másfél órával később)

Nagyjából hatvan perc – ennyi ideig tartott, hogy a mára kiszabott teendőim végére érjek. Hát, nem lehet mondani, hogy halálra dolgoztatnak minket; Hermionéval el is határoztunk, hogy távozáskor semmiféle fizetséget nem fogadunk el. Hisz így is pénzszűkében vannak…
A bank hamarosan lefoglalja a házukat, nekik pedig, mivel se gyerekeik, se már rokonuk, akik magukhoz vennék, be kell vonulniuk az idősek otthonába.
Szörnyű lehet látni, ahogy apránként semmivé foszlik mindaz, amiért egy életen át küzdöttek. És ma még Geronimót, a vidék legnagyobb presztízsű tenyészkosát is elviszik. Martyn papa bele fog rokkanni, úgy szereti azt az állatot, mintha az édes gyermeke volna.

Jut eszembe: ma még nem is láttam. Se a reggeli etetésnél nem jelent meg, se a kihajtást nem felügyelte, holott ezeket az utóbbi egy hétben mindig közösen végeztük.
Biztos a sírkertben keresett menedéket, és ebben a pillanatban is valamelyik kőpadon kuporog, talán a csodáért fohászkodva. Vagy egyszerűen csak nem akar ott lenni, amikor elviszik a kedvencét…

Ettől a gondolattól magasra csap bennem a harci kedv, és reggeli elhatározásomhoz híven, miszerint kedveskedek némi meglepetéssel a hitelbehajtónak, rögvest felkerekedek, hogy megvalósítsam a terv megalapozó lépéseit.
Első és legfontosabb dolog, hogy az akció végrehajtásakor egyedül legyek tűzközelben, vagyis el kell távolítanom a porondról a birtok intézőjét.

Amíg átszlalomozom a különböző karámok között, és ráfordulok az istállókhoz vezető fasorral szegélyezett gyalogútra, még egy épkézláb ürügyet is sikerül összeraknom gondolatban.
Megköszörülöm a torkom, és felesleges udvariaskodással kopogok néhányat a nyitott ajtón.
Néminemű zavarodottságot érzek, kettesben még soha nem volt alkalmam az intézővel beszélni, és most így hirtelen a neve sem ugrik be.
- Ő… izé, Uram! – Jobb híján így kiáltok be. Egy darabig némán ácsorgok, válasz nem érkezik, csak a szénaforgató villa jellegzetes hangja szűrődik ki. Beljebb merészkedem hát a félhomályos, ürülékszagtól terhes hodályba, s némi nézelődés után a takarmányadagoló mellett hajlongó alakot veszem célba. Aztán úgy tíz kényelmes méterre tőle megállok.

Van ebben a figurában valami, ami óvatos megfontoltságra késztet. Hermione, aki maga is tartózkodik ennél közelebb merészkedni hozzá, azt mondta, szerinte úgy néz ki, mint egy félig visszavonult pankrátor.
Hát, én nem tudom, mi az a pankrátor, de ha a gyerekmolesztáláshoz vagy az erőszakos nemi közösüléshez van valami köze, akkor százszázalékosan egyetértek.
Ez a faszi határozottan úgy fest, mint akit nemrég engedtek szabadjára valamelyik büntetés végrehajtási intézményből. Cirka kétméteres magasságához színpompásra tetovált, fahasogatásra is alkalmas hát, valamint a vemhes víziló derékbősége párosul. A terjedelmes pocakon vastag bőrszíj fut körbe, az állandó jelleggel viselt terepmintás nadrágot fenntartandó. A dús szőrzettel lepett, hosszú gorillakarok kinyújtva csaknem térdig lógnak, habár a szóban forgó végtagok ritkán merészkednek olyan mélyre, a munkaszünet gyakori perceiben sokkal valószínűbben időznek slicctájékon vagy a fenék húsos vágatában.
A látvány egészét a különös formatervezésű arc tetőzi be, mely lapos és széles, akár egy rája, és nem is sokkal szebb annál.

A férfiú beszédmodorát – amennyire azt eddig kívülállóként meg tudtam állapítani – az alacsony színvonalú artikuláció valamint a lakonikus szókezelés jellemzi, mely legfőképp morgásokban, biccentésekben és változatos jelentéstartalmú torokhangokban merül ki.
És épp ez teszi az ő személyét oly kiszámíthatatlanná.

- Uram! – merészkedem még egy lépéssel közelebb, de arra azért ügyelek, hogy a vasvilla hatáskörén bőven kívül maradjak. – Egy szóra…
Az embermonstrum erre felegyenesedik, s bávatagon rám néz. „Jimbo” – mintha ezt morogná.
Na várjunk csak! Nem ez a neve?
De!
- Mr Jimbo – fogok bele immár magabiztosabban. – Lenne itt valami, amit… – De mielőtt hozzákezdhetnék a lényeghez, ő közbemorog:
- Jimbo!
Elbizonytalanodom. Miért, nem ezt mondtam az előbb? Ez tényleg nem normális!
- Oké: Mr JIM-BO – szótagolom jól érthetően. – Azért jöttem, hogy…
De megint csak nem jutok a végére.
- Csak Jimbo – szűri foghegyről, aztán villant rám egy fogatlan vigyort. – Nincs Mister.

