – Jack viszonozza a szalvétatámadást: a kemény csomóvá csavart ronggyal alaposan fejen találja húgát. – Majd tíz éve történt, te akkor olyan kis porba fingó voltál még, hogy nem is emlékezhetsz semmire…

Hermione

Nem tudom, mi száll meg hirtelen, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni a kérdést.
- Szóval, Jack, te is tettél egy próbát Sámsonnal? – S ahogy meghallom a számból kigöngyölődő kaján (és talán kissé incselkedőre sikeredett) kérdést, abban a pillanatban meg is bánom, hogy meggondolatlanul magamra vontam a szólított figyelmét. Ez a nyílt nézésű, szürke szempár akkor is zavarba hozna, ha először látnám (ahogy zavarba is hozott), ám a délelőtti kis intermezzót is belekalkulálva, Jack rám vetülő pillantása most hamísítatlan pirulást indít el testem legszembetűnőbb részein: az arcomon és a félig-meddig szabadon hagyott dekoltázsomon.

Ha azzal nem tetézném tovább a zavaromat, most rögtön elkapnám róla a szememet, ám mivel ezt nem tehetem, kitartok, s rezzenéstelen arccal igyekszem állni tekintetének különös súlyát.
- Igen, Hermione – ismeri be ő cseppet sem restelkedve. – Nekem is megvan már a magam priusza… Mondd csak, Martyn bácsi – fordul a kérdezett felé –, mikor is történt ez pontosan?

Martyn papa bölcsen dörzsölgeti tömött, fehér szakállát, s hunyorgó szemmel próbálja felidézni magában az ominózus eset évszámát.
- 1989-ben lehetett – dörmögi elgondolkodva. – Abban az évben pusztított az a borzasztó szárazság. A fél legelőnk leégett az őszi bozóttüzekben…
- Egy francnyavalyát! – csap az asztalra indulatosan Archie nagyapa. – 91-ben történt, ugye fiam? – Jackre néz. – Akkor léptél a tizenhetedik évedbe, és akkor akartad megszerezni a jogosítványt.
- Azt hiszem, tévedsz, Archie – így Martyn bácsi. – Korábban történt az…
- De ha mondom! – Archie nagyapa mind a százötven centijét mereven kihúzza. (Így egy teljes fejjel magasodik az asztallap fölé.) – Napjában négyszer kenegettem ennek a pimasz kölyöknek a seggét, hogy a volán mögé bírjon ülni! Néha még most is érzem a körömvirágkrém szagát az ujjamon!

(háromnegyed órával később)

Miután nagy üggyel-bajjal sikerült kitalálni a kronológiai útvesztőből, s megegyezni egy mindkét fél számára elfogadható köztes megoldásban, mely végül is a két javasolt érték számtani átlaga (1990) lett, kezdetét vehette a szigorú értelemben vett vacsora. Rosie mamával együtt felszolgáltuk az előételt (rozmaringos szűzérme), melyet mediterrán paradicsomleves, főfogásként pedig hagymás ürüpörkölt követett fóliában sült édesburgonyával.

A kellemes elfoglaltságot talált szájak a rágáson kívül másra nem is vesztegették az energiát, legfeljebb egy-két „hű de finom!” és a gyakori „igen, kérek még” hangzott el. Ron a tőle megszokott vallásos áhítattal ette végig a menüt, szent szótlansággal tisztelte meg valamennyi fogást, még csak a pillantását sem sikerült elkapnom azóta, hogy az orra elé raktam az első tányért.
De mondom, a többiek sem voltak sokkal szószátyárabbak, még a mellettem habzsoló Dinah is csak a repeta reményében törte meg a csendet.

Én viszont – akinek ugye bőven volt alkalma főzés közben eltelni az ízekkel és illatokkal – kevesebb figyelmet szenteltem az evésnek, ám annál több energiát fordítottam a körülöttem ülők megfigyelésre és a korábban elhangzottak megemésztésére.
A beszélgetés kezdeti szakaszaiban többször is megütötte fülem a múlt idő, amivel Dinah az anyját, Mr Fergusson pedig a lányát emlegette. Vajon mit jelent ez? Meghalt a szóban forgó személy? Vagy kevésbé drámai módon csak a családból és nem az életből távozott?
Nyíltan rákérdezni persze nem fogok, nem lenne illő, de azért érzek magamban némi mocorgó kíváncsiságot. Azt hiszem, a szomorúbb verzió sok mindent megmagyarázna. Az após és a vej közti kiélezett feszültséget, hisz nincs már meg a kettejüket elválasztó villámhárító… Jack apjának fásultságát, a társ elvesztése után érzett dermedt, célját veszetett lelkiállapotot… Dinah különc viseletét, amivel talán nem múló fájdalmát akarja közszemlére tenni; a túlzott harsányságot, ami mögé a gyászt rejti… és hát itt van még Jack is.

