- Na mi lesz? Elindulsz végre?! El fogsz késni!
- Nyugi, nem késem el.
- Jól van. Indulj!
- Oké. Mentem, majd jövök!

Reggel volt, és annyi volt az idő, hogy hősünk még éppen odaérjen az iskolába. Jax futva tette meg azt a pár lépés távolságot, ami az iskola és a házuk között volt. Mikor belépett az osztályterembe, megszólalt a csengő.

- Hú de pontos vagyok. – gondolta.
- Ez aztán a pontosság! – szólalt meg valaki Jax háta mögött. Beez volt az, Jax egyik osztálytársa, és barátja.
- Na ja. A lényeg, hogy itt vagyok, nem?
- De.

Ebben a pillanatban Jax olyasvalamit látott, amire életében nem számított volna. Padja szélén egy igen furcsa lény üldögélt. Szürke bőre és kék szeme volt. Nem volt hasonlatos semmilyen állathoz sem.

- Hát te meg ki vagy? – Kérdezte Jax.
- Ki lennék? – válaszolta Jax padszomszéda, aki a helyén ült.
- Nem te.
- Akkor ki? Én nem látok mást errefelé. Mond csak, jól vagy?
- Persze. – motyogta Jax. Ő nem látja… Érdekes. Ekkor egy hang szólalt meg, ami mintha közvetlenül Jax fejében szólt volna:
- Engem csak az lát, akit te méltónak találsz rá.

Mivel hülyeségnek tűnt hangosan válaszolni, Jax magában mondta:

- Ki vagy te? És hogy kerülsz ide?
- Nekem még nincs nevem. Neked kell elnevezned engem.
- És honnan tudjam, hogy milyen nevet adjak neked,
- Magadban kell megtalálnod a nevem. Ha rossz nevet mondasz, én örökre eltűnök, és te semmire sem fogsz emlékezni.
- Magamban kell megtalálnom… Megvan! Ysamon! A te neved Ysamon!

A lény barátságosan elmosolyodott.

- Igen. Jó nevet mondtál.
- Hé, Jax!
- Hö? Mivan?
- Mr. Dayster, hallhatjuk még ma a válaszát?
- Őőő… Persze. – Jax úgy érezte, mintha hangja nem a sajátja lenne, mikor ezt mondta:
- A válasz pofonegyszerű: a hidegfúzió…- Jax 3 percig folyamatosan beszélt.

Monológja végén a tanár tátott szájjal bámult, és beírt két ötöst.

- Ysamon, ez te voltál?
- Igen. Ez az egyik képességem.
- Wow, tök király!
- Na de térjünk a tárgyra. Miért jöttél?
- Ezt majd békésebb körülmények között mondom el.