Uh! Már most látom, hogy ez nem lesz egyszerű. Ha eddig tartott tisztázni a megszólítást, akkor mennyi időt vesz majd igénybe, amíg elmagyarázom neki, amit kiterveltem.
- Nos, Jimbo – veszek nagy levegőt a lendülethez –, azért jöttem, hogy megkérjem, intézzen el valamit. – Itt elhallgatok, hagyok neki egy kis időt megemészteni a hallottakat. Aztán folytatom: – Szóval, be kéne kocsikáznia a városba, és fel kéne keresnie az állatorvost, hogy aláíratassa vele a juhok megújított törzskönyvét, és a védőoltások rendszeres beadatásáról kiállított papírt…
Eddig jutok a mondókámban, amikor valami szokatlan dolog történik. „Kakukk!” – mintha ez a felirat gyúlna ki az értetlen, iszapszínű szemek mélyén. Lehet, hogy Jimbo máris elvesztette a fonalat?

Megrázom magam, a figyelmeztető jel felett átsiklom, és folytatom:
- Aztán, ha megjárta az állatorvost, el kéne mennie a megyei fajtatenyésztő egyesülethez…
„Kakukk”
- …hogy kikérje a fenotípus szelekció dokumentációját…
„Kakukk-kakukk”
- …és az alapján kérje a lejárt bonitálás megújítását.
„KAKUKK!”

Oké, úgy látszik, végleg túlterheltem az áramkört. Jimbo együgyűségbe dermedt arccal bámul rám, résnyire nyitott szájából nyál csurran. Aztán mintha két fogaskerék összecsikordulna az agyában.
- Nem lehet – formálja a választ lassan forgó nyelven. – Nekem itten még ki kő’ ganéznom…

(bő harminc perccel később)

Kész, elküldtem! Egy darab papírra tételesen felírtam minden elintéznivalót, elmagyaráztam… vagyis próbáltam elmagyarázni neki, hogy ezekre miért van szükség – e vállalkozás éppoly lehetetlennek tetszett, mintha egy osztrigát próbáltam zongorázni tanítani –, végül pedig azzal az ígérettel indítottam útnak, hogy amíg ő odalesz, én szépen rendben hagyom a juhok istállóját.
Nincs lelkiismeret-furdalásom. Ezeket a dolgokat a héten így is, úgy is el kellett volna intézni, én csak a sorrenden variáltam egy kicsit, hogy ma egyedül maradhassak a juhkarám közelében…

Hermione

Sehol sem látom Ront. Pedig direkt megkerültem az egész konyhakertet, hátha rábukkanok a lófuttató körül (úgy vettem észre, hogy szimpatizál a hátas-jószágokkal) vagy valamelyik gazdasági épület árnyékában, ahol ilyentájt szokott hűsölni, Martyn papával egyetemben. Többször láttam már őket leheveredve a fűben, szalmaszálat rágcsálva, ahogy az öreg a régmúlt idők anekdotáival szórakoztatja, miközben, mi lányok odabent párolódunk az ebédre ezerrel készülődő konyha melegében.

De akkor hol a búsban lehet? A tehénkarám körül sem őgyeleg – addig még szabad szemmel ellátok. Azon túl viszont már nem: a juhokat és a külön kerítés mögött tartott kost egy sor jól megtermett gumifa zárja el a tekintetem elől.
Elmenjek odáig?
Ah, tök felesleges. Ugyan mit keresne ott a tűző napon? Biztos leheveredett valahol az árnyékban, és aztán elnyomta a buzgóság, történt már ilyen. Szóval kénytelen vagyok egyedül végére járni a dolgomnak…
Ó, a mindenit, pedig annyira számítottam Ronra!

Keskenyre harapott szájjal veszek hátraarcot, s indulok vissza a konyhakertbe. Meg tudod csinálni, Hermione! Képes vagy rá! – így szuggerálom magam útközben, minden egyes lépéssel erélyesebben és határozottabban. De hiába minden biztató szó, mire a baromfiudvarra érek, már a gyomrom is remeg az idegességtől – vagy a bűntudattól?

És akkor meglátom őt. Peckesen járja az udvart, katonás tartással járőrözik a tyúkok között – még semmit sem sejt. Amikor meghallja a kallantyú nyíló hangját, lecövekel, s félrecsapott tarajjal rám élesíti a pillantását. Ó, istenem! A szívemben elszorul egy ér, s én azon nyomban ledermedek. Nem tudom megtenni…
Aztán nyelek egy nagyot, s kemény hangon magamra parancsolok: Ne légy ilyen mimóza, kislány! Nem azt kérték tőled, hogy saját kezűleg likvidáld a baromfit! Neked csak meg kell fognod, és el kell szállítanod a konyháig. Egyszerű logisztikai feladat, nem nagy cucc.
De akkor miért nem tudok mozdulni?
Csak állok itt villámsújtottan… ember és baromfi szemtől-szembe… az egyik ma a fazékban végzi…
Na, persze nem kérdés, hogy melyikünk lesz az, Rosie mama nem azzal az ultimátummal küldött ki ide, hogy vagy behozom a kakast, vagy engem vág le…

Oké, ez most már tényleg nevetséges! Percek óta szobrozok itt, a tűzhelyen meg már forr a víz…
Lehunyom a szemem, és összeszorított ököllel erőt gyűjtök a cselekvéshez: Elérkezett az idő, Hermione! – szavalom magamban. – Meg tudod tenni, csak vonatkoztass el! Gondolj rá úgy, mint egy katonai célpontra! Igen, hidegvérű végrehajtó vagy! Egy gép! Ez az alany pedig ki lett jelölve megsemmisítésre, úgyhogy mozdulj!