Nem tagadom, egyszer-kétszer hagytam megpihenni rajta a pillantásomat; és míg ő az evéssel volt elfoglalva, én háborítatlanul és a lebukástól nem tartva, nyugodtan vizsgálhattam a vonásait. A megadott évszámok alapján kikalkuláltam magamban az életkorát: ha igaza van a nagyapjának, és 1991-ben volt 17 éves, akkor most huszonnégy kell, hogy legyen.
Huszonnégy… Az már igazi férfikor, és hát Jack arca, tekintete, meg úgy együtt az egész felépítése alá is támasztja ezt az állítást. Mégis… néha mintha egy fiatalabb fiú kukucskálna ki az éles vonások mögül, mintha egy korai érettségbe taszított kamasz nézne azokkal a szürke, hunyorgó-vonalaktól kissé ráncos szemekkel… mintha körvonalazatlan árnyék bújna meg szája sarkában, még akkor is, amikor nevetésre görbülnek az ajkai.
Ron arckifejezése volt tele hasonló üzenetekkel, mikor elvesztette a bátyát. Fred halálát követő első néhány hétben észleltem rajta ilyesféle jeleket, mintha az elveszett és újra megtalált énje valami megtört aszimmetriában állt volna össze. Mintha a gyász érzése látható külalaki jegy formájában beépült volna a vonásai közé.

És ahogy mindez végigfutott az agyamon, azon kaptam magam, hogy önkéntelenül hasonlítgatni kezdem őket. Ron és Jack, Jack és Ron – járt közöttük a pillantásom, s be kell vallanom, szépérzékem kéjesen dorombolt közben. Két ilyen másik nembeli díszpéldányt ritkán lát az ember egy csokorban, ők pedig épp előttem és épp egymás mellett ültek, s persze ülnek most is.

Oda-vissza csapongott a pillantásom, döntésképtelenül, hogy melyik látvány, és annak melyik részlete vinné el a pálmát, ha valamiféle versenyre kerülne sor. Végül arra jutottam, hogy a két fiú a maga teljes testi valójában két abszolút különböző férfiideált testesít meg. Jack az ő komoly arcélével és erős, határozott állkapcsával inkább a keménykezű vezető-típust testesíti meg; egyenes nézésű szürke szeme, melyet mindig a beszélőre irányít, olyan emberre vall, aki nagyon is tisztában van a saját kvalitásaival, s aki ezt időnként ki is szokta használni. Feszes vonalú szája gyakran húzódik mosolyra, ám ez a mosoly ritkán fegyelmezetlen, valami óvatosság mindig készenlétben áll mögötte, hogy bármelyik pillanatban helyre állíthassa a kimért, tiszteletet parancsoló arckifejezést.

Ron vonásai ellenben mindenkor játékosak, finom vonalú arcán ritkán vet redőket a magára kényszerített fegyelem, az ő arcizmai szabadon élnek, nem ismerik az óvatosságot vagy a mesterkéltséget. A szeme csücskéből kifutó apró, vékony szarkalábak sok-sok mosoly emlékét őrzik, íriszének kék ragyogása pedig oly tiszta és végtelen, hogy az ember (ha igazán odafigyel) benne láthatja vissza tulajdon lelkét. De arcának legszebb – vagy ha teljesen őszinte akarok lenni: a legerotikusabb – pontja a szája. Hogy a színe teszi-e, ami oly ingerlően rózsaszín, vagy a formája, ami szinte már nőiesen ívelt, és mindig, minden pillanatban a mosoly ígéretét rejti, nem tudom. De az biztos, hogy a látvány – bármennyire is hozzászokhattam volna már – most is lenyűgöz, és a saját ajkamba kell harapnom, hogy féken tartsam a bizsergést, ami csókjainak emlékére végigfut a bőröm alatt.

Ah, nem is értem, miért hezitáltam az előbb! Hát persze, hogy Ron lenne a győztes! Ilyen telt, kecsesen ívelt, csókolni való ajkakkal csakis neki állhat a zászló!
De Jack azért szorosan ott lenne a második helyen…