Könyörtelen céltudatossággal akasztom ki a riglit, s lépek be a szűk baromfiudvarra. A kerítés egyik oszlopáról egy eleséges zsák lóg alá; mélyen belenyúlok.
- Pi-pi-pííí… itt a finom hami… pi-pi… – hajolok le, és kezdem el széles ívben szórni a frissen szakított, zöld leveleket, miközben aljas cselszövőnek érzem magam. A tyúkhúr olyan nekik, mint édesszájú embernek a csoki fagyi: nem tudnak ellenállni a csábításának.
Jönnek is a kotlósok, egy szempillantás alatt elárasztják a legközvetlenebb mozgásteremet. Csak a baromfiudvar ura marad mozdulatlan, ő biztos távolságból szemléli a beetető cselt.
Lehet, hogy sejt valamit? Félelem az, amit a szemében látok megcsillanni?

Most nem szabad meginognod, Hermione! – jön a könyörtelen belső parancs. – A kerítés zárva, innen nem tud elmenekülni. Azonnal vesd rá magad!
Előrelendülök. Kinyújtott karral vetődöm rá a kimeredt szemű kakasra, s csak egy hajszál híján hibázom el a célt. Becsapódó testem a tyúkól és az etetővályú között fog talajt. Semmi baj! Legközelebb meglesz, csak az irányzékon kell egy kicsit finomítani. Feltápászkodom, körülnézek, és újra bemérem a célt. A sikeres találat esélye fordítottan arányos a hatótávolság hosszával – fut át az agyamon, miközben lépek egy jó öleset a sarokba szorult tarajos felé – és azzal elrugaszkodom.

(tíz másodperccel később)

Istenem, istenem, istenem! Megfogtam! És most itt csapkod a kezemben, miközben padlógázzal spurizok a konyha felé. Semmit sem látok, vörösesbarna tolltenger körülöttem a világ. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy a baromfik ilyen viharos ütemben tudnak vedleni; ha csak egy kicsit is hosszabb lenne a konyháig vezető út, Rosie mamának nem is maradna kopasztanivalója.

- Meghoztam! – üvöltöm abban a pillanatban, ahogy hallótávolságon belül érek, mire válaszul valami olyasmi szűrődik ki a nyitott konyhaablakon, hogy „nyírjak ki még egy pincsit”. Vagy hogy bírjam ki még egy kicsit? Éppenséggel lehet. Úgy még értelme is lenne. Mert kutya az ugyan van a farmon, de a blökit a legnagyobb jóindulattal sem lehetne pincsinek nézni.
Aj, már a saját gondolataimat sem hallom ettől az éktelen szárnycsattogástól. És – Aú! – most már ráadásul csipked is! Iszonyatos ereje van, az én energiám viszont fogytán…

Ron

Rekordsebességgel, azaz húsz perc alatt kialmoztam a juhok istállóját, aztán feltöltöttem a vizes tartályt, friss szénát hordtam be a tehenek alá, és kiglancoltam lóállást! Vagyis minden átvállalt kötelességem letudva! Fél szemem most már a felhajtón tartom, várva a hitelintézet marcona emberének utánfutós teherautóját. Geronimo, a tenyészkos ez idő szerint gyanútlanul legelészik külön bejáratú karámjában, az abrakba csempészett vízhajtót szó nélkül benyelte. Szóval minden előkészítve…
Most már csakis az időzítésen áll vagy bukik a dolog, én nem tehetek mást, mint hogy remélem a legjobbakat.

Hermione

Nem nézek oda, lehajtott fejjel fixírozom papucsból kikandikáló piszkos lábujjaimat. De Rosie mama nem hagyja, hogy ilyen olcsón megússzam: hangosan kommentálja a kakas-megsemmisítés manuális folyamatát. Próbálom becsukni a fülem, és úgy gondolni szegény vergődő állatra, mint négykilónyi lábra kelt porhanyós husira… vagy mint a főzés-sütés és még sok más konyhatechnológiai eljárás alapanyagára…
- …és aztán egy határozott mozdulattal kitekered a nyakát. Így ni! – fejezi be Rosie mama az okításomat, és a pórul járt baromfi halálsikolya rak pontot a mondat végére.
- Na, gyere, kislányom, odabent kivéreztetjük, és megkopasztjuk!

Búsan kullogok a nyomában, miközben nem és nem értem magamat. Nem vagyok vegetáriánus, és született averzióim sincsenek a húsevéssel kapcsolatban – akkor meg miért érzem magam ilyen cefetül? Mintha cinkostárs lettem volna egy gyilkosságban…

Kábán gyújtom meg a tűzhely legnagyobb gázrózsáját, és helyezem a rácsra a vízzel teli fazekat. Szemem sarkából látom, ahogy Rosie mama a mosogató medencéjébe lógatja a kakas lekókadt fejét, jobbjával pedig már a szárítón pihenő húsbárdért nyúl.
Fényes ívben sújt le a gyilkos szerszám; Rosie mama az évek során begyakorlott precizitással hangolja össze mozdulatait: bal kezét a penge becsapódásának utolsó előtti töredékmásodpercében kapja el, és teszi ezáltal szabaddá a fél pillanaton belül fejét vesztő nyakat…

És ekkor megtörténik a csoda! A baromfi feltámad halottaiból, és kihasználva a meglepett gazdasszony pillanatnyi kihagyását villámgyorsan a magasba röppen.
Rosie mama sem habozik sokat: egy dél-amerikai dzsungelharcos stílusában hajítja utána a nehéz bárdot, ám a baromfi ügyesen kitér az életellenes merénylet útjából.
Rosie mama ezután a palacsintasütővel majd a sodrófával próbálkozik, de egyik sem hoz látványos eredményt. A kakas minden erejével azon van, hogy növelje esélyeit a hosszabb életre: a plafon közepéről lelógó serpenyőtartó rúdra repül, s annak tartalmával kezd el minket bombázni.

Kontyból kiszabadult, kócos haja alól Rosie mama segélykérően pillant rám.
- Te nem éred el, kislányom?
Mit tehetnék, feladva semleges státuszomat kelletlenül belevetem magam a küzdelembe. Hokedlire állva felnyúlok, és remek ütemérzékkel megcsípem a fejem felett átcikázó szárnyas egyik vékony lábszárát. Aztán a másik kezemmel is ráfogok, s megfeszülő bicepszekkel próbálom magam felé húzva leszkanderozni a hadakozó baromfit, de – ezt nem hiszem el! – ő erősebbnek bizonyul nálam. Kiszabadulni ugyan nem bír a szorításomból, de a tengelyem körül simán elfordít. Fél perc múlva már úgy pörgök, mint dobókörben a kalapácsvető, összemosódott folt körülöttem a konyha. Aztán a kakas eléri a szökési sebességet, s ujjaim szorításából megszabadulva kilő, egyenesen a konyhaszekrény tetejére.

Ebben a pillanatban lövés dörren, majd vakolatpor hullik. Oldalt pillantva látom ám, hogy Rosie mama megkezdte a madár golyóállóságának tesztelését. Keskeny réssé szűkült szemmel emeli vállához a sörétes puskát, s ravaszra feszülő ujjal állítja célkeresztbe a harcos jószágot. DURR!
Meg sem lepődöm, amikor a második lövés is hatástalan marad.
A baromfi ellenáll a sörétnek, sőt – ahogy az a következő percek elkeseredett próbálkozásaiból kiderül – teljességgel immúnis mindenféle szúró- és vágófegyverre, nem reagál a forró vízre, és túléli a péklapáttal való ismételt frontális ütközést is.

Rosie mamával feladjuk. Ő kipirult arccal a székre roskad, én légszomjtól gyötörten eltámolygok az ajtóig, azt látványosan sarkig tárom, így ajánlva fel a szeme sarkából engem figyelő kakasnak a szabad távozás lehetőségét.

(kicsit később)

A kakas nem repült el. Hogy miért? Hát… talán mert rájött, hogy méltó ellenfél híján nincs félnivalója.
Rosie mamával visszavittük őt a tyúkokhoz, aztán – miközben felszámoltuk a hátrahagyott poszt-apokaliptikus állapotokat – az új családtagnak is találtunk megfelelő nevet. Achilleusnak kereszteltük a harcos madarat.

Achilleus, az elpusztíthatatlan.

Ron

Kezdem unni a tétlen várakozást. Tennivaló hiányában nem tudom mivel lefoglalni magam, a meleg meg egyre csak gyűlik a levegőben, a lassan delelőre hágó nap apránként teljesen elvékonyítja a fedezékül választott eukaliptuszfám árnyékát.
Most már sokkal szívesebben lennék bent a házban, s nézném a konyhában sürgölődő Hermionét, aki, ebben biztos vagyok, ma is derekas adag háziasszonyi kiképzést kapott.
Hát igen, így teltek eddig is a napjaink: ő bent, én kint, kora reggeltől szinte késő estig, megszakítva a közös ebéddel, amit egy nagyjából másfél órás szieszta követ állandó jelleggel, a nappali besötétített hűvösében.
Olyan harmonikus életvitel ez, amit nagyon könnyen meg lehetett szokni, s amitől nagyon rossz érzés lesz majd megválni. És nem csak nekem meg Hermionénak, hanem a két szegény öregnek is, akiknek a napjai meg vannak számlálva ezen a farmon.
Ráadásul nem tudok szabadulni a nyugtalanító gondolattól, hogy a helyzet megoldása itt lebeg az orrom előtt, de én képtelen vagyok felismerni; hogy varázsló létemre tehetetlenül nézem, ahogy mindenükből kiforgatják őket.
Ó, ha legalább egyikünk pálcája meglenne! Azzal kicsit megzavarhatnánk a pénzbehajtók tudatát…

Hermione

- Nahát, kislányom, mintha csak rád öntötték volna! – csapja össze tenyerét Rosie mama, ahogy tetőtől talpig végignéz rajtam. Elragadtatottság fénylik sűrű redőkben ülő apró szemeiben. – Na, mire vársz, húzd fel a cipőt is! Aztán nézd meg magad a tükörben.
Mint az elmúlt napokban oly sokszor, most is zokszó nélkül cselekszem. Belepasszírozom két számmal nagyobb lábamat az ortopéd fazonú körömcipőbe, és a magas sarkokon ügyetlenül a tükör elé billegek. Rosie mama üdvözült arccal kíséri utamat, látom visszatükröződni ágy szélén kuporgó, kedves alakját, és csakis az ő kedvéért úgy teszek, mintha a saját magam régmúlt idők divatjába préselt látványa a határtalan öröm napsugaras érzésével töltene el.
- Ugye, hogy bűbájos? – próbálja kicsikarni belőlem a szóbeli reakciót is.
- Igen – sikerítek ki magamból egy újabb mosolyt. – Tényleg szép ruha. Ezt hívják pörgős fazonnak, igaz?

És ezzel elindítok egy magánéleti részletekkel gazdagon átszőtt divattörténeti kiselőadást, mely Rosie mama boldogságos későkamasz korától ívelt át egészen a férjezett asszonyélet első szerelmetes évtizedéig. Újból értesülök megismerkedésük körülményeiről (Martyn Kowalczyk alig múlt tízéves, amikor apjával együtt kivándorolt Lengyelországból, és Ausztráliában egy gazdag angol családnál vállalt juhászbojtári állást), örvendetes egymásba szeretésük mesébe illő fordulatairól (a nagybirtokos arisztokrata család egyetlen, szépreményű leánya beleszeret a birtok intézőjének fiába, és a szülők rosszallása ellenére házasságot köt vele), valamint eme életszakaszt lezáró, filmszerű happy endről (a szülők megbékélnek lányuk döntésével, és vejükként ismerik el annak szívbéli választottját).

Mindezt a tettetett érdeklődés őszinte arckifejezésével hallgatom végig, miközben erőfeletti igyekezettel próbálom visszatartani a torkomat feszítő hangos jajgatást. Krisztusát, de fáj a lábam! Mintha az inkvizíció szorítósatujába fogták volna!
Nem bírom tovább, valamilyen indokkal muszáj eltávolítanom magamról ezt a kínzóeszközt.
- Rosie mama – szakítom félbe a mesét –, nem kéne lemenni a konyhába, és utánanézni a csirkebecsináltnak?
- Jaj, dehogynem! – csap ő a homlokára, és már indulna is.
- Ne, Rosie mama, maradj! – tüsténkedem. – Majd én elintézem…

Ron

Már-már azon voltam, hogy kész, vége, feladom: leteszek a tervemről és bevonulok a házba, amikor ígéretes pormaszat kezdett hullámzani a horizontba olvadó bekötőút távoli végén. Egy autó közeledik – jöttem rá rögtön, s most már az is egyértelmű, hogy a rohamosan növekvő folt nem a visszatérő Jimbo rozsdamarta, kehes csotrogánya, hanem egy vadiújnak tetsző, csendes járású dzsip. Szóval: showtime!

A hátsó kert végébe pozícionálom magam, a magas kengurufű fedezékébe, innen lesem, ahogy a fekete terepjáró méltóságteljesen rágördül a kavicsos felhajtóra.
Proccos járgány, nem mondom! Egyszerre böhömnagy és áramvonalas, mint valami ragadozó vadállat. A lelassuló kerek dísztárcsája fényküllőket szikrázik, a sok krómberakás és a széles hűtőrács pedig olyan élesen veri vissza a napsugarakat, hogy húsz méterről belevakulok…

Közvetlenül a ház előtt parkolnak le, a kocsi orra és a vezető felőli oldal eltűnik a veranda árnyékában.
Ajtócsapódást hallok (kettőt is), aztán léptek hangját, egyre szaporábban, egyre kivehetőbben.
Ahogy azt előre sejtettem: a jövevény első útja a karámhoz vezet.

Kibújok a leshelyből, és a gyalogútra lépve olyan pózba vágom a tagjaimat, ami egyszerre elegáns és hanyag. Így várom be a fickót, aki épp ebben a pillanatban fordul be a ház sarkán. Ez egy másik faszi – jövök rá rögtön. Fiatalabb az előzőnél, és öltönyt sem hord.
Hah! Szóval a hitelintézetnél lazábbra vették a figurát, s a korábbi marcona alak helyett ideküldték ezt a cowboy cuccban bújtatott paprikajancsit! Micsoda képmutatás!

A fickó lendületes léptekkel közeledik, magas és amennyire ebből a szögből meg tudom állapítani, meglehetősen jókötésű is. Amint észrevesz, üdvözlésre emeli a karját, s már messziről köszön:
- Hello!
Kimérten biccentek.
A pasas beér. Pajtáskodó vigyorral nyújtja felém a mancsát.
- Mi még nem találkoztunk. Jack Carmichael. Nem tudom, mondták-e, hogy miért…
- Ja – intem le türelmetlenül. – Inkább hagyjuk az udvariassági köröket. – Azzal kinyúlok, és jó erősen megropogtatom felkínált jobbját.
A fickó arcán röpke zavar vonaglik végig. Ám mielőtt hasonló válaszreakcióra ragadtathatná magát – ami, látom, megfordult a fejében –, elrántom a kezem, és padlógázzal nekiiramodok. A vállam fölött vakkantom hátra:
- Kövessen!

Hermione

Már a lépcső tetején lerúgom magamról a szadista lábbelit, s kézben viszem le a földszintre. Mezítláb csattogok végig a konyha hűs kövén – ó, áldott megkönnyebbülés! –, lecsupaszított talpam minden lépés után valóságos hálaimát zengedez.
Egy pillanatra megfeledkezem róla, miért is jöttem le, aztán a tűzhely felől érkező pregnáns rottyanás emlékeztet a feladatomra. A csirkebecsinált!
A fazék fölé hajolok, és próbálom szakértő szemmel felmérni a félig kész ebéd állapotát…
Miután a kakas-pörköltre vonatkozó terv – a legfőbb hozzávaló kompromisszumkészségének hiányában – csődöt mondott, Rosie mama úgy döntött, nem ragaszkodik minden áron a friss alapanyaghoz, helyette beéri a mirelit csirkeaprólékkal.
A menü utolsó pillanatban való megvariálása némileg összezavart. Pörköltben már úgy-ahogy jó vagyok, na de a becsinált, az már egy másik fokozat. Nem tudom… normális, ha ennyire bugyborékol? Lejjebb csavarjam a gázt, vagy…

Ajtócsapódás szakítja félbe töprengésemet.
- Csókolom, Mrs Kowalczyk! – fisztulázza egy magas tinédzserhang.
Megpördülök.
- Ó, te nem Rosie mama vagy… – A hang tulajdonosan zavartan torpan meg a konyha bejáratában. Ő a legfurább szerzet, akit mostanában láttam.
- Szia – intek oda félszegen. Engem is meglepett az idegen hirtelen felbukkanása. – Én…
- Ne, ne mondd meg, ki vagy! – sikkantja félbe készülő bemutatkozásomat. Megilletődöttségén erőt véve beljebb libben a konyhába. – Én már hallottam rólad – folytatja hamiskás mosollyal, miközben összehúzott tekintettel oda-vissza végigsvenkel rajtam. – Hermionénak hívnak, igaz? Te és a bátyád most itt laktok Rosie mamáéknál, mert elfogyott a pénzetek, és nincs miből tovább utazgatnotok. Nagyapa mesélte. Neki meg Mr Parker, Mrs Parker férje, aki a nőegyletben hallotta, hogy Mrs Mitchell erről pletykál Ms Kingstonnal, a kórusvezetővel, aki a bingó klubból ismeri Rosie mamáék postását, aki… – és a hadaró szóáradat csak ömlik és ömlik belőle. A fél államot átfogó bonyolult hírszerzési rendszer valamennyi fontos szereplőjét felsorolja. Emészthetetlen adagokban zúdítja rám a főként barátokból és ismerősökből álló kémhálózat verbális folyamatábráját, azét a kémhálózatét, amelyik a mi hirtelen felbukkanásunkat és ideiglenes megtelepedésünket az utóbbi idők legnagyobb érdeklődésre számot tartó társasági eseményének titulálta.

Egy szó nem sok, annyit sem értek a hebehurgyán összehordott körmondatokból. Egyébként is minden figyelmemet leköti a beszélő nem mindennapi megjelenése. A cserfes kamaszlány mániákusan extrovertált – ennek megállapításához elég szemügyre venni a magára aggatott ruhákat. A decensnek erős csúsztatással sem nevezhető öltözék a színpaletta széles skálájáról válogat, anyagban és formában egyaránt rendhagyó, a kombináció pedig nyugodtan nevezhető messzemenően eklektikusnak. Flitteres trikó, zebracsíkos póló (a trikó alatt persze), félbevágott zokni (könyöktájt, és nem lábon), fodros tütüre emlékeztető szoknya és térdben amortizált farmernadrág alkotják a szerelés gerincét, amit persze temérdek csörgő-csilingelő kiegészítő tesz még egyedibbé. Az individualista tinédzserízlést a cserélhető tartozékos hajsütővas széleskörű alkalmazásáról árulkodó frizura koronázza meg, mely tincsekre osztva egyszerre sima, göndör, hullámos és kreppelt.

Eltelik néhány másodperc, amíg felfogom, hogy síri csend van. A kóros szóömlésben szenvedő kamasz most némán méreget.
- Érdekes ez a ruha – mondja kis idő után. És én csak most döbbenek rá, hogy furcsaságban alig-alig múlom alá a gondolatban oly alaposan megkritizált jövevényt. Ötvenes évekből átmentett külsőm neki épp oly megdöbbentő lehet, mint amilyen nekem volt az ő megjelenése.
Egy pánt nélküli, temérdek pliszírozott alsószoknyával felduzzasztott, „rock 'n' roll”-stílusú ruhát viselek, aminek legszembeötlőbb jellemzője az a vérpiros alapon fekete pöttyös minta, aminek katicabogár hatása miatt, ma már egyetlen divatra valamit is adó lány se volna hajlandó még viccből sem magára húzni ezt a textilipari költeményt. Ráadásul a méret sem stimmel. A több számmal apróbb Rosie mama még öregkori összezsugorodása előtt is jó néhány centivel alacsonyabb lehetett nálam, így a szoknya bőven térd felett ér véget, és a dekoltázsom vonala is inkább alulról csípi a szalonképesség határát.

- Hát… én… ez tudod csak… – makogom a ruhámat simogatva. – Rosie mamáé volt valamikor…
- Nekem tetszik – kottyant közbe vendégem, akinek – és erre most döbbenek rá – még mindig nem tudom a nevét.
- Szóval, te ööö… – nyújtom meg a hangot, mintha a nevén gondolkodnék, és már majdnem folytatnám: „azért jöttél, hogy…”, amikor anonim látogatóm keményen a homlokára csap.
- Dinah vagyok – rikkantja. – Bocsi, ezt el is felejtettem. Dinah Carmichael. Griffith-ben lakunk, innen száz kilométerre. Vagyis nem pontosan ott, hanem attól még egy kicsit délebbre. Apu szeretné megvenni Geronimót, a tenyészkost, mert azzal akarja fedeztetni az idei juhállomány egy részét. Meg persze Mr Kowalczyknak is szeretne segíteni. Apu azt mondta, jó árat ad a kosért, és még azt is megengedi, hogy Mr Kowalczyk bármikor meglátogassa, ha kedve van hozzá. De most nincs itt. Mármint apu. Ő bennmaradt a városba, és ide csak én meg Jack jöttünk ki. Jack a bátyám… – itt elapad a szólavina. Dinah jelentőségteljes lassúsággal végignéz rajtam – szinte már kényelmetlenül érzem magam tőle –, aztán hatalmas mosolyra görbíti a száját, karon ragad, és nagyot rántva rajtam a kijárat felé terel.
- Gyere, bemutatlak neki…!

Ron

- Majd én oldalról húzom! – kiáltom le a rámpa mellett álló fickónak. – Ha segíteni akar, nyomja alulról!
Geronimo, Martyn papa kedvenc állatkája, hím létére igazi kezes jószág, könnyedén tudom úgy kormányozni, ahogy én szeretném. A karámoktól egészen idáig, a kocsi utánfutójáig is én vezettem, és amikor lehajtottuk a rámpát, ragaszkodtam hozzá, hogy megint csak én legyek az, aki a munka dandárját végzi. Ugyanis a tervem sikere áll vagy bukik rajta, hogy ki, hol és mikor áll. Egyszerű szavakkal: döntő fontosságú, hogy én legyek az állat oldalánál, a tréfám kis célpontja pedig a faránál.

S habár ez a faszi korántsem olyan vadállati stílusban adja elő magát, mint az előző, ez mintsem változtatott a harci kedvemen. Sőt. A mód, ahogy próbált velem jópofáskodni meg haverkodni, még alattomosabbá tették a jellemét. Hisz egy szegény öregembert készül kisemmizni éppen!

A gondolattól magasra csap bennem az indulat, és amikor elérkezik az idő, egy pillanatig sem habozom: villámgyors meghajlást követően jobb karral előrelendülők, s jól kiszámított erővel odacsapok Geronimo hasának kidudorodó aljára. Martyn papától tanult technikával préselem ki az érzékeny hólyagú jószágból a felgyülemlett vizeletet, s ahogy néhány nappal korábban (amikor az öreg engem viccelt meg), úgy most is tökéletesen működik a dolog. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy a pasas nem a cipőjére kapja a kéretlen áldást, hanem görnyedt testhelyzete folytán egyenesen az arcába és a nyakába.
Há-háá!

- HOGY AZ A…! – Hitelbehajtó Uraság fejét rázva prüszköl, a hajából lecsorgó vizelet eláztatja azt a szépen vasalt ingét. – Ezt szándékosan csináltad! – rivall rám, s egy pillanatig sanszos a dolog, hogy mindjárt nekem ugrik.
Hát, csak rajta, állok elébe! Már úgyis viszket a tenyerem.
De aztán csak morog valami nem túl hízelgőt az orra alá, a vendettáról lemondva hátraarcot vesz, és dühösen elmasírozik.

Kacagás ingerli a torkom, ahogy elnézem egyre távolodó alakját. Folyamatos szitkozódása andalító zene füleimnek. Remélni sem merten, hogy ilyen precízen sikerül kivitelezni a tervet.
- Ez a te érdemed is, öreg haver – paskolom meg Geronimo farát. – Milyen kár, hogy Hermione nem látta… Tudod mit? Megyek is, elmesélem neki!

Hermione

Ez a lány amilyen kicsi, olyan ellenállhatatlan. Hiába a tetemes súly- és magasságelőnyöm, semmire sem megyek vele. Dinah oly könnyedséggel terelget udvarról-udvarra, amitől tisztára úgy érzem magam, mintha egy pórázon vezetett szamár lennék. Mezítláb csetlek-botlok utána, miközben ő vasmarokkal szorítja a felkaromat, és még azt sem engedi, hogy kicsit feljebb rántsam magamon a lefelé araszoló ruhát.
- Mégis merre megyünk? – bátorkodom érdeklődni, miközben közös erővel átlimbózunk az alacsonyan kifeszített szárítókötelek alatt, s az éles levelű agávékon keresztülcsörtetve megcélozzuk a birtok hátsó, északnyugati csücskét.
- Hé! Ott van! – ránt nagyot rajtam válasz helyett, és negyvenöt fokkal módosítja kettőnk haladási irányát. – Jack! Jack!

Dinah, célpontját immár bemérve, teljes lendülettel iramodik neki. A lóitató irányába tartunk! – jutok a helyes következtetésre, és ahogy rohamos ütemben fogy a hátralévő távolság, már a részleteket is egyre élesebben tudom kivenni.
Valaki ott az itatóvályú fölé hajolva mosakszik… a felsőtest nélküli farmernadrág és a szerteszét fröcskölő, verőfényben csillámló vízcseppek legalábbis erre utalnak.

Rendületlenül továbbnyargalunk. A ruhám széles fodrokban csapkod körülöttem, a hajam elszabadult bodrokban hol az arcomba tapad, hol meg fél méterrel lemarad mögöttem. A mosakodó alak lassan minden részletében kivehetővé válik, legalábbis deréktól lefelé, és én növekvő ellenérzéssel gondolok az immár elkerülhetetlennek tűnő találkozásra. Semmi kedvem idegenek előtt mutatkozni ebben a hacukában, pláne mezítláb! Vissza akarok fordulni, de már késő: megérkeztünk.

Dinah csúszva fékezik le, én kis híján rajta landolok. Egy kiálló fűcsomóban sikerül megakasztani a lábamat és így visszanyerni az egyensúlyomat. Ki sem egyenesedem rendesen, az első dolgom, hogy megigazítsam feltárulni készülő dekoltázsomat, s addig-addig rángatom a szűk, pánt nélküli felsőrészt, míg már kellőképpen eltakarva érzem magam.
- Jack! – hallom Dinah hangját. – Nézd, kit hoztam neked!

Na, erre már én is felpillantok, ugyanabban a pillanatban, amikor a vályú fölé görnyedő alak is felegyenesedik. Egy bronzbarna, csupasz felsőtest körvonalazódik ki alig két méterre tőlem, egy magas, sötét hajú férfihoz tartozó igen attraktív mellkas.
- Jack, ő Hermione – csacsogja tovább a húg, miközben én még mindig azt várom, hogy az agyam végre utolérje a már fél perce megérkezett testemet. Mintha az akarat és a megvalósítás közé stoptáblát emeletek volna: a tekintetem nem mozdul. Bambán meredek magam elé… aztán (Ébredj, Hermione!) hirtelen visszanyerem a lélekjelenlétemet, és pániksebesen felkapom a pillantásomat.

- Nagyon örülök, Hermione – mondja az idegen férfi, amint összeakad a tekintetünk. – Jack Carmichael vagyok.
- Öö… Hermione Granger – rázom meg villámgyorsan a felém nyújtott kezet. – Örvendek, Mr Carmichael.
- Csak Jack, ha nem bánod. – Mosolyféle suhan át az arcán. – Nem vagyok még olyan öreg.
- Hát persze… – motyogom, s a zavar tömör téglaszerű színe önti el az arcomat.
Átkozott kislányos szégyenlősség! Mikor növök már ki belőle!?
Jack, mielőtt a húgához fordulna, még felém biccent, s zavarom láttán mintha jókedvű fény csillanna a szemében. Annak az embernek a magabiztossága, aki megszokta már, hogy a lányok az illendőnél kicsit tovább felejtik rajta a pillantásukat, és aki ezt egyáltalán nem is bánja.

Báty és húg ezután rövid diskurzusba kezdenek, én zavartan tapicskolok mellettük a kipocskolt vízben, mezítláb. Fél füllel hallom, hogy Jack nagy vonalakban elmagyarázza, mi volt az előre be nem tervezett fürdő oka (valami elfakadt hólyagot említ), és azt is kiveszem a szavaiból, hogy távozás előtt még szeretne néhány szót váltani a birtok urával.
- Nincs itthon – jelentem be, örömömben, hogy végre én is hozzá tudok szólni a témához. – Valószínűleg kiment a sírkertbe…
- Jó. Akkor majd ott keresem először. – Jack hatalmas mosollyal jutalmaz, s az agyam egy távoli pontja homályosan regisztrálja, hogy gyönyörű szép szürke szemei vannak. Meg hát a többi része se olyan rossz…

Hirtelen rettenetesen zavarni kezd, hogy ma nem csináltam magamnak valami rendes frizurát, és hogy nem egy divatosabb ruha van rajtam. Te jó ég! Ebben a pöttyös hacukában tisztára úgy festhetek, akár egy túlexponált katicabogár!
- Hát akkor én megyek is… – kezdek el hátrálni –, ideje ránézni a becsináltra. – S azzal nekiiramodok.

A két pár tekintet egészen a bejáratig szúrja a hátamat.

(húsz perccel később)

Ron

- Merre voltál? – pattanok fel az ágyról abban a minutumban, ahogy Hermione benyit a szobába. – Már az egész házat végigkutattam utánad… Á, mindegy – legyintek. – Képzeld, mi történt…!
De Hermione egy másodpercnyi figyelemre sem méltat, szélvészsebesen vágtat át a szobán, és merül el a gardróbszekrény mélyén.
- Mit csinálsz? – kíváncsiskodom be a nyitott ajtón.
- Átöltözöm – mormolja a szekrény mélyéről, csak egy piros felhőt látni belőle. – Ebben nem maradhatok…

S nekem csak ebben a pillanatban jut el az agyamig a látvány!
- Mi ez rajtad? – túrok bele a temérdek alsószoknyába. Hát ez őrületes érzés! Az újságolnivalóm úgy röppen ki az agyamból, mintha a feltámadó gerjedelem univerzumának nagy fekete lyuka szippantaná magába mindenestől. Nem bírok magammal: egyre mélyebbre és mélyebbre túrok a rétegek között, és egy csapásra elragadtatott híve leszek a pliszírozó varrástechnikának. Mennyi izgalmas fodor! Mennyi lehetséges útvonal! De a legzseniálisabb az egészben az, hogy soha nem tudhatod, hol kötsz ki végül.

- Na, Ron…! Engedj már! – Hermione megpróbál lefejteni magáról. Ajkán a bosszús mosoly halvány ígérete játszik. – Most nincs erre idő. Muszáj visszamennem a konyhába, hallod? Muszáj segítenem, mert este vacsoravendégeink lesznek…
Az egészből csak annyi jut el az agyamig, hogy Hermione le akar vetkőzni.
- Oké, segítek lehúzni – tüsténkedem. Jobb is lesz – gondolom magamban –, ha nem flangál ebben az őrjítően szexi göncben, amíg az a pasas a ház körül ólálkodik… Na várjunk csak!

- Vacsoravendégeket említettél? – hátrálok egy lépést. Rossz érzés kezdi kaparászni a gyomromat. – Kire gondoltál pontosan?
Hermione megrántja a vállát.
- Valami régi ismerősök – mondja, nekem hátat fordítva. – Elvileg csak a tenyészkost akarták elszállítani, de Rosie mama meghívta őket vacsorára is.
- Még nem mentek el? – kérdezem, csak hogy mondjak valamit. Lehet, hogy óriási bakot lőttem?
- De, asszem, igen. Hazaviszik Geronimót, aztán este családostól visszajönnek, gondolom.
- Ah… – Ennyit bírok kipréselni magamból. Szóval az a magas, farmeros alak, akit arcon spricceltem egy jó nagy adag bűzös kos pisivel, nem a hitelintézettől jött? Akinek a kezét szilánkosra morzsoltam, az a család régi barátja? Ez ám a blama!

Idegesen reszelgetek párat a torkomon.
- Khm… Szóval, Hermione, azt mondod, hogy ezek a régi barátok fizettek Geronimóért?
- Mégpedig csinos összeget. Majdhogynem áron felül… – Hermione hirtelen kiemelkedik a ruhásszekrény mélyéről, és gyanakvó szemmel kezd méricskélni. – Miért? Csináltál valamit, amit nem kellett volna? Ronald Weasley, mondd, hogy nem tettél semmi megbocsáthatatlant!
Beazonosíthatatlan torokhangot hallatok.
- Kh…! Én!? – kotkodácsolom méltatlankodástól kimeredt szemekkel. – Ugyan! Még segítettem is felpakolni az utánfutóra… azt a szegény ijedt állatot… aki annyira meg volt rémülve, hogy még a hólyagján sem tudott uralkodni…

Na, ez érdekes vacsora lesz!